Történelmi napok – Deák Zsigmond publicisztikája
Rövid szusszanás után zakatol tovább a labdarúgó-világbajnokság, immár az egyenes kieséses szakasszal. Ez az a sportesemény, amelynek kapcsán bizton állíthatjuk, nem csak az állva maradottak szurkolói figyelik továbbra is kigúvadt szemmel az Oroszországban történteket. A Nemzeti Sport példányszámának, illetve online látogatottságának növekedése számunkra újabb visszaigazolás arra, hogy a magyarokat érdekli a futball, ha hazai, ha külföldi, ha „közepes” (ide eredetileg mást akartam írni), ha világszínvonalú. Nyilvánvaló, hogy annak a tizenhat, még versenyben lévő országnak a polgárai (sport)történelmiként élik meg ezeket a napokat, pedig ahogy utánanéztünk, mindegyik nemzet históriájában találunk a távolabbi és a közelebbi múltban június 30-án, július 1-jén, 2-án és 3-án, vagyis a nyolcaddöntők időpontjában történt, a focihoz kevésbé vagy nem mindig köthető sorsfordító eseményeket.
A házigazda oroszoknak például hatalmas szerencséjük volt száztíz éve, 1908 júniusának utolsó napján, hogy egy óriási becsapódó meteor nem a lakott területek közelében, hanem a szibériai Köves-Tunguszka folyó mentén tarolt le Heves megye nagyságú területet. A történeti korokban ez számít a legnagyobb hatású, Földet ért kozmikus jelenségnek, most pedig Spanyolország kiverése lehetne kozmikus bravúr. A vb előtti váratlan edzőváltásuk és visszafogott formájuk ellenére favoritnak számító spanyolok százhúsz éve, 1898-ban az amerikaiakkal vívott, totális vereséggel végződő háborúban ekkor veszítették el karib-tengeri flottájukat. Ha ennél számukra szívderítőbb eseményt keresnénk erőgyűjtés gyanánt, akkor említsük inkább a 2012. július elsejei labdarúgó Eb-finálét: Spanyolország–Olaszország 4-0!
Uruguay számára szintén futballeseményt citálnánk, már csak azért is, mert érintettek vagyunk benne: az 1954-es svájci vb elődöntőjében június 30-án verte meg a magyar Aranycsapat hosszabbítás után 4:2-re a címvédő celestét. Az persze megér egy külön cikket, hogy azóta hol vagyunk mi és hol vannak ők; mi itthon, ők jelenleg csoportgyőztesként a legjobb tizenhat között, négy csillaggal a mezükön, mert egyedi FIFA-engedéllyel az 1930-as és 1950-es vb-arany mellett az 1924-es és 1928-as olimpiai győzelmüket is jelölhetik. Leendő ellenfelük, Portugália utolsó királyát, II. Mánuelt gyászolta 1932 júliusának elején, már amennyire gyászolta, mert a kisebbik ibériai állam éléről a köztársaság 1910-es kikiáltásakor épp a nevezett koronás főt űzték el. Nem baj, most úgyis I. Krisztián Ronald, akarom mondani Cristiano Ronaldo a legnagyobb király s nem csak arrafelé.
A csoportmérkőzéseken két skandináv reprezentáns, Svédország és Dánia is túljutott, ezért két közös történelmi eseményt említünk meg most. Az 1481. július elsején született II. Keresztély három éven át ült mindkét ország (valamint Norvégia) trónján 1520 és 1523 között, sikeresnek mégsem mondanánk, mert élete második felét száműzetésben kellett leélnie. Ennél szorosabb kapocs logisztikai, turisztikai, közlekedési szempontból mindenképpen, hogy 2000-ben ekkor adták át a csaknem nyolc kilométeres Öresund hidat, amely az Északi-tenger felett átívelve köti össze a dán fővárost, Koppenhágát a svéd Malmővel. Ez a kontinens leghosszabb közúti-vasúti hídja, ám nem csodálkoznánk, ha a két szomszédos nép egy vb-kapocsnak, azaz közös mérkőzésnek is örülne, amely legfeljebb az elődöntőben következhet be.
Ha már közösködés, francia és svájci részről szintén egy bizonyos eseményt említenénk, Jean-Jacques Rousseau 1778-as, kétszáznegyven esztendővel ezelőtti halálát. A felvilágosodás kori író-filozófus Genfben született, s Ermenonville-ben hunyt el, Svájcban és Franciaországban (sőt angliai száműzetésben) egyaránt kifejtette forradalminak számító nézeteit: „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel”. Most abba ne menjünk bele, mi történne, ha mindenki és minden szabad lenne, maradjunk annyiban, a természetbe, a természethez való visszatérést propagáló Rousseau nyomán a franciák is szívesen visszatérnének a moszkvai Luzsnyiki Stadionba – ahol már egyszer játszottak – a döntőre; Svájc a másik ágról célozza meg ugyanezt. Ennek a megvalósulására kevesen fogadnának nagy téttel, de azt sem hitték sokan, hogy a csoportkör két hibátlan mérlegű csapatának egyike Horvátország lesz. Délnyugati szomszédaink az 1998-as vb-n már eljutottak a bronzéremig, s akkori menetelésük során éppen húsz éve verték meg a románokat a nyolcaddöntőben; az Európai Unióhoz pedig pontosan öt esztendeje, 2013 nyarán csatlakoztak. Innen is látszik, hogy a nagypolitika sokszor csak kullog a sport mögött.
Ha már politika, Argentína korszakos államférfijét, Juan Domingo Perónt gyászolta 1974. július elsején. A háromszoros köztársasági elnök nevéhez fűződik a perónizmus történelmi mozgalma, illetve kultikussá vált második felesége, Evita Perón. „Ne sírj, Argentína!” – hogy Andrew Lloyd Webber klasszikus musicaljéből, az Evitából idézzünk, pedig az ország közel állt a síráshoz a csoportmeccsek végén. Perón halálakor az argentinok még nem számítottak labdarúgó-nagyhatalomnak (az 1930-as vb-premierről volt egy ezüstjük), aztán jött az 1978-as hazai és az 1986-os mexikói arany, az 1990-es olaszországi és a 2014-es brazíliai második hely, most pedig… Majd meglátjuk, mikor jönnek a könnyek.
Dél-Amerikánál és a könnyeknél maradva az egyetemes futballtörténet egyik legszomorúbb eseménye zajlott 1994. július másodikán a kolumbiai Medellínben: az El Indio bár előtt lelőtték Andrés Escobart, mert néhány nappal korábban öngólt lőtt az Egyesült Államok elleni vb-mérkőzésen. Amikor az idei seregszemle első csoportmeccsének legelején Carlos Sánchez kezezés miatt piros lapot kapott, s vereség lett a vége a japánoktól, többekben felrémlett a véres múlt. Szerencsére azóta Kolumbia kétszer nyert, és az első helyről lépett a tizenhat közé, Sánchez remélhetőleg örökre megmenekült. A másodikként végző távol-keletieknek két, más sportágban jeleskedő klasszisa született a nyolcaddöntők napjának valamelyikén, az egykori motor- és autóversenyző, Formula–1-es pilóta, a „leggyorsabb japánnak” becézett Hosino Kazujosi (1947), illetve a 2004-es athéni olimpia maratonifutó bajnoknője, Nogucsi Mizuki (1978). S milyen érdekes, a focisták is a gyorsaságukra és a futómennyiségükre építenek a többiekkel szemben… Mexikó szintén egy másik sportág kiválóságára lehet büszke, az 1915. július másodikán született Antonio Mariscal, a helyi úszószövetség volt elnöke, az olimpiai bizottság tiszteletbeli tagja műugróként két testvérével, Alonsóval és Federicóval együtt vett részt az 1932-es Los Angeles-i ötkarikás játékokon. Ilyesmire sem volt példa!
Anglia esetében nem sportos párhuzamot említenénk, hanem azt, hogy 1894-ben épp június legvégén nyitották meg a Tower hidat, amely azóta London egyik leghíresebb jelképévé nemesedett. A mesterlövészek listáját vezető Harry Kane (Tottenham) is az lehet, ha folytatja az oroszországi gólgyártást. A horvátokhoz hasonlóan százszázalékos belgák 1960-ban ugyanezen a napon veszítették el legnagyobb afrikai gyarmatukat, másképpen fogalmazva a mostani Kongói Demokratikus Köztársaság függetlenné vált. A szoros kapcsolat azonban minden téren megmaradt a két ország között, a jelenlegi világbajnoki keretből például Lukaku, Kompany, Tielemans, Batshuayi és Boyata egyaránt kongói felmenőkkel (is) bír.
Végül, de nem utolsósorban jöjjön a vb-történet legeredményesebb, ötszörös aranyérmes gárdája, Brazília. Itt természetesen nem azt emelnénk ki, hogy első jelentős szonettköltőjét, Cláudio Manuel da Costát 1789 júliusának legelején gyilkolták meg (vagy lett öngyilkos más források szerint), hanem hogy legutóbbi világbajnoki diadalát épp tizenhat éve, 2002. június 30-án aratta, a jokohamai döntőben Németországot megverve 2–0-ra.
Négy sűrű nyári nap, amikor mindenkivel történt valami. Most is fog, s az egyikükkel olyasmi, amely a futballvilág csúcsa felé repíti majd. Július 15-én pedig megtudjuk, melyik válogatott tagjai írnak bele hazájuk (sport)történelemkönyvébe aranybetűkkel.