Giacomo Leopardi (1798-1837), az olasz romantika legnagyobb szerzője éles szemű kritikusa volt a modern kornak. Hamar szembesülnie kellett azzal, hogy olyan társadalomban él, ahol az értékek ellehetetlenültek, „az erényesség a tökfejek öröksége”, s az értékek képviselői, paradox módon, az élet vesztesei. Hát szükségesnek látta, hogy legkedvesebb szerzője, Machiavelli útmutatásai alapján megszülessen az élni tudás kódexe, amely végre a nevükön nevezve a dolgokat, kimondja a valósághoz hűen, hogyan éljenek az emberek, és hogyan viselkedjenek a többiekkel szemben, ha boldogulni akarnak. A Gondolatok, amely egy száztizenegy darabból álló prózagyűjtemény, ennek az írói programnak a megvalósítása; lényegbevágó, olykor kíméletlen látlelet a modern társadalomról, az emberi kapcsolatok igazi mozgatórugóiról. A fordítás Ördögh Éva munkája, aki jegyzetekkel is ellátta a szöveget, bevezető tanulmánya pedig értelmezi az író sajátos machiavellizmusát. Mivel a kiadvány kétnyelvű, az olaszul tudó olvasók bizonnyal élvezettel fedezik majd fel Leopardi művében a modern olasz próza egyik remekét. Ördögh Éva, a József Attila Tudományegyetem Olasz Tanszékének docense kiváló Leopardi-kutató. Az olasz szerző születésének kétszázadik évfordulójára jelentetett meg témába vágó köteteket. Fordításában olvasható Leopardi prózai fő műve, a Rövid erkölcsi írások (Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 1998) és szerkesztői munkáját dicséri egy olasz nyelvű tanulmánykötet Leopardi visto dagli ungheresi címmel (Szeged, JATEpress, 1998).
Az 1992-es JATEPress magyar nyelvű, az 1999-es Eötvös József kiadás magyar és olasz kétnyelvű kiadás.
Rendszerint mindent tönkretesz a világban az a hajlamunk, hogy mást adjunk, mint ami a lényegünk; s ez lehet az oka annak, hogy jó néhány embert elviselhetetlennek érzünk, akik pedig igen szeretetreméltók lennének, ha megelégednének saját magukkal.
Ha az a kevés igazán kimagasló tehetség, aki dicsőségre vágyik, valóban egytől egyig ismerné a tagjait annak a publikumnak, amelytől ezernyi kínlódás árán remél elismerést, valószínű, hogy igencsak megcsappanna az igyekezete vagy talán fel is hagyna vele. Hacsak nem úgy van, hogy lelkünk nem képes kivonni magát ama bűverő alól, melyet az emberek száma kelt képzeletünkben: hiszen milliószor látható, hogy megbecsüléssel, sőt mély tisztelettel övezünk nem is hogy nagy tömeget, de egy szobában összegyűlt tucatnyi embert is, akiket pedig egyenként hitvány semmirekellőknek tartunk.
Érdekes dolog figyelhető meg egy beszélgetés során ugyanúgy, mint az írók könyveit olvasva. Ami az írókat illeti, sokan közülük kezdetben nagy tetszést aratnak gondolataik újszerűségével, egyéni hangvételükkel; de ahogy aztán egyre többet olvasunk tőlük, mind unalmasabbá válnak, mert írásaik egyik fele egyszerűen más írásaik ismétlésének kezd tűnni. Hasonlóképpen van ez egy beszélgetés során, ahol nagy örömmel és elismeréssel fogadják az újonnan meghívottakat fejtegetéseik, társalgási modoruk révén; de amint megszokott vendéggé válnak, csak unalmat keltenek, és mind kevésbé látják szívesen őket: mert szükségszerű, kinél jobban, kinél kevésbé, hogy amikor az emberek nem másokat ismételnek, akkor magukat ismétlik. Az viszont, aki sokat utazik, különösen, ha valamennyire is értelmes és jól bánik a szavakkal, útja során könnyen hagy magáról a valóságosnál jóval kedvezőbb véleményt, feltételezve persze, hogy célszerűen titokban tartotta az emberi szellem szokásos kis hibáját, vagyis szerény kapacitásait. Hiszen amennyit kiad magából azon egyetlen vagy csekély számú alkalommal, ráadásul legkedvesebb témáiról beszélve, amiért különösen még mesterkednie sem kell, hiszen ez irányba tereli őt a többiek érdeklődése és kíváncsisága: így hát mindezt a többiek nem teljes szellemi kapacitásának gondolják, hanem képességei kis darabjának, szóval – hogy úgy mondjam – zsebben tartott aprópénznek nézik, nem pedig, ahogy a legtöbbször van, az illető összes vagyonának vagy e vagyon jelentős hányadának. Ez a meggyőződés aztán végül is tartós marad, mivel nem nyílik újabb alkalom a találkozásra, amely alapjaiban ingathatná meg ezt a véleményt. Másrészt ugyanezen okokkal magyarázható, hogy az utazó is könnyen tévedésbe esik, amikor túl nagyra értékel szerény képességű embereket, akikkel útja során találkozik.
Ifjúsága elmúltával az ember ráébred, hogy megszűnt számára a társalgás természetessége meg az, hogy úgyszólván puszta jelenlétével érdeklődést keltsen másokban. S amikor az ember elveszti azt a varázsát, amely csak úgy sugárzik a fiatalokból, és mindig köréjük vonzza egyfajta rokonszenv kíséretében a többieket, akkor ismét csak nem kisebb fájdalommal kell felismernie, hogy szinte elkülönítve, magára maradt a társaságban, s csaknem az érzéketlenségig közönyös lények veszik körül.
Felettébb igaz tételt mond ki La Bruyère: ti. hogy könnyebb egy másodrangú könyvet sikerre vinni annak köszönhetően, hogy régi, hírneves író a szerzője, semmint másnak hírnévre szert tennie egy kiváló könyv megírásával. Ehhez hozzá lehet még tenni, hogy a hírnév megszerzésnek az a legrövidebb útja, ha az illető határozottan és kitartóan, valamint minden lehetséges módon azt terjeszti magáról, hogy már régen megszerezte.
Többször megállapították már, hogy amilyen mértékben fogyatkoznak a közösségekben a valódi erények, olyan mértékben szaporodnak meg a külsőségek. Úgy tűnik, ez a sorsa az írásnak is, hiszen jól látható, minél inkább kezd hiányozni korunkban nem a használata, de az emléke is a stílus erényének, annál inkább nő a kiadványok pompás külcsínye.
Az a mesterember, tudós vagy bármely más hivatás művelője, aki nem a többiekhez, hanem saját hivatásához méri magát, minél kiválóbb szakember, annál kevesebbre fogja tartani önmagát: mert minél jobban ismeri valaki hivatása mélységeit, annál kisebbnek érezheti magát ahhoz viszonyítva. Ugyanígy szinte valamennyi nagy ember szerénynek mondható: mert nem a többiekkel, hanem mindig a lelkében őrzött tökéletesség képével hasonlítja össze magát, amely sokkal élesebben és világosabban él benne, mint a közönséges emberekben; miközben tisztában van vele, mily távol áll e tökéletesség elérésétől. Ezzel szemben a közönséges emberek könnyedén elhiszik, néha talán nem is minden alap nélkül, hogy nemcsak hogy elérték, de felül is múlták azt a tökéletességet, amelynek képét a lelkükben hordozzák.
Az, amilyen véleménnyel a mesterember van a maga mesterségéről vagy a tudós a maga tudományáról, rendszerint ellenkező arányban áll saját szerepéről vallott véleményével.
Néhány olyan félig művelt, félig barbár helyen, mint amilyen például Nápoly, még inkább szembetűnő az a jelenség, amely valamiképpen mindenütt másutt is előfordul: vagyis hogy akit nincstelennek tartanak, emberszámba is alig veszik, míg akit pénzes polgárnak gondolnak, örökké az életét féltheti. Ebből ered aztán, miként általános gyakorlattá vált az efféle helyeken, hogy az ember jól felfogott érdekéből kénytelen eltitkolni pénzügyi helyzetét, úgyhogy a többiek ne tudják eldönteni, most éppen megvessék-e vagy megöljék-e. Ezért azt tanácsolom, ne légy más, mint amilyenek rendszerint az emberek: légy csak olyan félig megvetett, félig megbecsült egyén, akit néha bántanak, néha meg nyugton hagynak.
Az olasz romantika legkiválóbbja, Giacomo Leopardi elsősorban a Canti költőjeként ismert nálunk, noha kimagasló prózaíró is volt. Prózai fő műve a Rövid erkölcsi írások. Leopardi ebben is gondolkodásának nagy dilemmájával küzd: hogy ti. civilizáció és természet állandó és a történelem folyamán egyre éleződő szembenállásának tudatában és azt elismerve, vajon van-e még lehetőség arra, hogy a totális élet levegőhöz jusson egy megszentségtelenített, minden eszményt és értéket radikálisan szétmállasztó korban? A válasz mi is lehetne más, határozott negáció, ha már, miként a nyitó darab sugallja, az egész emberi nem története lényegében nem más, mint a boldogság utáni reménytelen szomjúhozásunk története. Így válik ennek a könyvnek a tulajdonképpeni főszereplőjévé a boldogság, no meg az egykor volt édenből mindörökre kiűzetett, boldogtalanságától szenvedő modern ember. A Rövid erkölcsi írások teljes, kommentárral ellátott fordítását most először veheti kézbe a hazai olvasó. Ezt a kötetet, melyet Ördögh Éva gondozott, egyúttal méltó tisztelgésnek szánjuk a szerző születésének kétszázadik évfordulójára. Ördögh Éva, a József Attila Tudományegyetem Olasz Tanszékének docense, nemzetközileg elismert Leopardi-kutató. Fordításában olvasható a szerző Gondolatok című aforizmagyűjteménye. Emellett folyamatosan publikál az olasz filozófiatörténet egyes alakjairól, mindenekelőtt Gentile és Vico filozófiájáról.
Izlandi: (…) tapasztalnom kellett, mennyire hiábavaló azt gondolni az emberek között, hogy ha nem ártasz másoknak, mások sem ártanak neked. Hasonlóképpen botorság azt hinni, hogy ha mindig önként engedsz és mindenben megelégszel a legkevesebbel is, majd eléred, hogy békén hagyjanak és azt a keveset is el ne vitassa tőled valaki.
89. oldal, A Természet és egy Izlandi párbeszéde (Eötvös József, 1998)
Szellem: (…) valld be, mondtad-e valaha is életed bármely pillanatában teljes meggyőződéssel és őszinteséggel: boldog vagyok. Akár mindennap őszintén mondhattad és mondod: boldog leszek; néhányszor, bár kevésbé őszintén, azt mondhattad: boldog voltam. Ily módon az élvezet vagy a múlthoz, vagy a jövőhöz tartozik, ám a jelenhez sohasem.
84. oldal, Párbeszéd Torquato Tasso és családi szelleme között (Eötvös József, 1998)
A legtöbbek által igazinak tekintett örömöket hasonlatosnak nevezte az árticsókához, ahol ahhoz, hogy az ízes maghoz eljussunk, előbb le kell rágni és meg kell enni az összes levelet. Ráadásul az ilyen árticsóka nagyon ritka, mert sok egyéb növény is van, amely kívülről annak látszik, belülről viszont magtalan (…)
122. oldal, Filippo Ottonieri emlékezetes mondásai (Eötvös József, 1998)
(…) kétségbe vonta, hogy amikor egy boldogtalan ember saját bajairól beszél, nagyobb együttérzést, ill. nagyobb odafigyelést kelt azokban, akiket hasonló bajok gyötörnek. Mi több, amint meghallják panaszkodásodat, vagy bármi más módon értesülnek nehéz helyzetedről, alig várják, hogy előhozakodhassanak saját bajaikkal, amelyek ugyebár sokkal súlyosabbak a tieidnél. Úgyhogy nem ritka, hogy amikor leginkább azt hinnéd, mélyen megrendültek gondjaid hallatára, akkor hirtelen félbeszakítanak és saját életükkel hozakodnak elő, mindenképp meg akarván győzni téged róla, hogy az övéké sokkal elviselhetetlenebb, mint a tiéd. Azt is mondta, ilyenkor rendszerint hasonló helyzet áll elő, mint ami az Íliászban olvasható Akhileuszról, midőn Priamosz sírva-könyörögve a lábaihoz borult: ti. amikor az abbahagyta, akkor meg Akhileusz fakadt sírásra, nem a másik bajai, hanem saját szerencsétlensége miatt, eszébe jutván apja és megölt barátja. Majd hozzátette: igencsak jót szokott tenni az együttérzésnek, ha valaki már átélte azokat a bajokat, melyek a másik embert sújtják, de azzal a megszorítással, hogy az illető éppen akkor nem kényszerül az említett bajok elviselésére.
125. oldal, Filippo Ottonieri emlékezetes mondásai (Eötvös József, 1998)
Trisztán: (…) Aki egy adott vidéken akar vagy kénytelen élni, jobban teszi, ha azt a lakható helyek legjobbikának hiszi; ezért aztán annak is hiszi. Általában fontos az embereknek, hogy szépnek és becsesnek tartsák az életet, hiszen élni akarnak, ezért haragra lobbannak azok ellen, akik másként vélekednek róla. Az emberi nem ugyanis lényegében sosem azt hiszi el, ami az igazság, hanem azt, ami számára a legkényelmesebb vagy legalábbis annak látszik.
182-183. oldal, Trisztán és Barátja párbeszéde (Eötvös József, 1998)
Gnóm: (…) Mégsem volna ellenemre, ha egy-kettő feltámadna ebből a népségből, csak hogy megtudjam, mit szólnának, ha látnák, hogy bár kipusztult az emberi nem, a dolgok mégis ugyanúgy mennek tovább a maguk útján, mint azelőtt, miközben ők azt hitték, hogy az egész világ értük teremtetett és általuk van fenntartva. Kobold: Vagyis nem akarták megérteni, hogy a világ a koboldokért teremtetett és általuk van fenntartva. Gnóm: Most szokásod szerint bolondozol vagy komolyan beszélsz? Kobold: Hát persze hogy komolyan beszélek. Gnóm: Ugyan menj már, te paprikajancsi! Ki az, aki nem tudja, hogy a világ a gnómokért teremtetett?
54. oldal, Egy Kobold és egy Gnóm párbeszéde (Eötvös József, 1998)
Metafizikus: (…) ha te igazán az emberek javát akarod szolgálni azzal, hogy meghosszabbítod az életüket, találj ki valamit, hogy megsokasodjanak a nemes érzéseik és tetteik. Ezáltal ugyanis ténylegesen meghosszabbítod az emberi életet, hiszen ha kitöltöd azt a mérhetetlen sok időt, amikor inkább csak létezünk, mintsem élünk, valóban eldicsekedhetsz azzal, hogy meghosszabbítottad az életet.
80. oldal, Egy Fizikus és egy Metafizikus párbeszéde (Eötvös József, 1998)
Metafizikus: (…) az ember csak saját boldogságát kívánja és szereti, s az életet csak annyiban szereti, amennyiben eszköze és hordozója ennek a boldogságnak. Valójában a boldogságot szereti és nem az életet, bár igen gyakran az életnek tulajdonítja azt a szeretetet, melyet a másik iránt érez.
78. oldal, Egy Fizikus és egy Metafizikus párbeszéde (Eötvös József, 1998)
Nem kétséges, egyetlen retorikai vagy költői mű sem önnön minősége alapján ítéltetik meg, hanem sokkal inkább azon hatás alapján, amelyet olvasóira gyakorol, mégpedig oly módon, hogy amikor az olvasó ítéletet alkot róla, nem magát a művet veszi alapul, hanem mintegy saját személyiségéből indul ki.
97. oldal, Parini, avagy a dicsőségről (Eötvös József, 1998)
Leopardi az olasz nemzet klasszikus költője, a múlt századi világirodalom egyik legjelentősebb lírikusa, akit mindmáig csak alig-alig ismert a magyar olvasóközönség. A múlt század első negyedére esik működése; első költői remekművei az osztrák elnyomás ellen szítják a nemzeti önérzetet, a forradalom lángját. A kor Byron kora, színpadiasan világfájdalmas, és ennek legőszintébb, legpuritánabb filozófiai mélységeket kifejező költője ő, s ami éppilyen lényeges, pesszimizmusa jóra, nagyra, nemesre sarkall. A fordítás Rába György munkája, aki a nagy költőhöz méltóan végezte feladatát; fordításai nemesen szépek, nagyigényűek, a legfinomabb árnyalatokat is érzékeltetők.
Most megnyugszol örökre, Én tört szivem. Elszállt a legutolsó Öröknek hitt ábránd. Elszállt, s ma bennem Édes reményeinknek Nemcsak reménye, de vágya se rebben. Nyugodj békén. Elég A lüktetésből. Semmi meg nem éri A szív verését, – sóhajra se méltó A föld, unalom s keserűség Tanyája a lét, nem több. S a világ sár. Csitulj el. A reménnyel Hagyj fel örökre. Csak az egy halál jut Osztályrészül. Vesd meg magad, a sorsot, A rejtettarcu végzet Rút hatalmát, mely nyomorunkra térdel, S mindenben a végtelen semmiséget.
Szivemhez nőtt e kicsi domb magánya S a vadon sövény függönye előttem Körös-körül a messzi szemhatáron. Itt ülök és merengésembe kondul Határtalan terek emberfölötti Csöndje a távolból, s képzeletem mély – Mély nyugalomra eszmél. Még a szív is Beleborzong. S ahogy hallom az ágak Között zörgő szelet, ehhez a hanghoz Hasonlítom most a csönd végtelenjét, S elém tárul az örökkévalóság, A sok halott kor, s aztán ez a mai És olyan lármás. De a mérhetetlen Elnyeli a gondolatom egészen, S a hajótörés e tengerben édes.
Enyhe, világos éj. Szellő se rezdül, A háztetők s kertek fölött nyugodtan Mereng a hold s tisztán kirajzolódnak A távoli hegyormok. Drága hölgyem, Elnémult minden út, s gyéren dereng csak Egy-egy erkélyről a mécs éji fénye, Te szunnyadsz most szobád csöndjén a boldog Álom karjai közt és semmiféle Csönd nem tépáz, s nem tudod, rá se gondolsz, Szivem mélyén milyen sebet ütöttél. Te szunnyadsz, s én a látszatra kegyelmes Eget s az ősi természet hatalmát, Mely csak gyötör, köszöntöm ablakomból. S a természet szól hozzám: „A reményt is Megtagadom tőled, az egy reményt is: Szemed könnytől csillog majd, soha mástól.” Elmúlt az ünnep. Játékban kifáradt Tested pihen, s minden férfit, ki tetszett, S kinek tetszettél, sorra öleled tán Álmodban: csak én nem jutok eszedbe, Csak én, s nem is remélem. Élni mennyi Időm maradt: homlokom földbe verve, Ezt kérdem reszketve-jajongva. Szörnyű Napok még lombos koromban! Az úton, Jaj, nem is messze, árva nóta csendül: Viskójába tér meg az öreg éjben Egy kézműves, – véget ért a mulatság. Összeszorul szívem a gondolatra: Nyomot se hagyva, minden a világon Elmúlik egyszer. Tovaszállt az ünnep Napja és már sarkában jár a szürke Hétköznap is: az ember bármi tettét Elsöpri az idő. Ki hallja régi Népek szózatát? Híres őseinknek Csatajelét ki hallja, s a hatalmas Római sereg fegyvercsörgetését, Mely tengeren s szárazföldön dübörgött? Csend vesz körül, mindenki pihenőre Dőlt s nem veszi nevük ajkára senki. Gyermekkoromban sóvárogva vártam Az ünnep napját és estéje multán Álmatlanság gyötört, csak hánykolódtam Párnámon, s amikor az öreg éjben Az ösvényről fülembe nóta csendült S a messziségben lassan-lassan elhalt, Épp ilyen fájdalom markolta szívem.
