Reviczky Gyula: Pán halála

Alkonybíborban úszik a hajó. 
A tenger keble álmodón piheg. 
Csélcsap Zefír, az arra illanó, 
Hablepkét pajkosan lebbenti meg. 
Langyos párázat leng a légben: 
A holdtányér az alkonyégen 
Bágyadt színéből lángba olvad át... 
Köröskörül merengő némaság. 

Lent a hajóba' 
Pattog a nóta. 
Durva hajósnak 
Víg lakomátul 
Keble kitágul: 
Szűk nyaku korsók összekocódnak. 
Perdül a kocka: csalfa szerencse 
Pörgeti arra, pörgeti erre. 

Ölben a lányok, 
Ing a ruhájok, 
Szív az ajak hiblájai mézet. 
"Lezbia, csókolj! éljen az élet! 
Éljen a kedvnek mámora, gőze. 
Éljen a vágy,mely minden időbe' 
Inni mohón kéjserleget unszol. 
Nincs zene, bor, lány, hol Kocitusz foly!" 

S még hangosabb lesz a hajófenék. 
Szitok, kurjantás repked szerteszét. 
Padlóra öntik a caecubumit, 
Tiberiuszt, a császárt így köszöntve. 
Egy ifju pár függöny mögé buvik: 
Pajkos manó íncselkedik körötte. 
Mások szilaj cordaxot lejtenek, 
S a gondtalan, a dévaj istenek 
Láthatatlanul vegyülnek el e körbe. 

És hallga, a hajó kormányosa 
Hangot hall, mely nevén szólítja zordul: 
"Thamus!"...Ki az? Ki volna! Nem csoda. 
Csak feje zúg, csak füle cseng a bortul. 
De ni! Nem volt ez az előbbi hang? 
"Thamus!"...No várj, nem tréfálsz meg bitang! 

S fölmegyen, hogy lássa. Gyönyörű az éj: 
Ezüstszegélyű a hullámkaréj, 
A tengerből lágyan kirezgenek 
A csillagok,vagy tán najád-szemek? 
S távol, hová a szem sötétbe ér, 
Etóliának partja feketél. 

Thamus körültekint figyelmesen. 
Lélek se. Minden néma, nesztelen. 
Csalódott mégis: s már indulna vissza. 
Lent kocka várja, bor s tüzes Melissza. 
De ím, a titkos hang az éjhomályba' 
Harmadszor is Thamus nevét kiáltja. 
"A földi hang embertől jő: ez égi. 
Ki vagy? Mi kell?" - Thamus szepegve kérdi. 

Harsány szózat zúg erre át a légen: 
Meghallják lent is, a hajófenéken. 
S ez ige hallik: Thamus, vén hajós, 
Légy tudatodon kívül ma jós. 
Elérve Palodesz magaslatot, 
Add hírül: "A nagy Pán halott!" 

S elnémult a duhajkodó csapat. 
Nem kell korty, nem ízlik a falat. 
Thamusnak nem jön álom a szemére: 
Magába száll, merengő, meghatott: 
S midőn Palodeszt a hajó elérte: 
A part felé 
Kiáltja, mint a szózat rendelé: 
"Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!" 

S egyszerre - ily csodát ugyan ki látott? - 
Megindulnak a fák, bokrok és kövek. 
Halk zokogás kél: elhaló sirámot 
Kínos nyöszörgés, jajgatás követ. 
Velőt rázó, mély sóhajok keringnek, 
Sírás hangzik fel, csukló, szaggatott. 
De kétségb'esve túlzokogja mindet: 
"Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!" 

"Némán hever hétcsövü fuvolája, 
Amellyel nimfákat rémítgetett. 
A föld mátul rideg, zord, néma, árva: 
Nem élnek rajt a játszi istenek. 
A szatirok, szilvánok és najádok 
- Minden bokorban istenség lakott - 
Otthagytak fát, füvet, forrást, virágot... 
Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott! 
A természetből elszállott a lélek. 
Ezután a földön isten nem mulat. 
Nem lesznek többé gondtalan kedélyek: 
Jön a szívet fásító öntudat. 
Egyhanguság, elmélkedés unalma... 
Óh Thalmus, ezt jelenti jóslatod! 
Megszünt az istenek pogány uralma. 
"Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott!" 

Hallják ezt a hajósok, de nem értik. 
Meghalt a nagy Pán? álmélkodva kérdik. 
Ki fejti meg e százhangú siralmat?... 
Ti embersorsot intéző hatalmak, 
Oh, küldjetek fényjelt e vak homályba, 
Hogy mit jelent a természet siráma. 

És zúg az erdő, hűs szellőcske támad, 
Az éj sötétje szürkeségre bágyad. 
A lejtőn finom ködburok lapul, 
S titkos szózat kél íme válaszul: 

"Pán és családja meghalt. Él az Isten: 
Nem fűben, fában, kőben , de a szívben. 
A kicsapongó istenek halottak, 
Kora lejárt a dölyfös boldogoknak, 
A szenvedők bírják eztán a földet. 
Édes gyönyör leszen hullatni könnyet. 
Az erdő hallgatag, szelíd magánya 
A búsulóknak lesz vigasztalása. 
Ki szomorú nem volt, az mind pogány, 
Ő rendelé ezt így Golgothán. 
Ő, aki jámbor, irgalmas, szelíd 
S elvette a világnak bűneit." 

És ím kelet felől, ahol pirosra 
Leget, párát a hajnal fénye fest: 
Az ég alján, a földdel összefolyva 
Feltűnik a kereszt.

***

***

***

APPENDIX

Pán

Pán (görögül Πάν) a görög mitológiában a pásztorok kecskeszarvú, -lábú, és -farkú istene. Kedvencei a kecske- és birkapásztorok, de a halászok és vadászok is az ő védelmét élvezik. Szoros kapcsolatot tart fenn a nimfákkal, táncol, énekel és játszik velük. Jellegzetes hangszere a pánsíp, mellyel gyakran ábrázolják együtt.
Származása tisztázatlan, a szüleire vonatkozóan a különböző forrásokban összesen tizennégy változat szerepel. A leggyakrabban Hermészt tartják az apjának, az anyja valamelyik nimfa.
Apollodórosz szerint ő volt az, akitől Apollón a jóslás tudományát megtanulta.
Pán megszeretett egy Szürinx nevű nimfát, aki azonban elmenekült előle. A pásztoristen a folyónál utolérte a nimfát, de az istenek megszánták és nádszállá változtatták. Pán ebből a nádszálból szerkesztette meg a pánsípot, azaz a szürinxet.
Szerelmesei közé tartozik Ékhó, Szeléné és Pitüsz is. Ekhó egyes mondákban Pán felesége, s a visszhang úgy keletkezett, hogy Pán haragjában ezer darabra tépte feleségét és szétszórta a világban. Pitüszhöz is tragikus élménye fűződik: a nimfát Boreasz, az északi szél is megszerette, s lesodorta egy szikláról. Pitüsz fenyővé vált, melynek lombjai alatt dalolt Pán gyászéneket.
A hellenizmus korában kezdett elterjedni az a monda, hogy Pán meghalt. Ez ihlette Reviczky Gyula Pán halála című költeményét. E változat szerint a hajón vigadó tengerészek közül egyet titokzatos hang szólított meg, hogy adja tudtára az embereknek, a nagy Pán halott. Tény, Pánt ekkoriban előszerettel ábrázolták öregembernek (mint pl. az Ámor és Pszükhé-tröténetben), ám az a magyarázat valószínűbb, hogy Pán halála a kereszténység terjedésének egyik szimbóluma. Egy másik változatban Pán a Nílusban fürdött, amikor megijesztette Tüphón. Páni félelmében hallá akart változni, de csak alsó teste lett hal, a felső kecske maradt. Az égre helyezték és megszületett a Bak csillagkép.
Eredetileg Árkádia istene volt, tisztelete a Kr. e. 5. században került át Boiótiába és Attikába, majd a 4. században egész Görögországra kiterjedt.
Úgy tartják, hogy a perzsa háborúk idején (Kr.e. 490-479) ő segítette a görögöket a marathóni ütközetben, cserébe a katonák elterjesztették a Pán-kultuszt Athénben is. A hellenisztikus kortól kezdve Pántól várták, hogy megmagyarázhatatlan félelmet gerjesszen az ellenfélben (páni félelem, innen származik a pánik szó). A kultusz attikai elterjedéséről tanúskodik Platón Phaidrosz című dialógusa, melyben idilli patakparti környezetben szólítják meg a múzsákat és a beszélgető felek, Szókratész és Phaidrosz.
A Pán-kultusz helyszínei nem templomok, hanem az isten egyéniségének megfelelően barlangok voltak. Pán tisztelői fenyőágakkal és cserfalombokkal koszorúzták magukat, és tehenek, bakok, juhok mellett tejet, mézet és mustot áldoztak neki. Hasonló képet ad erről Longosz regénye, a Daphnisz és Chloé, amelyben Pán aktív szereplővé is válik, hangjával elriasztja a kalózokat, s a szerelmesek egymásra találhatnak.
A római mitológiában Faunus és Silvanus a megfelelője.