BESSENYEI György
TARIMÉNES UTAZÁSA
Bessenyei György élete alkonyán, pusztakovácsi remeteségében írta meg élete főművét, a Fénelon nevelődési regényét mintául vevő Tariménes útazását. Az utópisztikus regény arról szól, hogy az ifjú címszereplő nevelőjével eljut Totoposzba, ahol tanulmányozhatja az államberendezkedést, a szokásokat, a mindennapi életet, megismerkedhet a tudományok legfőbb eredményeivel, de egyúttal a társasélet örömeivel, bánataival, csábításaival, felfelé húzó, nevelő erejével és gonosz praktikáival is, és természetesen megérinti a szerelem is. A regény hallatlanul változatos hangnemben, filozófiai magasságok és kedves humor, éles elméjű fejtegetések és lírai betétek, vallomásos és száraz passzusok állandó ötvözésével válik páratlanul egyedi-egyéni műalkotássá. De egyúttal összefoglalása, végső rendbe szedése Bessenyei eszméinek, ország- és műveltségjavító törekvéseinek, történelemszemléletének és vallásfilozófiájának is. A mű a magyar felvilágosodás talán legnagyobb prózai remeklése, jóllehet a mai olvasók közül a kevésbé edzetteket visszariaszthatja Bessenyei régies nyelve, különc újításai, ismeretlen szavainak nagy száma (ez utóbbi akadályt segíthet leküzdeni a kötetvégi kitűnő magyarázó szótár). A mű a kritikai kiadás köteteként látott napvilágot, ám egyúttal a regény első igazán hitelesnek tekinthető edíciója is. Kritikai kiadás voltából eredően elsősorban szakemberek figyelmére számít (apparátusa a lehető legmodernebb elvek alapján készült, mindenképpen a műfaj legjobb alkotásai közé sorolható, többek közt azért is, mert lap alján hozza a textológiai variációkat, és egyetlen, monográfia értékű bevezetésben adja a további, ezúttal a recepciót is teljes egészében felölelő kritikai akríbiát), ám maga a regény - minden művelt olvasót érdekelhet.
*
2. BESSENYEI GYÖRGY (1747?–1811)
FEJEZETEK
A Tariménes utazása
 *
BESSENYEI GYÖRGY: TARIMÉNES UTAZÁSA.
ELSÕ SZAKASZ.
Mester Kukumedóniás Tariménesnek házához elérkezi, honnan útjára elindul.
Az Antarktikus csillaghoz nem messze feküdött egy tartomány, melyet Menediának neveztek. Ennek vala több részei között egy kies határa, ligetes erdõkkel szaggatva, szép halmokkal ültetve és futosó patakokkal köröskörül áztatva. E ragyogó térségnek közepén feküdött egy város, melynek emberi emlékezettül fogva Tariménesek voltak örökösi. Közepén felemelkedett ordas kastélya, hajdani formájával a tündérek várát hozta nézõinél oly bánatos emlékezetbe, mellyel a régi idõknek mesélt gyönyörûségei után szoktunk sohajtani. Magas csúcsait gólyafészkek tornyozták; romladozott szegleteirül pedig csipkebokrok csüngöttek alá, hol csókák szállongottak, és verebek csiripoltak. Dörgéssel nyíló kapufeleinél magokra omlott kõfalak és oly mélységre lemenõ ásott pincetorkok látszotta, honnan az örökké ijesztõ setétség nézett ki. Udvarának kietlenségét egy hanyatlott tetejû ókút vette árnyékba, mely körül rémítõ kutyaböfögések és éles kakaskiáltások hallattak.
Itt lakozott Tariménes öreg nagysága, udvari cselédjeitõl körülvétetve, kiknek ünnepnapokon régi dolgokrul beszéllett, melyen õ nevettek. Itt nevelte egyetlen eggyét, kire familiájának régisége támaszkodott, melyrül a vár kerületeiben lévõ minden öregasszonyok és ifiú cseléde azt hitték, hogy a világnak emberi ága belõle származott.
Volt az ifiúnak születésében oly természet szerint való erõ és józan okosság, mely ha mezejére kaphat, minden oskolában avult mesterséges okoskodást felülhalad. De a gyermeki [p 0034] ifúságnak finnyás kevélysége, cselédinek csudálkozással való dicséretek, nagysága asszonyanyjának kegyes vigyorgásai, elméjét oly magas füstfellegekre emelték fel, honnan csak néha-néha méltóztatott e siralomnak völgyében eszetlenkedõ világra lenézni. Mindezeknél fogva az ifiúnak születése még csak bimbójában hevervén, sem mások, sem maga által nem ismértetett; idõ, alkalmatosság, tapasztalás kivántatott meg kinyílására. Oly kitanult férfit kerestek ezen célra, ki e világi társalkodásnak rendes módjában azon titkokat fedezné fel elõtte, melyek a cselekedetekben mindég fennforognak, de mégis csak az okosoktul láttatnak.
Mester Kukumedóniás érkezik el e lélekben járó hivatalra. Józan itélettel, egyenes látással bírt; de az okoskodásnak furcsákodó és nevetséges módjától még egészen meg nem szabadult; formáján pedig oskolájának porfellegei borongottak. Idétlen módon nagyratartott személyén a vad manérnak mord kegyességét mutatta; megszaggatott beszédit, ujjaival álla hegyit vonogatva, mértéletes köhentésekkel késérte; jobbra-balra csak szemeit kavargatta, tekerítés nékül lévén megmeredt nyaka vállába szegezve.
Ha szép mondásait hahotával dicsérték, maga csak alig mosolyodott el, vagy fenekre ült csendességet mutatott, mintha magát dicsõsége közül kivánna kiragadni. Sokféle értelemre intézett szavaiból mindannyi titkot csinált; mértékletes tiszteletit pedig a felsõbbek elõtt, alázatosan tántorgó görbedezések közt tette meg. Igy hevert nála szép esze, a vad manérnak rozsdája alatt.
Azonban a kastély megzendül: kapudörgés, lódöbörgés, sivatag kutyaordítás lármázzák fel az udvart. Az egész úri sereg éppen ebédelvén, székérõl kiki felugrik. Ez ablakot nyit, amaz kiszalad. Mi? hol? ki jön? merrül? - mondják és kérdik mindenfelé. Öreg nagysága pedig, kitátott ajtajának felei között állott meg, hol temérdek hasán alányult asztalkeszkenõének szegletit ujjai özt morzsolva, udvarána kietlen térségén,, hunyorgó szemmel nézett elõre, hol mester Kukumedóniást meglátja; ki tisztes meredekségében magát magára tetézvén bimbolyog elõre, úgy, mint valamely fakép, egy oly agyakotrott düllöngõ õsi hintónak közepette, mely már negyed ízen szolgált és régi formájával az elmult százakat mutatta. Végre a kastély [p 0035] ajtajánál megtollik, melynek szörnyû öblibõl a tudós kegyesen kiszáll...Megvan...megvan a várt öröm...kiki dörzsöli kezeit, jobbfelõl is balfelõl is hajlik szomszédjához...sugdos, mosoloyg, tekintget, köhent...A titok fülekrül fülekre repdesnek...Kifakasztott s félbeharapott nevetések, keszkenõbe való bugdosás, erõszakos orrfúvások hallattak s láttattak mindenfelé. Azonban a tudósnak kalapját, kesztüjét, pálcáját okos mejjékérül (?) oly serénységgel kapkodják széjjel, melynélfogva mértékletes hágásaiban is csaknem botlásra hanyatlik.
A hálálkodó zsibongás véghezmenvén ismét asztalhoz ülnek. Mester uram egyet, kettõt köhentvén, oly csendes kegyességgel nézett széjjel a szobában, mint egy falusi pap a templomban, minekutánna rövid imádsága után kalapja szegeletit orrárul levévén, magát helyébe fészkeli.
Egy vastag özvegy, tekintetes Morgonné asszony, ott ült, mint rokonság, ki is ifiuságának idejében szépséggel, kellemetességgel bírván, gyönyörûségeit, viszontagságait keresztül-kosul, össze- vissza, által- meg átalélte. Minden tudományát csupa érzés és tapasztalás szülték; ugyanazért bátorsággal szólott és meghatározott okokkal is élt.
Lodonis, egy kiderült elméjû s szabad magaviseletû ifiú, nemesi bátorságnak szokot mértékletessége szerint kérdésbe veszi, hogy egy fiatal embernek szerencsés megérzésre mi kivántatna meg leginkább? - A szép asszony - felel Morgonné a nagyot nevet. De micsoda tulajdonságú tehát, asszonyom? - belészól Kukumedóniás szemérmes csendességgel, - Distingvõ, azaz különböztetem: közönséges kivánságú személy, avagy ritka hajlandóságú? Mert valaki személyét mindenhez kapcsolja, többé nemes tárgyakra nem is tartozik; de valaki életével egyetlenegy forr, valójában nemes. Amely szeretetben tisztelet nem tanáltatik, csak testi kivánságra tartozik, de aholott a tisztelet a szeretettel egyenlõ mértékben állhat, ott már a tárgyát imádó szív magát édes elolvadások közt érzi; mivel a legmélyebb gyönyörûség és fájdalom kebelünkbõl könnyekkel omlik ki. A tehát olympusi szeretet, - mond továbbá - melynek gerlice módra nyögõ szívén keservének édes könnyei úgy serkedezne ki, mint a jeges italnak izzadásai nyárban, a kristálypohárnak oldalain. - Ah! éljen a szép mondás! - kiáltják mindenfelõl tapsolással. A tudós orcáját feljebb [p 0036] emelve és szemeivel sûrven pislogva, csendes mosolygásai közt csak nézett, hallgatott, dicsõségét pedig hosszú kortyokkal nyeldeste alá.
Micsoda? mi a szeretet? - hozzászól a vastag Morgonné. - Óh, uraim, ne keressük oly messzirül! A kívánság nem okoskodik, mint az éh gyomor, hanem csak enni kér. A legokosabb, kegyesebb férfiúi vagy asszonyi szeretetne is csak testi gyönyörûség áll a végin. Ezenkívül a szeretetnek nyájassága a bölcsekben tüdõpöffedés, az ostobákban síró ábrázat, haskorgás; a durvákban eszetlen perlekedés, sat. mint azt egynek is s másnak is bolondsága magával hozza. De sohasem is láttam a természet tûzében sem bölcset, sem oost anna ösztönén kívül és nem is hittem ifiuságomban, hogy a szép és nyájas asszonynál bölcsebb férfi volna e világon. Az asszonyemberekne szeretetreméltó oosságo látható és termeteken, tekinteteken tündöklik; de még a férfiui bölcsesség is fertelmes teintet és nyomoré termet alatt szerettetésének gyönyörûségére nézve igen szomoró megelégedéssel nyugoszik. Jó erkölcs, bölcsesség mind unalmas, ha sunda ( csunya, utálatos. ) testiségbe öltözik...Micsoda gyönyörûségére lehet magának lelkében, testében senkitõl sem szerettetve s jót nem érezve? A bölcsesség olyan a sunda ifiúban, mint a levegõég a lehelletben: életünk táplálja, de se jóllaást, sem szagot, sem ízt, sem testi édességet nem érzünk benne soha. Egy milliom gondolatnál többet tész egy öszveölelkezés; és az okosságot az érzés sarkából kiveti.
Aha! rogo, érem, - megszólal mester uram. - Tagadom: a szeretet egy okot se foszthat meg magától. Ezen gyermeki gyönyörûségeket a bölcs mint játékot úgy nézi; magát mulattassa, melyet azontúl királyi módra megvetvén, személyét ismét méltóságra helyhezteti fel. És ha asszonyi állatban ily gyönyörûséggel él is, úgy veszi, mint rabotáját, csupán a természetne kívánván vele tiszteletet tenni, mely emberi nemzetünknek fenntartását ily mocskos gyönyörûségekbe tette.
Ah! éljenek a bölcsek! - felkiált Lodonis. - Nincsen király, kinek oly szabad hatalommal való uralkodása lehessen, mint egy bölcsnek, ki szíveken, elméken uralkodik, mint valamely [p 0037] istenség: ez az a hatalom, melynek minden jó szív s hû lélek nemcsak önént, de még gyönyörûséggel hódol.
Akármint erõltessem magamat, - mond mester uram a hallgatásra - szokott mértékletességemnek eleget nem tehetek; a szép alkalmatosság elrejtett gondolatimat mintegy üstököknél fogva húzza ki belõlem a világosságra. Minden tanult embernek legszentebb kötelessége az emberi értelemnek világát terjeszteni, mivel a tudatlanság e világnak veszte, a bölcsességne szüntelen háborúban élõ ellensége és az emberi társaság közönséges boldogságána poolbéli éjtszakája; azért is senki az egenek kedvesebb dologgal nem áldozik, sem emberi ötelességének igazábban nem szolgál, mint az, aki az embert önnönmagána és sorsána megismerésére oktatja. Igy tehát érdésen vül vagyon, hogy e világnak hivatalai és rangjai között a bölcsek és tudóso legfelsõbb emberek: õk lette életünknek belsõ tanácsosai, azaz emberi nemzetünknek, kiket ezen dicsõ rangra az istene és természet emelnek fel. Oh! mely szép dolog tehát egy méltóságos karban lévõ emberne érdemekel is tündöleni! E világnak felsõ királyi tanácsában széket ülni és emberi nemzetének jóltévõi közé számláltatni!
Helyesen! - belészól a vastag Morgonné - mert sohase láttam csúfosabb marhát, mint az ostoba nagy úr. Ifiúságomban elég efféle csudabogár dongott körültem, hol tapasztalnom kellett, hogy akinek esze nincs, szeretni se jó: csak marhabéli tulajdonságait gyakorolná, oly némán, mint az örvényben tenyészõ hal. De nézz meg egy angyali elmével, nemes érzéssel teljes szép ifiú férfit, kinek mennyei szózati elragadtatása özt ajakiról, mint arany pata úgy csergedeznek; kinek hízelkedõ beszéde az elmét csendes tûzzel lobogtatja és az érzést édes ájulásokra veti. Ó, el kell felejteni soszor, hogy teste van s minden benne való gyönyörûség csupán lelki!...Jaj az ostobák, ha szépe is! Báró Dudu, a rémítõ veszedelem, oly határ nélkül való ismeretségre terjeszkedik i véled, hogy szíves barátságbul pozdorjává, hamuvá szid; végre pedig szüntelen való nevetései közt véled szerelmeskedve, agyonölöz. A bölcs ukuli pedig, midõn véled beszélget, szüntelen mejjbetaszigál; orrát orrodhoz viszi, halálra lehell és párájában megfojt; hol maga után vonszolva, ruhádat rólad letéi és holtra döföl.
Az ifiú Piripiólinak termete valósággal ölelésre állott s [p 0038] tekintete magával ragadó volt; de az elméjére szorult társaságot együgyûségébe mindjárt beléfojtotta. Nyüglõdõ szerelmét nevetségesen rajzolta. Ha megszólítottam, szavaimra rémítõ nagyra tátott ásítással felelt. Ha ismét kérdeztem, ujjait ropogtatta, vagy nyujtodzott. Ha elcsendesedtem, ültében egyik lábát a másik térdére tetézvén, savanyú ábrázatja síró tekintettel nézett a padlásba, vagy magát a szoba közepire szegezte, megmeredt szemekkel állott, megnémulva s izzadtságát ottan- ottan törülve. Ha ellenben kedve érkezett, mely mindég mondva láttatott megkészülni, fáradhatatlanul okoskodott, semmi se mondván és mindenre reánevetett, ha utolssó ítéletrõl volt is a beszéd. Ha egy pohár vizet parancsoltam, eszetlen furcsálkodásával szolgáimat félretaszigálván, õ szaladt a kutra, mellyel az illendõséget akadályba hozta. Valahányszor szólott, rút mondásaival mindannyiszor hozta a szemérmetességet orcapirulásba; azonban sok örökségeinél fogva testi színe ragyogó köntössel lévén megrakva, úgy cifrálkodott, mint valamely büdös banka embermadár.
Ó! asszonyom! - mond Lodonis, - én is ismérek ilyen csudát más tekintetben. Az iszonyú hadnagy Mirmidóni, ki oly rettenetes mindenere agyarkodó tátogatással beszél, naponként reggeltõl fogva nap végéig, melynél fogva gyakorta félni lehet, hogy kis kopasz feje elterült száján ki ne forduljon. Minden mondanivalóját az ország megtelepedésének idején kezdi s míg odajut, amiért beszédhez fogott, a hajnalcsillag is feljön és a kakasok háromszor kiáltják körül az országot. Ásító hallgatóinak képek megsápad, tekintetek béhamvadzik, bosszús humorokat pedig a magát emésztõ unalom rágja. De e rémítõ csudának szófergetege mindaddig nem szûnik mégis, míg néma és meghidegedett tetemû hallgatói holt elevenen elõle mind ki nem szökdösnek. Ekkor dünnyögõ haraggal mondja, hogy már a falaknak nem beszél s mint szóval dörgõ mennyõ a szobából elenyészik.
Ó, ennek ellenlben ismérem az olvasott Csendekit, ki reggelenként laton méri meg, mennyit szóljon estig. Fontos okaival pedig, mint faltörõ ágyukkal úgy vontat lépésrõl lépésre, minden szavának farkára mély titkokat ragasztván, melyet széjjeltekintésekel, mosolygó intésekkel s apró tanult köhentésekel jelent. De ezek mégsem oly veszedelmek, mint a szótátosok, ki megjelenésekkel minden mulató társaságot némaságra [p 0039] átoznak és semmiféle dolgot szóba nem vesznek, hacsak általa személyek nem dicsértetik. Ehez is másnak szólani csak addig lehet, míg nagy sietséggel egy pohár vizet megisznak, mellyel elepedett szájokhoz ragadt szavaikat újra feláztattá.
Kikiripuci emellett igen erõs hanggal beszél álmaina magas gõzfellegeirül alá, honnan orrát fintorgató tekintettel nézi a több halandóknak sokaságát, melyet önnön nagyságához képest cseélységnek lát. Semmiféle szép dolog meg nem jelenhetik az elmének határában, hogy reá ne köpjön, ha tõle nem származott. Az alá pedig, amit maga mond, szüntelen szelet fúj, hogy ha módolhatja, a látásnak határa felibe vezércsillaggá tehesse. Okaiban ellenvetést nem szenyved, királyi dicsõségnek tartván a szemérmes oosságot durva mondásaival hallgatásra hozni. Igy hiszi, hogy a világ tengelye kezén forog és az üstökös csillag is csak szavára jeleni meg az égen. Lásd, hogy hizlalja képzelõdését álmaival, midõn a közönséges utálatnak lesz neveztséges tárgya.
Kukuli, valamenyi idegenre talál, harmadik szavával véle nagy barátságra lép, de humorána elsõ változásával szeme közé köpdös és becsületit a vérrel izzadó gyalázatig mardossa. De ó, bakatella! egyet fordulván, megölel, nevet és szentségtöréssel vádol, ha reá emlékezel, noha újra meg újra meggyaláz; nem szenyvedvén ellenben, hogy gyermeki kevélysége ellen senki csak egy pisszenést is tenni merészeljen. Igy a társasággal örökös háborúban s békéllésben van. Ma itt ád ütközetet, holnap amott; most itt köti a békességet, másszor másutt. Barátaitól szorosan megkivánja, hogy szabadakaratjokból vetkezzenek ki és magokért semmik se lévén, mindent egyedül õérette aarjanak.
Jaj, a ritka barátság - belészól Morgonné - Kukuli úrnak dicsõ ismeretségében, hol az ember kényteleníttetik elméjét az övére varrni elkölcsi [!] pótolékna, hogy õ lehessen más által ettõs akarat, szabadság, más pedig õ általa semmi, azaz üres emberi kép és mozgó bálvány.
Ahá, asszonyom! - mond Kukumedóniás - ezeknek agyvelejeken a láthatatlan vértûzben égõ apró erecskék lacsuha ( rendetlen, lomha; vastagra nyujtott, szélesre szaggatott tészta. ) tágulásban vannak és erõtlenek. Apró sarkacskái helyekbõl [p 0040] kimozdulnak, kötések megbomlanak, melynélfogva vakvilágnál járnak, mint az, ki orrára zöld üvegû pápaszemet üt s mindent zöldnek lát. Ezek szoktak emberi nemzetünkben a bölcseknek léhái lenni, melyet a szél önnyüsége miatt szüntelen kavargat. Az ilyen léha halandó magán kívül mást snekit sem érez, sem érezni nem akar, mindég azon törekedvén, hogy e széles világ ügyét hogy fordíthassa önnön hasznára, úgy, hogy senki más benne ne nyerhessen.
Jaj, Kukuli, az örökkévaléó magam, a sunda magam! - iáltja Morgonné, - úgy a fertelmes magok egyedül õk akarnának láttatni és valósággal kívánjá, hogy az emberi nemzet semmiségekre figyelmezni kötelességének ismérje!
Az ifiú Tariménesnek elméje mindezeket figyelmetességgel hallgatván, nagy kordulásba esik s végre jelenti, hogy e szoros törvények szerint e világon társaságban lenni majdnem lehetetlen.
Minden rendkívülvalóság bolondság - mond Londonis. - Lehet az embernek jómagaviseletirül, jámbor vitézi tettirül, módos tartalékkal említést tenni, de hogy egy s más csúfos élet semmiségének imádását vallásbéli buzgósággá tegye, elszenyvedhetetlen pártütés a társaságnak szentsége ellen. Mindég beszélni, öröké hallgatni, egyenlõül bolondot mutat. Magaviseletinek módját fiynnyás manérra tûdzeni nevetség. Ennélfogva kiván némely büszke halandó az emberekne rettenetes sokasága közt magából ritkaságot csinálni, mely által különös magát közönséges nevetséggel borítja bé. A kevélyt minden utálja, sõt még az is, ki hozzá hasonló kevély, noha az ember magát máson helybe szokta hagyni.
Mester Kukumedóniás elõljáró beszédbe egy tudós köhintést tévén, mond, hogy enne okát a természettül kellene kérdezni. Nincsen olyan ember, ki magát önnön vélekedése szerint egyáltaljában semminek vegye; a kevély pedig fekvésével, kelésével, állásával, járásával, beszédével szemébe mondja mindennek, hogy náladnál különb vagyok, te pedig hozzám képest szánakozást érdemlesz. Igy kinek-kinek emberi hivalkodását szeme világánál fogva szurja, honnan következi, hogy evély magaviseleti, mint közönséges gúnyoltatás úgy vétetik. Õ mindent nevet magában és õtet is neveti minden nyilván. Igy magát minden embernek felibe tévén, e világnak játékpiacán õ lesz egyedül mulattató Hanszvurst.
[p 0041] Ilyen beszélgetések özött mester uram a kastélyban egynéhány napokig mulatott. Az öreg Tariménes nagysága csendes szuszogásai között folytában ebédelvén, a tudósra szemeit csak néha-néha vetette; de kedves néja szüntelen ránézett s mint a szép szürke hajnal, öröké mosolygott. Végre a tudós ifiával együtt utnak indult és nevét az öreg Tariménesnek asztalánál mindennapi beszélgetésnek meghagyja.
|
