TARTALOM

[BEVEZETÉS]

ELSŐ BESZÉLGETÉS
Joó György elmondja röviden, dióhéjban az egész életét

MÁSODIK BESZÉLGETÉS
arról, milyen boldog lehet az élete egy árva kisfiúnak

HARMADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy milyen csodálatosan szép és érdekes egy ostoros gyerek élete

NEGYEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy kezd emberkedni a kis ember

ÖTÖDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy verekedik a nyúl a menyéttel, a kocsis meg az élettel

HATODIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy a fösvény kétszer költ, a rest kétszer jár

HETEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy egy kis legénynek a szava milyen sokat jelent

NYOLCADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy hogy tanulja meg az ember, milyenek az emberek?

KILENCEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy az ember a legnagyobb baj közt is boldogan tud élni

TIZEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy mire tanítgatja a fiát a jó édesanya

TIZENEGYEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy nem baj, ha szegény az ember, a szegény is hótig él

TIZENKETTEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy milyen boldog is az ember, ha nincs baja

TIZENHARMADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy ha az ember észreveszi, hogy lányok is vannak a világon, 
akkor már egyébre nem is tud gondolni

TIZENNEGYEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy mindenki úgy él, ahogy tud, nem úgy, ahogy szeretne

TIZENÖTÖDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy rúgós tehénnek egy az orvossága: el kell adni. 
A szép üszőnek meg az, hogy el kell venni

TIZENHATODIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy semmi se tart örökké, még a lányhűség se

TIZENHETEDIK BESZÉLGETÉS
arról, mennyi baja van a férfinak a nő miatt ok nélkül

TIZENNYOLCADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy a kutya is tanul abból, ha megverik, csak az ember nem

TIZENKILENCEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy annak nem való a per, aki csak egyszer tud esküdni egy életben

HUSZADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy szegény ember mit csinál a gazdag városban

HUSZONEGYEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy Budapest az ország fővárosa, de azért Budapesten 
se jobb szegénynek lenni, mint a legkisebb faluban

HUSZONKETTEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy milyen az első nagy verekedés. Nem rossz az, 
ha erős az ember karja, és pénz van a zsebében

HUSZONHARMADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy az emberi természet esendő, 
de azért jó az Isten, gondot visel az édesanyákra

HUSZONNEGYEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy fiatalnak való a szerelem, de annak se igen

HUSZONÖTÖDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy azt sohase tudja meg az ember, mire él, csak él. 
- Azután egyszer csak huszonegy esztendős lesz

HUSZONHATODIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy a szegény embernek egy kötelessége van, jó lenni mindenkihez, 
és vigyázni, hogy senki ellensége ne legyen

HUSZONHETEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy mindennek megjön a maga ideje, a házasodásnak is

HUSZONNYOLCADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy csakugyan a legnehezebb jó feleségre szert tenni. 
Próba szerencse, de ritkán sikerül

HUSZONKILENCEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy be sok felesleges jány is van a világon

HARMINCADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy ha a házasodhatnék beleüt az emberbe, 
az olyan betegség, hogy azt nem lehet kikúrálni

UTOLSÓ BESZÉLGETÉS
arról, hogy minden hibának van korrektúrája, csak annak az egynek nincs, 
hogy az ember megszületett és él. Vagy talán annak is van?

A szerkesztőségben ültem és dolgoztam. Munkám az, hogy a beérkezett kéziratokat olvasom. Évente ezerre megy a beküldött regények és elbeszélések száma. Mennyi ember van, aki fontosnak, szükségesnek, elkerülhetetlennek látja, hogy elmondja életét! Csodálatos az emberben a közlési vágy.

Kopogtatnak a nyitott ajtón s egy hosszúlábú egyéniség lép be. Csöndesen mosolyog s megismerem földimet és atyámfiát, Joó Györgyöt, a tiszaháti kisgazdát.

- Jónapot kívánok Zsiga bátyámnak, - köszön illedelmesen.

- Aggyon isten neked is. Hát téged mi szél hord erre, öcsém?

Furcsán mosolyog s nem könnyen leli a szót.

- Nagy dologban járok, - mondja aztán somolyogva.

- Ülj le és beszélj.

Bólint, tovább mosolyog, aztán leül s tovább bólogat. Az arca nem olyan, mint a kérő emberé, hanem olyané, aki valami hamisságot forgat a fejében, aki huncutságban jár. Hosszú lábait kiveti kétfelé, mintha a kemence padkáján ülne, csizmáját megforgatja, fejét előre ejti s bizalmasan hallgat.

- Nohát gyújts rá s mondd ki, mit hoztál.

Kivesz a dobozból egy cigarettát, szakértően megropogtatja, rágyújt, akkor a szemembe néz ragyogó fekete szemeivel s az arca élén különös mosoly sütkérezik.

- Megmondom, mér gyüttem. Azért gyüttem Zsiga bátyámhoz, hogy elmondanám az életemet, tessék írni belőle egy sziep regényt.

Boldog isten, már az emberek nemcsak az írásokat hozzák, hanem mindjárt az egész életüket.

Nézem az embert. Sovány, csontos arca barátságos. Milyen jó dolga lehet ennek, hogy Szatmár vármegye legutolsó sarkából nem röstell Budapestre jönni, egy régen elszakadt atyjafiához, hogy bekopogtasson a redakciós szobájába, csak azért, hogy elmesélje neki az életét... Ki lehet ez és mi lehet a sorsa, hogy egyáltalán eszébe jut ilyen furcsaság?

Más irányt akarván adni a beszédnek, szólok:

- Milyen a búza?

Húsvét előtt volt ugyanis az idő, mikor a gazdaembernek egyetlen gondja az szokott lenni, hogy milyen a búzája.

Egy kis felhő jelenik meg a homloka csúcsán. Legyint:

- Nem érdemes arról beszélni. Becsapott bennünket. Kérem, a búza... az nem egzisztál... Se nem terem, se ára nincs. Nem érdemes a mái életről szót sem vesztegetni... Nem lehet ma mán megélni. Gondoltam, feljövök Pestre egy kis pénzt keresni, de e se lehet... Nincs mán munka Pesten... Azelőtt? Ha azelőtt feljöttem Pestre?... Mikor má leszállottam a keleti pájaudvaron, mentem a Rákóczi útján? Má megállított egy munkavezető, hogy "fiatal ember, akar-e dógozni?" Hogyne akarnék? "Hát akkor jöjjön velem"... Mingyán beállottam a sorba, még most is emlékszek, hogy a Kinyizsi utcájába építettünk egy nagy házat. Karácsonyig dógoztam rajta feszt... Azelőtt csak úgy kapkodtak az ember után... Most?... Kérem én mán itt vagyok nyócad napja. Vótam én mán mindenütt a régi ismerősöknél. Mámmind megszűnt a nagy cégek, ahun én otthon vótam. Vótam én mán a méltóságos képviselő úrnál is, asse tud segíteni... Nincs munka, gondoltam, eljövök Zsiga bátyámhoz, elmesélem legalább az életemet.

- Mennyi főded van?

- Nekem Ligeten van három hódam, Uszkába meg öt. Meg a kertem, 900 öles, meg van ezerkétszáz öl hasznavehetetlenem is.

- Nyolc-tíz holdból nem tudsz megélni? Pestre kell jönni munkát keresni?

- Elég sajnos, most ojan a világ. Nem terem semmi.

- Nem tudtok gazdálkodni.

Megcsóválta a fejét.

- Nem a gazdálkodásban van a hiba, kérem, hanem az időjárásba. Úgy tudunk gazdálkodni, mint a régi öregek, de mit ér, ha má nem terem a főd... Mán minálunk nincsen eső. Egész nyár elmúlik, hogy tavasztól őszig egy csepp eső nem esik. Mikor én gyerek vótam, ott vót a sok víz. A Batár minden tavasszal elöntötte a réteket. Vót nagy harmatok, vót sok nádas. Olyan kukoricák termettek, hogy elveszett bennük a lovasbetyár... Pedig a kukorica csak akkor terem, ha borozdába kuruttyol a béka... Most nincs béka, de még víz sincs. Elvezették az urak a vizet. Nincs má nádas, gyékényes, nincs má vízimadár... De még a Batár is szárad má kifele, repedezik a feneke a nagy forró nyarakon. De még ahogy hajjuk, meg is szűnik mán az egész folyó, mert a csehek másfelé akarják elvezetni, hamarabb kötik bele a Tiszába, cseh területen, akkor mi ott maradunk egy csepp víz nélkül.

Nézem az embert. Kurucfeje csapzottan kókkad le. Horgas orra a sovány arcból kiáll s lógó bajuszáról csepeg a bánat. Így menekül el a vízimadár, amikor szárad a mocsár. Ez is felrepült és elszállott messzeföldre, kering a hazában, másutt akar fészket rakni... Menekül, menekül.

- Az adó meg úgy fel van csigázva, hogy nem lehet kibírni... Most is azér jöttem el, mer elhajtották adóba egy tehenemet meg a két tinót, de egy hét múlva visszahajtotta a végrehajtó, mer nem tudta eladni. Semmi pénzér se veszik meg. Nekem osztán el kell őket tartani, míg ára nem lesz. Se eladni nem szabad, se agyonütni, hanem etetni kell. Széna meg nincs, a fű csak most zsendül. A család nagy. Öt gyermekem van, heten vagyunk a kedves feleségemmel, kenyér nincs, krumpli nincs. Így gondoltam rá, hogy feljövök erre a Budapestre egy kis pénzt keresni, de mán haza se tudok menni, pedig nem akarok úgy menni haza, mint Telegdi Jóska, nígyszáz kilométerre gyalog.

Valami van az ember arcában, ami meglep és meghat. Mindezt a keserves nagy dolgot úgy mondja el, hogy nincs benne se lázadás, se harag. Nincs benne semmi támadás. Úgy beszél, mintha a sors kikerülhetetlen tényeiről beszélne. Ahogy az időjárásról, az elemi csapásokról szól a földmívesember. Nem lehet rajta változtatni, tehát egyebet nem tehet, mint tudomásul veszi. A tiszaháti földtúró szegény ember öröklött ősi nyugalma van benne. Kuruc beletörődés az isten akaratába.

Csakugyan jó volna, szép volna, érdemes volna egy ilyen embernek az életét egyszer már pontosan látni. Hirtelen elmúltak a fantázia játékából, a terméketlen és legtöbbször meddő ábrándozásból született írások. Itt megjelent előttem egy darab élet. Vágy támadt bennem, hogy megismerjem, megértsem és lerögzítsem ezt az életet, amely voltaképpen az egész magyar világnak leghűbb, ezeréves alapja: egy paraszt élete.

- És mikor tudnád elmondani az életedet?

Elmosolyodta magát. Most aztán egészen olyan volt az arca, mint a vedlett kurucé. Apró fekete szemei, mint a fénylő bogarak gyúltak ki, fehér homlokára csapzott haja szilajan mozdult meg. Nézésének derült és mélységes nyugalma s a szája sarkában lappangó humor erre felragyogott. Kedves és komoly tekintettel pillantott rám:

- Akár most mingyárt elmondhatom.

- Most rögtön?

- Rögtön.

- Annyira elgondoltad, annyira készen vagy vele?

- Annyira én.

- Aztán mért akarod elmondani?

Lehajtotta a fejét s gyermekies szelídséggel mosolygott.

- Én nem tudok egyebet mondani, csak azt, hogy én gyerekkoromba, legény koromba olyan bóldog voltam, de olyan bóldog, hogy azt má ki se lehet gondolni. De akkor más is bóldog volt. Az bóldog egy világ volt... De most mindenki boldogtalan. Mindenki az égvilágon. El van rontva ez az ország, úgy ahogy van, az egész istenség. Hát hogy van ez?... Mért romlott így el?... Hátha az emberi nép felébred és azt mondja, nem jól van ez így, csináljuk másképpen. Ma is úgy kellene lenni, hogy a Joó Györgyök meg a többiek legyenek bóldogok otthon a maguk kis falujában. Akkor azok is bóldogok lennének, akik felettesebb életben vagynak... Eccóval, én nem tudom, csak rettenetesen szeretném, ha elmondhatnám az én nagy bóldog életemet.

Író. Ez egy író, akinek nincs módja, képessége, hogy megírja, hát mesélni vágyik.

- Tehát a boldogságodról akarsz beszélni.

- Igenis.

Olyan lelkes bizalom volt benne, kezdtem izgalomba jönni, mint mikor egy jó hírnevű könyvet vesz az ember kézbe, és a ráváró gyönyörűségtől előre izzik.

- Hát akkor fogjunk hozzá. Tedd be azt az ajtót... Így... És most halljuk... De figyelmeztetlek, hogy csak igazat mondj, mert én csak az igazságra vagyok kíváncsi. Én még eddig soha hazugságot le nem írtam, hát ha hozzáfognál lódítani, akkor abbahagyjuk.

- Én mást nem is tudok mondani, csak az igazat. Az én orcám még nem pirosodott meg. Engem még nem kapott rajta senki hazugságon, mert én azt tartom, aki megmondja az igazat, akár jó, akár rossz, akár szép, akár csúnya, az nyugodtan alhat és én aludni szeretek écaka. A többi a jóisten dolga.

- Hát akkor beszélj.

ELSŐ BESZÉLGETÉS

Én elmondhatom, hogy egész életemben boldog voltam, soha semmi bajom nem volt. Már mikor kilenc éves voltam, tizedikbe, meghalt az édesapám. Én már akkor mingyárt kisgazda lettem a háznál, mert a testvérbátyám, Gedeon, nem szerette a falusi gazdálkodást, rám hagyta, ő meg csak gép mellett szeretett lenni. Nem szeretett se kapálni, se kaszálni, se semmi mezei munkát, de ha jött az aratás, akkor ő mindig olyan volt, mint a mocskos inas, mindig ott peckáskodott a gép mellett.

Én voltam az édesanyámnak a segítsége. Már kis iskolás koromba is énvelem beszélt meg szegény mindent, hogy mit csináljunk, még a pört is, mert édesapám halála után megrohantak bennünket az irégyek, és elperelték negyedfélköblös erdőnket.

Árva voltam, és tizenhárom éves koromban beállottam a méltóságos Salánky Arvéd úrhoz mint ostoros gyerek.

Ott sok cseléd volt, egyik jobban szidott, mint a másik. Este mindig hazamentem aludni. Kihúztam, míg a hó le nem esett, akkor eleresztettek, és azt mondtam, hálaistennek, nem megyek többet uradalomba ostorosnak.

Otthon maradtam akkor télen, de mikor jött a tavasz, egy fiúcimborám, Files Gyuri, amék ostoros vót velem, de azt meg nem vették fel másik esztendőre Salánkyhoz, azt mondja, menjünk Beregszászba, jó pénzt lehet keresni. Mondom édesanyámnak:

- Ó, fiam, azt mondja, ne vedd a világot nyakadba, van neked miből élni.

De én azért elmentem, szökve, hogy édesanyám nem tudta, és csak szombaton, mikor megjöttem Beregszászból, akkor látta, hogy három forint hatvan krajcárral csörgettem be. Így aztán nem bánta; akkor egész tavaszon odajártam munkára.

Másik esztendőbe egy olyan kisebb gazdálkodó ember hívott, hogy menjek neki kiskocsisnak, szántani feles fődet. Mikor meguntam, hogy ingyen kiskocsis legyek, mondom, nem fogok én mindig szántogatni másnak, elmegyek inasnak.

Írtam Gedeon bátyámnak Pestre, a meg szólt a mesterének, ő éppen szabadulóba vót mán, a meg azt mondta felvesz. El is küldte az útikőtséget, de édesanyám elkezdett sírni, hogy nyóc gyereket hozott a velágra, és utójjára nem lesz asse, aki egy kis vizet adjon neki, én így megsajnáltam szegényt, otthon maradtam.

Otthon legénykedtem, szép életem vót, mán jányok után járogattam, sok szeretőm vót, ki elhagyott, kit én, kitül elvertek, ki megcsalt; birtokot elvették, semmitlen maradtam, visszapereltem, megbuktam, akkor gondoltam, megpróbálom én mégis Pestet. Feljöttem 1907 őszén, tizenkilenc éves korban, Budapestre. Mingyán nagy keresetem támadt, egy hét alatt keresek egy bornyút. Akkor nálunk, odahaza, egy kaszásnak fizettek egy forint húszat, közönséges napszámba kilencven krajcárt, itt meg egy forint hatvanat, egy forint nyócvanat adtak, pedig csak tíz órát dógoztam naponta.

E jó, mondom, és így azután én eljárogattam Pestre dógozni, minden őszön. De aratásra otthon maradtam; még fejes is vótam mán, bandavezető, én vállaltam egy csoport munkással nagy uradalomba aratási munkát, én vezettem a rótát.

Egyszer itt vóna mán az ideje házasságra gondolni. Mondják a kortársaim, menjek velek bálba Bökénybe. Ott megszerettem egy jányt, egy héten háromszor is elmentem hozzá. Nem vót messze, egy negyedóra.

De vót nálunk egy kőmívesmester, ugyan a neve is Kőmíves József vót. A kőmívesnek meg vót egy jánya, Erzsi, annak meg szeretője vót az én barátom, Csereklye Mihály. Oszt ezek eljátszották magukat, és a jánynak kisjánya lett, a fiú anyja meg nem akarta a házasságot, engedte, hogy az egy fiát bevigyék katonának. Hogy hazajött, azt mondja az anyjának, hogy elveszi Kőmíves Erzsit. Mer tárgyalás is vót miatta, el is vesztette, egy hold földet ítéltek meg a gyereknek.

- Inkább akaszd fel magadat, mint elvedd - azt mondja az anyja.

A meg kiment az istállóba, felakasztotta magát. Mikor megtalálták már ki volt hűlve. Akkor őszön én feljöttem Pestre, karácsonyra hazamentem. De mán nagyon meg akartam házasodni, mert protekcióbul állás vót ígérve a Vagonlicsnél, arra kellett házasodni.

Megyek az utcán, azt mondja Péter Ignácné:

- Mér nem nősülsz mán meg?

- Majd. Ráérek.

- Nősülj meg, anyád itt marad halva, sose vagy itthon. Azért nem akarsz, mert Váradi Piroska nem megy hozzád.

Akkor én elmentem a bálba, éppen vót, és elizentem Váradi Piroskáér, jöjjön el.

A meg azt izente, hogy egy esztendő múlva eljön. Nagyon megharagudtam, hogy engem még egy esztendeig akar váratni. Tudtam, kire vár, nagy család fiára, aki katona vót akkor.

Na megájj, lesz nekem táncosném. Megyek Kőmívesékhez, mondom az Erzsinek, gyere bálba.

- Nem megyek, azt mondja, nincs kiér.

- Ne okoskodj, most gyere, híjlak.

Így eljött.

Újesztendő estéjén megkértem a kezét.

Avval megnyílt nékem a mennyei paradicsom e földön. Mán abba az esztendőbe született egy olyan kislányom, mint a pacsirtamadár. Nem sírt a, hanem énekelt. Szerelemgyerek vót a.

Igende kitört a háború.

Odáig vót nekem szép életem. Annyi vót csak, amit én éltem. A többirül nem is érdemes beszélni.

Joó György megállott a beszédben, s rám nézett. Nyugodtan nézett, mint aki kötelességét teljesítette, életét elmondta; most már nyugodtan meg is halhat.

- Ez volt az életed?

- Ez.

- Most már, hogy elmondtad, kezdek kíváncsi lenni rá.

Volt az előadásában néhány részlet, ami friss volt, kedves volt, és azt engedte sejtetni, hogy ha hozzáfogna bőségesen elmondani, minden részletre kiterjeszkedve, szépséges módon tudná elbeszélni.

- Hány éves vagy?

- 1888-ban születtem. Akkor negyvennégy vagyok, úgy, gondolom. Mán, mai időbe, vagyis 1932-be. Csak ebbe az erőbe, egésségbe tudnék megmaradni, a jó vóna. De osztán az emberbül vén roggyant lesz.

- Megállj csak, hogy élsz te most? Mennyi a kereseted egy évben, mennyi a kiadásod?

- A jó Isten tudja.

- Próbáljuk csak kiszámítani.

Papírt, ceruzát vettem s számolni kezdtünk, hogy az élete egy kicsit kibontakozzon.

- Mennyi adót fizetsz?

- Ligeten 58 pengőt, Uszkába 72-t.

- Uszkába? Hogy kerülsz Uszkába?

- Uszkai gazdátul vettem a hét hold földet, más része náluk van a fődemnek.

- Még mi fizetnivalóid vannak?

- Legelőbér négy járó jószág után egyenként 19 pengő, azt megint összevissza 72 pengő. Pásztorbér ötnyolcad élet, ez mondjuk hat pengő, bocskorpénz 80 fillér, negyedkila szalonna, ez pénzben négy állat után egy pengő hatvan fillér, két liter főzelék és a kocáért egy pengő. Kantartás három ötven. Három hold igényelt földért fizetek 130 pengőt, ez nincs kifizetve... Papbér félmázsa búza, kukorica 14 kila.

Az ember előtt összefolyik egy ilyen szegény élet. Távol van a mi életlehetőségeinktől. Mesében is érthetetlen szavak: legelőbér, járó jószág, "ötnyolcad élet", "bocskorpénz", "koca", "kantartás", "igényelt föld", "papbér", öt sorban tíz idegen fogalom, amit meg kell magyarázni... ezért nehéz a politikában is a kicsi kisemberek életével foglalkozni, mert a politikát olyan rétegek irányítják, amelyek alig ismerik a tömeg életét. A kultúrember csak egy alapon tud tájékozódni - a számok alapján.

Összeadtam a tételeit, kijött 343 Pengő 40 fillér.

- És mennyi az adósságod?

- Sonkádi bank 500 pengő, nyíridházi bank 1281 pengő. Kamatba fizetek Sonkádra 70 pengőt, Nyíridházára 188-at. Kispaládi egyháznak tartozom két mázsa búzával, kamat erre 50 kiló. Nálunk az egyháznak három és félmázsa búzával, erre kamat 70 kiló. Pénzbe számítva ez 14,40.

- Tehát évi kamatterhed 272 pengő. Összes adósság és kamattartozás egy év alatt 615 pengő 40 fillér. Havonta ötven pengőt kell tehát fizetnie télen-nyáron közönséges pénzterhekben.

Ezt már megértjük. A mai viszonyok mellett még a városi ember számára is komoly dolog havonta ötven pengőt készpénzben kifizetni. Egy kishivatalnok fizetése 100-200 pengő között mozog - 50 pengőt ebből elvonni üzemi költségre és adóra, kamatra, nagyon megterheli az életet.

- No és mennyit veszel be? Egy évben? A földedből?

- Azt nem tudom megmondani.

- Hányan vagytok?

- Van öt gyerekem. A feleségem meg én, így hát heten vagyunk.

- Mennyi kell nektek egy évre? Miből éltek meg egy hónapig?

- Egy hónapra?... Kell egy hónapra másfél mázsa búza. De ebből kimegy 21 kiló vám, 50 kiló korpa. Marad 129 kiló liszt. De csak ha két mázsát őrletek. Két pengőt is kell fizetni pénzben az őrlésért.

- Ez még csak a liszt. Kenyér és tésztaféle. Mi kell még?

- Só. Minden héten kell egy kila só. Petróleum is kell meg gyufa. A többi megterem. Krumpli - csak nem termett a múlt évben. A télen nem ettünk meg többet másfél mázsa krumplinál, mert nem vót... Bab, az van elég. Az annyi van, hogy nem győzzük megenni, pedig éjjel-nappal azt esszük. Káposzta vót, amennyi kellett. Más nincs. Takarmány nincs.

- Ruhára való?

- Arra nem telik. Nem vett a feleségem többet egész esztendőben negyven-ötven pengő áránál. Hét pár lábbelit vett az őszön, abból is csak három pár vót új a gyerekeknek, a többi javítás, mégis benne vót nyolcvan pengőbe. Még egy keszkenőt vett szegény magának öt hatvanért.

- Szóval - számítgattam -, ti egész évben nem fogyasztotok el öt-hatszáz pengőnél többet.

- Kérem, mi csak a szemetjét esszük annak, ami terem. A többi kell adóba meg kamatra. De még így se tudjuk kifizetni.

Hatszáz pengőt fizet készpénzben a földvásárlásra felvett tőke után s adókba. Hatszáz pengőre lehet tenni azt az értéket, amit hetedmagával elfogyaszt. Igaza van, hogy ő csak a szemetjét eszi meg annak, amit termel. A javát el kell adnia, hogy a pénzfizetéseket teljesíthesse. Ha nem is tudjuk magunkat azonosítani az életével, éreznem kell, hogy nehéz sorsa van. Egy év alatt egy kendőt kapott a felesége öt pengő hatvan fillérért és cipőjavítást. Egy asszony, aki reggeltől estig "látástól-vakulásig" dolgozik, egy kendőt kap egy évre, egy ötpengős kendőt, mikor hatszáztizenötöt kell kifizetnie pénzben. Ilyen átszámítások segítségével juthatok közelebb az életéhez. Az örökös babfőzelék; még a krumpli is elérhetetlen: egy télen hét ember másfél mázsa krumplit fogyaszt...

De talán nem mondott el mindent?

- Állatokból mit kapsz? - kérdem tőle.

- Semmit. 185 kilós disznót adtam el 125 pengőért. A kisebbiket megöltük magunknak. Mikor eljöttem hazulról, vót egy kis hús még belőle. Most egy hétig vót munkám, hazaküldtem tizenöt pengőt, írtam a feleségemnek, vegyen két kismalacot, ha csak tud.

Elgondolkodott.

- Azér akartam elmondani az életemet, tessék kiírni az újságba. Regénybe. Hadd lássák az urak, hogy ez nincs így jól. Jobban vót azelőtt. Azér mondtam el az én egész életemet, mert abból meglátszik, hogy azelőtt bódog voltam.

- Az életedet? Hát azt hiszed, elmondtad az egész életedet?

- Tessék hozzátenni, ami még hibázik.

- Nem, Joó György, én nem teszek hozzá semmit, hanem te most elmégy, és mikor legközelebb jössz, mindig elmondod újra egy-egy darabját az életednek. De részletesen úgy ahogy történt.

- Szóról szóra?

- Úgy... Legközelebb azt gondold ki, hogy is volt, mikor ostorosgyerek voltál. De a legkisebb dolgot is el kell mondani, ami csak eszedbe jut.

- Igenis. Mikor jöjjek?

- Holnap.

- Azt nem tudom, hónap jöhetek-e, mer egy kis munkát helyeztek belátásba.

- Gyere csak el, szebb napszámot kapsz itt, ha nálam szakmányba beszélsz.

Megcsóválta a fejét.

- Ha megkapom a munkát, azt nem szabad elvesztegetni. Beszélni van idő vasárnap. Legalább a munkán kigondolom, hogy is vót, mi is vót.

- Jól van.

Ez volt első beszélgetésünk Joó György életről.

A boldog ember
Móricz Zsigmond új regénye - Athenaeum
II. Tersánszky J. Jenő

Ha valaha, évszázadok mulva talán, arról kíván egy kutató értesülni, hogy milyen volt a huszadik század elei magyar falu, magyar paraszt, a maga teljes külső-belső mivoltában... akkor minden tudományos módszer szerint készült, antropológiai, statisztikai segédkönyvekkel dolgozó történelem-könyv sem fogja annak a kutatónak szemlélete számára olyan közel hozni ezt a tárgyat, mint ha felüti Móricz Zsigmond egykorú regényeit és beszélyeit. Mert ezeknél érzékletesebb, minden rezdületet felölelőbb ábrázolat nem lehet a magyar faluról és annak lakójáról.

Ime, annyi-annyi változat után, Móricz Zsigmondnak ez a könyve, megint egy új színben ragyogtatja meg előttünk a falusi magyar alakját és lakóhelyét...

Még e regény formája is szokatlan forma Móricznál. Eddigi regényeiben rendesen az író egyenletes, nyugodt, mégis fordulatos előadásában elevenedett meg előttünk a magyar falu élete. Legföllebb olyan formán nyújtott remeket alakjai megszólaltatásában Móricz, ahogy például egy-egy látszólag szimpla párbeszédben jellemet, helyzetet föstött, sőt a cselekményt is ekként lendítette tova szinte észrevétlen... Ámde ezúttal Móricz még különb bravúrral, teljesen egy egyszerű földmíves szájába adja a szót.

Joó György, a tiszaháti falu elparasztosodott kurta nemese meséli el életét az írónak, mint személyes ismerősnek. És ebben a végtelenül egyszerű, mégis ezer színnel és plaszticitással teli előadásmódban talán minden eddiginél életteljesebben, valóhűbben látjuk a hős szülőhelyét, a végtelen magyar rónaságnak azt a különösen érdekes zúgát, Erdély északnyugoti sarkán, Szilágy fölött. A gazdát cserélő urasági kastélyokat, a kis zsúpfödeles házacskák között, az egyhangú szántókat, méla legelőket, gyér erdőcskéket és a lusta síksági folyót, pittoreszk fűzeivel, romantikus lápjaival. Ebben a környezetben meseszerű, álomszerű groteszkséggel jelenítik meg előttünk Joó Györgynek különös ízű, keresetlen mondatai a legköznapibb eseményeket is.

Vannak ennek a történetnek részei, amelyek valami szimpla esemény kapcsán, oldalakra terjedő analízisnél jobban világítanak rá a falusi magyar különös lelkiségére és kedélyére, amelynek tipikus képviselője ez a Joó György.

Vegyünk például egy esetet. Joó György pesti napszámosmunkával pénzt hozott haza és ki akarja mulatni magát. Ebben a duhajkodhatnékban, amit a környezetében minden teremtett lélek, a legóvatosabb, a leggyöngédebb is, természetesnek talál nála, egész tömeg bicskás, fütykösös ellenfélnek ront neki meggondolás nélkül, majd a legdurvább tréfával alázza meg rátarti szerelmét, satöbbi, satöbbi. Szóval a fékevesztett indulatoknak ebben a tombolásában, a Joó György jellemét joggal könyveljük el magunkban olyannak, mint akinél sértésre a megtorlás készen áll.

De ugyanez a Joó György egy vasárnap reggel hangulatában, amikor valóban fölháborító bántás éri, a tulajdonát rongálják meg, ami minden logika szerint rögtöni tettlegességre lázíthatná föl,... ugyanaz a Joó György csupán akként reagál, hogy fölkavargó dühét nem tudja az istentisztelet áhítatába vinni el magával és a gyilkos indulattal csupán önuralma vívja meg a maga belső harcát. Megbántója ellen már elégnek talál tettéért egy szelíd szemrehányást. Alig pár szó jelzi csupán ezt a kegyetlen lelki tusát is, olyanformán, hogy: órákra volt szüksége, míg egyáltalán zokszóra volt képes megbántójával szemben.

Hát ez a pár szó, ez a kis eset egészen kívételes magasságba emeli előttünk ezt a jellemet.

*

Azt persze nem hiszem, hogyha valaki afféle érdekfeszítő olvasmányt keres ebben a regényben, megtalálja benne. A rendkívüli, a meglepetésszerű, legalábbis, ami közfölfogás szerint az, inkább kikerülődik, elnagyolódik ebben az írásban, annak a célnak a szolgálatában, hogy teljességgel és szigorúan a Joó György igazi érdeklődései vonalában maradjon a regény minden eseménye.

Micsoda fajtájú ez az érdeklődési kör? A legjobban a regény címe magyarázza meg, ha mint valami mottót, a regény tartalmával vetjük össze.

Joó György boldog embernek tartotta magát abban a boldog időben, amikor a testi-lelki erőfeszítés a boldogulásra nem volt hiábanvaló. A falu Odisszeusza ma hiába indul útnak a falu reménytelenségéből a főváros felé, vagy akármerre, a két erős karjának munkája vagy nem kell, vagy hiába, olyan éhbéren tékozlódik el, amiből nem lehet gyarapodni, csak tengődni... A változott időket siratja Joó György tehát. Csakis abban az értelemben, hogy ha egyszer a megszakadásig való vacakodásnak, türelemnek és minden jóravaló akaratnak is csak kudarc felel, hová legyen valaki életével?...

Persze, hogy tulajdonképpen elrémítő vád ez az egész regény, annak megmutatásával, hogy micsoda nyomorultul leszorított életigény is elég volt és elég volna emberek boldogságához! És még így sem adatik meg az, a ma sanyarúságában.

*

Nehéz is elképzelnünk Móricztól, hogy írása ne hangolódjék az élet igazi, fojtogató problémáinak hangjára és az események bármilyen tarka-barka zajlása mögött gyógyításra váró sebeket ne tárjon föl. De talán ez az igazi írásnak önkéntelen is tulajdona. Mert hiszen a tendenciái mulandóságától megmentik a maradandóságnak az ilyen műveket a bennük mozgó, remekbe mintázott emberi figurák