Ha jól emlékszem, 1987 nyarán voltam először külföldön.

Hosszas tervezést és levelezést követően édesapám unokatestvére, bizonyos Gerhard bácsi fogadott bennünket Bécsben, a Mariahilfer Strasse közvetlen közelében található takaros, de meglehetősen puritán lakásában, mint régen látott rokonokat.

Gerhard bácsi Jehova tanúja volt.

Ezt Magyarországon akkor még nem nagyon értettük, de arra emlékszem, hogy egyébként ateista édesanyámat hogyan akarta megtéríteni a vakáció alatt a nagybácsi, és ez eléggé komikus is volt, mert nem beszéltek egyetlen közös nyelvet sem.

Az adományokból élő Gerhard bácsi egyik este még meg is vendégelt minket, nagyon finom finomfőzelék volt a menü, de mégsem ezért volt életem egyik legcsodálatosabb nyaralása ez.
És nem is azért, mert számtalan menő nyugati kocsinak nekidőlve fényképezkedtem, és ittam a dobozos kólát – amit akkoriban itthon még úgynevezett dollárboltokban lehetett csak kapni – nyakra-főre, hanem mert apámmal az egyik pillanatban bementünk egy csodavilágba, egy igazi sportboltba.

Addig csak a fehérvári Olimpia elnevezésű hasonló kereskedelmi egységben jártam, ahol futballcipő tekintetében választhattam (időnként) az általunk legjobbnak vélt Tiszából, és volt még cseh(szlovák) remek is, vászon felsővel, az viszont temérdek mennyiségben.

Nos, a bécsi sportbolt kétemeletes volt, és számtalan futballcsukát csodálhattam a polcokon. Apám levett egyet, és kért a méretemben. Fekete bőr felső, fehér márkajelzés, és arany betűkkel a név rajta: „Toni Polster”. Azt hiszem, miután bekötöttük, és „ráállt” a lábamra, már nem is akartam levenni, abban akartam császkálni a Mariahilferen, este vele aludni. Apám a nyaralásra összespórolt legálisan és feketén vett valuta (schilling) jókora részét otthagyta a boltban, hogy a nyolcéves fiának vegyen egy futballcipőt.

Nos, az én drágámat, a mindenemet rögtön elvittem a Vidi ma is „praktizáló” utánpótlásedzője, Kiss Imre bácsi tréningjeire, és két hónap alatt ki is végeztem a gyönyörű fehér műanyag talpat, stoplikat a Sóstói Stadion hátsó, fekete salakos edzőpályáján, így aztán anyámmal már baktathattunk is az Olimpiába megvenni a csehszlovák utódot, mondván, úgyis gyorsan fogyasztja a stoplisokat ez a „büdös kölök”.

Visszagondolva a gyerekkoromra és a Videotonban eltöltött gyermekévekre egészen döbbenetes tanulmányt lehetne írni, mit tapasztaltam a rendszerváltás előtt és után a magyar futball utánpótlásában, és már nagyon közel a negyvenhez sokkal tisztábban látom, miért maradt le végérvényesen a magyar futball, és miért lohol folyamatosan a folyamatosan fejlődő és egyre tökéletesebb élvonal mögött.

Nem telt el két év a bécsi magánvakáció után, és még állt a berlini fal, amikor már a Vidi igazolt játékosaként készülődtem első külföldi tornámra, Ravennába, Olaszországba. Azt talán hagyjuk is, mekkora élményt jelentett először látni a tengert, és pályára lépni a kupa elődöntőjében Diego Maradona akkori klubja, a Napoli velünk hasonló korú lurkói ellen. A legtisztábban mégis az maradt meg bennem, amikor az egyik ebéd után a csapatot elkísérő vezetők egyenként az asztalukhoz szólítottak bennünket, és kiosztották a túrára szánt napidíjat. Az azt követő évtized történéseire visszagondolva egészen elképesztőnek tetszik, hogy a Videoton SC, a gyáróriás kirakat sportklubja még akkor is, akárcsak egy felnőttcsapat esetében, bőkezűen járt el, és tízéves gyerekeket „tömött ki” 12 ezer és még néhányszáz lírával, amikor már óriási adósságokat görgetett maga előtt, és a KGST-piac által nyújtott biztonság igencsak ingatag lábakon állt.

Szó, mi szó: királynak éreztem magam, a Videoton-család tagjának, a klub szerelmesének.
S bár nagyon sokáig nem tűnt fel, és nem is gondolkodtam rajta, a rózsaszín köd folyamatosan szállt fel, és a magyar futball legsötétebb időszaka – a kilencvenes évek – tökéletesen begyűrűzött az utánpótlásba, a gyerekfociba. Ennek ellenére soha, egyetlenegyszer sem problémáztunk azon, hogy a vörös, rosszabb esetben a fekete salakon kell edzeni, a becsúszásokat, mondjuk, óvatosabban gyakoroltuk – kivéve Végh Tomi barátomat, aki még akkor is letette volna a seggét, ha szögek állnak ki a talajból. Élveztük, hogy már a 11-es buszon ment a duma a haverokkal, beszóltunk a minket többnyire lenéző atlétacsajoknak, és nem érdekelt minket az sem, hogy az edzésre kapott dresszeket még a hatvanas években futballozó apám is felismerte, lyukas volt a sportszár, ütött-kopott a labda. Nem számított, hogy télidőben, amikor korán sötétedett, nem volt hely a stadion valamelyik edzőpályáján, és minket áthajtottak a vásártérre, ahol akkoriban minden második hétvégén autópiac volt, és igazából a tehenet is csak fáslival lett volna szabad ráengedni legelni, nehogy kimenjen a bokája.

Nem számított, hogy néhány évvel az említett olaszországi „paradicsom” után egy grandiózus franciaországi tornára már a Fradi hasonló korú csapatával együtt mentünk az akkor divatba jött „költséghatékonyság” elve alapján, és a 24 órás utazást követően fél órával, a buszról lepattanva máris helyt kellett volna állni a német Offenbach ellen. És akkor is csak jót mosolyogtunk, hogy a hetvenes években gyártott, másfél évtized alatt a sok mosástól felére összement piros-kék hosszanti csíkos Senior mez hóna alatt akkora lyuk volt, hogy a fejem kifért rajta. Egyszerűen kimentünk a pályára, és játszottunk. (A németek ellen speciel rosszul, kapusunk, Kiss Laci őrületes vonatfanatikus volt, az első kapott gólnál éppen a pálya mellett kétszázzal száguldó csodát bámulta). És mert általában a kamaszkor végéig még a legnagyobb klubok fiataljaival is pariban voltunk, hittük, hogy felnőttként is befuthatunk, mi is UEFA-kupa-döntőt játszhatunk, dicsőséget szerezhetünk a Videotonnak.

Utólag visszagondolva, az igazán nagy sikerre esélyünk sem volt. Tizenhat is elmúltam, amikor hosszú távú koncepció szerint edzettünk – most hagyjuk is, hogy ez jó volt-e vagy sem. Az általam végtelenül tisztelt Németh Lajos bácsi a kilencvenes évek közepén igyekezte megteremteni a nyugatot az igazi „vadkeletnek” tartott magyar labdarúgásban: két pulzusmérő órát és ehhez tartozó mellpántot kapott a korosztályunk, azt viseltük felváltva. Ha tartós futáson rajtam és, mondjuk, Fogarasi Gergőn volt a szerkezet, akkor iramot mentünk, mert nekünk alacsony tartományban mozgott a pulzusszámunk. Egy héttel később már a más adottságú Róth Feri és Gálos Zoli viselte, akkor meg végigkocogtuk a negyven percet, mert nekik már a gyúróasztalon megindult a szívverésük. És már szúrták a tűt az ujjunkba, mérték a savasodás mértékét, de mindez nem vezethetett eredményre, mert nem volt meg a valódi tudományos háttér, a nélkülözhetetlen eszközpark. Valahogy mégis végigjártuk azt a bizonyos szamárlétrát, a mai edzésmódszerekhez képest gyakran autodidakta módon tanultunk, és nekünk ez a magyar valóság volt a természetes, mert imádtunk futballozni.

Csak abban reménykedem, hogy a talán hosszúra nyúlt nosztalgiázást elolvasva néhány mai gyerek, kamasz rádöbben, mennyire szerencsés, amikor műfüves pályák százai, minőségi labdák, cipők, mezek és különböző, edzésekhez elengedhetetlen kellékek ezrei közül választhat. Manapság a sportboltoknak se szeri, se száma, a paletta összes színében villogó csukák tömkelege várja a fiatalokat. Ma kényelmes súlymellények segítik a fizikai felkészülést, annak idején mi kidobott autógumi-belsőkbe töltöttük a homokot edzés előtt, és azzal szaladgáltunk fel a Sóstói Stadion lépcsőin.

Na, azokon a lépcsőkön is elkopott néhány stoplis. S bár a Vidinél néha hozzánk vágtak egy-egy Tisza csukát használatra, anyám eléggé gyakran elvitt a sportboltba, hogy a „büdös kölöknek” futballcipőt vegyen.

Csodálatos idők voltak.

Jó lenne megint gyereknek lenni.