Franz Kafka

A nyolc oktávfüzet



Hochzeitsvorbereitungen auf dem Lande
und andere Prosa aus dem Nachlass


Fordította: Tandori Dezső




ELŐSZÓ
A nyolc oktávfüzet kiadása elé

Kafka A nyolc oktávfüzetének itt olvasható teljes változata először 1953-ban jelent meg a hagyatékot gondozó egykori barát, Max Brod szerkesztésében. (Gesammelte Werke. Herausgegeben von Max Brod, Fischer Verlag, Frankfurt am Main.) Kötetünk az 1980-as, szintén a Fischernél közzétett, változatlan kiadás alapján készült. (Franz Kafka: Hochzeitsvorbereitungen auf dem Lande und andere Prosa aus dem Nachlass. Fischer Taschenbuch Verlag, 1980.) A könyv összeállításakor kizárólag Brod szerkesztői intencióira hagyatkoztunk.

A kurzívval szedett sorok olyan szövegrészek, melyeket Kafka fragmentumai közül kiemelt, kicédulázott és egyfajta aforizmagyűjteményként sorszámokkal látott el. Ezek a kiemelések 1917 októbere és 1918 februárja között születtek, A harmadik és A negyedik oktávfüzetben találhatók, közülük Kafka néhányat később ceruzával áthúzott, azonban a gyűjteményből el mégsem távolított. Brod egyrészt változatlanul hagyta ezeket az oktávfüzetekben, másrészt ugyanebben a kiadásban a Kafka szerinti számozási sorrendben megszerkesztette az aforizmagyűjteményt "Betrachtungen über Sünde, Leid, Hoffnung und den wahren Weg" (Elmélkedések bűnről, szenvedésről, reményről és az igaz útról) címmel, melyben csillaggal jelöli a Kafka által áthúzott részeket. A számozást és a megkülönböztető csillagjel használatát a magyar kiadás is követi, viszont fölöslegesnek tartottuk az aforizmák külön fejezetté alakítását. Így az olvasó a szövegkörnyezeten belülről rekonstruálhatja a töprengő Kafka önmaga által kiemelt gondolatainak keletkezéstörténetét, de a tipográfiai megkülönböztetés az aforisztikus Kafkára figyelő lapozgatást is felkínálja.

Az olvasó minden bizonnyal felismer majd a szövegekben magyarul már megjelent Kafka-novellákat (melyeknek a fordító újra nekiveselkedett kedvére a Kafka-ínyenceknek) és novellavázlatokat, melyek motivikusan szintén visszaköszönhetnek a kicsit is avatott Kafka-olvasóknak. A Kafka vagy Brod által kötetbe felvett novellák értelemszerűen nem szerepelnek a könyvben, a jegyzetek azonban eligazítanak eredeti helyükről.

Megjegyezzük még, hogy az Oktávfüzetekből részletek már megjelentek Halasi Zoltán szép fordításában 1989-ben az Európa Kiadó Mérleg-sorozatában Az én cellám - az én váram címmel.


(Külön köszönet Simon Balázsnak.)


Jánossy Lajos


AZ ELSŐ OKTÁVFÜZET

1 Minden ember egy szobát hordoz magában. Ezt a tényt akár hallás után is megállapíthatjuk. Ha valaki sietősen halad, s odafülelünk, éjszaka például, mikor körös-körül teljes a csend, hallani, mondjuk, egy lazán fölerősített falitükör kis verdesését.


Ott áll - horpadt mellkas, előreszökkenő vállak, alácsüngő karok, emelni alig bírt lábak, egyetlen pontra meredő tekintet. Egy fűtő. Felkapja a szenet a lapátra, belöki a kemencelukon a lángtömegbe. Kisgyerek surrant át a húsz gyárudvaron, most megcibálgatja munkakötényét. - Apa mondja -, meghoztam a levest.*


2 Melegebb volna itt, mint odalent a télies földön? Körös-körül fehérségek merednek, vödröm az egyetlen, ami fekete. Ha az imént még fenn voltam, most lenn vagyok, nyakam ficamodik már, ha a hegyeket nézem. Fehérre fagyott jégfelületek, tovatűnt korcsolyázók pályanyomai, páros csíkok. A vastag, hüvelyknyit alig roskadó havon a kis szánhúzó kutyák nyomait követem. Értelmét vesztette lovaglásom, leszálltam, a vödröt vállamon cipelem.


3 V. W.*

Nagyon-nagyon köszönöm a Beethoven-könyvet. Schopenhauert ma kezdem el. Micsoda teljesítmény ez a könyv. Bár emelne legkecsesebb kezével, az igazi valóság iránti legélesebb tekintetével, költői lényének zabolázott és hatalmas, mély tüzével, képzeleteket felülmúló tudásával további ily emlékműveket - kimondhatatlan örömömre.


Öregen, ormótlan testtel immár, enyhe szívpanaszokkal: hevertem ebéd után, fél lábam a padlón, hevertem ágyamon, pihenésül egy történeti munkát olvastam. Jött a cseléd, bejelentett, csücsörített ajkán két ujja, egy vendéget.

- Ki az? - kérdeztem, mert bosszús lettem, hogy mikor a délutáni kávém várnám, vendéget kell fogadnom.

- Egy kínai - mondta a cseléd, és kínlódva forgolódott, hogy elfojtsa nevetését, meg ne hallja az ajtó túlján a vendég.

- Egy kínai? Hozzám? Igazi kínai öltözetben?

A lány biccentett, még mindig nevetőgörccsel kínlódván.

- Mondd meg neki a nevemet, kérdezd meg tőle, csakugyan engem keres-e, hiszen még a szomszéd házban sem ismernek, nemhogy Kínában.

A lány akkor hozzám surrant, azt suttogta: - Csak egy névjegy van vele, azon áll, hogy kéretik őt bebocsátani. Németül nem tud, valami érthetetlen nyelven beszél, a névjegyét elvenni meg féltem.

- Jöjjön! - kiáltottam felindulásomban, ami szívpanaszaim gyakori velejárója, a földre dobtam a könyvet, átkozva közben a cseléd maflaságát. Felálltam, megnyújtóztattam roppant testemet, mellyel alkalmasint minden látogatót megrémítettem az alacsony mennyezetű szobában, az ajtóhoz mentem. És valóban: alighogy ez az én kíniam megpillantott engem, már osont is el. De utolértem a gangon, selyemövénél fogva húztam vissza magamhoz. Nem vitás, tudós emberke volt, apró, gyenge, szarukeretes szemüveggel, rideg-szürke kis kecskeszakállal. Barátságos manó, félrebiccentette fejét, félig hunyt szemmel mosolygott.


Dr. Bucephalus ügyvéd ágyból hívatta egy reggel a házvezetőnőjét, s mondotta neki: - Ma kezdődik a főtárgyalás a fivérem perében, Bucephalus kontra a Trolhätta cég. Én képviselem a vádat, és mert a tárgyalás legalább pár napig eltart majd, méghozzá érdemi megszakítások nélkül, a következő napokban nem fogok egyáltalán hazajönni. Mihelyt a tárgyalás befejeződik, vagy vége felé közeledik legalább, telefonálok magának. Többet most nem mondhatok, a legcsekélyebb kérdésre sem adhatok választ, érthető, kímélnem kell a hangerőm. Ezért most reggelire is két nyers tojást kérek és mézes teát. - S akkor párnájára lassan visszaereszkedve, kezét szeme elé emelve elhallgatott. A házvezetőnő, akinek különben be nem állt a szája, de urától-parancsolójától halálosan rettegett, döbbenetet érzett. Ilyen rendkívüli rendelkezés - ilyen hirtelenséggel? Hiszen csak előző este épp, hogy az úrral beszélt, aki azonban halvány célzást se tett rá, mi várható. Éjszaka meg nem tűzhették ki a tárgyalást. Különben is, hogy vannak napokon át szünet nélkül tartó tárgyalások? És miért nevezte meg neki az úr a pörös feleket, ami sosem volt szokása? És miféle rettentő pere lehet az úr fivérének, a kis zöldségkereskedő Adolf Bucephalusnak, akivel az úr ráadásul régesrég rossz viszonyban állt? És a feltehetően ember feletti erőfeszítésekhez, melyek az úr előtt állnak, hogyan illik ez az állapota, ahogyan szinte az ágyat nyomja, beesett arcát kezével elfödi? És akkor tea és tojás kell neki, nem bor és egy kis sonka, hogy lábra kapjon? Ily gondolatokkal tért vissza a házvezetőnő a konyhába, így ült le egy pillanatnyit a kedvenc helyére az ablaknál, a virágokhoz és a kanárimadárhoz, így nézett át az udvar túlfelébe, ahol valami ablakrács mögött két félmeztelen gyerek birkózott játékosan egymással, majd sóhajtva elfordult, töltött teát, hozott a kamrából két tojást, az egészet elrendezte egy kis tálcán, mindazonáltal a bort is magával vitte csábításul, s ment vissza az egésszel a hálószobába. Üres volt. Tessék, elment volna máris az úr? Egy perc alatt csak nem öltözhetett fel! De hát se fehérnemű, se ing, se a ruhák - sehol. Te jóságos ég, mi van az úrral? Ki az előszobába! És itt is: kabát, kalap, bot sehol. Az ablakhoz! Édes üdvöm, el ne hagyj, ott lép ki az úr épp a kapun, kalapja a tarkójába nyomva, kabátja lifeg, irattáskáját oldalához szorítja, az egyik kabátzsebbe akasztva a botja.


Ismerik Párizsban a Trocadérót? Ebben az épületben, melynek terjedelméről a képei alapján még csak képet sem alkothat senki, épp egy nagy per főtárgyalása zajlik. Önök talán elgondolkoznak, hogyan lehet ekkora épületet ilyen csikorgó télben kifűteni. Hát nem fűtenek. Ilyen perben fűtésre gondolni, jó, lehetséges az egy olyan kedélyes kisvárosban, ahol alkalmasint önök is élnek. A Trocadérót nem fűtik, ám ez a per menetét még csöppet sem akadályozza, sőt a mindenünnét föl-le sugárzó hidegben ott zajlik egyenletes menetben, keresztül-kasul, széltében és hosszában a per.


Tegnap meglátogatott az ájulat. A szomszéd házban lakik, esténként gyakran láttam már ott az alacsony ívű kapuban, hajlott háttal tűnt mindig gyorsan el. Magas termetű dáma, uszályos ruhában, széles karimájú, tolldíszes kalap a fején. Sietős surrogással jött be ajtómon, akár egy orvos, ha attól félhet, későn érkezik már, betege kiadja addig a lelkét.

- Anton - kiáltotta üregesen kongó, mégis büszkélkedő hangján -, jövök, itt vagyok!

Lezöttyent a felkínált székbe.

- Magasan laksz te, magasan laksz te - mondta nyögve.

Karszékem mélyéből rábiccentettem. Se szeri, se száma szökdeltek föl szemem előtt a szobámhoz vezető lépcsőfokok, egyik a másik után, fáradhatatlan kis hullámok.

- Mi ez a hideg? - kérdezte, lehúzta hosszú, nyűtt vívókesztyűjét, az asztalra csapta, majd fejét félrebillentve, pillogva nézett rám.

Én meg úgy éreztem magam, veréb vagyok, a lépcsőn gyakorlom szökdeléseimet, és szétzilálják pihés-puha, szürke kis tollaim.

- Szívből sajnálom, hogy értem epedsz. Gyakran néztem már őszinte szomorúsággal megviselt arcodba, mikor az udvaron álltál ablakomba felnézegetve. Jó, hát nem vagyok kegyetlen hozzád, és ha most még nem tiéd is a szívem, meghódíthatod.


Micsoda közönyökbe zuhanhatnak emberek, micsoda mély meggyőződésekbe, hogy mindörökre elvesztették a helyes nyomot.


Egy tévedés. Nem az én ajtóm volt fent, a hosszú folyosón, amelyiken benyitottam mégis. - Tévedés - mondtam, és mentem volna ki. Akkor megpillantottam a szoba lakóját, ösztövér, szakálltalan férfi volt, keményen összeszorított szájjal ült egy asztalnál, melyen csak egy petróleumlámpa állt.

Házunkban - egy ilyen borzalmas nagy külvárosi ház, leronthatatlan középkori romokkal összenőve - ma, egy ködös, jéghideg téli reggelen a következő felhívást közölték:

Minden lakótársamnak!

Öt gyermekpuskám van. Szekrényemben függnek, minden kampón egy. Az első az enyém, a többi négyért jelentkezhet, aki akar. Ha négynél többen jönnének, a fölös létszámban lévők hozzák el okvetlenül a saját fegyverüket, hogy szekrényemben letétbe helyezzék. Mert egységesnek kell lennünk, ha nincs ilyen egység, nem jutunk előbbre. Egyébként csak olyan fegyvereim vannak, amelyek máskülönbeni felhasználásra teljesen alkalmatlanok, mechanizmusuk tönkrement, a závár letört, csak a kakasaik kattogtathatók. Vagyis aligha lesz nehéz további hasonló fegyverek beszerzése. Alapjában persze kezdetnek a fegyvertelen illetők is jók nekem. Mi, akiknek lesz fegyverünk, kellő pillanatban közrefogjuk fegyverteleneinket. Ez a harcmodor az első amerikai telepesek részéről is bevált az indiánokkal szemben, miért ne válna be itt is, hiszen a viszonyok hasonlóak. Vagyis hát akár tartósan lemondhatunk a fegyverekről, használni csak azért kell őket, mert már itt vannak. De ha a további négy illető nem akar fegyvert fogni, hát ne fogjon. Akkor én magam állok csak fegyverben majd, vezérként. De nekünk nem kell vezér, és így én is összetöröm majd, elhajítom a fegyveremet.


Ez volt az első felhívás. Házunkban senkinek sincs se ideje, se kedve felhívások olvasásához, átgondolásához meg végképp nincsen. A kis papirosok hamarosan ott úsztak a padlásról lefolyó szennylében, melyet a folyosók szennyleve rendre táplál, s amely a lépcsőn így alácsorogva a lentről felhullámzani próbáló másik szennyfolyammal küzd végül. Ám egy hét múlva megjött a második felhívás:

Lakótársak!

Eddig senki sem jelentkezett. Holott jómagam, amikor nem szólított el a megélhetésért folytatott munka, mindegyre itthon tartózkodtam, távollétem idejére pedig az ajtót nyitva hagytam, asztalomon egy üres lap várta, iratkozzék fel, aki óhajt. Senki sem élt a lehetőséggel.


Néha azt hiszem, minden múltbéli és eljövendő bűnömért vezeklés csontjaim fájása, amit akkor érzek, ha este, netán éjszakai műszakot követően hajnalban a gépgyárból hazatérek. Nincs elég erőm ilyen munkához, ezt rég tudom, mégsem változtatok semmin.


Házunkban, e középkori romokkal összenőtt, borzasztó méretű külvárosi bérkaszárnyában lakik ugyanazon a folyosón, ahol én, egy munkáscsaládnál egy hivatali írnok. Hivatalnoknak nevezik ugyan, de hát legföljebb írnok lehet csak, az idegen házaspár és hat gyerekük fészkében éjszakáit a szalmazsákon töltő kis valaki. És akkor így, ha ő csak egy ilyen kis írnok, mit érdekeljen. Még ebben a házban, mely a városban kifőzött nyomor ülepítőhelye, még itt is biztos, hogy száznál több ember él...


Velem egy folyosón lakik egy foltozószabó. Minden vigyázat ellenére hamar lenyűvöm ruháim, a végén megint csak el kellett vinnem egy kabátot a szabóhoz. A szabónak saját maga, a felesége és hat gyerekük számára csak egyetlen szobája van, mely egyben a konyha is. Ám akkor még ott a lakója is, egy írnok, az adóhatóságnál dolgozik. Ez a népsűrűség meghaladja kicsit azt az átlagot, mely házunkban már eleve jócskán rémes. Mindegy, legyen kinek-kinek, ahogy ő gondolja, a szabónak nyilván megvan a jó oka e takarékosságra, és senki idegennek eszébe nem jutna, hogy rákérdezzen, miért?


4 1917. február 19.

Ma a Hermann és Dorotheát olvastam, ezt-azt Richter emlékezéseiből, képeket láttam tőle, végül Hauptmann Grizeldájának egyik jelenetét olvastam át. A következő órányi pillanatra más ember vagyok. Bár minden kilátás ködös, mint máskor, de a ködképek nem ugyanazok legalább. A súlyos bakancscipőben, melyet ma húztam föl először (eredetileg katonai szolgálatra szolgáltak volna), más ember jár.*


Krummholz úrnál lakom, szobám egy adóhatósági írnokkal osztom meg. A szobában alszik még egyébként, közös ágyban, Krummholz két kislánya, egyikük hat-, a másik hétéves. Első naptól fogva, hogy az írnok beköltözött - magam már évek óra laktam Krummholznál -, éreztem vele kapcsolatban valami gyanakvást, eleinte merőben meghatározhatatlant. Középmagasat sem elérő termet, tyúkmellű, alkalmasint gyenge tüdejű, szürke, lötyögős öltöny, ráncos arc, mely meg nem mondható kort takar, őszes-szürke, hosszúra meghagyott, fülre fésült haj, orrán messze előrecsúszó szemüveg, apró, szintén őszbe szálasodó kecskeszakáll.


Nem volt éppen vidám az életem akkoriban - Kongó belsejében építettünk vasutat.

Fakunyhóm fedett verandáján ültem. Hosszanti fal helyett különösen finom szövésű, sűrű moszkitóháló feszült körém, egy munkavezetőtől szereztem, aki az építkezés területén élő törzs főnöke volt egyben. Kenderháló, olyan erős, mégis finom, hogy Európában már képtelenek effélét készíteni. Ez a háló volt a büszkeségem, sokat irigyeltek is érte. Nélküle képtelenség lett volna, hogy esténként békésen üldögéljek kint a verandán, fényt is gyújtsak, mint most is tettem, előszedjek tanulmányozásra egy régi európai újságot, hozzá derekasan pipázzam.*


5 Ugyan ki kérkedhet ily szabadon még a képességeivel: csuklóm egy fáradhatatlan, szerencsés vén horgászé. Ülök például otthon, mielőtt horgászni mennék, élesen odafigyelve csavarintok egyet a jobb kezemen, de ide-oda. Elegendő ez, hogy látványra-érzésre egyképp - de részletekig! - átélhessem az elközelgő horgászatot. Megsejtésekkel áldott hát ez a finoman ízlelt ízület, melyet nyugvása idején, csak hogy erőt gyűjthessen alkalmasan, arany karkötőbe szorítok. Látom horgászhelyem vizét az adott óra adott áramával, megmutatkozik a folyó keresztmetszete, számra-fajtára egyértelműen törnek előre e metszet-felszínig tíz, húsz, mit, száz helyen is a halak, s én máris tudom, hogyan vezessem a horgot, némelyik hal áttöri zavartalanul a metszet-felszínt, elébük lengetem a horgot, és máris fennakadnak, a sors e pillanatának villámsebessége még asztalomnál, otthon is elbűvöl, más halak hasig nyomulnak előre, itt az idő, nagyon is, egyiküket-másikukat elérem még, ám a többi elmenekül a veszélyes síktól, egy farokcsapással se érinti már, hát most megúszták, de csak most az egyszer megint, igazi horgász elől hal nem menekülhet.

folytatás:

http://mek.niif.hu/00400/00418/00418.htm