ERICH FROMM

A SZERETET MŰVÉSZETE

3. A SZERETET TÁRGYAI

A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony; a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos “tárgyához”, hanem a világ egészéhez. Ha egy személy csak egy másik személyt szeret és összes többi embertársával szemben közömbös, a szeretete nem szeretet, hanem szimbiotikus ragaszkodás vagy megnagyobbított önzés. A legtöbb ember mégis azt hiszi, hogy a szeretet a tárgyon múlik, és nem a képességen. Sőt éppenséggel azt hiszik, hogy az bizonyítja szeretetük intenzitását, ha senki mást nem szeretnek a “szeretett” személyen kívül. Ez ugyanaz a téveszme, amelyről már korábban is beszéltünk. Aki nem érti, hogy a szeretet aktivitás, a lélek ereje, az azt hiszi, hogy semmi másra nincs szükség, csak meg kell találni a megfelelő tárgyat – és aztán megy minden magától. Ez a magatartás olyan, mintha valaki, aki festeni akar, kötné az ebet a karóhoz, hogy nem kell megtanulnia a mesterséget, elég, ha megkeresi a megfelelő tárgyat, és mihelyt megtalálta, gyönyörű képet fog festeni. Ha igazán szeretek egy embert, akkor minden embert szeretek, szeretem a világot, szeretem az életet. Ha azt tudom mondani valakinek, hogy “szeretlek”, tudnom kell azt is mondani: “Szeretek benne mindenkit, szeretem rajtad keresztül a világot, szeretem benned önmagamat is.”

Abból azonban, hogy a szeretet beállítottság, amely mindenkire vonatkozik és nemcsak egyvalakire, nem következik az, hogy a szeretet típusai között nincsenek olyan különbségek, amelyek a szeretet tárgyának fajtájától függenek.

1. Felebaráti szeretet

A legsarkalatosabb szeretetfajta, amely a szeretet összes típusának alapjául szolgál, a felebaráti szeretet . Ezen a bármely emberi lény iránti felelősségérzetet, gondolkodást, tiszteletet, ismeretet értem, a kívánságot, hogy az életét segítsük. Erről a szeretetfajtáról beszél a Biblia, mikor azt mondja: Szeresd felebarátodat. A felebaráti szeretet minden emberi lény szeretete; az a jellegzetessége, hogy senki sincsen kirekesztve belőle. Ha kifejlődött bennem a szeretet képessége, akkor nem tudom nem szeretni a felebarátaimat. A felebaráti szeretetben megvalósul a minden emberrel való egyesülés, az emberi szolidaritás, az emberi eggyé válás élménye. A felebaráti szeretet azon az élményen alapul, hogy mindnyájan egyek vagyunk. A tehetség-, intelligencia- és tudásbeli különbségek elhanyagolhatók a minden ember számára közös emberi lényeg azonosságához képest. Hogy ezt az élményt átélhessük, a felszíntől a lényegig kell hatolnunk. Ha felületesen érzékelem a másik embert, akkor főleg a különbségeket érzékelem, amelyek elválasztanak minket egymástól. Ha a lényegig hatolok, észreveszem az azonosságunkat, azt a tényt, hogy testvérek vagyunk. Ez “centrális rokonság” – nem felszín és felszín, hanem centrum és centrum között. Vagy ahogy Simone Weil olyan szépen fejezte ki: “Ugyanaz a szó [ti. a férfi azt mondja a feleségének: »szeretlek«] lehet jelentéktelen vagy rendkívüli a módtól függően, ahogyan kimondták. És ez a mód azon múlik, hogy milyen mélységű az emberi létezésnek az a régiója, ahonnan a szavak fakadnak – és az akarat ebben semmit sem tehet. És csodálatos egyezéssel ugyanarra a területre jutnak el abban, aki hallgatja őket. Ekképpen a hallgató felismeri, ha megvan benne a felismerés képessége, hogy mi az értéke a szavaknak.” [67]

A felebaráti szeretet egyenlők közti szeretet: csakhogy egyenlőkként sem vagyunk mindig egyenlő helyzetben; emberek lévén, mindnyájan segítségre szorulunk. Ma én, holnap te. De ez nem azt jelenti, hogy az egyik ember tehetetlen, a másik meg életerős. A tehetetlenség mulandó állapot; az viszont állandó és közös képességünk, hogy felkeljünk és megálljunk a saját lábunkon.

Mégis, a felebaráti szeretet azzal kezdődik, hogy szeretjük a tehetetleneket, szeretjük a szegényeket és az idegeneket. A saját húsomat és véremet szeretni nem nagy teljesítmény. Az állat is szereti az ivadékát, és gondoskodik róla. A pária szereti a gazdáját, mert tőle függ az élete; a gyerek szereti a szüleit, mert szüksége van rájuk. A szeretet akkor bontakozik ki igazán, amikor cél nélkül szeretünk. Nem véletlen, hogy az Ószövetségben az emberszeretet központi tárgya a szegény, az idegen, az özvegy és az árva, és végül a nemzeti ellenség, az egyiptomi és az edomita. Részvétet érezve az elesett iránt, az emberben a testvére iránti szeretet ébredezik; és önszeretetében szereti azt is, aki segítségre szorul, az esendő, gyönge emberi lényt. A részvét magában foglalja a megismerés és az azonosítás elemét. “Ismeritek a jövevény életét – mondja az Ószövetség –, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban… szeressétek a jövevényt! ” [68]

2. Anyai szeretet

Az anyai szeretet természetével foglalkoztunk már egy korábbi fejezetben, amely az anyai és az apai szeretet különbségét tárgyalta. Az anyai szeretet, ahogy ott elmondom, a gyerek életének és szükségleteinek feltétlen igenlése. De ehhez a jellemzéshez itt egy fontos kiegészítést kell tenni. A gyerek élete igenlésének két aspektusa van; az egyik a törődés és felelősségtudat, amely feltétlenül szükséges a gyerek életének és növekedésének a megóvásához. A másik vonatkozás túlmegy a puszta megóváson. Ez az a magatartás, amely a gyerekbe beleplántálja az életszeretetet, amely megadja neki azt az érzést, hogy jó élni, jó kisfiúnak vagy kislánynak lenni, jó itt lenni ezen a földön! Az anyai szeretetnek ezt a két aspektusát nagyon tömören fejezi ki a bibliai teremtéstörténet. Isten megteremti a világot és az embert. Ez megfelel az egyszerű törődésnek és a létezés igenlésének. De Isten továbbmegy ennél a minimális követelménynél. Mindennap, miután a természet – és az ember – meg van teremtve, Isten azt mondja: “Ez jó.” Az anyai szeretet ezen a második lépcsőfokon azt érezteti a gyerekkel: jó, hogy megszületett; nemcsak az életben maradás vágyát, hanem az élet szeretetét is elülteti benne. Ugyanennek az eszmének a kifejeződéseként értelmezhetünk egy másik bibliai szimbolizmust is. Az ígéret földje (a föld mindig anyaszimbólum) “tejjel-mézzel folyó”. A tej a szeretet első aspektusának, vagyis a törődésnek és az igenlésnek a jelképe. A méz az élet édességét jelképezi, az élet szeretetét és az életben levés boldogságát. A legtöbb anya képes rá, hogy “tejet” adjon, de csak kevesen tudnak “mézet” is adni. Hogy mézet adhasson, ahhoz az anyának nemcsak “jó anyának”, hanem boldog embernek is kell lennie – és ez már keveseknek sikerül. A gyerekre tett hatást aligha lehet eltúlozni. Az anya életszeretete éppoly ragályos, mint a szorongása. Mindkét magatartás mélyen kihat a gyermek egész személyiségére; könnyű megkülönböztetni egymástól azokat a gyerekeket – és felnőtteket –, akik csak “tejet” kaptak, azoktól, akik “tejet és mézet” kaptak.

Ellentétben a felebaráti szeretettel és a szerelemmel, amely egyenrangúak közti szeretet, az anya és a gyermek viszonya eredendően egyenlőtlen: az egyik félnek mindenben segítségre van szüksége, és a másik fél ezt megadja neki. Ennél az altruista, önzetlen jellegénél fogva szokás az anyai szeretetet a szeretet legmagasabb rendű fajtájának és a legszentebb érzelmi köteléknek tartani. Úgy tetszik azonban, hogy az anyai szeretet igazi próbaköve nem a csecsemő szeretete, hanem a növekvő gyereké. Csakugyan, az anyák túlnyomó többsége szerető anya mindaddig, amíg a csecsemő kicsi és teljesen tőle függ. A legtöbb nő akar gyereket, boldog az újszülött gyerekével, és buzgón gondoskodik róla. Jóllehet a gyerektől nem kap érte semmit cserébe, kivéve egy-egy mosolyt vagy az arcán az elégedettség kifejezését. A szeretetnek ez a készsége részben alighanem az ösztönvilágban gyökerezik, amely az állatoknál éppúgy megtalálható, mint a női nemben az embereknél. De bármekkora legyen is ennek az ösztöntényezőnek a súlya, vannak az anyai szeretet e típusának jellegzetesen emberi lélektani összetevői is. Lehet narcisztikus eleme az anyai szeretetnek. Minthogy a csecsemőt még önmaga részének érzi, szeretete és rajongása lehet narcizmusának kielégülése is. Indíték lehet az anya hatalom- vagy birtoklási vágya is. A teljesen gyámoltalan és kiszolgáltatott gyermek természetes tárgya a hatalmi és birtoklási vágy kiélésének.

Bármilyen gyakoriak legyenek is ezek a motivációk, valószínűleg kevésbé fontosak és kevésbé egyetemesek, mint az, amelyet transzcendenciaszükségletnek nevezhetünk. Ez a transzcendenciaszükséglet az ember egyik legalapvetőbb szükséglete, öntudatának tényében gyökerezik, abban a tényben, hogy nincs megelégedve a kreatúra szerepével, hogy nem tudja magát a pohárból kidobott kockának elfogadni. Teremtőnek szeretné magát érezni, aki túllép a teremtettség passzív szerepén. Sokféle módja van e teremtésigény kielégítésének; a legtermészetesebb és a legkönnyebb is az anya gondoskodása és szeretete a teremtménye iránt. Meghaladja önmagát a csecsemőben, iránta érzett szeretete értelmet és jelentőséget ad az életének. (A férfi képtelen a maga transzcendenciaszükségletét gyerekszüléssel kielégíteni, és ez arra ösztönzi, hogy mesterséges dolgok és eszmék teremtésével haladja meg önmagát.)

De a gyereknek fel kell nőnie. Ki kell szakadnia az anyaméhből, el az anyamelltől; végül pedig teljesen különálló emberi lénnyé kell válnia. Az anyai szeretet igazi lényege a gondoskodás a gyermek felnövéséről, és ez azt jelenti, hogy akarja a gyermek elkülönülését. Szeretete ebben különbözik alapvetően a szerelemtől. A szerelemben két, addig különálló ember eggyé válik. Az anyai szeretetben két ember, akik egyek voltak, elkülönül. Az anyának nem elég csupán megengednie, akarnia és támogatnia kell a gyermek elkülönülését. Csak ezen a ponton válik az anyai szeretet olyan nehéz feladattá, amelyhez önzetlenség kívántatik: hogy képes legyen mindent odaadni és nem akarni érte cserébe semmit, csak a szeretett lény boldogságát. Ezen a ponton vall kudarcot sok anya. A narcisztikus, a zsarnoki, a birtokolni vágyó nő addig tud “szerető” anya lenni, amíg a gyerek kicsi. Csak a valóban szerető asszony, akit boldogabbá tesz, ha ad, mint ha elvesz, aki erősen gyökerezik a saját létében, csak az tud szerető anya lenni, amikor gyereke az elkülönülés folyamatában van.

A felnövő gyerek iránti anyai szeretet, az a szeretet, amely nem akar semmit önmagának, talán a legnehezebben megvalósítható formája a szeretetnek, és fölöttébb megtévesztő amiatt, hogy olyan könnyű az anyának a kisbabát szeretnie. De épp e nehézség miatt egy nő csak akkor tud igazán szerető anya lenni, ha tud szeretni; ha képes rá, hogy szeresse a férjét, a többi gyereket, idegeneket, minden emberi lényt. Az a nő, aki nem tud szeretni ebben az értelemben, lehet gyengéd anya, amíg a gyereke kicsi, de nem tud szerető anya lenni – aminek az a próbája, hogy jó szívvel viseli a különválást, és utána is ugyanúgy szeret tovább.

3. Szerelem [69]

A felebaráti szeretet egyenrangúak közti szeretet; az anyai szeretet a gyámoltalan iránti szeretet. Bármennyire különböznek is egymástól, abban közösek, hogy természetüknél fogva nem korlátozódnak egy személyre. Ha szeretem a felebarátomat, valamennyi felebarátomat szeretem; ha szeretem a gyerekemet, valamennyi gyerekemet szeretem; sőt továbbmegyek: szeretek minden gyereket, mindazokat, akik rászorulnak a segítségemre. A szerelem ellentétes mind a két szeretettípussal; vágyódás a teljes egybeolvadásra, az egyesülésre egyetlen másik személlyel. Természeténél fogva kizárólagos és nem egyetemes; és talán a legmegtévesztőbb is a szeretet valamennyi formája közt.

Először is gyakran összekeverik a szerelembe “esés” megrázó élményével, amikor hirtelen ledőlnek a korlátok, amelyek addig a percig két idegent elválasztottak egymástól. De, ahogy korábban már szó esett róla, a hirtelen meghittségnek ez az élménye természeténél fogva rövid életű. Miután az idegenből bizalmas ismerős lett, nincsenek többé legyőzendő korlátok, nincs több elérni való hirtelen közelség. A “szeretett” személyt hovatovább ugyanolyan jól ismerjük, mint magunkat. Vagy talán helyesebb lenne azt mondani: ugyanolyan rosszul. Ha az élményben több lett volna a mélység, ha át tudtuk volna élni személyiségének a végtelenségét, a másik személy korántsem volna annyira ismerős – és a korlátok legyőzésének csodája napról napra megújulna. De a legtöbb ember számára a saját személye is, nemhogy a másoké, hamar feltárul és hamar kimerül. Nekik a meghittség elsődlegesen a szexuális kapcsolatban valósul meg. Mivel a másik személy elkülönültségét elsősorban testi elkülönültségként élik át, a testi egyesülés jelenti az elkülönültség leküzdését.

Vannak ezenkívül más összetevők is, amelyek sok ember szemében az elkülönültség leküzdését jelölik. Beszélni az ember magánéletéről, reményeiről és szorongásairól, megmutatni a gyermeki vagy gyermeteg énjét, közös álláspontra jutni a világgal szemben – mindezt olybá veszik, mint az elkülönültség leküzdését. Még a düh, a gyűlölet, a teljes gátlástalanság kinyilvánítása is meghittségnek számít, és ez lehet a magyarázata a fonák vonzalomnak, amely gyakori az olyan házastársak között, akik úgy látszik, csak akkor kerülnek közel egymáshoz, amikor az ágyban vannak, vagy amikor szabadjára eresztik kölcsönös gyűlöletüket és haragjukat. De a közelségnek mindezek a típusai az idő haladtával mind jobban és jobban apadnak. A végeredmény: az ember új partnernél keresi a szerelmet, egy új idegennél. Az idegen megint csak átalakul “meghitt” ismerőssé, a szerelembe esés érzése megint lelkesítő és mélységes, és lassanként megint csak elkezd egyre kevésbé mélységes lenni, és végül jön a vágy az új hódításra, új szerelemre – mindig azzal az illúzióval, hogy az új szerelem más lesz, mint a korábbiak. Ezeket az illúziókat nagyban támogatja a szexuális vágy megtévesztő jellege.

A szexuális vágy egyesülésre törekszik – és korántsem csupán testi étvágy, egy fájdalmas feszültség oldódása. De a szexuális vágyat éppúgy felszíthatja a magány szorongása, a hódítás vagy a meghódolás vágya, a hiúság, a kínzás vagy éppen az elpusztítás vágya, mint a szerelem. Úgy látszik, hogy a szexuális vágy bármilyen erős szenvedélyekkel keveredhet, és bármilyen erős szenvedély felszíthatja, és ezek közül csak az egyik a szerelem. Mivel a szexuális vágy a legtöbb ember képzeletében a szerelem eszméjével társul, könnyen jutnak arra a téves következtetésre, hogy szeretik, pedig csak testileg kívánják egymást. A szerelem ösztönözheti a nemi egyesülés vágyát; ebben az esetben a testi kapcsolatból hiányzik a mohóság, a hódítási vagy meghódolási vágy, ellenben gyengédséggel keveredik. Ha a testi egyesülés kívánását nem a szeretet szítja fel, ha az erotikus szeretet nem egyszersmind felebaráti szeretet is, akkor legfeljebb orgiasztikus, múlékony egyesülésre vezethet. A nemi vonzás pillanatnyilag megteremti az egyesülés illúzióját, szerelem nélkül azonban ez az “egyesülés” idegeneket hagy maga mögött, éppoly távol egymástól, mint előtte voltak – néha még szégyellik is magukat vagy éppen gyűlölik is egymást miatta, mert amikor az illúzió szétfoszlik, idegenségüket feltűnőbben érzik, mint előtte. A gyengédség semmi esetre sem a nemi ösztön szublimációja, ahogy Freud hitte; közvetlen következménye a felebaráti szeretetnek, és a szeretet testi formáiban éppúgy jelen van, mint a nem testiekben.

A szerelem kizárólagos, nem úgy, mint a felebaráti és az anyai szeretet. A szerelemnek ez a kizárólagos jellege további tárgyalást igényel. A szerelem kizárólagosságát gyakran tévesen úgy értelmezik, hogy birtokló ragaszkodást jelent. Gyakran látni olyan “szerető” párokat, akik egymáson kívül senki mást nem szeretnek. Az ő szeretetük nem egyéb, mint páros önzés; két ember azonosította magát egymással, és úgy oldották meg az elkülönültség problémáját, hogy a magányos egyént a duplájára növesztették. Átélik az egyedüllét leküzdését, mivel azonban elkülönülnek az emberiség többi részétől, egymástól is elkülönülve maradnak, és elidegenednek önmaguktól; egyesülésük élménye illúzió. A szerelem kizárólagos, de a másik személyben az egész emberiséget szereti, mindent, ami él. Csak abban az értelemben kizárólagos, hogy teljesen és erősen egybeolvadni csak egyetlen személlyel akarok. Az erotikus szeretet a mások iránti szeretetet csak az erotikus egybeolvadás, az élet minden vonatkozásában való teljes elkötelezettség értelmében zárja ki – de nem a mély felabaráti szeretet értelmében.

Az erotikus szeretetnek, ha szeretet, van egy feltétele. Hogy létem legmélyéből szeretek – és létének legmélyében élem át a másik embert. Léte legmélyén minden emberi lény azonos. Mindnyájan Egynek a része vagyunk; Egy vagyunk. De ha ez így van, akkor mindegynek kellene lennie, hogy kit szeretünk. Szeretni lényegében akarat dolga kellene hogy legyen, annak az eldöntése, hogy életemet teljes egészében egyesítem egy másik ember életével. Voltaképpen ez a logikai alapja a felbonthatatlan házasság eszméjének, a hagyományos házasság sok formájának, amikor is nem a két partner választja egymást, hanem őket választják egymásnak – mégis elvárják tőlük, hogy szeressék egymást. A mai nyugati kultúrában ez az eszme teljességgel hamisnak mutatkozik. Szerelemnek csak azt tekintik, ami önkéntelen érzelmi reakció eredménye: az embert hirtelen torkon ragadja egy ellenállhatatlan érzés. Ebben a felfogásban a két érintett individuumnak csak az egyedi vonásai látszanak – az a tény nem, hogy minden férfi Ádámtól, és minden nő Évától van. Figyelmen kívül marad egy fontos tényezője a szerelemnek: az akaraté . Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés – az döntés, ítélet és ígéret. Máskülönben nem volna alapja az ígéretnek, hogy örökké fog tartani. Az érzés, ahogy jött, el is múlhat. Hogyan tételezhetem fel, hogy örökre megmarad, ha nem foglal magában ítéletet és döntést?

Mindezeket megfontolva az ember arra a következtetésre juthat, hogy a szerelem kizárólag akarat és kötelezettségvállalás dolga, és alapjában véve nem számít, hogy a két személy kicsoda. Akár mások hozták létre a házasságot, akár egyedi választás eredménye: ha már megkötötték, az akarat szavatolja, hogy a házastársak szeretni fogják egymást. Ez a nézet alighanem figyelmen kívül hagyja az emberi természet és a szerelem ellentmondásos természetét. Mindnyájan egyek vagyunk – mégis mindegyikünk egyszeri, megismételhetetlen létező. Egymáshoz való viszonyunkban ugyanez a paradoxon ismétlődik. Mivelhogy mind egyek vagyunk, mindenkit egyformán tudunk szeretni, felebaráti szeretettel. De mivelhogy mind különbözőek is vagyunk, a szerelemnek sajátos, merőben egyedi elemekre van szüksége, amelyek némely emberben fellelhetők, de nem valamennyiben.

A két nézet tehát – az, hogy a szerelem két meghatározott személy egyedülálló és merőben individuális vonzalma, illetve az, hogy a szerelem semmi más, csak akarat kérdése – egyaránt igaz; vagy helyesebb lenne azt mondani, hogy az igazság sem ez, sem az. Ennélfogva az az eszme, hogy egy kapcsolat könnyűszerrel felbontható, ha az embernek nincs vele szerencséje, éppannyira téves, mint az, hogy a kapcsolat semmi szín alatt nem bontható fel.

4. Önszeretet [70]

Noha általában nincs ellene kifogás, hogy a szeretet fogalmát különböző tárgyakra alkalmazzuk, széles körben elterjedt az a hit, hogy másokat szeretni erény, magunkat szeretni azonban bűn. Feltételezik, hogy amennyire magamat szeretem, annyira nem szeretek másokat, hogy az önszeretet egyenlő az önzéssel. Ez a nézet régi keletű a nyugati gondolkodásban. Kálvin az önszeretetet “pestisnek” nevezi. [71] Freud pszichiátriai értelemben beszél az önszeretetről, az értékítélete mindamellett ugyanaz, mint Kálviné. Az ő szemében az önszeretet ugyanaz, mint a narcizmus, amikor valakinek a libidója önmagára irányul. A narcizmus az emberi fejlődés legkorábbi szakasza, és az a személy, aki a későbbi életében visszatér ehhez a narcisztikus szakaszhoz, képtelen a szeretetre; szélsőséges esetben elmebeteg. Freud feltételezi, hogy a szeretet a libido manifesztációja, és hogy a libido vagy másokra irányul (szeretet), vagy önmagunkra irányul (önszeretet). Szeretet és önszeretet ennélfogva kölcsönösen kizárják egymást abban az értelemben, hogy minél több van az egyikből, annál kevesebb a másikból. Az önszeretet rossz, következésképpen az önzetlenség erényes.

A következő kérdések merülnek fel: Alátámasztja-e a pszichológiai tapasztalat azt a tételt, hogy alapvető ellentmondás van az önmagunk és a mások szeretete között? Az önmagunk iránti szeretet ugyanaz a jelenség-e, mint az önzés, vagy ezek ellentétei egymásnak? Továbbá, a modern ember önzése azt jelenti-e csakugyan, hogy érdekli önmaga mint individuum, valamennyi intellektuális, érzelmi és érzéki lehetőségével egyetemben? Nem “ő” vált-e a társadalmi-gazdasági szerepének a függvényévé? Önzése azonos-e az önszeretettel, vagy nem éppen annak a hiányából fakad-e inkább?

Mielőtt belefognánk az önzés és az önszeretet lélektani aspektusának taglalásába, fel kell hívni a figyelmet a logikai hibára abban a nézetben, hogy a mások és az önmagunk iránti szeretet kölcsönösen kizárják egymást. Ha erény szeretni felebarátomat mint emberi lényt, akkor erény – és nem bűn – szeretni önmagamat, hiszen én is emberi lény vagyok. Nincs olyan emberfogalom, amely ne foglalna magába engem is. Az ilyen kirekesztést meghirdető doktrína belsőleg ellentmondásosnak bizonyul. A “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” bibliai parancsában kifejezett eszme feltételezi, hogy az embernek a saját integritása és egyetlensége iránti tisztelete, a tulajdon énje iránti szeretete és megértése elválaszthatatlan a másik individuum iránti tisztelettől, szeretettől és megértéstől. A tulajdon lényem iránti szeretet elválaszthatatlanul összefügg a bármely más lény iránti szeretettel.

Most térünk rá az alapvető lélektani premisszákra, amelyeken következtetéseink nyugszanak. Ezek a premisszák nagy általánosságban a következők: nemcsak mások, hanem mi magunk is “tárgyai” vagyunk érzéseinknek és állásfoglalásainknak; magatartásunk mások irányában és a magunk irányában korántsem ellentmondó, hanem alapvetően kapcsolatos . A szóban forgó kérdés szempontjából ez azt jelenti: mások szeretete és a magunk szeretete nem alternatíva. Ellenkezőleg: akikben megvan a képesség, hogy szeressenek másokat, azokban ugyanazt a szeretetkészséget fogjuk találni önmaguk iránt is. Ami a “tárgyak” és az ember saját énje közti kapcsolatot illeti, a szeretet elvileg oszthatatlan. A valódi szeretetben termékenység fejeződik ki, és törődést, tiszteletet, felelősségtudatot és ismeretet foglal magában. Nem “érzelem”, amire valaki “indít” minket, hanem tevékeny törekvés a szeretett személy fejlődésére és boldogságára, és a saját szeretni tudásunkban gyökerezik.

Valakit szeretni, az a szeretet képességének érvényesítése és összpontosítása. Az alapvető igenlés, amit a szeretet tartalmaz, úgy irányul a szeretett lényre, mint a lényegi emberi tulajdonságok megtestesülésére. Aki egy embert szeret, az egyszersmind szereti az embert mint olyat. Az a fajta “munkamegosztás”, ahogy William James nevezi, hogy valaki szereti a családját, de nem szereti az “idegent”, annak a jele, hogy alapvetően képtelen a szeretetre. Az emberszeretet nem absztrakció, mint gyakran gondolják, amely az egy meghatározott személy iránti szeretet után következik, hanem előfeltétele annak, noha genetikailag meghatározott egyedek szeretése közben tettünk rá szert.

Ebből az következik, hogy a saját énem éppúgy tárgya kell hogy legyen a szeretetemnek, mint más. Az ember saját életének, boldogságának, fejlődésének, szabadságának az igenlése a szeretőképességében gyökerezik, vagyis a törődésben, tiszteletben, felelősségtudatban és ismeretben. Ha az individuum képes rá, hogy termékenyen szeressen, akkor önmagát is szereti; ha csak másokat tud szeretni, akkor nem tud szeretni egyáltalán.

Amennyiben önmagunk szeretete és a mások szeretete elvileg kapcsolatos, hogyan magyarázzuk meg az önzést, amely nyilvánvalóan kizár minden igazi törődést másokkal? Az önző embert csak önmaga érdekli, mindent önmagának akar, adni nem szeret, csak kapni. A külvilágot csak abból a szempontból nézi, hogy mit kaparinthat meg belőle; nem érdeklik a mások szükségletei; és nem tiszteli méltóságukat és integritásukat. Nem lát semmit, csak önmagát; mindenkit és mindent aszerint ítél meg, hogy mi a haszna belőle; teljességgel képtelen a szeretetre. Nem azt bizonyítja ez, hogy a másokkal törődés és a magunkkal törődés elkerülhetetlen alternatíva? Így volna, ha az önzés azonos volna az önszeretettel. Azonosításuk azonban téves; és éppen ez a téveszme vezetett annyi hibás következtetésre a szóban forgó kérdésben. Önzés és önszeretet nemhogy nem azonosak: éppenséggel ellentétei egymásnak. Az önző emberrel nem az a baj, hogy túlságosan szereti magát, hanem az, hogy túl kevéssé; igazában gyűlöli magát. Az önmaga iránti gyengédség és törődés hiányában, ami csak termékenysége hiányának egyik kifejeződése, üresen és frusztráltan magára marad. Szükségképpen boldogtalan, és sóvárogva lesi, hogyan csikarhatná ki az élettől azt a kielégülést, amelyhez az utat ő maga torlaszolta el. Látszólag túl sokat törődik önmagával, de valójában csak sikertelenül igyekszik elpalástolni és ellensúlyozni a kudarcát, hogy nem tud törődni a valódi énjével. Freud azt tartja, hogy az önző ember narcisztikus: mintegy megvonta a szeretetét a többiektől, és a saját személyére fordította. Igaz, hogy az önző ember képtelen másokat szeretni, de nem képes szeretni önmagát sem.

Könnyebb az önzést megérteni, ha összehasonlítjuk a másokról való túlzott gondoskodással, amilyen például a gyerekét agyonféltő anyáé. Noha meg van róla győződve, hogy rendkívüli mértékben szereti gyermekét, valójában mélyen elfojtott ellenséges érzülettel viseltetik gondoskodásának tárgya iránt. Nem azért gondoskodik túlzóan a gyerekről, mert túlságosan szereti, hanem azért, mert kompenzálnia kell azt, hogy egyáltalán nem tudja szeretni.

Az önzés természetének ezt az elméletét támasztja alá a “neurotikus önzetlenség”-gel kapcsolatos pszichoanalitikus tapasztalat. Ez olyan tünete a neurózisnak, amelyet jó néhány embernél megfigyeltek, akik rendszerint nem ettől szenvednek, hanem más, ezzel összefüggő tünetektől, mint depresszió, fáradékonyság, munkaképtelenség, szerelmi kudarcok stb. Nemcsak hogy nem érzik “tünetnek” az önzetlenséget: gyakran ez az egyetlen megváltó jellemvonás, amivel ezek az emberek büszkélkednek. Az “önzetlen” ember “nem akar semmit önmagának”; ő “csak másokért él”, büszke rá, hogy nem tulajdonít magának jelentőséget. Zavarodottan tapasztalja, hogy önzetlensége ellenére boldogtalan, és hogy kapcsolatai a hozzá legközelebb állókkal nem kielégítőek. Az analitikus munka kimutatja, hogy önzetlensége nem független egyéb tüneteitől, hanem egyike azoknak, gyakran éppen a legsúlyosabb; hogy elsatnyult az a képessége, hogy szeressen vagy hogy bármiben örömét lelje; hogy ellenséges érzület hatja át az élettel szemben, és hogy önzetlenségének látszata mögött körmönfont, de nem kevésbé erőteljes egocentrizmus rejlik. Ez az ember csak akkor gyógyítható meg, ha önzetlenségét is tünetként értelmezzük a többivel együtt, hogy terméketlenségén, ami önzetlenségének és egyéb bajainak a közös gyökere, változtatni lehessen.

Az önzetlenség természetét kiváltképpen nyilvánvalóvá teszi az a hatás, amit másokra tesz – a mi kultúránkban leggyakrabban az a hatás, amit az “önzetlen” anya tesz a gyermekeire. Ő azt hiszi, hogy önzetlensége révén azok majd átélik, hogy mit jelent szeretve lenni, másfelől pedig megtanulják, hogy mit jelent szeretni. Önzetlenségének a hatása azonban egyáltalán nem felel meg a várakozásainak. A gyerekeken nem látszik azoknak a boldogsága, akik meg vannak róla győződve, hogy szeretik őket; gondterheltek, feszültek, félnek anyjuk szemrehányásaitól, és szorongva igyekeznek eleget tenni igényeinek. Rendszerint hat rájuk anyjuk rejtett ellenséges érzülete az élettel szemben, amit inkább éreznek, mintsem világosan felismernek, és végül is egyre inkább átitatódnak vele. Mindent összevéve az “önzetlen” anya hatása nem sokban különbözik az önzőétől; sőt gyakran rosszabb, mert önzetlensége miatt a gyerekek nem kritizálhatják az anyjukat. Rájuk nehezedik a kötelesség, hogy ne okozzanak neki csalódást; az erény álarca alatt beléjük sulykolódik a lecke, hogy utálni kell az életet. Akinek alkalma van tanulmányozni, hogyan hat a gyerekeire az olyan anya, akiben valódi önszeretet van, az láthatja, hogy a gyereknek semmi sem teheti hatékonyabb élményévé a szeretetet, az örömöt és a boldogságot, mint ha olyan anya szereti, aki szereti önmagát.

Ezeket a gondolatokat az önszeretetről aligha foglalhatjuk össze jobban, mint ha idézzük, amit Meister Eckhart mondott témánkról: “Ha szereted önmagadat, mindenki mást is úgy szeretsz, mint önmagadat. Amíg mást kevésbé szeretsz, mint magadat, addig magadat sem sikerül igazán szeretned, de ha mindenkit egyformán szeretsz, magadat is beleértve, akkor egy személyként fogod szeretni őket, és ez a személy egyaránt Isten és ember. Így hát nagy és igazságos személy, aki önmagát szeretve mindenki mást is egyformán szeret.” [72]

Fordította: VÁRADY SZABOLCS


[67] Simone Weil: Gravity and Grace. G. P. Putnanis Sons, New York, 1972, 117. p. (Eredeti kiadás: La Pesanteur et la grâce. Paris, 1947).

[68] Ugyanezt az eszmét fejti ki Hermann Cohen Religion der Vernunft aus den Quellen des Judentums című könyvében. Második kiadás. Frankfurt am Main, 1929, J. Kaufmann Verlag, 168. p.

[69] Az angol love szó nem tesz különbséget szeretet és szerelem között. Fromm az erotic love (“erotikus szeretet”) kifejezést használja a magyar szerelem szó értelmében. Gyakran azonban az “erotic” jelző nélkül is inkább a szerelem jelentésének felel meg; mindenütt, ahol a kontextusból egyértelműen kiderül, hogy a szeretetnek erről a fajtájáról van szó, a love szót szerelem nek fordítottuk.

[70] Paul Tillich a The Sane Society ről a Pastoral Psychology 1955. szeptemberi számában írt bírálatában azt javasolja, hogy jobb lenne a kétértelmű “önszeretet” kifejezést a “természetes önigenlés”-sel vagy a “paradox önelfogadás”-sal helyettesíteni. Bármennyire megértem is e javaslat szempontjait, nem tudok vele egyetérteni. Az “önszeretet” kifejezés világosabban tartalmazza az önszeretetben levő paradox elemet. Az a tény fejeződik ki, hogy a szeretet minden tárgyra egyformán irányuló magatartás, önmagamat is beleértve. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az “önszeretet” kifejezésnek, az itt használt értelmében, története van. A Biblia az önszeretetről beszél, amikor azt parancsolja, hogy “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat ”, és Meister Eckhart is ugyanebben az értelemben beszél önszeretetről.

[71] Calvin: Institutio christianae religionis VII, 10.

[72] Meister Eckhart, translated by R. B. Blakney. New York, 1941, Harper and Brothers, 204. p. (Alapkiadás: Meister Eckhart, Schriften und Predigten I–II. Jena, 1917, Diederich).