Évtizedeken át azt hittük, az országot kifosztó vadkapitalizmus Németh Miklós kormányzása alatt, a nyolcvanas évek végén kezdődött. Borvendég Zsuzsanna történész Az „impexek” kora című könyvéből kiderül, a pénzszivattyúkat már az ötvenes években beüzemelték. A hetvenes-nyolcvanas években pedig csúcsra járatták az ország kirablását. Borvendég Zsuzsannával, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatójával beszélgettünk.
Fotó: Somfai Sándor/Demokrata
– Évtizedekig azt tanították nekünk, hogy a rendszerváltás idejére felhalmozott államadósság azért duzzadt hatalmasra, mert a magyar lakosság túlságosan sokat fogyasztott. Ennek a dőzsölésnek az árát pedig a versenyképtelen gazdaság nem tudta kitermelni. Az ön könyve ellentmond ennek az állításnak.
– Vissza kell mennünk az időben, hogy a folyamatokat megértsük. A kommunisták nyílt hatalomátvétele után 1949-50-ben a külkereskedelmet államosították. Ekkor jöttek létre az első impexek, vagyis azok az import-export vállalatok, amelyek monopoljogot nyertek a termékek külföldi értékesítésére és a termeléshez szükséges berendezések és nyersanyagok behozatalára. Ezzel párhuzamosan a termelő vállalatoktól megvonták a külkereskedelmi jogot, és csak az őket képviselő külkereskedelmi cégen keresztül adhattak el, amelyeknek természetesen nem voltak termelési költségeik, így óriási profitot tudtak felhalmozni. Ám azt nem szabályozták, hogy ezt a profitot miként kell visszaforgatni a gazdaságba.
– A termelő vállalatok nem részesültek a munkájuk hasznából?
– Évtizedekig azt a hiedelmet sulykolták, hogy a tervutasításos rendszer miatt versenyképtelenek a hazai vállalatok. Eladhatatlan selejtet termelnek, sőt olyan termékeket gyártanak, amelyeket egyáltalán nem igényel a piac. Ez nyilván igaz volt egyes ágazatokban, de összességében hazug állítás volt. Gondoljunk csak a Ganz-Mávagra, az Ikarus buszokra, az Egyesült Izzóra, később a Videotonra, hogy csak néhányat említsek. Ezek a cégek a kommunizmus évtizedeiben végig versenyképesek voltak. Ám mert a profit nem ezeknél a vállalatoknál landolt, az a megdöbbentő helyzet alakult ki a hatvanas évek elejére, hogy a külkereskedelmi cégeknél óriási vagyonok halmozódtak fel, miközben a termelő cégeknek semmi sem jutott. A nyomon követhető bevételek mellett nagy összegű korrupciós pénzek is befolytak.
– Hogyan?
– Mint mondtam, a nyersanyagok és gépek vásárlását is az impexek intézték. Az üzletkötéseiket azonban gyakran nem az észszerűség diktálta, hanem a nyugati vállalatok által kínált korrupciós pénzek. A keleti blokk országai vonzó piacot jelentettek a nyugati, különösen a német vállalkozások számára. A franciák és a britek teríthették a termékeiket a volt gyarmati területeiken, de az NSZK nem rendelkezett ilyenekkel. A számukra kedvező vásárlási döntések érdekében jelentős összegekkel korrumpálták a külkereskedőket, így az elavult vagy leselejtezett áruikat is teríthették nálunk.
– A termelő vállalatok tűrték ezt?
– A hatvanas évek közepére kialakult egy nagyon erős iparvállalati lobbi, amely jelentős érdekérvényesítő erővel rendelkezett, akár a politikai döntéshozatalba is bele tudott szólni. Ez a csoport komoly küzdelmeket folytatott azért, hogy a cégek visszakapják a külkereskedelmi jogot. Arról viszont nem szokás beszélni, hogy velük szemben volt egy úgynevezett külkerlobbi, amelynek ez nem állt érdekében. Az új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetése után is csak néhány iparvállalatnak sikerült kivívnia, hogy önállóan kereskedhessen, de az áruforgalom hetven százaléka egészen a nyolcvanas évek végéig továbbra is külkereskedelmi vállalatok kezében maradt. Természetesen voltak próbálkozások arra, hogy visszaszorítsák e cégeket. Különadókkal, exportkorlátozásokkal igyekezett elérni a politika, hogy ha nem is lehet visszacsorgatni a termelő vállalatokhoz a profit legalább egy részét, de legalább valamennyi pénzt visszaforgassanak a népgazdaságba. Ez azonban szintén nem állt érdekében a külkerlobbinak. Megkezdődött annak előkészítése, hogy a profitot és a vagyonokat a lehető legsimábban kivigyék az országból.
– Milyen cégek alkották ezt az érdekcsoportot?
– Több mint ötven kisebb-nagyobb cégről beszélünk. Gyakorlatilag lefedték az egész gazdaságot. A vegyipart uralta például a Chemolimpex, az élőállat- és húsexport fölött diszponált a Terimpex, a fém- és acéltermékek forgalmazását a Metalimpex végezte. A nagyok közé tartoztak azok a vállalatok, amelyek a katonai célú alkatrészekkel is kereskedtek, mint például a Technoimpex, az Elektroimpex. Később ez utóbbi hozta be az országba a mikrochipeket. A legnagyobbak közé tartozott a Mineralimpex, amely a nyersanyag-forgalmazást, például a kőolaj-kereskedelmet tartotta az ellenőrzése alatt.
– Hogyan kapcsolódtak e folyamatokhoz a titkosszolgálatok?
– A külkereskedelem egy diktatúrában nagyon érzékeny terület, hiszen az ügyletekből nem lehet kikapcsolni a nyugati országokkal való kapcsolattartást. A szovjet típusú rendszerekben ezért az első pillanattól kezdve titkosszolgálati ellenőrzés alatt állt, hiszen a kétpólusú világrend viszonyai között a kereskedelmi kapcsolatok egyúttal kiváló behatolási csatornákat jelentettek a keleti és a nyugati titkosszolgálatok számára egyaránt. A klasszikus hírszerzési, kémelhárítási feladatokat ellátó szervezeteket persze nem szabad összekeverni a politikai rendőrséggel! A rendszerváltás után és időről időre azóta is bedobják ugyan gumicsontként az ügynökkérdést, a besúgói listákat, ezzel elterelve a figyelmet a III/I. és a III/II., klasszikus hírszerzői tevékenységet folytató főcsoportfőnökségekről és a katonai titkosszolgálat tevékenységéről. Róluk egyelőre szinte semmit nem tudunk, pedig a szerepük rendkívül fontos.
– A történészek eddig azt mondták, hogy a keleti blokkon belül a magyar hírszerzésnek nem volt fontos szerepe azokban az évtizedekben.
– Éppen az anyagok titkosítása miatt a történészeknek eddig nem volt igazán rálátásuk e területre. Ezért alakulhatott ki az a közvélekedés, hogy a magyar hírszerzésnek csak a Vatikán és a magyar emigráció megfigyelésében jutott szerep. Ez azonban nem igaz. Legalább két olyan terület akadt, amelyben a magyar titkosszolgálatok kiemelkedő tevékenységet folytattak. Ezek egyike a Nyugat semlegesítése volt újságírók felhasználásával, vagyis a befolyásolási politikával. A nyolcvanas évek közepére nem létezett olyan valamirevaló nemzetközi újságíró-szervezet, amelyben ne töltöttek volna be vezető pozíciókat magyar újságírók – voltaképpen KGB-s akciók részeként. A másik rendkívül fontos és a magyar szolgálatok számára sikeres terület a műszaki-tudományos hírszerzés volt, ami éppen a külkereskedelmi vállalatokon és kirendeltségeiken keresztül folyt.
– Ez nyilván nem kerülte el a nyugati hírszerzők figyelmét sem.
– Az ötvenes évek közepétől a keleti és a nyugati tömb már nem a harmadik világháborúra készült, sokkal inkább a tudományos-technikai forradalom vált a verseny fő tárgyává. Kezdetben az űrtechnológia révén a Szovjetunió fölényben volt, de nem rendelkezett elég erőforrással ahhoz, hogy az előnyét meg is tartsa. Rákényszerült arra, hogy nyugatról szerezze be az új technológiákat. Ebben a KGB mellett szerepe volt a Stasinak, a Securitaténak és a magyar titkosszolgálatoknak is. A magyarok pozícióit azonban megerősítette, hogy a nyugatiak szívesebben tárgyaltak a mi külkereskedőinkkel, hiszen ötvenhatnak és a befolyásolási munkának köszönhetően a Nyugat szemében szalonképesebbnek tűnt Magyarország, mint a többi szatellitállam. Ezt a szovjet titkosszolgálat ki is akarta használni. Mindennek köszönhetően a hetvenes évek közepére Magyarország abba a helyzetbe került, hogy a legérzékenyebb árucikkeket is behozza azon időszakban, amikor a COCOM-listán szereplő termékek embargó alatt álltak, vagyis látszólag elérhetetlenek voltak a Szovjetunió számára. A hazai külkereskedelmi vállalatok révén azonban a legtöbb embargós csatorna éppen Magyarországon át vezetett. Az ország gyakran veszített ezeken az ügyleteken, de jutalék formájában óriási hasznot hoztak az üzlet létrehozójának. A külkereskedelmi vállalatok pedig mindent megtettek azért, hogy ezek a pénzek az állam számára láthatatlan magánzsebekbe vándoroljanak.
– Hogyan?
– Ebben fontos szerepe volt a Magyar Külkereskedelmi Bank elnökének, Salusinszky Istvánnak. A bank éves jelentéseiből nyomon lehet követni, ahogyan ő hosszan ecseteli, miért lenne fontos Magyarország számára, hogy a külkereskedelmi vállalatok szabadon alapíthassanak leányvállalatokat a nyugati világban. Salusinszkyről tudni kell, hogy 1950-ben kezdte külkereskedői karrierjét Moszkvában, majd a római kereskedelmi kirendeltség élére került, a Magyar Néphadsereg Vezérkarának Második Csoportfőnöksége, vagyis a katonai hírszerzés operatív tisztjeként. Rómából hazatérve ült be a Külkereskedelmi Bank elnöki székébe. Bankelnökként nagyon sokat tett azért, hogy 1972-ben megszülethessen egy olyan pénzügyminiszteri rendelet, amely lehetővé tette, hogy a külkereskedelmi vállalatok leánycégeket hozhassanak létre Nyugat-Európában mindenfajta külön engedély nélkül. Ebben az évben valóságos cégalapítási láz kezdődött.
– Korábban is léteztek ilyen leányvállalatok?
– 1968 előtt összesen 14 magyar tulajdonban lévő vállalat működött nyugaton. Ezek, például a Malév, az IBUSZ mind titkosszolgálati fedőcégek voltak. Arról egyelőre nehéz pontos képet alkotni, hogy a hetvenes években hány ilyen cég kezdte meg a működését, de a 80-as évek közepére nagyjából 200 leányvállalat működött nyugaton. Néhány közöttük tisztán magyar tulajdonban volt, de többen tulajdonrészt szereztek külföldi cégekben. Ezt azzal indokolták, hogy azoknak már kialakított ügyfélkörük volt, a külföldi partnerek körében nagyobb bizalmat élveznek, mint a vasfüggönyön túli vállalkozások. Ez leegyszerűsítette az embargós termékek behozatalát. De ezeknek a vegyesvállalatoknak igazán nagy jelentősége nem ebben állt. Hiszen ezeket még bejegyezték a Pénzintézeti Központban, elvileg így biztosítva volt a pénzügyi felügyeletük. Ám ha e vegyesvállalatok alapítottak egy céget külföldön, akkor azt már csak abban az országban kellett bejegyezni, így gyakorlatilag eltűnt a hazai hatóságok elől. A Metalimpex például 1972-ben az elsők között alapított céget Bécsben, amely azonnal újakat alapított, amelyek szintén cégalakításba kezdtek. Hasonlóan járt el a többi magyar külkereskedelmi vállalat is. Ma már gyakorlatilag lehetetlen feltérképezni e cégbirodalmakat, különösen, mert ezek például lichteinsteini, svájci alapításúak voltak, és offshore jelleggel működtek.
– És ez nekik miért volt jó?
– Mert ettől kezdve a nyereséges üzleteket ki lehetett szervezni az országból, ki lehetett juttatni a felhalmozott profitot és a jutalékokból származó magánvagyonokat úgy, hogy soha többé senki ne lássa. Így nem is különös, hogy a cégbirodalmak kiépülésének kezdetétől a magyar külkereskedelmi mérleg eredménye szinte minden évben negatív lett.
– Megoldották okosban…
– A teljes képhez hozzátartozik, hogy ez a fajta hálózatépítés nem magyar találmány volt. A Szovjetunió már a húszas évek végétől kiemelt feladatának tekintette, hogy támogassa a nyugati kommunista pártokat. Ahhoz, hogy ezek az illegális párttámogatások fedett módon jussanak célba, ki kellett építeni a pénzügyi csatornák egész rendszerét. Főszabály volt, hogy a szocialista vállalatok közvetlenül nem léphettek kapcsolatba nyugati cégekkel, ezért közvetítőt kellett beiktatni az ügyletekbe. Ezek a közvetítők a kommunista pártok vállalatai lettek, amelyek jutalékot kaptak, hozzájutva így a nekik szánt támogatásokhoz. Ez a hálózat, amelybe a háború után kötelezően bekapcsolódtak a keleti blokk országai is, már 1945-re olajozottan működött. A magyar külkereskedelmi vállalatok kezdetben, mondhatni, ráépültek ezekre a hálózatokra. 1972 után azonban már nem volt szükségük a nyugati pártvállalatokra, a közvetítői szerepet immár a saját céghálózataikra bízták.
– Mit szóltak mindehhez a szovjet titkosszolgálatok?
– A szovjet titkosszolgálatok nyilván tudták, mi folyik. Ám a rendszert legitimálta, hogy a magyar külkercégek hozták be a Szovjetunió számára nélkülözhetetlen embargós termékeket.
– A Nemzeti Banknak volt rálátása e tranzakciókra?
– Az MNB mindent tudott. Erről azért vannak ismereteink, mert a kémelhárításnak feladata volt, hogy minden külföldi behatolási kísérletet szemmel tartson, ezért figyelték a bejövő nyugati cégek képviselőt éppen úgy, mint a kereskedelmi külképviseleteket. Az is a feladatkörükbe tartozott, hogy a nagyobb gazdasági visszaélések gyanúja esetén nyomozást folytassanak. A nyomozati jelentésekből tudjuk, hogy az MNB-nél egy csomó olyan különös számla volt, amelyekről furcsa ügyeleteket finanszíroznak. Pénzek áramlottak lichtensteini, svájci és más külföldi cégek számláira. Ezeket az ügyleteket persze nem foglalták írásba, minden a szürke és a fekete zónában zajlott.
– Vagyis az MNB is érintett volt a pénzek kisíbolásában?
– Igen. És érintett maga Fekete János bankelnök is, aki Salusinszky mellett másik kulcsfigurája volt a külkerlobbinak.
– Nyilván neki is megvolt a maga titkosszolgálati háttere.
– Hogyne. Róla tudjuk, hogy az első pillanattól kezdve az operatív titkosszolgálat embere. Visszaemlékezéseiben leírja, hogy hadifogoly volt a Szovjetunióban, ott lépett vele kapcsolatba az NKVD. 1945-ben különvonattal hozták őt haza, és ezek alapján feltehető, hogy NKVD-ügynökként került az ÁVH-hoz, a politikai rendőrséghez. A pénzügyminisztériumba már a politikai rendőrség ültette be, innen pedig első elnökhelyettesként landolt az MNB-ben. Akkor már természetesen nem ügynökként tartották nyilván, munkaköri kötelessége volt a szolgálatokkal való kapcsolattartás. Ám Fekete János szerepe ezen túlmenően is nagyon izgalmas. Bankelnökként ő állt kapcsolatban olyan nemzetközi pénzügyi körökkel, amelyeket manapság pénzügyi háttérhatalomként szokás emlegetni. Élénk kapcsolatokat ápolt például a bécsi Winter Bank tulajdonosával, Simon Moskoviccsal. Azt nem tudjuk, hogy ez az úr kinek az embere volt, de azt igen, hogy Moskovics Simon 1949-ben emigrált Magyarországról Ausztriába, majd az ötvenes évek elején felvásárolta ezt a XIX. század végén Bécsben alapított, nem túl jelentős magánbankot. Ráállt arra, hogy ő finanszírozza a Kelet és a Nyugat között zajló kereskedelmi ügyleteket, és szoros kapcsolatot ápolt a szatellitállamok nemzeti bankjainak vezetőivel. Olyannyira felvirágoztatta a bankját, hogy Ausztriában egyedüliként arany exportjogot kapott. Emellett a bécsi pénzjegynyomdában nyomathatott saját aranyérméket.
– Ez a bank még ma is létezik?
– Hogyne. Moskovics Simon halála után a fia örökölte, és mára a világ tizenhatodik legnagyobb magánbankja lett.
– Ha jól érzékeljük, a szovjet és a magyar titkosszolgálatok figyelő tekintete mellett, a nyugati bankokkal és cégekkel összejátszva akár ezermilliárdokat is kivihettek az országból az „impexek” 1972 és 1990 között, így duzzasztva hatalmasra az államadósságot. Voltaképpen mekkora összegről beszélgetünk?
– Igazából megbecsülni sem lehet. Annyi bizonyos, hogy az igazán nagy visszaélésekről csak közvetett utalásokat lehet találni, az azokban részt vevő körök nagyon ügyeltek rá, hogy ne keletkezzenek iratok, vagy ha mégis, akkor azokat nagy valószínűséggel a 80-as évek végén eltüntették. Az is bizonyos, hogy az így elúszott pénzeknek óriási szerepük volt az államadósság felhalmozódásában. A Mineralimpex vezérigazgatójának, Russay Istvánnak a halála után például a titkosszolgálatok nyomoztak a jutalékokból felhalmozott, külföldön tartott magánvagyona után.
– Mennyi pénz után nyomoztak?
– Mennyi? Az 1989-es államháztartási hiány 20 százalékára rúgott.
