- Palikám - mondta egy rossz kóristához méltó, félszeg kedvességgel Ágotai bácsi -, kelj fel, fiacskám, a kocsi mindjárt itt lesz.

Vigasztalan októberi nap volt. Kender Pál gyorsan öltözködött, és szinte szántszándékkal nem nézett ki a piszkos, ködös utcára.

- Mikor lesz a hangverseny? - kérdezte idősebb Kenderné.

- Csak holnapután - felelte Marika -, de mégis be kell menni már ma. Vásárolnivalóim vannak. És rendbe kell hozni egy kicsit a házat is.

- Ha csak holnapután lesz, akkor lehet, hogy mi is benézünk. Ugye, kedves rokon?

- Ó, hogyne, ahogyan a kedves rokon parancsolja.

- De ha nem jönnénk délig, akkor ne várjatok - mondta a matróna -, mulassatok jól. Biztosan akad társaságtok.

Ebben megegyeztek, és fél óra múlva döcögött velük a kocsi a sáros országúton.

Szomorú akácok, ködtől és finoman szitáló esőtől ázott derekú fák, odvas füzek integettek feléjük a dérharmatos mezőkről. Kacska, furcsa polipkarjaikat kinyújtották, mintha gúnyolódni akarnának.

Megyünk - gondolta magában Kender Pál furcsa izgatottságok között -, hogy eltemessük a régi emlékeket.

Az asszony hozzája simult, és ekkor megtoldotta a gondolatot:

Megyünk mind a ketten, hogy meglássuk a harmadikat.

A sárga ház a megyei székházzal szemben egy kicsit ridegnek tetszett az első pillanatban. Vastag falak, kis szobák, széles ablakközök, mint egy régi várban, öreg és termetes bútorok, sötét festések bámulták a fiatalokat, akik ide merészkedtek.

Este árnyak feküdtek végig a szobákon, és a nagy ebédlőn túl, a kis szobában úgy recsegett az öreg padló, finoman és csaknem taktusosan, mintha Kender Kelemen keskeny cipői tapodták volna.

Nem akarták cigány mellett, vendéglőben tölteni ezt az estét, hát egymás mellett ültek egy széles pamlagon. Kender Pál is szívesen maradt odahaza: már előre is kárpótolni igyekezett az asszonyt gyöngédségekkel és figyelmességekkel a két nap múlva elkövetkezendő hűtlenségért, hogy látni és hallani fogja a nőt, akit most is...

Kikorrigálta magát józanul: akinek a régi alakját most is...

Az ablak alatt idegen emberek haladtak el. A beszédjük felhangzott hozzájuk. A sáros utcán didergő gázlámpa hosszú, rideg sárga csíkot vetett a túlsó szobába.

- Kedvesem - mondta Marika elérzékenyedve -, milyen egyedül vagyunk.

Odahúzódott az ura mellé, és nem szólt többet.

A férje is arra gondolt, hogy ilyen egyedül, ennyire magukra hagyatva még sohasem voltak. Most csak ketten vannak egy nagy házban, egy szomorú, öreg házban.

Hirtelen forró cseppek hullottak a keze fejére.

Felemelte a kezét, és megsimogatta Marika arcát; az asszony könnyei bőségesen folytak.

- Marika - vonta magához a feleségét -, Marika, miért sír?

Az asszony nem felelt, csak sírt továbbra is állhatatosan. Az urát meglepték ezek a könnyek; még sohasem sírt mellette Marika.

- Kedvesem - mondta neki, és megcsókolta a kezét -, mondja, miért sír.

A szíve hangosan dobogott, mert arra gondolt, hogy az asszony sejt valamit, vagy mindent biztosan tud. Várt, és megint kérdezett nemsokára:

- Mondja meg őszintén, mondja, miért?

Az asszony a nyakába fonta karjait, és még jobban zokogva mondta:

- Nem tudom, nem tudom, kedvesem, de nekem most jólesik, ugye, nem haragszol?

Lehetetlenség - gondolta Pál -, hogy sejtelme is legyen valamiről. Hiszen nem érintkezett senkivel sem a porváros lakói közül. Senki sem mondhatott neki kósza híreket az elmúlt időkről, elveszett boldogságáról. De akkor is legfeljebb annyit tudhatott meg, hogy egy-két levelet írt egy leánynak, akit Spángli Katónak hívnak. Hogyan tudhatna arról, hogy ebből a kisleányból művésznő lett, hogy már régen eldobta a gyerekruháit és a nevét, amelyet egy szegény terézvárosi susztertől örökölt.

Az asszony csendesen, mintegy megvigasztalódva és halkan sírdogált.

Fehér kendőjét a szeméhez emelte, és szárítgatta a könnyeit. A másik karjával átfonta az ura nyakát, és forró arcát odaillesztette a Pál arcához.

Kender Pál még mindig megzavarodva gondolt arra, hogy mi lehet ennek a hirtelen, váratlan elérzékenyedésnek az oka. Mert az bizonyos, hogy valami titkos keserűség préselte a Marika szemeibe a könnyeket. Ez az asszony még nem nyilatkozott meg előtte ez ideig szomorú, fájdalmas színben, amióta ismeri, és nem is foglalkoztatta ennyire a gondolatait.

A titok azonban mégis titok maradt előtte, és csak később tudta meg, miért kellett Marikának forró és lassan gördülő, nagy könnycseppeket sírni.

A két nap elég jól telt el. Egypár látogatást tettek, és Marika vásárolt délelőtt, délután a félig városias, félig falusias boltokban. A második nap délutánján frizőrné jött az asszonyhoz. Kender Pál a tükörből látta a felesége bájos kis arcát, amint csigákat és tornyokat raknak a homloka fölé. A fésülködő köpeny csipkebodrai közül kivillant a finoman ívelt nyaka és a kissé kövérkés háta.

A Pál szíve összeszorult.

- Csinos akar lenni szegényke - mondta magában. - Vajon ki lesz a győztes kettőjük közül, vajon felveheti-e a versenyt a másikkal?

Ő maga is finom és hegyes orrú lakkcipőt öltött és sima, acélkemény ingmellet, fehér nyakkendőt és frakkot. Több, mint egy éve, hogy nem volt rajta ez a ruhadarab. Az utóbbi időben el is hanyagolta magát, nem öltözködött a régi gonddal és választékossággal. A nyakkendőállományát nem frissítette fel, és derűre-borúra szedte a kék, zöld, lila és sárga kendőket akármilyen ruhához. Sokszor annyira megfeledkezett a régi szokásairól, hogy két hétig is elhordta ugyanazt a nyakkendőt. Persze, az ilyen gyűrött holmit el kellett azután dobni könyörtelenül. Az édesanyja sokszor figyelmeztette a régi csinosságára:

- Fiacskám - mondta neki -, mi lesz veled, ha így folytatod? Egész elparlagiasodsz. Vegyél már valami új dolgot is...

És ilyenkor rendszerint kivasalta az összegyűrt nyakkendőket a saját kezével, és titokban beakasztotta a fia szekrényébe. Kender Pál azonban nem nyúlt ezekhez. Pedig fájdalmasan vált meg minden régi darabtól. Sokszor gyerekes gondolatok fogták el, hogy a halványzöld nyakkendőt látta még Spángli Kató, és az arca ott pihent rajta.

Most, hogy megfésülködve, szigorúan megborotválkozva állott a nagy tükör előtt, szinte megdöbbent magától. Nem tudta, hogy a két halvány gyertya tragikus fénye teszi-e, de az arcát feltűnően halványnak, beesettnek találta, és a szemei fáradtan néztek feléje a finom üveg mögül. Kétoldalt, a halántékánál, mintha a haja is megfagyott volna.

- Egészen megöregedtem - mondta -, egészen öreg ember lettem.

Az asszony kijött illatosan, az ápoltságtól sugározva. Egyszerű volt és finom a kis ruha, amelyet viselt. Mintha csak kitalálta volna, hogy mi tetszik az urának. Lehajolt hozzá, megcsókolta: az ajka forró volt és nedves.

A rideg nagyterembe egy kis élénkség költözött. A sárga falakon sárga gázkandeláberek halvány gömbjei szórták az enyhe fényt, közepén egy csilláron sok apró láng égett. A széksorokon már díszbe öltözött hölgyek és urak üldögéltek. Marianne jobbra-balra köszöngetett. Kender Pálon ismét erőt vett a furcsa izgatottság: réges-régen nem volt ennyi ember között, és ez a szokatlan zaj, a sok mosolygó, komolykodó arc kellemetlenül érintette. Marika leült a piros plüssfotelba, ő pedig hátat fordítva a pódiumnak, állva maradt. A szemközti falon bámulta a király képét fagyos nyugalommal az arcán.

- Apáék nem jöttek mégse - jegyezte meg csendesen Marika.

- Nem - felelte az ura gépiesen, és a belseje majd kicsattant az izgalomtól.

- Biztosan nem érdekli őket ez a hangverseny.

- Nem is csodálom - mondta Pál -, egy ötödrangú hegedűművész és egy ismeretlen énekesnő.

A sorok egyre jobban megteltek. A pódium ragyogó, fekete zongoráján megpendítettek egy magas hangot. Kender Pál leült, és a következő pillanatban előlépett a hegedűművész. Nem volt túlságosan nagy virtuóz, de becsületesen játszott. Valami régen hallott és már-már idegen darabot játszott. A széksorokban elhangzott az utolsó mozgolódás zaja, az ajtókat bezárták, és a hegedű lett az úr az egész teremben. Érdes, mély hangjai és fájdalmas sikoltásai szárnyaltak a hölgyek és urak sorai felett. Az arcok végleg elkomolyodtak, és hasonlók lettek azoknak az angyaloknak az arcához, akik a magyar címert tartották a jobb és bal oldalról a pódium felett.

A Pál tekintete odaszegeződött a bal oldali, szemközti kisajtóra, ahonnan a szereplők lépnek elő. A hegedű hangját a fülei hallották csupán. Ő maga arra gondolt fájdalmas elfogódással, hogy már itt van, ebben az épületben az a leány, akit ő tanított minden szépre. Alig tíz méter választja el tőle, és ez a tíz méter mégis felér azzal a háromszáz kilométerrel, amely másfél évvel ezelőtt volt közöttük. Szeretett volna lehajolni, el akarta fedni az arcát, mert igazán nagyon szenvedett. Minek kellett vele ennyi mindennek történni? Mire való volt ez a másfél éves kínlódás? Milyen egyszerű és nagy dolog lett volna, ha ez a nő simán bekapcsolódik az életébe. Ha akkor elég ereje lett volna magával hozni, érte menni. Egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy most fel kellene kelni, kimenni és odaállani a leány elébe. A karját nyújtani neki és lesétálni vele a kis lépcsőn, és kocsiba, és ki a vonathoz, szökni, szökni... Nem törődni botránnyal, hátrahagyott fájdalmakkal, keserűségekkel, a porváros diadalmas feljajdulásával. Felrúgni mindent, elhagyni mindenkit, feltaszítani egész széksorokat, és beleugrani a ködbe, a szabadságba. Érezte, hogy joga van ehhez, mert már elszenvedte a fájdalmakat, amelyeket egy embernek szabhat ki az élet. Úgy tűnt fel neki a másfél esztendő, mint egy sötét és tragikus zug, az élete igazságtalan kanyarodása.

A tenyerek összecsapódtak, tapsok peregtek a hegedűs felé, aki fehér ingmellére hajtott fejjel állott az emelvényen.

Marika felsóhajtott, mert a feszes figyelem közben alig mert lélegezni. A műsorra nézett, azután az ura kezére tette a kezét:

- Szép volt - mondta -, nekem nagyon tetszett.

Olyan nehéznek érezte Pál a kis kezet, mintha valamely bilincs kulcsolódott volna a csuklójára. Belülről keserűen kacagott:

- Ugorj, ha tudsz - mondta magának -, téged már lakat alá tettek!

A széktologatások hirtelen félbeszakadtak, egypár taps szárnyalt a forró levegőben, mintha magányos galambpár repülne fel. A kis ajtón belépett Splényi Katalin dalművésznő.

- Gyönyörű, gyönyörű - mondta Kender Pál földbirtokos és virilista, minden reményében csalatkozva -, olyan, mint volt, még szebb, sokkal szebb.

Ez volt a legnagyobb csapás reája. Mert amíg jöttek a szívébe nyilalló hírek a leányról, mindig reménykedett, hogy meghalt a régi alakja, már megváltozott az arca, a hangja, ha egyszer látni fogja, nem is ismer reája. De semmi, semmi változás sem történt.

Az alakja, a csodálatos alakja, mintha teltebb volna egy kicsit. A fekete haja ugyanolyan lágy és egyszerűen van fésülve, az ajka piros, az arca kipirult a szereplés izgalmától, és a szeme, a két szelíd fényű csillag. Olyanok most is, ártatlanok és a világba bámulók, mint mikor még ő csókolgatta pilláikat. A vállai, amelyeken gyöngyöket szeretett volna pergetni, a régi, minden rajznál finomabb vonalban futnak.

A ruhája még a régieknél is egyszerűbb. A kék bársonyblúz és a sötét szoknya sem lehetett meghatóbban egyszerű. És amint fellép a legfelső lépcsőre kivillan a lába, és látszik, hogy még mindig az angol szabású cipőket szereti.

Hogy szerette volna szegény Kender Pál, ha ugyanaz a hölgy diadalmasan feltornyosított frizurában, kócsagtollakkal, rizsporos arccal és pompás ruhákban jelenik meg előtte. Így talán még le tudta volna sütni a szemét, meg tudta volna állani, hogy ne is nézzen feléje többé. De ezt is csak egy pillanatig hitte, addig, amíg a hangját nem hallotta volna a leánynak. Ez a szopránhang, amelyhez hasonló színezetűt nem hallott még soha feléje zengeni, ez okozta minden nagy nyomorúságát. Amikor ez megcsendült az emelvényen, tudta, hogy akár maskurává is válhatott volna Kató, mégis, mégiscsak oda kellene borulni elébe.

Elbűvölve és a lelke mélyén könnyezve ült a helyén. - Íme, az életed - mondta -, az elvesztett életed...

Nem tudta egy pillanatra sem levenni a szemét róla, nem látott, és nem is hallott mást. Be akarta szívni az egész lényét, hogy ne tudja elfelejteni soha. Mélységes bűnbánattal gondolt arra, most eszébe jutott hirtelen, hogy voltak idők, amikor elmerült teljesen az otthoni sárban, és egyszer-egyszer el tudta felejteni a feltorlódott és nyomasztó kellemetlenségek, megalázkodások között ezt a teremtést.

Splényi Katalin pedig ragyogott, és csodálatos volt, mint egy oltárkép. Arcát a fénynek fordította, a szemei szelíden csillogtak. Egy kicsit előrelépve, kevés gesztussal, tartózkodással mondta el a dalokat, úgy, hogy Pál tanítgatta valaha. Őt kellett nézni, őt kellett csodálni.

- Őérte kellene meghalni - mondta Pál szerelmesen, és a forró lehelete szinte égette a szája elé tartott tenyerét.

Nem akarta, hogy megismerjék, hogy felfedezze a leány, és meglássa az arca nyomorult színét, a szája tehetetlen vonaglását. Már a harmadik dalt énekelte Kató, és ez a dal ismerős volt Kender Pál előtt. Együtt tanulták, és akkoriban nagyon a szívükhöz forrt ez a finom és könnyed dal. Előrehajolt hát, leeresztette a kezét, és a szemei a régi tűzben lobogtak. Sápadt arca fakón világított a vakítóan fehér plasztron felett. Előtte és körülötte jobbról és balról közönyös arcok sorakoztak a fekete és világos ruhás törzsek felett, nagyobbára gömbölyűek és jól tápláltak. Lehetetlen az ő magas homlokát, mélyen fekvő és sötét szemeit észre nem venni.

Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük, egy pillanatig egyedül zengett a zongorakíséret. A szelíd csillagok, a ragyogó szemek hirtelen megvillantak, aztán riadtan menekültek, a terem másik oldalára szöktek át.

Kender Pál szeretett volna felugrani, hogy itt van, itt van, ő az, nem kétségbeejtő hasonlatosság, nem véletlen és nem játék az egész, mert ő tudta, hogy el fog jönni, találkozni akart vele szántszándékkal.

De mindez csak egy pillanatig tartott. A következő percben már zavartalanul énekelt tovább a leány. Csak Kender Pál vélte látni, hogy nehezen lélegzik, és sokszor szabálytalanul szívja a terem nehéz levegőjét.

Jött a hegedűművész, és most már türelmetlenül hallgatta Pál a hosszú darabot.

- Csak őt - sóhajtotta magában -, Kató, Kató!

Szerette volna hangosan zengedezni ezt a nevet, felállva, és az egész közönség felé fordulva kiáltani.

Egy apró és üdítő szünet következett. Azután jött egy frakkos úr, egy félszeg és magyarul gyengén beszélő idegen, aki ezt mondta:

- Splényi művésznő legnagyobb sajnálatunkra hirtelen rosszul lett, csak az ezután következő műsorszámban léphet fel. Addig is a zongoraművész úr...

Egy pillanatig ujjongott Kender Pálban az öröm. Egészen bizonyos, hogy őérte történik mindez: Splényi Katalin művésznő az ő szeme pillantásától sápadt el, és ez a furcsa, váratlan látomás fagyasztotta meg a hangját.

A szünet még tartott. Marika ismét megfogta az ura kezét.

- Istenem - sóhajtotta -, milyen nehéz lehet egy ilyen leány sorsa. Mindig kiállani és produkálnia magát...

- Igen - felelte az ura -, keserű mesterség, de mégis akadnak mindig rabjai. Mert vannak felséges percek, amikor mindnyájunk felett állanak, és diadalmasan nézhetnek végig a közönségen.

Lenézett a karosszékben ülő asszonyra. A kövérkés, túlságos domborúságokat ígérő alak, a rizsporos, szerény vállak, az egyszerű és üde arc, a tiszta szemek hihetetlen primitívségben tüntették fel előtte Marikát. Most, hogy így melléje helyezve látta a másikat, a rejtélyes és csodálatos virágot, érezte, mit régebben csak sejtett, hogy nem fogja sohasem megtalálni az igazi nőt, a neki való élettársat ebben a vadvirágban. A párja sugárzó szemekkel nézett reája:

- Magának valami baja van, Palikám. Most már nekem sem tetszik a sápadtsága.

- A terem - mutatott a zajongó közönség felé Kender Pál -, kevés a levegő. És őszintén megvallva, türelmetlen is vagyok.

- Menjünk talán haza?

- Egy pillanatig sem akarom a mulatságát zavarni. Itt maradunk. De én kiszököm egypár percre a hegedűművész vagy izé... a zongorista elől.

Kezet csókolt az asszonynak, és kisétált a folyosóra. A széles, kockakövekkel kirakott gangon kétszer is végighaladt. Nem volt tisztában azzal, hogy mit akar, csak érezte, hogy valaminek mégis történni kell. Egy széles ablakközben megállott, és odanyomta a homlokát a hideg üveglaphoz. Bús gázlámpák fényénél apró pocsolyák tükrei fényeskedtek az udvaron. Aztán hirtelen homályosság harmata lepte el az ablaküveget forró leheletétől, és nem látott semmit, csak homályosságot.

A hátánál csizmakopogtatva elment valaki. Hátra sem nézett, hogy ki lehetett, pedig egy pohár vizet szívesen hozatott volna a hajdúval. Egypár percig állott még mereven és valamely csodára várva, mikor ismerős illat szűrődött feléje. Egy ismerős parfüm szaga szállott az avult aktáktól dohos folyosón.

- Jeanette szíve - mondta magában Pál -, ez az ő parfümje.

Visszafordult. A háta mögött keskeny fénysáv tört meg, amint a kockákról a falra csúszott. Egy kis ajtó tenyérnyi szélességben nyitva maradt, onnan vágódott ki a fény. Kender Pál a mellére szívta a parfümös levegőt, kéjesen és izgatottan, mint a szenvedélyes dohányosok a füstöt. Két-három lépést tétován tett meg, azután az ajtóhoz közeledett. Úgy állott előtte, mint gyermekkorában a tiltott gyönyörűségekkel színig telt éléskamra ajtaja előtt. Fél kézzel odatámaszkodott az ajtófélfához, a másikkal pedig egy arasznyira nagyította a rést. A túlsó sarokban egy hosszú szakállas úr, az impresszárió ült. Mást senkit sem látott.

Nem vette észre senki, és a következő pillanatban már kihallgathatott egy diskurzust.

- Komolyan, csodálkozom - mondta a nagy szakállas úr -, eddig még sohasem fordult elő. Talán a fűző?

- Dehogy - csengett egy ismerős, szívet remegtető szoprán -, az út, a rossz levegő a teremben. És a gázfény, a furcsa közönség. Olyan idegen és rideg ez az egész hely...

- Muszáj volt ide is eljönni. Kötve voltam még a nyárról, és nem is sejtettem, hogy ilyen kis sárfészek. Holnapután már Pesten leszünk.

- De holnap még egy ilyen városhoz lesz szerencsénk.

- Ó, dehogy. Az egészen nagy város. Maga is meg lesz lepve.

- Majd csak kiállom valahogy. Adja ide a sálomat.

- Mit akar?

- Két lépést tenni a folyosón.

- De hiszen még bereked.

- Hiszen zárt folyosó. Még melegebb van, mint itt. Csak homályosságot akarok: ezek a nyomorult gázlámpák bosszantanak.

Kender Pál menekülni akart, de már késő volt. Sápadtan és zsibbadtan megállott tehát a folyosó falához támaszkodva. Egy szót sem tudott szólani, csak meghajolt tiszteletteljesen a leány előtt, aki kilépett.

- Istenem - riadt meg finom és színpadias sikoltással a művésznő -, milyen furcsa hasonlatosság.

Két esztendő után ott állott teljes pompájában, kivirulva és bódító parfümöt árasztva elmúlt szerelme előtt. A homályos, dohos, szomorú folyosón nem láthatták tisztán egymás arcát. De ároktői és suhatagi Kender Pál nyomban elárulta, hogy belülről rázza a zokogás.

- Kató - mondta meghatva és halkan. Két esztendő minden keserűsége fakadt fel ebben a hangban, és a művésznő, aki már sok tragikus gesztust, felkiáltást hallatott a színpadon, sohasem felejtette el ezt a megszólítást, még későbben sem.

Ezúttal sem tudott játszani tovább. A kezét nyújtotta, és megszorította a Pál forró ujjait. Egy pillanat múlva ismét érezte a keze fején a remegő ajkakat, amelyek idestova két éve nem érintették a bőrét.

- Kedves barátom - mondta megrázkódva, mintha a halott emlékek bántanák -, kedves barátom, hát maga... maga itt?

Kender Pál intett a fejével, hogy valóban itt van egész szívével, tragikus lényének minden szomorúságával együtt.

- Maga itt lakik? - kérdezte a leány, most már könnyedébb hangon.

Egykori szerelme a fejét rázta.

- És hogy került ide?

- Eljöttem...

- Tudta, hogy énekelni fogok?

Kender Pál lehajtotta a fejét, ami szégyenkezést és igent is jelenthetett.

Splényi Katalin művésznő megértette.

- És mit akar tőlem?

Pál minden kétséget kizáró modorban a fejét rázta.

- Nem akar semmit se mondani?

- De igen - mondta Kender Pál, és a leány keze után nyúlt -, valamivel tartozom. Valamit mégis mondani akarok.

- Hogy utál?

- Nem.

- Hogy nem is gondol rám?

- Nem.

- Hogy megnősült?

- Nem.

- Hogy... - kockáztatta meg a kérdést a leány, és a szeme ragyogott, az arca lángolt.

Nem lehetett félreérteni az elhallgatott kérdést. Mint egy bús Krisztus-kép az útszélen, Pál lehajtotta a fejét fehér ingmellére:

- Igen - gyónta töredelmesen és megfeledkezve minden haragról, büszkeségről -, még mindig.

Álltak egymással szemben, egymás kezét fogták. Ez volt hát a nagy találkozás, amelytől mind a ketten féltek. Ez volt a nagy jelenet. Azért kellett két évig távol lenni egymástól, hogy három perc után ugyanott tartsanak, ahol tavalyelőtt, mikor elváltak.

- Istenem - sóhajtotta a leány, és levetkőzött egy pillanat alatt minden magára erőltetett pózt -, hát itt kellett találkoznunk?

- Nem itt - mondta Pál csaknem zokogva -, hanem így.

A leány hátravetette a fejét. Ez megszokott és kedves mozdulata volt neki, ha azt akarta mondani, hogy miért, mi köze mindenkinek az ő dolgához.

A földbirtokos sem felelt, csak a bal kezével tett olyan mozdulatot, mintha rá akarna mutatni minden nyomorúságára, a kettőjük szenvedéseire. Többet beszélt ez a kézmozdulat, mint száz szó, és elárulta, elmondta azt is, hogy Kender Pál tud a selyemköpenyről, automobilról, festett bajuszról és a homályban hamvadó szivarról.

- Ó - mondta a leány, és a meztelen vállai megrándultak.

Pál megértette ezt a vállrándítást is. Tudta, hogy annyit jelent, mintha dacosan azt mondta volna a drága leány, hogy neki már mindegy. Ő már leszámolt, és új úton halad. Ezen az úton pedig nincs helye a túlságos érzékenykedésnek.

Egész este és egész éjszaka, egy életen át elbeszélgethettek volna így némán. Csak az egymás szemét kellett volna nézniök, és azt, hogy vonaglik a szájuk, mint egy-egy sebzett, vörös kígyó. A másodperc egy tizedrésze alatt arra gondoltak mind a ketten, hogy ők a legjobban értik egymást így ketten. A gondolataik a levegőn át áramlanak, mint a drót nélküli telegráf hullámai a tenger felett.

- És mégis - mondta csendesen a leány.

- És mégis - ismételte Pál -, milyen szerencsétlenek vagyunk.

A leány megint felvetette a fejét.

- Miért?

Kender Pál intett mind a két kezével.

- Már késő... késő...

A művésznő piros ajka kinyílt. Fehér fogsora kivillant.

- Nem biztos - mondta -, csak tőlünk függ.

Egy hajszálnyival közelebb hajolt. Nyitva tartott száján át forró lehelet szállott Kender Pál felé. A szegény remete, aki két éve óhajtotta, nélkülözte ezt a malasztot, a boldogságtól remegve hajolt szerelme, minden vágyainak megtestesítője felé.

Hirtelen és heves volt az ölelés. Mintha ezer elmulasztott csókot és ölelést akartak volna egyszerre helyrepótolni. Szinte ropogtak a csontjaik, és felcsuklottak, amint a mellük összedobbant. A két vonagló vörös kígyó összefonódott. Lélegzet nélkül tapadtak egymásra a nedves ajkak.

Belülről tapsok fergetege pergett ki a folyosóra.

El kellett válni: a percnek, amelyben minden tartózkodásuk, nyomoruk és szerencsétlenségük eltűnt, vége volt.

Az egyik ajtó kicsapódott, és akkor azt mondta a művésznő:

- Csak tőlünk függ...

- De mit csinálják? - kérdezte lázasan a halvány ember.

- Holnap - súgta Kató, és most már a régi Kató volt -, jöjjön utánunk. Itt énekelek a szomszédban... a...

- Tudom - vágott közbe Pál -, csak három óra vonaton.

- Ott lesz?

- Igen - mondta Kender Pál -, minden bizonnyal.

- Ismerősre találtam - mondta egyszerűen s nyugodtan a művésznő -, ároktői és suhatagi Kender Péter úr és ez az én kedves kísérőm...

Az ajtó kinyílt mellettük.

Pál csaknem elszédült egy pillanatra. Kezet nyújtott az idegennek, és közben ott csengett még mindig a fülében:

- Kender Péter... Péter.

Ez a leány még a nevét is elfelejtette.

A szakállas úr eltűnt a művésznővel. A kisajtó becsukódott, és Kender Péter Pál még mindig ott állott előtte. Aztán kinyitották a többi ajtókat, emberek jöttek ki, szivarra gyújtottak. Mégiscsak el kellett távozni az ajtó elől. Végighaladt a fal mellett a középső nagy ajtóig, és a kezét a sajgó szívére illesztette.

- Péter, Péter - ismételgette.

Az ajtóban megállott, és a zsebkendőjét rátapasztotta a szájára, mert érezte, hogy nedves. Amint elvette a patyolatot az ajkáról, két nagy kárminpiros vércseppet pillantott meg rajta.

- Eh, minden mindegy - gondolta -, akármit mondott. Talán nyelvbotlás volt az egész. Aki így tud csókolni...

Egy fiatalember állott meg előtte, és köszöntötte. Valami régi jogászismerőse volt, a nevét se tudta.

- Szervusz. Hogy kerülsz ide?

- Itt vagyok irodában. Jövőre teszek ügyvédit.

- Szervusz.

- Szervusz.

Ennyi volt az egész. Egy betűvel se beszéltek többet.

Mikor leült az asszony mellé, Marika megkérdezte:

- Ki volt ez az úr?

- Egy régi barátom...

- Igen?

- Igen, és meghívott magához. Már most akarlak értesíteni, hogy holnap este aligha leszek itthon... El kell menni okvetlenül hozzá. Nagyon sok szívességet tett valaha...

- Okvetlenül muszáj?

- Okvetlenül - felelte Pál szigorúan, és kemény elhatározás szilárdult meg benne, hogy most már igazán nem tekint senkit és semmit. Nem bánja, akármi történik, rosszabbul már úgysem lehet. Holnap este elmegy, és aztán... aztán ki tudja, mi lesz.

- Akkor - kezdte félénken az asszony -, akkor talán haza is mehetnénk már. Te nem érzed jól magad, én fáradt vagyok...

- Még ma - gondolta Pál - minden óhajtását teljesíteni kell szegénykének...

Felállott, és karon fogta Marikát. Felöltöztek, kocsiba ültek, és elmentek. Otthagyták Splényi Katalint, aki pedig most, csak most akart igazán gyönyörűen énekelni.

Az asszony letette a sálját, kigombolta a blúzát. Apró és könnyű selyemcipőit is lerúgta, és ott ült a tükör előtt selyemharisnyában, csipkés ingben. A karja és a válla világított a félhomályos szobában. És amint így meglátta magát a tükörben, csendesen könnyezni kezdett megint.

Indulatosan, lelkiismeret-furdalástól gyötörve, ellenségesen nézte Pál a feleségét. Az inge, fehér karja szigorúan villant meg, ahogyan felkelt a pamlagról, és az asszonyhoz közeledett.

- Miért sír? - kérdezte. - Már megint sír.

Az asszony könyörögve nézett rá, és a szemeiből tiszta szerelme sugárzott ki. Aztán lehajtotta a fejét, és még jobban sírt.

Kender Pál bosszankodott. Mit titkolódzik ez az asszony előtte. Ha tud valamit, vagy nem tetszik neki valami, mondja meg nyíltan. Ha pedig nincs semmi baja, akkor ne szeszélyeskedjék.

- De kedves Marika - mondta szárazon -, ne ijesztgessen. Mondja meg, mi a baja.

- Semmi - mondta az asszony.

- De hát akkor miért sír?

- Azért - sóhajtotta Marika, és hirtelen elhallgatott.

Felnyújtotta a fehér karjait, átfonta velük az ura nyakát.

- Azért? - ismételte kérdőn Kender Pál.

Csend volt a szobában. Az asszony görcsösen ölelte a sápadt embert, és csak suttogva beszélt. A sápadt, vékony ember még halványabb lett, és egyszerre összeroppant. Reája borult az asszonyra, aki nevetve sírt, és csókok közt kérdezte:

- Ugye, nem mész el holnap? Nem hagysz magamra?

Kender Pál a fejét rázta:

- Nem - mondta megsemmisülten és szégyenkezve -, többé soha.

És másnap nélküle robogott a vonat a szomszéd város felé.