Görög mitológia
Full text search
 Görög mitológia. A mitosz (mythos) szó, a. m. beszéd, elbeszélés, dolog rege, monda; már Pindaros és Platon költött elbeszélést értenek rajta, azért mitologia a. m. az istenekről és hősökről szóló mondáknak, regéknek foglalata, előadása. A görögök vallása többistenség (politeizmus) volt, valószinüleg olyképen, hogy először egy főhatalmat hittek s csak azután jelölték meg külön-külön névvel a mindenütt jelentkező isteni erőnek, titokzatos hatalomnak nyilvánulásait; majd megfeletkeztek róla, hogy a természet erői egyetlen őserőnek kifolyásai és kezdték a főhatalomtól elválasztani az ő működését kifejező jelzőket, vagyis mindegyik nyilvánulást más-más istennek képzeltek. De természetesen ez a hit soká fejlődött ki a természetes embernél s alig lehet biztosan megmondani, minő fokokon át jutott a görög ember az istenség fogalmára. Már igen régen feltaláljuk mind a görög, mind a római, mind az indus népnél a halottak tiszteletét s ugy látszik, a félelmes másvilági hatalmak tisztelete már az őshazában megvolt az indo-európai népeknél. Majd a természet borzalmas v. áldásos tüneményei hatottak az őskori emberre, aki aztán az egész természetet benépesítette a tüneményekhez füzött szellemekkel, sőt tőlök való függését is bebizonyítá imáságaival, áldozataival. De leginkább az égboltozat nagyszerü jelenségei voltak reá mély hatással, melyek szivét-lelkét egész életére lefoglalták, áthatották. Továbbá a társas életben nyilatkozó rend v. rendetlenség, vonzalom v. háboruság, tudomány, jog, művészet s az emberek sorsának minemüsége foglalkoztatták a görög ember elméjét, ugy hogy azokban is működő s emberhez hasonló személyeket képzelt. Végül, amit minden nép meg szokott tenni, az emberfeletti, bámulatos munkákat végző embereket (hősöket) is felmagasztalta és félistenné tette. Természetesen nem mindenütt volt kifejlődve egyformán a természeti tünemények istenítése, s csak később egyenlődtek ki a különböző helyi vallások rokonvonásai, miután t. i. a közlekedés jobban egymáshoz füzte a városokat és törzseket; bár a heli kultusz megkülönböztető jellege többé-kevésbé fenmaradt a legkésőbbi korig. Megjegyezzük még, hogy a felvilágosodás terjedtével a művelt görög ember az istenekben nem látott egyebet, mint egyes erkölcsi igazságok kifejezőit, személyesítőit, ugy hogy a mitoszok allegorikus magyarázgatása a szofisták ideje után hovatovább általános lett; ez aztán tág teret nyitott a szabad felfogásnak (deizmus, panteizmus) és a teljes hitetlenségnek (ateizmus, auhemerizmus Euhemerostól: az istenek nem egyebek, mint érdemes emberek felmagasztalva).
A görögök istentanát az egyes istenek eredeti mivolta és sajátságai alapján négy fejezetre osztják u. m.: 1. az égi, 2. földi és 3. földalatti (alvilági) istenekről szóló mitoszokra, valamint 4. az emberi életnek különféle viszonyaihoz v. jelenségeihez füződő személyesített istenségek mitoszaira, amelyekhez függelékül még egy szakasz járul: a hősökről, héroszokról (félistenekről).
Az első osztályba tartoznak: a) az égiháboru istenei: Zeus (főisten) a Gigászokkal (óriások) és Kiklopszokkal, Hephaistos (villám- és tüzisten, a kovácsok istene), Prometheus (titán, embert alkotott s tüzet lopott az égből), Athene (a harc és tudomány istenasszonya) az Erinniszekkel (a boszu istennői), Gorgókkal és Graiákkal; b) a szélvész istenei: A Harpiiák (a ragadó szélvész személyesítései), Aiolos (vihar) és társai (a szelek), Hermes (később az istenek hirvivője, a halottak kisérője, a kereskedők istene); c) a világosság istenei: Apollon (perzselő nap), Helios (a jótékony nap), Hera (Zeus női fele), Artemis (holdistennő), Hekate (alvilági Artemis), Selene (ujhold istennője), a különféle csillagok, Eos (hajnal), Iris (szivárvány. A második osztályba sorozhatók: a) tüzistennő: Hestia (Vesta; b) a vizi istenek: az egyes folyók istenei, Poseidon (tengerek istene), Kentauruszok (ló-, ember-alakok), a Szeilenoszok (Szilenusok, p. Marsyas, ión-frigiai folyó- vagy forrásistenek), a nimfák (tündérek): c) a természetbeli növés, tenyészet istenei: a Szatiroszok. Pan (erdők istene), Dionysos (bor), Demeter és Kore (termőföld), valamint Gaia (Ge, anyaföld). Alvilági istenségek: a) az alvilág istene: Hades; b) a betegség és gyógyulás istene: Asklepios. A negyedik csoportba valók: a) a szerelem, társasélet, rend és jog istenségei: Eros, a Kariszok (Gráciák), a Muzsák, Hórák (évszakok), Themis (jog); b) a háboru istene: Ares; c) a sorsistennők: a Moirák (Párkák), Nemesis és Tyche (Fortuna), A héroszok és héroinák: a) tébeiek: Kadmos, Antiope, Niobe; b) argolisziak: Io, Danaos, Perseus, Pantalos; c) korintusiak: Sisyphos, Bellerofontes; d) lakóniak: Dioskuroszok (Kasztor, Polideukes), Helene; e) beociai: Herakles; f) attikai: Theseus. Egyéb mondakörök: Meleagrosról s a kalidoni vadászatról, az argonautákról, a tébei Oidipusról s a trójai háboruról. Mindezeket részletesen l. az illető cimek alatt.
A görögök nem tartották isteneiket öröktől fogva valóknak, hanem időben letteknek. Isteneik hatalmasak voltak, de nem mindenhatók, mert még a főistent is kötötte a világrend v. a végzet törvénye (nemezis); azonkivül sokszor igen gyarlóknak tünnek föl isteneik, telve emberies szenvedélyekkel stb. Miként keletkezett a világ, hogyan támadtak a kozmogonikus elemek (levegő, sötétség, világosság), hogy jöttek egymással ellenkezésbe a kaoszból előtermett istenségek (Uranos és Gaia, Titánok, Gigászok, Kiklopszok), végre hogy jött létre a törvényes rend Kronos (Saturnus, a legifjabb titán) és Zeus uralma alatt s hány korszaka tünt le az emberiségnek (arany, ezüst, érc-faj, héroszok, végül a vas-fajzat, a mai emberek): mindezt bőven elmondja Hesiodos Teogonia c. költeményében, ő előtte pedig a homeroszi költemények örökítették meg a görög nép számára az istenek egyéni tulajdonságait. Isteneik lakóhelyét a görögök azOlimposz hegyére helyezték, amelynek égbenyuló csúcsain székeltek az égi istenek külön-külön palotákban bú nélkül, nyugalomban, ambrózia és nektár élvezése közt, mely halhatatlanságot biztosít nekik. Az istenek jutalmaznak és büntetnek kit-kit érdeme szerint, bár olykor kényük-kedvük szerint is, s viszont az emberek is ahhoz képest tisztelték nagyobb fokban az egyes isteneket, amint több jót vettek tőlük. Különben a görög ember csupa félelemből is áldozott isteneinek, mert azt tartotta, hogy azok vigyáznak reá s szinte irigy szemmel nézik boldogságát és megbüntetik, ha megfeledkezik irántok tartozó kötelességeiről. Az istenek akaratát fontos ügyekben meg is szokták kérdezni az u. n.jósló-helyeken (dodónai, delfibeli, klároszi, epidauroszi, azután az Amphiaroosé és Trofoniosé) papok és papnők által. A görögök hittek a másvilági életben, amelyet az alvilágban, Hades birodalmában, képzeltek maguknak; ott volt a büntetés (Tartarosz) és a jutalom helye (Eliszion). A másvilágnak tisztultabb felfogását igyekezték megszerezni az u. n. titkos szertartások, miszteriumok által, amelyeket különösen Elauziszban ünnepeltek különféle vallásos gyakorlatok között. Az istenek tiszteletére már korán épületek templomok s a helyi kultuszok szerint más-más védő-istenségek kapták a pompásabb templomokat. Eredetileg területet (temenosz) különítettek el az istenség számára és szobrot, majd pedig kápolnát állítottak tiszteletére. A templomok és szobrok aztán menedékhelyül szolgáltak a támadás ellen. Mig otthon a családban a családfő végezte az áldozást, addig nyilvános helyeken a szolgálattevő személyek (papok) teljesítették az istentisztelet dolgait, akik azonban külön kasztot nem alkottak.
A mitoszokat sokfélekép igyekeztek magyarázni. Régebben (Voss, Heyne) a görög mitoszokban nem láttak egyebet egykori nép- és torzmondáknál; Creuzer (1771-1860) keleti monoteizmusra vezeti vissza a görög mitoszokat és szimbolikus értelemben veszi őket; Hermann Gottfried ősrégi teologiai, filozofiai s etikai tanokat lát bennök, amelyek idők folytával nagyon elváltoztak; Lobeck tisztán európai eredetet tulajdonít a mitoszoknak és tagadja mélyebb vallási értelmüket; Müller H.D. népmondáknak tekinti őket, amelyeket a görögök már az őshazából hoztak magukkal s melyek részint vándorlásuk alatt, részint Európába való telepedésük után sok uj elemmel gyarapodtak; Preller alapjában természetvallást lát a G.-ban, melyet részint a nép mesélő kedve, részint a költészet és művészet bővítettek ki. Preller nyomdokain haladtak különösen az angolok, sőt tovább menve minden egyes mitoszt az égi tüneményekre (szoláris magyarázatok, sötétség-világosság harca Müller Miksánál s Cox könyvében, fordította Simonyi Zs.; Goldziher is ez iránynak hive a zsidó mitologiában) vonatkoztatnak, amelyekben az ember hatalmas lényeket képzelt s csakhamar megszemélyesítette őket. Mindeme magyarázatok, különösen tulságba hajtva, nem találhatják el az igazságot. Azért legcélszerübb a magyarázgatást nem erőltetni, hanem históriai fejlődésükben vizsgálni a mitoszokat s a hozzájuk füződhető itéleteket, következtetéseket kellő tartózkodással alkotni meg (historiko-kritikus álláspont); ekkép az elősorolt szempontok mindegyike nyujthat alapot a magyarázásra, s annál közelebb járunk a valósághoz, minél több adattal tudjuk támogatni felfogásunkat. Az irókon kivül főleg a művészeti emlékek segíthetnek kutatásainkban, mint amelyeken az isteneknek legjellemzőbb sajátságai nyertek kifejezést.
Tartalom
Bevezetés
Első rész. A világ keletkezése
I. Az első isteni nemzedék
II. A titánok
III. A második isteni nemzedék
IV. A titánok lázadása
V. Zeus harczai a gigasok és Typhon ellen
VI. A harmadik isteni nemzedék
VII. Az ember származása
Második rész. Az istenek
Első fejezet. Az ég istenei
I. Fő-istenek
Zeus (Jupiter)
Hera (Juno)
Hestia (Vesta)
Aphrodite (Venus)
Pallas-Athene (Minerva)
Ares (Mars)
Hephaestos (Vulcanus)
Phoebos (Apollo)
Artemis (Diana)
Hermes (Mercurius)
Saturnus
Janus
II. Másodrendű istenek
Helios (Sol)
Selene (Luna)
Eos (Aurora)
Aeolus
Asklepios (Aesculapius)
Klytia
Hebe (Juventas)
Ganymedes
Themis
A Horák
Eros (Amor, Cupido)
Hymen
A múzsák
A Charisok (Gratiák)
Nike (Victoria)
Iris
A Moerák (Párkák)
Nemesis
Tyche (Fortuna)
A Harpyiák
Morpheus
Momus
Lares. Penates
Második fejezet. A föld istenei
Kybele (Magna Mater Idaea)
Demeter (Ceres)
Dionysos (Bacchus)
Pan
Silvanus
A satyrok
Silenos
Priapos
Chloris (Flora)
Vertumnus
Pales
Terminus
A nymphák
Harmadik fejezet. A tenger istenei
Poseidon (Neptunus)
Amphitrite
Triton
Proetus
Glaukos
Ino
Nereus és a Nereidák
A Sirenek
Az Okeanidák
A folyamistenek
Negyedik fejezet. Az alvilág istenei
Az alvilág
Hades (Pluto)
Persephone (Proserpina)
Hekate
Az Erinnysek (Furiák)
Harmadik rész. A hősök
I. Herakles (Hercules)
II. A Dioskurok
III. A kentaurok és Peirithoos
IV. Az attikai monda-kör
V. Az argosi monda-kör
VI. A korinthosi monda-kör
VII. A krétai monda-kör
VIII. A thebai monda-kör
IX. A kalydoni vadászat
X. Az Argonauták
XI. A trójai monda-kör
XII. Aeneas
XIII. Romulus
XIV. Dalnokok
XV. Jósok
A görög tragédiák meséi
Bevezetés
Aeschylos
I. Az Orestes-trilogia
Első rész: Agamennon
Második rész: A choephorok
Harmadik rész: Az Eumenidák
II. A lelánczolt Prometheus
III. A hét vezér Theba ellen
IV. A könyörgők
V. A perzsák
Sophokles
I. Oedipus király
II. Oedipus Kolonosban
III. Antigone
IV. Elektra
V. Aias
VI. Philoktetes
VII. A trachisi nők
Euripides
I. Iphigenia Aulisban
II. Iphigenia Taurisban
III. Orestes
IV. Elektra
V. Helena
VI. A trójai nők
VII. Hekabe
VIII. Andromache
IX. Hippolytos
X. Medea
XI. A phoeniciai nők
XII. Alkestis
XIII. Az őrjöngő Herakles
XIV. Ion
XV. A könyörgők
XVI. A Heraklidák
XVII. A Bacchansnők
XVIII. A Kyklops
Függelék
Őskeleti, germán és szláv mythologia. A magyarok mythologiája. (Irta Latkóczy Mihály)
Egyiptomi mythologia
Assyr-babyloni vallás
Phoeniciai vallás
Indus mythologia
Méd-perzsa mythologia
Germán mythologia
Szláv mythologia
Magyar mythologia
Bevezetés
Az emberi természet szükségét érzi annak, hogy magánál fensőbb, hatalmasabb lényt ismerjen el, mely lételét adta, sorsát intézi, tetteit itéli. E szükségérzet szülte a vallásokat. Hozzá járult az ember képzelő ereje s e fensőbb lényt alakkal ruházta fel, családfával és történettel látta el. A természeti erőket, melyeknek működését tapasztalta, személyesítette és istenítette; tulajdonságaikat saját érzelmeiből és szenvedélyeiből vonta le, saját képmására és hasonlatosságára alkotva isteneit. Mennél fejlődöttebb volt valamely nép képzelő tehetsége, annál gazdagabb volt az istenekről szóló regékben. Ezek a regék (mythhosok) teszik tárgyát a mythologiának.
A görög mythologia tehát azon eszméket adja elő, melyeket a görög nép az istenségről alkotott, és azon regéket, melyeket isteneiről képzelt. A nép vallását, mely a jótékony és romboló természeti erőket személyesítette, a költők elbeszélésekkel bővítették ki, melyek az isteneket eszményített emberi alakkal ruházták fel, összefüggésbe hozták egymással s egy nagy családban egyesítették. HESIOD Theogoniája és HOMER Iliása a görög mythologia szent könyvei, melyekből a nép hitét és isteneinek történetét tanulta. A hesiodi és homeri iskolák gondoskodtak e könyvek elterjedéséről, melyeknek a vallási szertartásokkal való összeköttetésök megszentelt tekintélyt adott. A rómaiaknak ellenben nem volt saját nemzeti mythologiájuk. E harczias és kiválóan gyakorlati nép nem foglalkozott istenei családfájával és kalandjaival, hanem midőn jobban megismerkedett a görög irodalommal, költői átvették ennek isteni regéit s a maguk istenei közül azokra alkalmazták, kiknek jelentése leginkább hasonlított a görög mythosok megfelelő alakjaihoz. Azért a görög és római mythologiát együtt fogjuk előadni, az istenek görög nevei mellett mindenütt zárójelben említvén a megfelelő római nevet.
Különben a görög mythologia sem volt csupán a görög szellem szülötte, hanem nagy hatást gyakoroltak fejlődésére a gazdag keleti mythologiák, különösen az egyptomi és indiai.
A GÖRÖG MITOLÓGIA CSODÁS LÉNYEI
Fantasztikus ókori szörnyek és teremtények kavalkádját mutatták be nemrégen egy olasz kiállításon. A görög mitológiából ismert lények egy része szkíta eredetű.
 A görög hajósok, akik a szkíták engedélyével megtelepedtek a Fekete-tenger partján és kereskedni kezdtek a félelmetes lovas harcosokkal, nagyon sokat tanultak az ott élt népektől. Az állandó kereskedelmi kapcsolat révén betekintettek a szkíta mitológiába, csak jó néhány dolgot félreértettek belőle, abból születtek a görög mitológia különleges lényei.
Szkíta lények
Talán a legkönnyebben értelmezhető a görög mitológia szárnyas lova, a pegazus, amely nem más, mint a népmeséink táltos paripája. Ez a különleges lény már a szkíta történetekben is szerepelhetett, amit aztán a görögök beépítettek saját történeteikbe. A szkíta régészeti leletekben szerepel gyanis a szárnyas ló, ami nem a görög mitológia találmánya volt, hanem a régi szkíta regék egyik különleges teremtménye, amely a hősnek segít, hogy meg tudja oldani a feladatát.
 A lótestű, ember testű kentaurok nem mások, mint azok a lovas szkíták, akik a görögökkel tárgyaltak. Ismeretes, hogy őseink nem szálltak le lovaikról, hanem lóhátról beszéltek az idegenekkel, akik azt hitték, hogy ezek olyan emberek, akiknek ló testük van. A griff madár szintén sztyeppei eredetű csodás lény, a görögök szerint a Rhipei-hegység vagyis a Kaukázus aranyát őrzik. Számtalan griff ábrázolás került elő a szkíta kurgánokból, az Altaj-hegységétől egészen a Kaukázusig, ami arra szolgál bizonyítékul, hogy ez a lény sztyeppei eredetű volt.
Hősök útja
 A labirintusról szóló történet az ókori Kréta területéről ismert. Ott lakott a bika fejű szörny, Minotaurusz, akit Thészeusz ölt meg. A történetben szereplő bikafejű szörny talán az ősi bika-kultusz maradványa, amely nagyon sok népnél megvolt. A labirintus viszont nem más, mint a hősnek szánt nehéz út, amit be kell járni ahhoz, hogy teljesítse feladatát.
A legtöbb nagy erejű, félelmet nem ismerő hős a görög mitológiában idegen, szkíta eredetű volt, akik majdnem olyan képtelen feladatokat oldottak meg, mint a magyar népmesék legényei. Jászon és Héraklész örök például szolgált, hogyan kell a Fekete-tenger szörnyeivel megküzdeni, hogyan kell legyűrni erővel és furfanggal a félelmetes lényeket és teljesíteni a rájuk rótt feladatokat.
OB
alfahir.hu
|
