A XIX század közepére a bécsi Közkórház Európa egyik leglátogatottabb
kórházává vált, ahol medikusok és bábák képzése egyaránt folyt. A halandóság a
szülészeti osztályon 57%-os volt. Ám 1840 októberében szétválasztották az
oktatást, a medikusok Klein professzor keze alá, az I-es klinikára kerültek, a bábák
a II-es számúra.
Tudnunk kell, hogy Bécsben az orvosok körében
ekkoriban vált népszerűvé a boncolás, amit többnyire ők
és a medikusuk végeztek, a bábák soha. A két szülészet
különválasztása drámai hatást gyakorolt a halandósági
statisztikákra. Míg a medikusok osztályán a nők közel
egytizede – sőt volt év, hogy közel 10%-uk halt meg
gyermekágyi lázban, addig a bábáknál ez e szám 3-4%-ra
esett vissza.
A rémisztő adatok természetesen nem maradtak titokban. A várandós anyák
rettegtek az I-es számú klinikától, ahogy Semmelweis is írja, számtalanszor fordult
elő, hogy azok a nők, akik tájékozatlanságuk folytán először nem tudták, melyik
osztályra kerültek, a felismerés után térden állva könyöröglek kiengedésükért.
Számos bizottság próbálta feltárni a tragédiák okát, nem túl sok eredménnyel.
Semmelweis szemét egy barátjának, Kolletschka törvényszéki orvosnak a halála
nyitotta fel, aki véletlenül megszúrta ujját a boncolásnál használt szikével. A sérült
orvoson ezután ugyanazok a tünetek fejlődtek ki, mint amit Semmelweis a
gyermekágyi lázban szenvedő anyáknál már tapasztalt, s hozzájuk hasonlóan rövid
idő múlva bele is halt a fertőzésbe. Semmelweis rádöbbent, hogy a két betegség –
ami végzett barátjával és a frissen szült nőkkel – egy és ugyanaz.
A kérdés magától értetődő volt: hogyan kerülhetett „hullaméreg" a nők
szervezetébe? A válasz rémisztő: csakis az orvosok kezéről, azaz éppen
Semmelweis és kollégái voltak megannyi fiatal élet kioltói. A tudós a mérgező
anyagokat klórvizes mosakodással távolította el, melynek eredményeképpen szinte
egy csapásra megszűnt a „járvány" a bécsi szülészeten.
A nagy horderejű felfedezés gyors elterjedésének azonban két akadálya is volt.
Semmelweis nem publikálta eredményeit, valamint bécsi karrierje áldozatul esett a
különböző orvosi csoportok között dúló hatalmi harcnak. Bécsi ellehetetlenülése
után Semmelweis Pesten, a Rókus kórházban helyezkedett el. Bámulatos, ám
senki által figyelemre nem méltatott eredményeket ért el a gyermekágyi láz
megfékezésében. A Rókus kórház után a következő lépcsőfok a pesti egyelem
szülészeti tanszéke volt.
Az 50-es évek végére rászánta magát az írásra, a közel 550 oldalas Aetiológia
azonban nem érte el a kívánt hatást. Oka volt ennek maga az író is; adatai nem a
legpontosabbak, folyton ismétlésekbe bocsátkozott, meg sem említette újabb
tapasztalatait. A kellő hatás hiánya nemcsak azzal magyarázható, hogy
Semmelweis rossz író volt, hanem igen gorombán sértegette a kor legjelesebb
orvosait is, akik így képtelenek voltak elismerni igazát. Csupán Magyarországon
volt valamivel kedvezőbb a fogadtatás.
1864-től azonban egyre szaporodtak az elismerő nyilatkozatok, módszerét is egyre
több helyen alkalmazlak, még olyanok is, akik tanításai helyességét kétségbe
vonták. A jó hírekre azonban már nemigen figyeli, egyre ingerlékenyebb lett és
figyelme is a gyermekágyi láztól a nőgyógyászat felé fordult. Cikkeket írt a témáról,
az Aetiológia stílusánál sokkal összefogottabb és higgadtabb modorban.
Semmelweis 1865 augusztusában halt meg vérmérgezésben Megrázó, hogy pont
ő, aki annyit tett a fertőzés okainak felderítéséért, épp abban a betegségben hal
meg, amiért életét áldozta. A tragédia azonban nemcsak ez, hanem hogy halálával
az általa hirdetett tan is feledésbe merült, az aszepszis elvét egy évtized múlva újra
fel kellett fedezni.
Ennek oka főként betegségében keresendő, Semmelweis ugyanis paralízis
progresszívában szenvedett. A kór előzményei már a 60-62-es években
jelentkeztek, az Aetiológia írása idején. Betegségére vezethető vissza, hogy
tudományos vitairataiban nem vette észre azokat az új elméleteket és
eredményeket, amelyek az ő teóriáját igazolták. Sőt, még saját újabb felfedezéseit
sem említette. Ha nem szenvedett volna paralízisben, a zseniális és igen művelt
Semmelweis valószínűleg továbblépett volna az általa megkezdett úton, és ebben
az esetben a világ nem Listert ünnepelné az aszepszis-antiszepszis
felfedezőjeként.
Ismeretes, hogy a paralízis tüneteinek első fellépése után egy hosszabb,
viszonylag nyugalmas időszak következik, ami még lehetővé teszi a mindennapos
feladatok ellátását. Ez az időszak Semmelweis életében a könyve megírása és
1865 nyara közötti időszak. A külvilág továbbra is egészségesnek, bár kissé
ingerlékenynek látta ebben az időben, ám a szakértő szemnek feltűnt volna, hogy a
látszat mögött a személyiség teljes átalakulása megy végbe. Még fizikuma is
átalakult, rövid három év alatt közel 15 évet öregedett. A kór elhatalmasodott rajta,
s végül barátai és családja úgy döntöttek, hogy kórházi kezelésre van szüksége. A
bécsi elmegyógyintézetbe szállítónak, ahonnan már soha többé nem távozhatott.
Semmelweisnek a paralízis kialakulásához valamikor vérbajjal kellett fertőződnie,
amit nemcsak szexuális úton kaphatott meg. Ez idő tájt a szülészek és nőorvosok
puszta kézzel vizsgálták pácienseiket, s elég volt egy apró, észrevehetetlen sérülés
ahhoz, hogy egy fertőzött örömlánytól az orvos is elkapja a kórt.
Mint említettük, Semmelweis vérmérgezésben halt meg, s már kórházba
kerülésekor fertőzött volt. Hogy ujja pontosan hol sérült meg, az nem ismeretes,
Semmelweis maga sem tulajdonított neki jelentőséget, ami magyarázható azzal is,
hogy paralízise folytán nem érzett fájdalmat. Az ismeretlen eredetű szúrás a jobb
keze középső ujján érte, és meglehetősen mély sérülést okozóit. A gennyesedés a
csontot és a környező területeket fertőzte, de betokosodott, és így nem terjedi
tovább. A tragédia az elmegyógyintézetben következett be. Az ápolók egy
dulakodás alkalmával akaratlanul szétroppantották a gennyes gócot, aminek
következtében a fertőzés a vérerek útján az egész testben szétterjedt.
Semmelweis, az anyák megmentője néhány nap múlva általános vérmérgezésben
halt meg.
