Szentkuthy Miklós

Frivolitások és hitvallások

Digitális Irodalmi Akadémia

© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2014

Frivolitások és hitvallások

Tompa Mária

1983. január 6-a és május 1-e között a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára számára Kabdebó Lóránt 27 alkalommal beszélgetett Szentkuthy Miklóssal. A helyszín Sz. M. könyvtárszobája volt. A magnetofonfelvételeknél több alkalommal baráti társaság volt jelen, nem feltétlenül „irodalmárok” (matematikusok, fizikusok, mérnökök, grafikusok, diákok stb.), ez indokolja az irodalomtörténeti részeknél a pedagógiai jellegű magyarázatokat. Ugyanakkor ez indokolja az Sz. M. színészi temperamentumából következő játékos kiszólásokat, közvetlenséget. Ezt a könyvet a beszélgetések több mint 1500 oldal terjedelmű gépelt szövege alapján állítottam össze, csoportosítottam, válogattam, fejezeteltem. 1983 és 1987 között, kb. 4 évig dolgoztam rajta, miközben Sz. M.-mel folytatott magánbeszélgetéseimből az egyes témákhoz illeszkedően kiegészítettem az alapszöveget. Ugyancsak felhasználtam Sz. M. nem egy interjúját és vallomását. Munkám lényege és öröme, nehézsége és végig tartó küzdelme: a könyvben megőrizni az elhangzott vallomások tréfás és könnyed társalgási hangját, ugyanakkor az Sz. M.-re jellemző komédiázó konverzációból szabályos prózai munkát nyújtani.

K. L. és Sz. M. imprimatúrájával bocsátom útjára feldolgozásomat.

1987. március

I.

Végrendelet és invokáció

SZM: Mikor megtudtam, hogy alkalmam lesz önéletrajzi vallomásokat tenni, nekiültem egy papíron összegezni életem legfontosabb adatait. Adatok, adatok… mit adatok? Hamarosan rájöttem, hogy ez az összegezés számomra sokkal többet, újszerű műfajt jelent. Miért?

Memoárírásra sose gondoltam, mert 1939 óta vezetek rendszeresen naplót, ami ma már több százezer oldalt tesz ki (többször utalni is fogok rá). Nekem ez a napló az izgalmas.

De hát most, mikor felvetődött a visszaemlékezés kérdése, jegyzeteket készítettem, és hamarosan rájöttem, hogy nem jelentéktelen játék. Szokásom szerint mindjárt igyekszik ez a játék lehetőleg irodalommá kerekedni és dagadni.

Elsősorban: vajon milyen műfaj ez? – gondolkodtam. – Miket egyesít magában mindaz, amit félig kísérletezve, félig megvalósítva ,,önélet-rajzolok”?

Engem soha életemben nem pszichoanalizáltak. De úgy elvben, távolból nagyon tetszett, mert az a teljes valóság, vallomások vallomása, az összes hazugságok lehullása, mindennek bevallása politikában, szerelemben, művészetben. Ez a gyógyító hatású önlehámozás borzasztóan imponál nekem, hogy így mondjam: logikailag és művészetileg is, mert az igazság totalitása szinte misztikusan vonzza legapróbb porcikáimat.

Visszaemlékezéseimet tehát két végletes szándék táplálja, az egyik a szinte pszichoanalitikus mindent bevallás, ötletszerűen, ahogy jön – a másik: végtelen szomjúság a kompozícióra és a rendre. Tehát a pszichoanalitikus vallomás anarchiáját kell összeegyeztetnem a racine-i dráma szigorú kompozíciójával.

De hát meg lehet-e valósítani itt az igazság mögötti valóság és a valóság mögötti igazság feltárását? Mert hát persze diszkréció kell, meg ez, meg az… talán majd sikerül diplomatikusan kokettálni,összeegyeztetni a pokoli indiszkréciót és a rokokó diszkréciót, a gentillesse-t és a blaszfém szájaskodást.

Még milyen műfaj ez a vallomás? Monodráma. Ez most különösen divat, nem? Szeretettel és szerelmesen mosolyogtam a minap, mikor egy fiatal barátom titkárnőmtől, Tompa Máriától megkérdezte, hogyan lehetséges az, hogy én modernül írok, mikor azt hallotta tőlem, hogy mostanában nagyon kevés mai szépirodalmat olvasok. Szeretettel nyugtáztam ezt az aranyos megjegyzést, és megpróbálom bebizonyítani, hogy így is megy a kocsi. Szóval: monodráma, mégpedig azért, mert – erről majd fogok beszélni – egész életem középpontjában áll a színpad, commedia dell’arte, rögtönzés, bukfencek, figurák játéka.

Egyetemi éveim alatt egyik kedvelt olvasmányom volt La Bruyère Les Caractères című műve, emberi portrék karikaturisztikus sorozata. Én ezt szeretem: az emberi figurák minden árnyalatát, a démonitól az angyali meleg kisjézuskás jellemekig. És bennem is mindez megvan, ebben a pillanatban is.

Elővettem mintának még egy könyvet: Das Ständebuch (Insel-Bücherei, Nr 133. 1960), vagyis a társadalom minden alakja képekben. Hans Sachs verseivel a képek mellett. Szép sorjában az egész nagy hierarchia: kezdődik a pápával, folytatódik a kardinálissal, aztán jönnek a püspökök, a papok, akkor váratlanul a Jákob testvérek (nem tudom, kik azok), azután kezdődik a másik hierarchiacsúcs: a római császár, király, herceg, gróf, ügyvéd, doktor, szobrász, patikus, betűöntő – hogy csak néhányat ragadjak ki –, szépen beleillesztve az akkori társadalomba.

KL: Ha gondolod, Miklós, jegyezzük meg azt is, ki készítette a metszeteket.

SZM: Jost Ammann készítette. Ez a Jost Ammann egy másik nagyszerű sorozatot is csinált: Das Frauentrachtenbuch, vagyis a női viseletek. Megint itt az egész panoptikum: milyen ruhát viselt a császárnő, a királynő (francia, spanyol…), német hercegnő, spanyol hercegnő, a Fugger nagykereskedő-családból egy szüzike, milyen szalonruhája volt egy hesseni nemesasszonynak… Tetszik érteni, hogy miért mondom mindezt? Azt akarom érzékeltetni, hogy ha önéletrajzot írnék (amit nem fogok!), mire helyezném a hangsúlyt. És ha már önéletrajzi visszaemlékezés, akkor felsorolom a nagy parádét. Látod és megérted vonzalmamat mindehhez?

KL: Megértem és látom jegyzeteidet is ezekben a könyvekben.

SZM: Az is van.

SZMNÉ: Jó régiek.

SZM: Agyonfirkálom, agyonjegyzetelem könyveimet.

KL: Ezekben, látom, életrajzi, illetve, mondjuk, naplójegyzetek is vannak.

SZM: Mi az hogy! Ezt most itt megjegyzem neked, ebbe a forgó masinába, mert komoly dolog: az én könyvtáram szerves része óriás naplómnak, könyveim majdnem minden lapján dátumok, utalások naplóra, a naplóban utalások az illető könyvre, képre, lábjegyzetre. Naplóm – nem értelmetlen, de – félig hasznos könyvtáram nélkül. Ha senki vagyok? – akkor úgyis minden mindegy. De ha nem vagyok egészen senki, hanem egy mikronnal több, akkor nagyon szeretném, hogy valamelyik erre illetékes szerv, mondjuk a Petőfi Irodalmi Múzeum, gondját viselje könyvtáramnak.

KL: És naplóidat mikor fogják kinyitni?

SZM: Még nem döntöttem el. Halálom után 25 év, 50 év?…

Nos, milyen műfaj még ez, amit itten produkálni fogok? Persze eszembe jutnak a „vallomásról” a nagy vallomásírók. Elsősorban Szent Ágoston (akinek műveiről bő jegyzetanyagom a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában nyugszik a feltámadásig). Szent Ágoston Confessiones című művenem memoárt, naplót, gyónást, exhibicionizmust jelent, hanem a legkeményebb hitvallásokat; itt jegyzeteim élére azt írtam, hogy Appendix ad Confessiones sancti Augustini, azaz Szent Ágoston hitvallásainak szerény nyomán akarom felidézni múltamat.

A középkorban egy sereg szent confessor volt. Edward the Confessor, angol király nem memoáríró, hanem hitvalló. Szent Ágoston azért írta meg önéletrajzát, hogy abból szülessen meg aztán a nagy barokk credo.

Joggal lehet Appendix ad Confessiones sancti Augustini, amit itt csicseregni fogok nektek, mert olyanfajta madár vagyok, akiben az élet minden legapróbb jelensége (látvány, újsághír, telefonüzenet, betegség, egészség, szerelmi aktus, esemény, figura), minden azonnal metafizikai koordináták közé kerül. Mesdames et Messieurs, a metafizika szótól nem kell megijedni! Az nem buta mumus, az nem figura egy idealista panoptikumból. A metafizika nekem azt jelenti, hogy ti mindannyian…

…és ezzel mindjárt itt a mikrofonba bemutatom a jelenlévőket: Lady of the ladies, azaz Dollyka, Kabdebó Lóránt, irodalomtörténész interjúvolóm, Hegyi Katalin, a fairy filológia, hangtár lepkeszárnyú kincstárnoka, pillanatnyilag a magnetofon kezelője, titkárnőm és munkatársam, Tompa Mária…

Mindenki és minden tárgy ebben a szobában az egész természet keretébe lesz beleillesztve, háttere: az egész kozmosz, csillagködöktől mikrobákig, ásvány-, növény-, állatvilág.

Ismétlem, nem mentegetőzöm, hogy jajaj, föl ne jelentsenek, amiért a metafizika szót említettem. A metafizika az én mindennapi miliőm. Ez nálam annyit jelent, hogy például ez a pohár bor: rögtön minden szőlő, minden Dionüszosz-mítosz, minden szentmise, minden optikai izgalom, hogyan törik meg rajta a fény (Goethe: Farbenlehre), minden üveg, annak kémiai titka, ipara, ásvány-összetevői, minden biológia, hogyan zarándokol el ez a bor nyelvem hegyétől beleim labirintusába. A metafizika nálam azt jelenti, hogy meta-kis-borocska, amihez csatlakozik minden mitológia, természettudomány, történettudomány. Ezért talán joggal csatlakozik az én mostani Appendixem a Confessiókhoz, mert bár semmi köze sincs ortodox és klerikális értelemben vett teológiákhoz, mégis hitvallás: nem tudok belenyugodni, hogy valami csak úgy van, nem tudok megmaradni a porszemnél, hanem a porszemtől rögtön repülök az Androméda ködök és szupernovák legvégső határáig, ahol talán szintén porszemekkel találkozom, de mennyire másképpen. És ez már olyan hitvallássúlyú dolog.

Még milyen műfajt hozhatnék fel például? Ha eszembe jutnak életem figurái és eseményei: az apokaliptikus látásmód. Vagyis: rokon, szülő, szerető, barát, gyóntató pap, tanár kolléga, aki az életem ringlispíljében ott ringlizett és spílezett, mind apokaliptikus színezetű és távlatú figurák lesznek; mind figurák: kísértetek, ördögök, angyalok, de sokszor karikatúrafigurák körvonalaiban jelennek meg. Ez nem azt jelenti, hogy félbolond misztikus vagyok! Nagyon szeretem a misztikusokat, úgy is, mint egy másfajta hitvallást, és úgy is, mint művészeti játékot, kuriózumot. Közben én nagyon racionális vagyok, és a misztikus „műfajt” művészeti dekorációnak, komoly játéknak használom fel.

Asztalomon fekszik egy impozáns album: L’Apocalypse dans l’art. Tavaly ősszel hozta munkatársam, Tompa Mária, Párizsból (szerzője: Frederic van der Meer, kiadója: Fonds Mercator, Anvers, 1978). Az európai művészetben mindenféle apokalipszis ábrázolását tartalmazza, ragyogó reprodukciókkal. Nagyon szeretném, ha majd elbeszéléseim folyamán a figurák ilyen apokaliptikus méreteket öltenének.

Jegyzeteimbe tekintve látom: „vicc plusz utolsó kenet”.

KL: Arra gondolsz, hogy ezekből a hitvallásokból talán a Prae ellenpárja, egy Post kerekedik majd ki?

SZM: Igen, itt viccelek, és közben – mivel 80. életévem felé menetelve mondom ezeket az emlékeket –, hát Istenem, végrendeletként is felfogható.

A festészetben – apokaliptikus látásmódja miatt – egyik nagy ideálom Hieronymus Bosch, akivel természetem rendkívül rokon. És mikor életrajzra gondolok, azt elsősorban Bosch-figurákban tudom elképzelni. Azt mondtam, „elsősorban”, mert ugyanakkor vannak Beato Angelico-oldalaim is!

Ehhez kapcsolódik, hogy egyik kedvenc témám, sőt mondjuk: látásmódom a Betlehem, úgy, ahogy festők ábrázolják, és úgy, ahogy a nápolyi nagy jászoljelenetekben látható. Nincs ok megdöbbenésre, ez is önéletrajzom mintája és múltam egészével való azonosulás. Jelen van ott kérem minden: a nagy, fényes betlehemi csillag, az egyházam szerint akkor született Fiúisten fölött, ott van a jászol melege, a ganéjban bőgő marha és szamár együtt van a mennyei allelujával; ott vannak a háromkirályok, a keleti bölcsek – akiknek ugye éppen ma üljük ünnepét! – és velük az ezeregyéjszakák mágiái; ott vannak a Kisjézust babusgató-imádó szülők, ott az éneklő angyalok, bégető bárányok, furulyázó, együgyű pásztorok. Az egész világ, az egész társadalom, az egész természet. Most már remélem, nem csodálkoztok rajta, hogy önéletrajzom mögött ez a Betlehem-ideál is ott van.

A műfajpanorámához még példának említem Chaucer Canterbury Tales bevezetését. Ott is figurák vonulnak fel: a lovag, az apáca, a fráter, a páter… És ez egyenes úton elvezet tán a haláltánc műfajához.

Szeretem a haláltáncokat. Nem szecessziós patológiából, mert arra nincsen hajlamom. De a haláltánc műfaja hasonlít a Das Ständebuch felvonulásához, csak felfokozott szinten. A haláltánc fertelmes demokráciája kap üvöltő hangsúlyt; mert a Halál éppúgy elviszi a pápát, a bíborost, mint a császárt meg ringyó szeretőjét, a hercegnőt, a szentet, a tudóst, az ügyvédet, a betűöntőt… Megint teljes társadalomkép, és önéletrajzomban tessék ilyen szociovurstli panorámát is látni.

Most egy kis szünetet tartunk.