A svájci albán focisták undorító módon hergelték a szerbeket
Taulant Xhaka albánként viselkedett, amikor úgy döntött, hogy gyökereinek jelképeit fogja képviselni a világversenyeken, Granit Xhaka pedig csak albánkodott, amikor úgy döntött, gyökereinek jelképeivel fog hergelni másokat világversenyeken. Előbbire büszkén tekinthet a nemzete, míg utóbbira már kevésbé.
Tegnap este nagy balkáni rangadót tartottak az oroszországi labdarúgó világbajnokság csoportkörében: Szerbia és Svájc válogatottja csapott össze egymással. Mint ismeretes, a svájci csapat fele albán származású labdarúgó – a másik fele meg bosnyák, spanyol, kongói, elefántcsontparti és akad azért pár svájci is. Mindenesetre a mérkőzés pikantériáját épp az adta, hogy a svájci válogatott tele van albánokkal. A szerb-albán szembenállás miatt a svájci színekben játszó albánokat már a mérkőzést megelőzőleg is sok provokáció érte szerb oldalról. Nincs ezen mit csodálkozni. Amióta Európában nincsenek háborúk, leginkább a különböző sportesemények biztosítanak platformot a hazaszeretet, a nemzeti identitás és az ezekkel sokszor együtt járó, nemzeti alapon történő gyűlölködés megélésének is. Román-magyar, szerb-horvát, török-görög és még sorolhatnánk. Mindegyik derbit rendre áthatja a másik fél utálata, amelyek mögött vélt vagy valós, történelmi vagy még mindig feloldatlan sérelmek állnak.
Jelen írás célja nem az, hogy ítéletet mondjon azok felett, akik büdös románoznak vagy bozgoroznak egy Magyarország-Románia focimeccs során. Jelen cikkben arra az elferdült hazaszeretetre és az ebből fakadó visszataszító viselkedésre szeretnénk rávilágítani, amit a svájci színekben játszó albán labdarúgók produkáltak a tegnapi parázs mérkőzés során.
Mi történt pontosan? Két albán származású svájci labdarúgó, Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri a Szerbia ellen szerzett találatuk után az albán sast mutatva provokálta a szerb játékosokat és szurkolókat. Ez volt a gólörömük. Shaqiri tagadta, hogy politikai töltet lett volna a gesztusukban.„Hogy mit szólok, amiért kifütyültek? Mi csak a munkánkat akartuk elvégezni. Itt nem a politikáról, hanem a fociról volt szó” – nyilatkozta.
Szerinte teljesen rendben volt a viselkedésük, bár úgy gondolta, ez már a labdarúgásnál többről szólt. „Több, albán felmenőkkel is rendelkező játékosa van a gárdának, Szerbiának és Albániának pedig ugyebár van egy közös történelme, úgyhogy lelkileg ez tényleg egy nagyon nehéz összecsapás volt. Ez többről szól, mint a labdarúgás. Nem volt ezzel semmi baj, miért lett volna? Ez a múltjuk egy része, hozzájuk tartozik. Nagyon nehezen élték meg a háborút” – mondta. Valóban nehezen élhették meg a szerb-albán háborút, a gólszerző Xhaka édesapja például három és fél évig volt politikai fogoly Szerbiában. Ha innen nézzük, érthető, hogy nem szereti a szerbeket. Mégis valahogy olyan visszatetsző volt látni, ahogy az albán játékosok svájci színek mögül provokálják a saját nemzetük színeiben játszó szerbeket, és most tekintsünk el attól a kérdéskörtől, hogy ezek az albán származású svájci focisták, mennyire érezhetik magukat valóban svájcinak. Egy svájci identitású játékos – a megzavarodott Lichtsteinert leszámítva – nyilván nem provokálná a szerbeket albán sasokkal.
Ha pedig nem olyan fontos számukra az albán identitás, akkor húzzák meg magukat a svájci mezben, de semmiképp ne hergeljék a szerbeket!
Sokan gondolhatják, hogy egy játékosnak nem olyan egyszerű visszatérni a származása szerinti országba. Ez lehet, hogy így van, biztos körülményes tud lenni. Sokan, akiknek igazán fontos volt, mégis meg tudták csinálni. Ott van például Kevin-Prince Boateng, aki ugyanúgy Németországban nőtt fel, mint testvére, Jérôme Boateng, csak vele ellentétben Kevin-Prince Boateng visszament a ghánai válogatottba játszani, hogy a gyökereinek megfelelő országot képviselhesse. Ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy Jérôme Boateng döntése elítélendő, hanem csupán azt, hogy akinek igazán fontos volt, megoldotta.
.jpg)
Stephan Lichtsteiner undorító provokálására nehéz magyarázatot találni.
Ami a tegnapi mérkőzésen történetek szempontjából még meredekebb példa, hogy az albán sassal hergelő Granit Xhaka testvére, Taulant Xhaka szintén labdarúgó, és történetesen ő is Svájcban nőtt fel, csak ő később úgy döntött: neki annyira fontos a nemzeti identitása, hogy felnőttként az albán válogatottat szeretné erősíteni. A jelenlegi albán válogatottban egyébként még bőven vannak olyanok, akik Svájcban születtek és nevelkedtek, végül mégis az albán válogatottban kötöttek ki.
Albánkodni és albánnak lenni nem ugyanaz. Ez a legnagyobb különbség Taulant Xhaka és testvére, Granit Xhaka között.
Taulant Xhaka albánként viselkedett, amikor úgy döntött, hogy gyökereinek jelképeit fogja képviselni a világversenyeken, Granit Xhaka pedig csak albánkodott, amikor úgy döntött, gyökereinek jelképeivel fog hergelni másokat világversenyeken. Előbbire büszkén tekinthet a nemzete, míg utóbbira már kevésbé. Albánnak, szerbnek vagy épp magyarnak lenni és megmaradni olykor áldozatokkal, nehézségekkel járhat. Albánkodni, szerbkedni vagy magyarkodni már sokkal könnyebb és nem ad okot túl sok büszkeségre.
Mindenfajta nemzeti alapon történő provokálást, hergelést és uszítást elítélendőnek tartok, de Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri viselkedését egyenesen undorítónak. Remélem a FIFA így is elmarasztalja őket, hogy Svájc színeiben hergelték a szerbeket.
A játék és a nemzet
Két albán származású futballista, Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri a kétfejű albán sas megformálásával ünnepelte a szerbek felett aratott győzelmét. „Mindenfajta nemzeti alapon történő provokálást, hergelést és uszítást elítélendőnek tartok, de Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri viselkedését egyenesen undorítónak. Remélem, a FIFA így is elmarasztalja őket, hogy Svájc színeiben hergelték a szerbeket!”
A fenti házmesterkommentár érdekes módon nem egy neomarxista blogon vagy egy anarchista újságban, hanem a magát konzervatívnak tekintő Mandiner virtuális hasábjain fogalmazódott meg. A szerzőnek két alapvető problémája van: egyik, hogy az albán származású játékosok a szerb szurkolókat hergelték; másik, hogy ha már ezt tették, mit keresnek a svájci válogatottban.
Nos, hergelés és hergelés közt bőven van különbség. Ha a két albán származású játékos a péniszét mutogatja vagy szerb zászlót éget, érteném a polkorrekt indulatot. Minden körülmények közt hiszek a szólásszabadságban, de abban is, hogy az ilyen extrém pillanatokban érdemes rámutatni egy-egy gesztus merő primitívségére, kulturálatlanságára vagy öncélúságára. Bár nem hörögnék FIFA-büntetésért, mégis érteném, ha a döntéshozók az ilyen magatartást biztonsági és marketingszempontok mentén szankcionálnák
A kezekből formált kétfejű sas azonban nagyon más eset: nem primitív, hanem kifinomult, nem kulturálatlan, hanem nagyon is kulturált, továbbá nem öncélú, hanem kifejez valami fontosat a két labdarúgó identitásáról. Egyikük apja három és fél éven át raboskodott politikai fogolyként szerb börtönökben, másikuk családja pedig épp a szerbek koszovói tömeggyilkosságai elől menekült Svájcba. Számukra az a gólöröm revans volt a családjuk és a népük nyomorúságáért.
A válogatott labdarúgásnak épp ez a legfontosabb funkciója: a futballpályákon nyilvánosan elégetni azokat a sérelmi energiákat, amelyek szerencsétlenebb korokban háborúkhoz és népirtásokhoz vezettek. A válogatott futball olyan háború, ahol a nemzetek végre vértelenül küzdenek meg egymással. Ezeknek a gesztusoknak és indulatoknak sehol a világon nincs jobb helyük, mint a futballpályákon, ahol felgyűlhetnek, kirobbanhatnak és eléghetnek. Aki a futballstadionok helyére plázát, a vértelen háborúk helyére látványos szórakozást, a szurkolás helyére meg popcornzabálást követel, az épp annak a lelki munkának a mélységes meg nem értéséről tanúskodik, amit a társadalmak a világversenyeken szurkolva végeznek el. Ma már ott tartunk, hogy a konzervatívok is biztonságos tereket követelnek, hús-vér emberek helyett jól fizetett, érzelemmentes sztárokat, akik nem azért élnek magasan hazáik – vagy választott hazáik – életszínvonala felett, hogy nemzeti identitásukat a pályára vigyék: busásan megfizetjük őket, hogy elfelejtsék, kik ők és honnan származnak, úgyhogy a góljaik után legyenek szívesek plázába illő módon ünnepelni, a meccs végén pedig egy nagyszabású Benetton-reklám keretében közösen elénekelni az antirasszizmus himnuszát, az Ebony and Ivoryt!
A fent idézett írást a Mandiner jelentette meg, amely orgánum tejes identitását a kultúrharcra tette fel, azzal sem törődve, ha az épp jogállami vagy humánus normákat sért – mint teszi azt mondjuk a „Stop, Soros!” törvénycsomag. A portál szerzője ezúttal mégis szivárványszínű rongyokba öltözik: a politikai korrektség elleni, amúgy kötelező harcnál láthatóan fontosabbnak érzi, hogy a muzulmán albánokon üssön egyet, a keresztény szerbekkel pedig testvériséget demonstráljon. Csakhogy a Mandiner szerzője ezzel mindössze azt fejezi ki, hogy nem érti – és nem is szereti ezt a játékot.
Ha jól vettem ki, a két albán származású labdarúgó kezéből nem az iszlám kardját formálta meg, nem egy vallási szimbólumot, hanem a kétfejű sast, Albánia nemzeti jelképét. A Mandiner szerzőjét ez azonban nem zavarja meg – a nacionalizmus gyermekbetegségét kiheverő posztmodern sovinizmus megoldóképlete a jobboldalon adott: egy keresztény és egy muzulmán személy konfliktusában keresztény a keresztény mellé, muzulmán a muzulmán mellé sorol. Ez a világ régi-új rendje.
Súlyosbító körülmény volna, hogy a két labdarúgó svájci színekben futballozik, ha egyszer ilyen erős a kötődésük az albán nemzeti traumákhoz? Ezt a kérdést sem igen szokták feltenni a hazai jobboldal kulturáltabb köreiben – nem pusztán azért nem, mert ismerik, hanem mert el is ismerik a kettős identitás létét. A jobboldal kulturálatlanabb köreiben persze tagadják ezt, ami azonban rendszerint a zsidózás, nem pedig a szerbekkel való haverkodás célját szolgálja. Miért is ne kötődhetnének ezek a játékosok őszintén Svájchoz, ahol felnőttek, és amelynek alighanem a kultúráját, a nyelvét és a működését is jobban értik, mint Albániáét? Miért ne tarthatnák ugyanakkor fontosnak az anyanyelvüket, a családjuk és a népük történelmét?
Puskás Ferenc sváb néven, Purczeldként látta meg a napvilágot, és még a spanyol válogatottban is játszott – ettől talán kevésbé lett volna magyar? Elítélte volna őt a Mandiner publicistája, ha spanyol színekben gólt lő a Szovjetuniónak, aztán turult formál a kezéből? Jól tudjuk, hogy nem: hősnek gondolta volna, és igaza lett volna. Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri a svájci nemzet albán hősei, és az albán nemzet svájci hősei. Valamit megháláltak azoknak, akik befogadták őket, és valamit megtoroltak azokon, akik a népüket irtották. Erre való a futball.
Hazaszeretet, identitás és a svájci albán focisták esete – viszontválasz Puzsér Róbertnek
Puzsér meglepő őszinteséggel mutatja be saját magán a futballhuliganizmushoz vezető út egyik mérföldkövét, de fel kell világosítanunk: a sport nem burkolt háború! Partos Bence viszontválasza Puzsér Róbertnek.
Puzsér Róbert a mai Svédország-Svájc világbajnoki labdarúgó mérkőzés elé időzítette újabb közéleti megmondását, amelyben egy korábbi, albán származású svájci focisták hergelését elítélő cikkemmel kapcsolatos nemtetszésének adott hangot. A publicista szerint hergelés és hergelés közt is „bőven van különbség”, ugyanis a hergelésnek van egy kulturált, elfogadható változata is, amit Puzsér minden további nélkül támogat. Szerinte a Szerbia ellen lőtt góljuk után kezükkel albán sast formáló, és ezzel a szerbeket hergelő svájci albán labdarúgók az albán és a svájci nemzet hősei is, akikhez írása végén Puskás Ferencet hasonlítja. Puzsér a kettős identitás fogalmára is kitér, mondván, miért ne lehetne valaki svájciként büszke az albán gyökereire is. „Miért is ne kötődhetnének ezek a játékosok őszintén Svájchoz, ahol felnőttek, és amelynek alighanem a kultúráját, a nyelvét és a működését is jobban értik, mint Albániáét?” – veti fel ennek kapcsán a kérdést Puzsér.
Nos, nem hinném, hogy az albán sassal hergelő Shaqiriék olyan nagyon értenék Svájc kultúráját és működését, amikor a svájci válogatott mezében szítják a konfliktust a szerbekkel. Annak a Svájcnak a színeit viselve, amelynek történelmét ismerve tudhatjuk: épp az örökös konfliktusmentességéről volt híres. Én persze Puzsérral ellentétben nem vagyok történelem szakos tanár, de ez a meredek párhuzam még nekem is szemet szúr. A svájciaknak nehéz lenne olyan országot találniuk, amellyel szemben lenne okuk a hergelésre és ezt bárhonnan is nézzük, érték. Persze lassan már a múlté, mert jönnek a svájci albán focisták és Svájcot képviselve, az ország színeiben szítják a konfliktust és hergelik a szerbeket.
„A válogatott labdarúgásnak épp ez a legfontosabb funkciója: a futballpályákon nyilvánosan elégetni azokat a sérelmi energiákat, amelyek szerencsétlenebb korokban háborúkhoz és népirtásokhoz vezettek. A válogatott futball olyan háború, ahol a nemzetek végre vértelenül küzdenek meg egymással. Ezeknek a gesztusoknak és indulatoknak sehol a világon nincs jobb helyük, mint a futballpályákon, ahol felgyűlhetnek, kirobbanhatnak és eléghetnek” – folytatja Puzsér.
A publicista meglepő őszinteséggel mutatja be saját gondolkodásmódján keresztül a futballhuliganizmushoz vezető út egyik legjelentősebb mérföldkövét. Épp az ilyen gondolkodású emberek miatt léteznek futballhuligánok. Ezért vernek halálra embereket mérkőzések előtt, alatt és után.
A sport nem az ellenfelünk becsmérléséről, hergeléséről és megalázásáról szól, hanem önmagunk és az ellenfél emelt fővel történő legyőzéséről. Ezt persze a sportmúlttal nem rendelkező megmondóember nem tudhatja, de az talán neki is egyértelmű lehet: a sportoló is nyilváníthat véleményt, de ezt magánemberként tegye, ne a pályán egy egész országot képviselve! Mert bizony az albán származású svájci focisták épp a választott országukat is képviselik, amikor albán sast mutogatva hergelik a szerbeket.
Sőt, továbbmegyek: a pályán egy sportoló nemcsak azt az országot képviseli, amelynek a mezét magán viseli, hanem több millió fiatalnak is példát mutat. A svájci albán focisták hergelős gólörömükkel azt üzenték millió kis albán – és most már svájci – gyereknek, hogy szuper becsülendő dolog más nemzetek tagjait, most épp a szerbeket hergelni. Puzsér és a hozzá hasonlóan felelőtlenül véleményt nyilvánító emberek pedig csak hüledeznek és csodálkoznak majd, amikor megérkeznek az első hírek arról, hogy a svájci általános iskolában a szerb és az albán származású diákok agyba-főbe verték egymást, mert azt látták a példaképüktől a TV-ben, hogy jó ötlet egymást hergelni.
Puzsér ezektől eltekintve a hergelés egy kulturált, támogatandó módjáról beszél és mindeközben elfelejti: az uszítás és hergelés minden formájának megvan a maga következménye. Ezek az üzenetek nem maradnak az orosz focistadionok közé zárva. Puzsér persze ezzel nem foglalkozik, rögtön két nemzet hősének is kikiáltja a hergelő sportolókat. Svájcban a „hősies” cselekedet nem aratott akkora sikert, mint Puzsérnál. Közéleti szereplők és a sportvilág jeles képviselői sorra ítélték el az albán származású svájci focisták cselekedetét. Az ország egyik leghíresebb sportkommentátora egyenesen kiborult a történteken, a neves svájci játékvezető, Urs Meierszerint szükségtelen provokációról volt szó, a Neue Züricher Zeitungkommentárban szálltak beléjük, hiányolva a politikai érzékenységet, de még a focisták szövetségi kapitánya is azt nyilatkozta: a pályán nincs helye politikának.
Ne avassuk már nemzeti hőssé azokat, akik annyit tesznek a hazájukért – legyen az Svájc, vagy Albánia – hogy sasokat mutogatnak a kezükkel és más nemzeteket hergelnek egy focipályán. Vannak, akik meghalnak a hazájukért, vannak, akik tehetségüket, tudásukat a hazájuk szolgálatába állítva segítik nemzetüket. Ők a nemzeti hősök. Áldozatokat hoznak az országukért, sokszor a legnagyobbat is. Olyan tetteket visznek véghez, amiknek köszönhetően valamivel jobb lesz annak az adott közösségnek, amit úgy hívnak: nemzet. A sasmutogatással való hergelés milyen áldozattal járt? Mennyivel lett jobb utána az albán nemzetnek? És a svájcinak? Esetleg jobb lett az albán válogatottnak? Albánia a segítségükkel kijutott a világbajnokságra és ezáltal számos albánnak örömet és büszkeséget okoztak? Nem, nem jutott ki, mert történetesen a svájci válogatottat erősítették. Nem hozták meg azt az áldozatot, amit például az ukrán származású párizsi operaénekes, Vaszil Szlipak meghozott, amikor a fényűző francia életét hátrahagyva hazament a frontra harcolni és meghalni Ukrajnáért, de még azt sem, amit a svájci válogatott színeiben játszó és hergelő Granit Xhaka testvére, Taulant Xhaka meghozott, amikor hazament játszani az albán válogatottba.
Félreértés ne essék, én nem ítélem el azt, aki nem a saját nemzetének válogatottjában játszik, csupán annyit kérek: ne kezeljünk nemzeti hősként hergelő focistákat, hiszen az ilyen viselkedéstől nem lesz jobb egy nemzetnek sem.
Puzsér írásában odáig jut, hogy méltatlan módon Puskás Ferenchez hasonlítgatja az albán sassal hergelő svájci albán focistákat. Ahhoz a Puskáshoz, aki a magyar válogatottban játszott hosszú évekig, majd az 56-os forradalom leverése után döntött az emigráció mellett. Akkoriban a kint maradt játékosok érthető módon nem a kommunista diktatúrába történő hazatérésen törték a fejüket, sokkal inkább a családjuk kimenekítésére törekedtek. Hogyan lehet a mai Albániába történő hazatéréshez hasonlítani az akkori Magyarországba történő hazatérést? Abba a hazába, ahol az 56-os forradalom leverése után még keményebb kommunista diktatúra épült ki. Puzsérnak történelemtanárként erre is illene odafigyelnie, mielőtt alaptalan párhuzamot von Puskás és a szóban forgó labdarúgók között.
Jómagam is sváb gyökerekkel rendelkezem, ezért van egy halovány német identitásom is, de elsősorban és mindenekelőtt magyar vagyok. Hiszek az integrációban is, de amikor azt látom, hogy ezek az albán származású focisták Svájcot képviselve az albán gyökereikből fakadó konfliktusokat importálják az általuk vagy szüleik által újonnan választott országukba, akkor megkérdőjelezem ennek az integrációnak a sikerességét. Pontosabban folyik itt integráció, csak nem abba az irányba, amerre az ember várná. Az albán származású focisták sikeresen integrálták maguk közé azt a pár svájcit a csapatból, így történhetett meg, hogy a nem albán származású svájci labdarúgók is albán sasokkal hergelték a szerbeket, akik egyébként szintén undorító módon hergelték az albánokat.
Egy szó mint száz, nem csodálkozom azon, hogy egy olyan megmondóember, mint Puzsér támogatja a hazaszeretet azon megnyilvánulási formáját, ami annyiban kimerül, hogy jól odamutatunk vagy épp odamondunk valamit az ellennek, így valakikkel szemben, destruktív módon határozva meg önmagunk nemzeti identitását. A Puzsér-félék – tekintve, hogy nagyrészt ez a hivatásuk – hozzászoktak ahhoz, hogy elég jól megmondani a tutit, és ezzel már el is végezték a dolgukat, legyen szó hazáról, sportól vagy identitásról.
Én tisztelettel maradok azon az oldalon, ahol a hazáért nem elég hergelni, ahol mutogatásért senkit nem avatnak nemzeti hőssé és ahol áldozatkészen, bátran, konstruktív módon kell tenni azokért az ügyekért, amiket fontosnak tartunk az életben