TÖRÖK GYULA
A PORBAN
Regény
21
Az ajtón kopogtak. Egy fiatalember lépett be, és meghajtotta magát a küszöbön. Göndör haja középen csaknem az orráig benőtte a homlokát, a szemei előtt cvikker fénylett, az öltözködése pedig szigorúan egyszerű volt. A szoba közepén ismét összeütötte a bokáit, körülnézett, és a bő nadrágja feszes vasalásán mutatta megint egy finom törés, hogy enyhén meghajtotta a térdeit.
- Zala - mondta, és könnyed, magyarázó mozdulattal a keblére illesztette kezét -, Zala Menyhért doktor vagyok.
A házigazda felállott a fotelből, amelyet úgy őrizett eddig, mint a hátgerincsorvadásos beteg őrzi a tolószéket.
- Nagyon örvendek, doktor úr...
- Kérem - ropogtatta a látogató még mindig erősen gesztikulálva -, tiszteletemet óhajtottam tenni. Már egy hete itt vagyok a majorban, a sógoromnál.
A házigazdában kellemetlen érzések kezdtek életre kelni. Ez az úr az ő furcsa szerelmi postása, aki tud a titkairól, és sejtései vannak bizonyára a kudarcról, a szenvedéseiről.
- Nagyon örvendek - ismételte gépiesen -, én önnek nagyon sok köszönettel tartozom, Zala doktor úr...
- Ó, semmi, semmi - hadarta Zala úr -, ez már kötelesség. A férfi tartozik vele a férfinak.
- Persze, persze - mosolygott Kender Pál -, én is szívesen megtettem volna önnek.
- Az ön gavallériájáról sokat beszélnek még most is odafent, kolléga úr, ha szabad annak szólítani.
- Csak tessék, bár hiszen én egy kicsit nagyon is megfeledkeztem mindenféle paragrafusról.
- Pedig - jegyezte meg a látogató a legteljesebb elragadtatással - a jog a legszebb tudomány. A jog, tisztelt kolléga úr, nemzetközi, és nemcsak egy évről a másikra készül. A jog sohasem fog meghalni, mert éppen úgy hozzánk tartozik, mint a kezünk-lábunk. E nélkül nincs épkézláb társadalom. Valamint, hogy nincs is társadalom jog nélkül, még a polinéziai szigeteken sem. A jog csak az őrültekházában szűnik meg...
Kender Pál leültette a vendéget.
- Nagyon rokonszenves, hogy ön szereti a pályát, doktor úr, de én a magam részéről sohasem tudtam ennyire lelkesedni. A jog, mint szűz tudomány, mint elmélet, gyönyörű dolog, de a száraz és unalmas könyvek, a rossz jegyzetek, kommentárok, mindenféle koloncok már az első esztendőben megutáltatták velem.
- Hja, igen - vágott közbe Zala doktor -, akinek nincs szüksége rája, az jobban is teszi, ha otthagyja örökre. Tessék elhinni, hogy én is jobban szerettem volna hölgyekkel foglalkozni. Első- és másodéves koromban még azt hittem, hogy nyitva áll az út előttem, hogy hódításra születtem, de utóbb beláttam, hogy ez inkább a kolléga úrnak való mesterség...
- Ó - mosolygott Kender Pál, és keserűen intett a kezével -, kedves doktor úr, ön rosszul ítél meg engem.
- De kérem, engedelmet... én figyeltem önt éveken keresztül. Volt alkalmam látni a hódításait. Bocsásson meg, hogy ilyen bizalmas vagyok, de nagyon irigyeltem, becsületemre, nagyon irigyeltem. És kérem, a legutóbbi, akit ott tetszett hagyni...
Kender Pál intett, hogy nem akar róla tudni semmit se.
- De hát miért, kérem? - csodálkozott a látogató.
- Befejezett ügy - kezdte Pál, és mosolygós arcot hazudott -, tökéletesen befejezett. Ez olyan, mint a regény, amelynek már több folytatása nem következhetik. Régen, kedves szerelmi postásom, régen elfelejtettünk mindent. És különben is, nekem már nem szabad kalandok után járni.
Kinézett a másik szobába, behúzta az ajtót, és nevetve mondta:
- Tudjam a feleségem...
- Ó, ezer bocsánat - pattant fel Zala Menyhért, és összeütötte a bokáját -, milyen feledékeny vagyok, gratulálok. Örömmel és tiszta szívből gratulálok.
- Köszönöm - rázta meg a kezét Kender Pál -, köszönöm, doktor úr. Meg vagyok győződve, hogy ön tiszta szívből üdvözölt.
Aztán egy kis tétovázás, egy kis gondolkodás után folytatta:
- Lássa, én családos ember lettem, meg tudok élni kávéházak, vitatkozó kompániák és könnyű erkölcsű hölgyek nélkül is... Csendes ember lettem itt a vidéken, családapai allűrökkel, nemsokára pipázok... Most már megérti, ugyebár, hogy befejezett ügy, hogy nem érdekel.
Zala Menyhért elrévedezett a saját kézelőgombján, az olcsó üvegékszer csiszolt lapjait bámulta.
- Hát jobb is így - kezdte szokatlanul lassan -, az ember egyszer csak megunja a sok kínlódást a nőkkel, és nyugalmat kíván. Igazán nagyon örvendek, hogy így elmúlt ez a viszony. Most, hogy így meg tetszett nyugtatni, egészen őszintén megmondhatom, hogy nekem nem tetszett már eleinte se. Nem voltak egymáshoz valók...
Ó, te jámbor ökör - mondta magában Pál, és nevetni szeretett volna -, mi nem voltunk egymáshoz valók?
A históriai szerelmespárok jutottak az eszébe. Úgy kiegészítették egymást, mint Rómeó és Júlia és mint Paolo és Francesca.
- És kérem - folytatta a látogató -, az első hetekben, az első hónapokban, hogy haza tetszett jönni, minden nagyon szépen ment. De aztán láttam én, hogy kísérgetik hazafelé meg színházba, meg tudom is én, hová.
- Egy magas, barna fiatalember? - kérdezte Pál, aztán, mintha nem is érdekelné a dolog, könnyedén folytatta. - És maga, kedves doktor úr, olyan derék, jó fiú volt, hogy figyelte, őrizte?
- Na ja, kérem, az ember elvégzi, amivel megbízzák. Milyen ügyvéd lett volna belőlem?
- Hát már ügyvéd? - ragadta meg a témát a házigazda.
- Két hónap óta.
- Hát lesz szíves az ügyeinket vezetni.
- Kolléga úr - rebegte Zala ügyvéd úr -, hogy én az ön jogtanácsosa?
- A Kender család jogtanácsosa, ügyvédje vagy ahogyan akarja. A cím nem fontos.
- Fejedelmi jutalom - hebegett még mindig az újdonsült jogtanácsos. A hálaérzet csak úgy buzogott benne. Öt percig hálálkodott egyfolytában a legszárazabban fogalmazott mondatokban.
Kender Pál azt hitte, hogy ezzel vége is a beszélgetésnek, de a látogató még mindig nem tudott megszabadulni a lelkében bugyborékoló alázatos hálától.
- Nem tudom megmondani, mennyire örülök - hajlongott a házigazda előtt -, mennyire örülök, hogy az ön nemes szívét érintetlenül hagyták a későbbi szomorú események.
- Miféle események?
- Hát kérem a... izé... a Katóval kérem. Mert utóbb valósággal híres nő lett belőle. Nem a magas barna... nem azzal láttam legtöbbször. Egy erős szőkével, egy utálatos, nyírott bajuszúval. Arról megtudtam később, hogy szerkesztő. De amellett volt még más is. Tisztelt kollega úr, sírni szerettem volna egyszer...
A házigazda szívét markolászták ezek a szavak. Most mardosta a lopott róka, a tettetett nyugalom. Mégis mosolygott:
- Nem is tudtam, hogy ilyen érzékeny, doktor úr.
- Becsületszavamra, kérem szépen - folytatta Zala doktor, aki már nem merte Pált röviden kolléga úrnak titulálni -, ne tessék ezen viccelődni. Nem magamért, nem is önért rázott a hideg akkor este. A Vígszínház előtt álltam, és lestem, amint egymás után jönnek ki a hölgyek és az urak. Egyszer csak jön egy gyönyörű lány új selyemköpenyben. Selyemcipő a lábán, és a harisnyája is selyem. A Kató volt. Behúzódtam a sarokba, nem vett észre. Lestem alázattal, kérem, hová megy. Egy automobilba szállt be. Egyenesen a kocsi felé tartott, és beléje szállt. És ez az említett kocsi elindult vele. Nem láttam kívüle senkit, csak egy szivar égő végét.
- Talán ő maga szivarozott?
- Dehogy szivarozott. Ne tessék viccelődni: mondom, nem olyan dolgok. Most már könnyű így beszélni, de akkor azt hittem...
- Hogy meghasad a szíve.
- Nem ezt akartam mondani, de nehezen tudok ilyesmiről beszélni. Ez nem az én szakmám: a sommás kereset az igen, a felfolyamodás, kérem alázattal. Hogy azonban visszatérjek a fent jelzett gépkocsira, én annak megjegyeztem a számát. Szép lassan megindult az autó, és elment, elvitte Katót. A körút havas volt, alázattal kérem, és a lámpák világítottak, de egyszer mégis eltűnt előlem az autó. De én utánajártam, én megtudtam, hogy kié. Egy fekete bajuszos úré, csak festeti a bajuszát, mert nagyon gazdag, és a lipótvárosi kaszinóban tag, és egy szép, tizenkét éves fia van.
A házigazda nem szólt egy szót sem. Nem tudta felemelni az arcát, már nem mosolygott, mert félt, hogy olyan nagyon mulatságosnak fogja találni ezt a dolgot, hogy kicsordul a könnye.
- Most, hogy így meg tetszett találni, kérem alázattal, a nyugalmát - folytatta a vendég -, magam is egészen más szemmel nézem a dolgot. Néha magam is mulatok rajta, hogy kétségbe tudtam esni annyi erkölcstelenségen. Én addig nem is sejtettem, hogy ilyenek a nők. De most, hogy ilyen nagyszerű választást méltóztatott csinálni, hogy ilyen kitűnő családból tetszett nősülni, úgy tekintem az egészet, mint rossz álmot.
- Nagyon kedves öntől - mondta csendesen Kender Pál -, hogy így a szívén viselte az ügyemet. De akkor már én kevesebbet törődtem vele, mint ön... és csak azt akarom mondani, hogy nem szabad ilyen tragikusan venni a dolgot. Ez beteges, ez szentimentális...
Ennek a szónak megörült, és kétszer is elmondta még:
- Szentimentális, kedves ügyvéd úr, tessék elhinni, hogy kissé beteges az ilyen gondolkozásmód. Hiszen minden leánynak ez a sorsa. Az egyik törvényes keretek közt jut el ide, a szegény és felfelé törekvő leányok pedig, hát azok másként. De higgye el, nem kerüli el senki a sorsát. A Spángli Katóknak pedig...
- Már nem Spángli Kató - vágott közbe Zala doktor.
- Hanem? - kérdezte szíven találva, és a bölcs, oktató modorból kizökkenve a házigazda. - Férjhez ment?
- Azt éppen nem. De más nevet vett fel, színésznői nevet.
- Hogy hívják?
- Ha jól emlékszem, Splényi Katalin lett.
- És színháznál van?
- Tudtommal nincs.
- Énekel még?
- Gyönyörűen, uram, azt hiszem, hangverseny-énekesnő akar lenni.
Az üvegajtó megnyílott mögöttük. Marika lépett be szerényen és finoman, mintha bocsánatot akarna kérni, hogy megzavarta őket.
Zala doktor úr csodálkozva nézett végig rajta, aztán összeütötte a bokáját, mert Kender Pál szertartásosan mutatta be:
- Zala Menyhért doktor úr, a jogtanácsosunk.
- Kézit csókolom - hajolt meg mélyen előtte, és a könnyei csaknem kicsordultak, mikor megcsókolta az illatos kis kezet. Nem tudta ő maga sem, hogy a hála tolta-e a szemébe a könnyeket vagy a régi este emléke.
Mikor kikísérte Kender Pál, odafordult hozzá, és még egyszer fátyolosak lettek a szemei:
- Igazán örökre hálás maradok. Alázattal kérem, ön nagyon boldog ember lehet. Ön nagyon jól járt, kérem alássan.
Pál becsukta maga után az ajtót, és a falhoz támaszkodott. Azt hitte, hogy soha, soha nem fogja megtudni a valóságot, úgy gondolt mindig a leányra, ahogyan elhagyta: kék szoknyában és könnyű, világos blúzban látta maga előtt. Selyemköpenyegről sejtelme sem volt, és főleg sohasem jutott volna eszébe az automobil.
- Más lett, egészen más - sóhajtotta magában -, biztosan megváltozott.
A porváros kocsmáiban néha, ünnepnapok délutánjain, haragos legények összeverekedtek, néha négyen is támadtak egyre. De az ilyen agyba-főbe vert parasztok sem lehettek kábultabbak, mint Kender Pál, aki egyszerre tudott meg mindent. Szavak és gondolatok nem támadtak még benne, mondatokat sem fogalmazott, csak botorkált a verandán a székek között. Csodálatosképpen míg a Zala Menyhért szavait nem hallotta, míg el nem mondták előtte, hogy az utódjai már sorakozhatnak, zászlóaljba verődhetnek, addig nem tudta elhinni, hogy nincs visszatérés a leányhoz. Hiába volt a levél, hiába a távolság, hiába hitte a házasság előtt, hogy no, most azután kegyetlenül vége mindennek. Valami kapcsolatot még mindig érzett Kató és maga között azután is. Nem azt, hogy könnyűvérű férjek módjára felkeresi, találkozni fog vele, hanem olyasvalamit, hogy nem felejtheti el a leány sem, és ha egyszer mégis szembetalálkoznak, akkor nem fognak haragudni egymásra. Most azután hirtelen végigcikázott az értelmén és lényén a gondolat, hogy bizony mindennek vége: a leány érthetetlenül hamar elfelejtette, már másokkal is megcsinálta ezt a komédiát. Most már nincs hátra más, mint hogy ő is így tegyen. Szinte a becsület és a büszkeség dolga elfelejteni egy olyan leányt, aki úgy változtatja a barátait, mint a toalettjeit.
Botorkált a székek között, nekiment az ajtónak, és mellbe taszítva, belsőleg összezúzva, megalázva, a földig tiporva lépett be a szobájába.
Bent az asszonnyal találta magát szemben:
- Istenem, milyen sápadt, talán valami baja van?
- Semmi - mondta Pál -, egy kis szédülés, a fejem fáj.
Marika kinyitotta az ablakot, kitolta a zsalukat. Odakint minden lankadtan, megtépázva szomorkodott.
- Ősz lesz nemsokára - bámult kifelé az asszony -, mennyivel hűvösebb az idő. De azt hiszem, a friss levegő jót tesz magának...
- Ősz lesz - hebegte utána a férje. - Megint csupa sár lesz minden.
Odaült az ablakhoz az asszony, és folytatta a kötést, ahol abbahagyta. Egypár csipkeminta is feküdt előtte a kisasztalon, igénytelen és apró holmik. Néha ezekre nézett, és ilyenkor elgondolkozott. Az ember sohasem tudja, hogy az asszonyok mire készülnek.
Kender Pál visszasüllyedt a karosszékbe, és úgy helyezkedett el, hogy az asszony ne láthassa az arcát. Egészen átadta magát a gondolatainak.
- Pénz, pénz - mondotta magában -, azután vágyott mindig szegény.
Ah, emlékszik reá, nevetve mondta, hogy az apró megbízatásoknál mindig becsapja az édesanyját. Kellett neki a szürke nikkelpénz, a súlyos ezüst, a korona, a forint, és vágyva vágyott minden nagyobb pénz után. Néha idegen pénzek voltak nála: az apja bízta meg, hogy fizessen itt vagy amott tíz-húsz forintot, és ilyenkor görcsösen szorongatta a papírokat. Akkoriban mosolygott rajta ő is, de ez a pont mindig kínos volt a számára. Nem tudott pénzt adni a leánynak, még tréfából sem. Még ajándékot sem szívesen vett, mert azt hitte, hogy ezzel vétkezik a szerelmük ellen. Nem azért mintha sajnálta volna a pénzt, hiszen mindenéről szívesen lemondott volna érte. Ő egészen mást gondolt, mást tervezett, hogy egyszer csak mégis sikerül magához láncolni a leányt törvényes és megtámadhatatlan kötelékekkel, és akkor mindent kipótol: legyen az övé az egész vagyona, a földje, a háza, az utolsó rézkrajcárja is. A pénz kérdésénél mindig érezte a válaszfalat maga és a leány között, hogy már beleszületett a pénzes állapotba, míg Kató csak most látja az első, vidáman pendülő ezüstöket, amelyek feléje gurulnak. És most éppen ezen a ponton fogták meg. Pénzmagot szórtak eléje biztosan, és szegény reája ment, mint az apró és éhes madár a csalétekre.
Tíz percig azt hitte, hogy most végre elvesztette önmaga előtt is a leányt. A pénz odatévedt közéjük: aranyos, csengő ércdarabok és tarka, sűrű ákombákos papírok elválasztják most már őket. De aztán szinte kinyújtotta a kezét a levegőbe, mintha utána akarna kapni. Amint temetni akarta, és búcsúzkodott tőle, isten tudja, hányadszor, ismét maga előtt látta.
- A szemei, a szemei - sóhajtotta, és most már kinyújtotta a karját, megsimogatta a messzeségben fénylő, bársonyos szemeket.
Eltakarta az arcát, és most már a szemek szelíden, könyörögve néztek feléje, mint egyszer, négy éve, amikor hiába várakoztatta a kapu előtt.
- Nem rossz - beszélgetett magával -, nem lehet rossz.
Csak elbotorkált. Szerette a magas sarkú cipellőket, és a kis utcák rossz kövezeten elbotorkált, nem jó helyre lapért.
Érezte, hogy soha, sohasem tudná megbántani, még gondolatban sem. A kis, kék bársonyblúzt eldobhatta, levethette, járhat selyemcipőben és selyemharisnyában, a szemeit nem cserélhette fel. Ezek a szelíd és szomorú fényű szemek ugyanazok maradtak. A szem mindig és mindenkinél megmarad a réginek, csak legfeljebb szomorúbb és megtörtebb lesz. Ez minden változás: egy fátyol, amelyet az évek és keserűségek vontak reája. Egy toalett csak, amely alatt nem változik semmi, mint ahogyan bizonyára nem változott a selyemköpenyeg alatt sem a válla, a karja, a csípője és a selyemharisnyája alatt a bokája.
Száz mérföldnyi távolságból ismét öltöztetni kezdte a leányt, egykori szerelmesét, akihez semmi köze, akit a pénz, a sok ostoba körülmény örökre elválasztott tőle. A távolból, a nagy messzeségből fehéren villant feléje a Kató gömbölyű válla, amelyet valaha, ó, istenem, még szögletesebb korában, könnyekkel áztatott, és csókokkal szárított. A mellében ébredezett a nagy vágy, amely sohasem aludt el benne, mióta Spángli Katót meglátta. Mint az örökmécses lángja, olyan szívóssággal élt benne a kifogyhatatlan óhajtás a leány után. Az, hogy beszívja a haja illatát, magához ölelje, hogy feligya a lényét, és napokig, évekig, egy egész emberéleten át ne mozduljon el mellőle. Profán szavakkal másféleképpen lehetett ezt elmondani.
Nem tudok élni nélküle - sóhajtotta Pál, és érezte, hogy ez a mondás nem fejezheti ki szegényes, szűkös szavaival, amit érez.
Olyan mélyen tudta magát a helyrehozhatatlan, örökre reparálhatatlan, vigasztalan helyzetében, hogy eltakart, elfedett arca nem is kívánta a világosságot. Mélyen és nehezen sóhajtott, hogy az asszony is meghallotta.
- Meddig kell még kínlódni? - vallatta önmagát. - Mikor szűnsz már meg keseregni, és sírni, mint egy gyermek?
Egy hang mondotta neki belülről, hogy soha, bizonyára sohasem.
- Miért, miért? - faggatta a lelkiismeretét.
A belső hang felcsuklott: ráismert a saját hangjára.
- Mert szereted, mert sohasem szerettél mást.
- De már régen elmúlt, már két éve, hogy nem láttam - vitatkozott a fájdalmas hanggal, és még jobban behúzódott a karosszék zugába.
- Az mindegy - felelt a megkínzott, felcsukló hang -, azért mégiscsak így van. Sohasem fogsz mást szeretni.
Ebben a pillanatban egy hűvös kéz simult a homlokára, az arcát pedig egy meleg száj csókolta meg.
Felrezzent, és kiáltani szeretett volna fájdalmában, megrettenésében. A felesége állt előtte, a szürke-kék szemekből a nagy szeretet sugárzott feléje.
- Te nagyon szenvedsz - mondta az asszony -, hallottam a sóhajtásodat.
A szégyen markolászta a szívét, mint egy vaskesztyűs lovag. Nincs ennél alávalóbb dolog, egy valakire gondolni, és eltűrni, hogy egy másik csókolgasson bennünket. Ez a kedves, okos, aranyos leány (még mindig leánynak látta néha-néha), a szelíd és finom teremtés itt piheg mellette, érzi a levegőben az asszonyi parfümjét, és egy másik vállára gondol. Mennyivel jobb ő az ostoba férjeknél, akik csak dicsőségből tartanak szeretőt, és elhagyják estéről estére a családi otthont?
- Kedvesem - simogatta az asszony -, talán Weissenberg tud valami port írni ellene.
- Csak egyfajta port írhatna ellene - mondta és az arzénikumra gondolt -, de az túlságosan erős. Bizonyára nem fog belemenni.
- Hátha mégis - hajolt hozzá az asszony -, hátha mégis megengedi.
- Nem, bizonyára nem fog belemenni, pedig csak az segítene.
Marika kisietett. Hallani lehetett, amint parancsot adott a küszöbön. Nem olyan keményen, ahogyan az öregebb Kenderné szokta, inkább szelíden és könyörögve:
- Legyen szíves, mondja meg a doktor úrnak, hogy nagyon kérem... ha lehet, mindjárt.
Addig is odaült az ura mellé, a nagy fotel karfájára. A két karjával gyengéden átfogta a fejét, és odaszorította magához.
Kender Pál tisztán hallotta és érezte a szíve minden dobbanását. Talán csak éppen ez a kis húsdarab az, amely energikusan dobban ebben a csöpp asszonyban. Más minden olyan szelíd, mint a gyermek álma. Bárányka, gondolta magában, olyan, mint a finom gyapjas, rózsaszínű orrú bárányka. Kék szalagot kell a nyakába kötni, és üdén csengő ezüstharangocskát.
Amint tovább hallgatta a szabályos dobbanásokat, megint eszébe jutott a másik. Illetve nem volt rá szükség, hogy eszébe jusson, mert mindig jelen volt az öntudatában, csak most intenzívebben gondolt reája. Az énekesnők rendes tornáját végezte: mély és egyenletes légzésekre gyakorolta magát valaha a leány, és ilyenkor mindig a kebléhez kellett hajtani a fülét:
- Hallgassa - mondta neki Kató nevetve -, nem dobog-e nagyon?
A kísérlet persze ritkán sikerült, mert a Kató szíve rendszerint nagyon dobogott, mikor Pál a keblére hajtotta a fejét. Ilyenkor mindig érezte Kender Pál, hogy együtt dobban a szívük, mintha egy test, egy szív lennének.
És most figyelte az asszony szíve dobbanását. Más taktus szerint járt az övé, és másik szerint a Marikáé, mint két egymástól különböző rugójú óra.
Így találta őket az orvos.
- Azt hittem, hogy valami nagyobb baj van - mondta mosolyogva -, de amint látom, itt minden rendjén van.
- Nagyon szenved - magyarázta Marika -, mondom, doktor úr, hogy nagyon szenved. De ő olyan fiú, hogy képes letagadni. Valami erős port emlegetett.
- Mi baja?
- Semmi - válaszolt Pál és szégyenkezett, hogy megint komédiát kell játszania.
- A feje fáj - mondta az asszony -, valami erős port tessék...
- Én nem tudom, miféle erős porokról beszél maga, nagyságos asszonyom?
- Az uram említette - szabadkozott Marika -, azt hittem, hogy ön is emlékezni fog reá.
- Milyen porokról beszélt, földbirtokos uram?
- Régebben - hazudott Kender Pál -, kaptam valahonnan egy olyan fejfájás elleni port, az nagyszerűen használt. Arra gondoltam, hogy talán ön is rendelni szokta.
A kis doktor megnézte a házigazdát, egypár kérdést intézett hozzá, aztán mintha előadást tartana, magyarázni kezdett:
- Hát, kérem szépen - mondta -, itt nem kell semmiféle por. Itt csak arról van szó, hogy ha itt maradnak ebben a sárfészekben télire is, és nem mozdulnak ki a szobából, akkor tényleg betegek lesznek mind a ketten. Kedves földbirtokos uram, engedje meg, de ön túlságosan sokat lustálkodik, keveset mozog, és unja magát. Elismerem, hogy őnagysága a legjobb társaság, de az ember másokkal is szokott érintkezni...
Kender Pál intett, mintegy jelezvén, hogy itt, ebben a faluban érintkezzék emberekkel?
- Hiszen éppen erre akartam kitérni - folytatta az orvos úr -, önök igazán megengedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy egy kicsit hátat fordítsanak ennek a szomorú helynek. Az önök helyzetében én egy pillanatig sem kételkednék.
Odakint kocsizörgés hallatszott. Kender Kelemenné jött meg a gazdaságból. Ruganyosan és fürgén járt, mint azok a csodálatos öreg nők, akik vén korukra még egyszer karcsúk, meglepően fiatalok és energikusak tudnak lenni. Nyomában Ágotai Manó bácsi sietett: apró lépteivel alig tudta utolérni.
- Igen bizony - ismételte a kis doktor az üdvözlések után -, levegőváltozásra van szükségük. Egész nyáron itt csücsültek a szalonban. Most azután igazán kirepülhetnek egy kicsit szórakozni.
Ágotai bácsi ijedten törülgette a homlokát.
- Ó, kérem - mondta sóhajtva -, máris elküldené őket? Hiszen alig jöttek meg a nagy útról.
- A nászutat tetszik érteni? Hiszen már csaknem egy fél éve hazaérkeztek, ha jól tudom. Éppen azért kell elmenniök, mert ez alatt az idő alatt úgyszólván nem lépték át a ház küszöbét.
- Istenem - jegyezte meg Kender Kelemenné -, ennek nem mi vagyunk az oka.
Weissenberg komolyan folytatta:
- Megbocsát, nagyasszony, de itt most nem az a kérdés, hogy ki az oka és mi az oka? A tény az, hogy egyelőre, mit tudom én, egypár hónapig kiléptek őnagyságáék, a kedves fia, ennek a városnak a társadalmából. Márpedig társaság és szórakozós nélkül nem lehetnek meg. Hogy ezt megszerezhessék, valahová máshová kell nekik elmenniök.
Kenderné még mindig nem tudott ebbe belenyugodni:
- Ti kívánjátok talán olyan nagyon az utazást? - fordult Marikához.
- Minekünk eszünkbe sem jutott - felelt az asszony -, a doktor úr említette. De azt hiszem, Palinak igazán jót tenne.
- Na, persze - sóhajtott ismét, de immár megpuhult szívvel Ágotai bácsi -, ha a doktor úr, ha te mondod Marianka, akkor biztosan... Csak az a baj, hogy mi egész nyáron...
- Dolgoztunk - vágott közbe Kender Kelemen özvegye -, bizony dolgoztunk.
- Bocsánat, bocsánat - mentegetődzött az öregúr, és közben a leánya arcát cirógatta -, nem ezt akartam mondani, hanem inkább úgy óhajtottam magamat kifejezni, hogy mi egész nyáron kocsikáztunk, nem értünk rá idehaza lenni. Jóformán csak vasárnap láttam ezeket a szegény gyerekeket. Hát persze most egy kicsit rosszul esne a Lottikának is, hogy éppen most mennének el, hogy itthon lehetünk.
Erről a kérdésről még sokat beszéltek este, a vacsoránál is.
- Ha nem muszáj - alkudozott Ágotai Manó bácsi -, talán mégse menjetek.
Kender Pál a vállát vonogatta. Neki mindegy: ő ott is unatkozni fog. Ő magával hurcolja minden nyomorúságát, akárhová megy. Az emlékezőtehetségének kellene levegőváltozás, azt kellene kioperálni vagy kivágni. Akkor talán minden jóra fordulhatna.
- Hát én gondoltam valamit - szólt végül Kenderné.
- Halljuk az okos szót - zajongott a fehér hajú öreg uracska -, halljuk, halljuk!
- Úgy gondoltam - fontoskodott Kenderné -, hogy amikor kedvetek tartja, mindig bemehettek a városba. Nem olyan nagy út kocsival, és ha rossz idő lesz, legföljebb vonattal mentek. Az alig két óra. Aztán, ha jól érzitek magatokat, nem jöttek vissza, csak egypár nap múlva. Ha éppen úgy tetszik, bemehetünk mink is veletek néha, oszt akkor együtt lehet az egész család. Nem kell Pestre menni, vagy tudom is én, hogy hová akartatok.
- Nagyszerű eszme - kiáltotta Ágotai bácsi, és a vármegyei közgyűlések szólamát idézte -, elfogadtatik, egyhangúlag elfogadtatik.
- Én nagyon szívesen beleegyezem - jegyezte meg Marika -, csak Pali jöjjön jókedvvel.
Kender Pál ismét a vállát vonogatta:
- Csak azok a rettenetes szállodák ne lennének - mondta -, az embernek egészen elrontják a kedvét.
Az öregek összenevettek, mint a gyermekek, akik meglepetésen törik a fejüket.
- Nem kell szállodába mennünk - mondta a matróna büszkén -, a városban nekünk házunk van.
- Tulajdonképpen ajándéknak szántuk, karácsonyra - mosolygott az aranyos Ágotai bácsi -, nektek akartuk adni, de most, hogy így kipattant a titok...
- Megmondhatjuk - folytatta Kender Kelemen özvegye -, hogy megvettük az apád régi házát a főtéren, a megyeházával szemben.
- Nagyon kedves - tapsolt Marika -, igazán nagyon aranyos. Kinek jutott ez az eszébe?
Kenderné rámutatott Ágotai bácsira, aki szerényen és zavartan szabadkozott:
- Boltot akartak benne nyitni. Egy zsidó boltos akarta kivenni az egész házacskát. Hát ezt mégsem engedhettük. Ennyivel tartozunk... szegény Kelemen nekem őszinte barátom volt, már csak miatta sem tehettük.
- Lesz egypár hangverseny - magyarázta az öregasszony -, egypár hétig színházba is járhattok. Lesz egynéhány bál is. El lehet tölteni az időt, majd tavasszal elmehettek megint messzebbre, délre, ha olyan nagyon szeretitek azt az utálatos tengert.
- Mi olyan keveset jártunk hangversenyre - mondta mosolyogva Marika -, azt hiszem, nagyon jól fogunk mulatni.
Kender Pál egykedvű maradt. Mi köze neki a hangversenyekhez, amelyeket a megyei székhelyen rendez papírkereskedő és zenetanár, mint konzorcium. Mit törődik ő ezekkel a kétes hírű vállalkozásokkal, mikor neki csodálatos emlékei vannak régi, feledhetetlen hangversenyekről. A pódiumon egy sugáregyenes, ragyogó leány, aki énekel, neki énekel. És ezt mindenki tudja körülötte. Egyetlen édes és zsibbasztó izgalom az egész este, és aztán együtt hazamenni. A leány ajka piros még, az arca kipirult a szereplés izgalmaitól, és a karja, a teste remeg, mert minden pompásan sikerült.
- Hol vannak a régi hangversenyek? - sóhajtott fájdalmasan este az ágyban, és egész éjjel hangversenyekről álmodott.
Tulajdonképpen el akarta sikkasztani a városba való kirándulásokat, de utóbb egy rendkívüli körülmény mégiscsak más elhatározásra bírta.
Ez pedig így történt.
Egy reggeli után a lapban böngészett, a városi lapban, a megyeiek újságjában, amelynek helyet kell foglalnia minden vidéki úri ház asztalán. Éppen azon gondolkozott, hogy az ilyen papírok gyártását hatóságilag vagy bármilyen szigorú úton, de mégis be kellene tiltani, mikor egy hosszú cikken akadt meg a tekintete. Bérleti hirdetés volt, a papírkereskedő és zenetanár tette közzé, mint konzorcium, a hangversenyek szempontjából.
Végignézte, hogy kik fognak mégis vendégszerepelni, kiket vet ide, ilyen közel a porvároshoz a sors és az impresszáriók szeszélye.
Ha sápadtabb lehetett volna általában, bizonyára elfehéredik olvasás közben. Mindjárt a második név rendkívüli izgalomba hozta:
- Splényi Katalin - olvasta - dalénekesnő és zongoraművésznő. Fellép a vármegyeháza dísztermében október 30-án egy jeles hegedűművésszel. Zongorán kíséri...
Eldobta a lapot, és a teájához látott.
Kender Kelemenné felvette az újságot. Pápaszemén át sokáig böngészgette a hasábokat, aztán leeresztette egyszer csak a papirost:
- Splényi... Splényi - ismételgette -, milyen ismerős ez a név.
- Igen - mondta Kender Pál -, nekem is ismerős. Azt hiszem, hogy Blahánét hívták így...
- Hát persze... hogy én ezt elfelejtettem. De mégis furcsa, hogy az ilyen neveket átvehetik mások is. Ki tudja, hogy hívhatták ezt is azelőtt...
Marika illedelmesen besétált, mint egy kisleány.
- Nézd, fiacskám - figyelmeztette Kenderné -, itt már hirdetik a bérletet.
Az asszony átfutotta a cikket:
- Hát megyünk - fordult oda az urához -, bemegyünk?
- Okvetlenül - mondta Pál határozottan, és olyan hangsúllyal, mintha az önmaga halálos ítéletét hirdette volna ki.
folyt. köv.
