A 19. századi iparosodás megbontotta az agrártársadalmak hagyományos viszonyait, s mindez a párválasztás módjára és lehetőségére is hatással volt. Az új ipari társadalomban a polgári réteg kiszélesedése és felemelkedése, valamint az egykori falusi földművesekből városi munkássá avanzsáló réteg nemcsak a modern iparvárosok arculatára, de a városi élet szokásaira is rányomta a kézjegyét. Amíg a házasságkötések elsődleges oka hosszú évszázadokon keresztül a társadalmi rang fenntartása, valamint a családi vagyon megőrzése, gyarapítása és utódnemzéssel történő továbbörökítése volt, addig a századfordulóra a párkeresés az addig háttérbe szorított érzelmek közbe iktatásával új formát öltött. A hagyományos társadalmi keretet és felfogást kikezdve, a 20. század elejére a szerelem mint a házasságkötés oka fokozatosan elfogadottá vált, és a felsőbb osztályok köreibe is beszivárgott.
Az udvarlás kialakulása
A 19. század második felére az elrendezett házasság helyébe a polgárság új párválasztási szokása, az udvarlás lépett. A gyárakat és bankokat bíró felsőpolgárság a zárt nagybirtokos elit körébe próbált emelkedni, így köreiben a kényszerházasság formája megmaradt. A házasságkötés e formája azonban a ifjakat teljesen megfosztotta az esküvő előtti megismerés lehetőségétől, hiszen a frigy kérdését az érintett családok döntéskörébe rendelte. Ennél fogva a házasság elsősorban a családok gazdasági és politikai törekvéseit volt hivatott kielégíteni, semmint a fiatalok érzelmeit, vágyait vagy egyéni igényeit. Noha a csemeték kiházasítása továbbra is anyagilag rendezett, új családok létrehozását szolgálta, és a szülői normakontrol sem tűnt el végleg, de a közép- és kispolgárság az udvarlás által lehetőséget biztosított a gyermekei számára az ismerkedésre és az érzelmi kötődés kialakítására.
Báli bemutatkozás (Forrás: eriwalton.com)
Igazodva az új közlekedési, kommunikációs és szórakozási lehetőségekhez, a vagyonosodó amerikai és európai középosztály a szokások sorát teremtette meg a maga számára. Az udvarlás a társkeresés időigényes formája volt, amelynek elengedhetetlen előfeltétele volt a munkával nem töltött idő, azaz a szabadidő kialakítása. A polgári családok azonban nemcsak időt, de pénzt is fordítottak a hajadon leányok neveltetésére és öltözetére, hogy a zártkörű bálokon azok mind műveltségükkel, mind kinézetükkel felhívhassák magukra a potenciális kérők figyelmét.
Az érdeklődő udvarló ezt követően szülői jóváhagyás mellett többszöri látogatást tett a hölgy otthonában. Gyakorlatban az udvarlás során a fiatal férfi és nő önszántukból időt töltettek egymás társaságában, és a beszélgetések lehetőséget adtak arra, hogy értelmileg, érzelmileg és közös érdeklődés mentén felmérjék, mennyire lenne alkalmas a másik fél házastársnak. Minderre a háziak – legtöbbször az édesanyja és a testvérek – fürkésző tekintette mellett kerülhetett sor, ennél fogva az érdeklődő ifjú és a hajadon soha nem maradt kettesben egy térben.[1] A kötelező távolság teljes fenntartását szolgálta, hogy legtöbbször a hölgyek kesztyűt viseltek a látogatások során, a fizikai érintés pedig legfeljebb az udvarlást idealizáló, a bensőséget hangsúlyozó korabeli ábrázolásokon valósult meg.[2]
Udvarlási jelenet (Forrás: eriwalton.com)
Kötött formája ellenére az udvarlás már olyan ismerkedési forma volt, amely a korlátok ellenére is magában hordozta a vonzalom kialakulásának lehetőségét az ifjak között. Maga az udvarlás egy hosszabb folyamat volt, amely során a férfi és a nő az ismeretség különböző fokaira juthatott el az ismerőstől, a baráton keresztül egészen a szerelemespárig. A szavakkal hadilábon álló urak számára fráziskiadványok váltak elérhetővé, amelyek segítségével elsajátíthatták a bókolás művészetét. Az udvarlás ismerkedési szakaszát a házassággal tetőző leánykérés követte, amelynek továbbra is előfeltétele volt a család jóváhagyása. E célból a kérővé avanzsáló udvarló hosszas beszélgetésbe elegyedett a leendő apósával, majd sort kerítettek az eljegyzési ünnepségre. Az eljegyzés szintén a polgári világ által megalkotott új szokás volt, amely egyfajta házassági előceremóniaként szolgált, és a gyűrűátadással tudatosította a meghívottak előtt, hogy hónapokon belül sor kerül az esküvőre és a családok egyesülésére.
Evert Jan Boks: Leánykérés (1882)
A társkereső hirdetések, cukros bácsik és svindlerek
A társkereső hirdetések ősatyja azok a nőket ábrázoló favésetek voltak, amelyekkel a faluközösségből kiemelt, a mindennapjaikat magányosan tengető pásztorok közölték igényüket női társaságra. Az általunk ismert első nyomtatott társkereső hirdetés 1695-ben keletkeztek, s ettől kezdve gyakorivá vált, hogy személyre szabott hirdetések segítették a korban agglegénynek számító, a húszas évei végén járó nőtlen fiatalembereket a pártalálásában. Az első társkeresőnő, az angol Helen Morrison azonban komoly bajba került a hirdetésfeladással. A hölgy 1727-ben meggyőzte a Manchester Weekly Journal szerkesztőjét, hogy adja közre, hogy egy olyan kedves férfival óhajt ismeretséget kialakítani, akivel leélhetné az életét. A hirdetésre végül egyetlen válasz érkezett a polgármester révén, aki a „deviáns” viselkedése miatt – t.i. társadalmilag nem volt elfogadott az érzelmek és vágyak „nyilvános” kifejezése – szanatóriumba záratta Helent.
19. századi tanácsadó füzetecske udvarlók számára
(Forrás: virginiahistory.org)
Az általános tankötelezettség bevezetésével az írástudatlanok száma lecsökkent 19. században, és az újdonsült olvasóközönség, a munkásosztály piaci igényeinek kiszolgálására megjelentek az első bulvárjellegű napi és heti lapok. Ezek a lapok nem restelltek helyet szorítani a fizetett társkereső hirdetésétek számára, amelyhez a polgári középosztály kezdetben lenézően, elítélően viszonyult. Mindazonáltal a nagy példányszámban megjelenő bulvárlapok számottevően hozzájárultak ahhoz, hogy a 19. század végére a társkereső rovatok nemcsak, népszerűek, de társadalmilag elfogadott módjává váltak a partnerkeresésnek. Az efféle társkeresés a 20. század első felére végül a városi irányú migráció miatt kiürülő vidéki földműves társadalom elsődleges eszközének maradt meg, s különösen kedveltté vált a megözvegyült férfiak és nők körében. Az országos és nemzetközi postahálózat kiépülésével megjelentek a levelező társat kereső hirdetések is, amelyek gyakorlatban burkolt társkeresőkként működtek.[3] Az első világháború nőtlen frontkatonái előszeretettel éltek ezzel a lehetőséggel.
Polgári házasság (Forrás: annabelfrage.wordpress.com)
A társkeresők azonban hamar álhirdető szélhámosok, esetenként idős arisztokraták, és ritkán akár sorozatgyilkosok célpontjává is válhattak. Amíg a svindlerek csoportjába tartozó férfiak rendszerint házassági ígérettel csaltak ki összegeket a gyanútlan, gyakran kisvárosi hölgyektől, addig a vagyonos „cukros bácsik” anyagi biztonságot ígérve csábítottak maguk mellé hajadonokat. Az első ismert cukros bácsi egy 70 év körüli, München környéki német báró volt, aki a 19. század elején feladott hirdetésében kertelés nélkül kifejezte igényét egy 16 és 20 év közötti, szép fogú, formás lábú hölgy társaságára. A szélhámosokhoz hasonlóan az álhirdetők csoportját bővítették a gyilkosok, akik a könnyű áldozattalálás miatt nyúltak eszközként a társkereső hirdetésekhez. Közülük az egyik nemzetközileg is ismertté vált sorozatgyilkos, Kiss Béla esetével lapunk egy korábbi cikkben részletesen foglalkozott.
Udvarlási jelenet (Forrás: mic.com)
A randikorszak alkonya
Az új szórakozási lehetőségek és a fogyasztói társadalom kibontakozása révén a 20. század elején az udvarlás helyszíne fokozatosan kikerült a leányotthon falai közül, és beköltözött a szórakozónegyed létesítményeibe. Ezáltal a házassághoz vezető udvarlás folyamata új szakasszal bővült ki az ún. randevú megjelenésével, amely elsősorban a munkaerőben bekövetkező változás és a munkásosztály kiszélesedéséhez köthető. Kezdetben a randevú – a francia jelentéséhez hűen – egyszerű köztéri találkozást jelentett, de a szórakoztatóipar és a tömegfogyasztás kialakulásával csakhamar kiterjedt olyan közösségi találkahelyekre mint a tánctermek és a mozik. Társadalmi elhelyezkedéstől függetlenül ezek a helyek egyszerre kínáltak kikapcsolódási és ismerkedési lehetőséget a fiatalabb nemzedék számára. Mindezekmellett a bárok, éttermek és vidámparkok váltak a randevú nem elhanyagolható színterévé.
Munkahelyi ismerkedés: a randevúhoz vezető első lépés (Forrás:gettyimages)
A mezőgazdaság gépesítése és a földgazdálkodás racionalizálása révén feleslegessé váló kisvárosi és falusi agrárnépességét az iparvárosok gyárai szívták fel. A 19. század fordulóján az e közegből érkező fiatal lányok a gyáripar mellett eladóként,[4]könyvelőként, gyorsíróként és cselédként vállaltak munkát a nagyvárosban. A hagyományos családi és vidéki hálóból kiszakadva olyan szabadságra tettek szert, amely a jövendőbeli megtalálásának felelőségét teljes mértékben rájuk ruházta. A kisközösség bíráló tekintetétől megszabadulva, immáron a szülők beleszólása nélkül kereshettek maguknak partnert a városi közegben.
A vidékről felköltöző hajadonok hagyományosan női munkakörökben jutottak álláshoz, így szerény jövedelmük révén csupán aprócska bérszobákat engedhettek meg maguknak. Méretüknél fogva e lyukak alkalmatlanok voltak udvarlók fogadására, így a hölgyek belekényszerültek a kültéri ismerkedésre. Hasonlóképp az alsó középosztály sem rendelkezett olyan tágas lakással, amely megfelelt volna az udvarlók fogadására, ezért egyre gyakoribbá vált, hogy az udvarló és a hajadon szülői jóváhagyás mellett házon kívül találkozott rövid séták erejéig.
Randizási tanácsadó videó 1950-ből
Anyagi helyzetükből adódóan ezek a hölgyek a kültéri szórakozást nem engedhették meg maguknak, ezért azok költségét a nagyobb keresettel rendelkező, ismerkedni vágyó fiatal férfiak fedezték. A korabeli társadalom számára kezdetben szokatlan jelenségnek hatottak a férfiak oldalán az éttermekben, bárokban és revükön felültűnő hajadon hölgyek. A századforduló elején a hatóságok, a politikusok és az újságírók figyelmét egyaránt felkeltette, hogy egyre több egyedülálló fiatal nő hagyja, hogy apró ajándékokkal, virágcsokorral, itallal, étellel és belépőjeggyel „halmozzák el” férfiak.
A 20. század elején, az otthonon kívül, nyilvános helyeken férfiakkal mutatkozó nőket a kéjhölgyekkel azonosították a felsőbb osztályok tagjai. Az efféle nyilvános „prostituálódást” a középosztály elítélte,[5] a hatóságok pedig megpróbáltak gátat szabni a társadalomi rendre és a közerkölcsre veszélyes fesztelen viselkedésformának. Amíg a valódi kéjhölgyek felháborodtak a randevúzáson, amiért az ügyfeleket hódított el tőlük, addig a nagyvárosi éjszakában álruhás nyomozók és rendőrök dolgoztak azon, hogy felderítsék a népszerű találkozóhelyeket és felszámolják a felháborító jelenséget. Az 1920-as évekre végül a hatóságok feladták a szélmalomharcot a nem létező veszéllyel szemben, és ekkorra a randevúzás a felső osztály fiataljai körébe is utat talált magának.
Randevú (Forrás:dailyexpress.co.uk)
Maga a randevúzás kialakulása megtöbbszörözte a házasság előtti párkapcsolatok számát, s ezzel jelentősen megbonyolította a társválasztás és -keresés menetét. A komoly vagy időszakos partnerek mellett megjelent a párhuzamos udvaroltatás, amikor a hölgy egyszerre több udvarlót versenyeztetett. A jelenség kiváltképp az amerikai fogyasztói társadalomban vált erőteljessé a két világháború között, amikor a románc és az elköteleződés kezdett egymástól elválni a randevú céljai között. A partnerkeresésben csakhamar általánossá vált az a tömegfogyasztásra jellemző vonás, amely arra ösztönözte a feleket, hogy kipróbálják és felmérjék az „árut” mielőtt mellette döntenének.
Az „elmész és felmérsz” avagy a „dating and rating” korszak
Az 1920-as évekre a felső középosztály is elhagyta az udvarlás otthoni szokását, és az ifjak körében is elterjedt a házon kívüli randevú. A fogyasztói társadalom fiataljai számára a randizás az ismerkedés kötetlen és szórakoztató formájává vált. A futószalagon gyártott autó elterjedésével és a tömegközlekedés megjelenésével az együttlét és a szórakozás térbeli és időbeli korlátai kiszélesedtek, sokkal több szabadságot és lehetőséget biztosítva az ismerkedő párok számára.
Versenyeztetés avagy a párhuzamos udvaroltatás (Forrás: gettyimages)
A fogyasztói szemléletmód meghonosodását a párkeresésben magazinok sokasága, valamint az udvarlási és házasodási tanácsadó irodalom megjelenése segítette elő. Amíg a 19. században a jövendőbelivel szembeni elvárásokat a szülők és részben a közösség fogalmazta meg, addig az 1920-as évekre szerepüket mindinkább átvették a pszichológusok, szociológusok és statisztikusok köréből származó önjelölt szakértők. A fogyasztói és a versenykultúra megjelenése a párválasztási szokásokban tetten érhető volt az ideális partnert gazdasági hasonlatokkal leíró tanácsadók irományaiban. Az új szemléletmód elfogadottá tette, sőt ösztönözte a szépségipari termékek használatát. A korábbi vélekedés szerint erkölcsös, „rendes” nők nem használtak alapozót, hiszen a tiszta, ártatlan arc önmagában a bűntelen lélek visszatükröződése volt. Ekkortájt az arcfestést leginkább a nagyvilági színésznők, valamint a prostituáltak kellékeként tartották számon, azonban az első világháborút követően a szépségipar a vevőkör kiszélesítésére törekedve reklámjaival sikeresen hitette el, hogy valójában a kozmetikai termékek varázsolták széppé és nőiessé a hölgyeket.
A tanácsadó rovatok és füzetecskék befolyása révén a világháborúk közötti időszakot a „dating and rating” avagy az „elmész és felmérsz” rendszer koraként ismerjük, amikor meghonosodott az udvarlók értékelése és felmérése a „szakértők” által javasolt kritériumokat követve. A középpontba mindkét nem számára a népszerűség kialakítása és fenntartása került, s az is kiderült a tanácsadók révén, hogy a népszerűségen dolgozni kell, ugyanis önmagukban a kulcsin, az adottságok, a személyiség vagy a megfelelő állás kevés volt a pártalálásra.
Amíg a „legkapósabb” férfiak népszerűségét az anyagi háttér adta – az öltözet, az autómárka, a klubtagságok és maga a vagyon –, addig a hajadon leányok számára a népszerűség kulcsa azon múlott, hogy mennyire tudták magukra vonni a figyelmet az udvarlók versenyeztetésével. A népszerűségi szintjük fellett álló férfiak társasága, a találkák utolsó pillanatban történő lemondása az elérhetetlenség, a népszerűség és a kívánatosság benyomását keltették a kívülállók számára. Ebben a rendszerben a férfiak párhuzamos, többkörös udvaroltatási versenyével a hölgy el tudta hitetni, hogy a kezének elnyerése egy olyan kívánatos díj, amelyért érdemes küzdeni. A párhuzamos udvaroltatási szokás kiformálódásához maga az első világháború is hozzájárult. Mivel a hölgyek nem tudták, hogy mikor és élve láthatják-e viszont a seregbe behívott udvarlójukat, ezért időközben több férfival is levelezésbe kerültek, hogy biztosítani tudják magukat. A gyakorlatban tehát az udvarlás versenyjelleget öltött, amely a férfiak számára nemcsak elfogadott, hanem vonzó játékká vált. A megfelelő pénzügyi háttér hiányában a hölgyek azonban ritkán álltak szóba az ifjú férfival. A mélyreható válogatás érdekében, a hajadonok a házassághoz vezető randevú időszakában elköteleződés nélkül több férfival is találkoztak, noha ügyeltek arra, hogy ugyanazzal a férfival – az eljegyzés előtt – keveset mutatkozzanak a nyilvánosság előtt ismét.
Járó párok az 1950-es években: bensőség, megosztás és közös költekezés
(Forrás: goodguyswag.com)
A járás és a szakítás
A második világháború embervesztesége a népesedési viszonyok átalakulását vonta magával, így az 1940-es és 1950-es évekre a nők társadalmi aránya számottevően meghaladta a férfiakét. Mindez új párválasztási szokás kialakuláshoz vezetett, hiszen egyrészt a fiatal férfiak számának csökkenésével a pártalálási lehetőség is beszűkült, a házasodási kor pedig kitolódott, másrészt a férfihiány révén a hidegháború korára a hajadonok „válogatási kedve” kényszerűen alábbhagyott.
Járó párok: az érzelmek és a „birtoklás” nyilvános kifejezése
(Forrás: aladywithoutthetramp.com)
Ekkor alakult ki a járás szokása, amely tulajdonképp a házasságot megelőző, saját szokásokkal és szabályokkal rendelkező monogám kapcsolatok sorozata volt. Gyakorlatban a járás a házasságot utánozta, hiszen a párok hosszabb időt töltöttek egymással, kapcsolatukba beköltözött az intimitás és a közös költekezés, miközben átvették a házastársak egyes viselkedési szokásait és kapcsolati rituáléit. Jellemzővé vált az elkötelezettség egyszerű fizikai kinyilatkoztatása olyan apró ajándékok segítségével mint az ékszer vagy a férfi egy ruhadarabjának, dzsekijének, ingének, pulóverének birtoklása. Ez a szokás az évekre bevonuló kiskatonák révén terjedt el, akik házasodási szándékukat a bevonulás előtt átadott ajándékkal jelezték. Az elkötelezettséget látható fizikai formában feltüntető „foglalók” hamar általánosan elterjedt jelenséggé váltak a kapcsolatban „járó” párok számára.
Korabeli (1950-es évek) magazin a párban járók számára (Forrás: mycomicshop.com)
Az efféle kapcsolatok szigorúan monogám jellenűek voltak, amely kizárta a párhuzamos udvarlás vagy udvaroltatás lehetőségét. Ennek ellenére a járásban töltött idő hossza csupán a későbbi évtizedekben tolódott ki, amíg az 1950-es években gyakran csupán néhány hónapig tartott.[6] Ahogy a járás a házasság rituáléit utánozta, úgy képezte le a szakítás a válásét: a párkapcsolat végével megkezdődött a „közös vagyon” felosztása, amely a baráti kör szétválasztását, és a kapcsolat során felhalmozott, a közös élményekhez köthető tárgyak elosztását vagy visszaszolgáltatását jelentette. A közös apróállat – mint például az aranyhal vagy a hörcsög – sorsa a válás során felmerülő gyermekelhelyezés dilemmáját „másolta”.
Önálló jövedelemmel rendelkező fiatalok ismerkedése egy ivóban az 1970-es években, középpontban az alkohollal
(Forrás: originaldating.com)
Szabad szerelem és a szexuális forradalom
Az elkötelezett, hosszabb párkapcsolatokban a 20. század közepétől gyakorivá vált a házasság előtti szexuális együttlét. Az 1960-as évektől kibontakozó ellenkultúra, a nőmozgalmak új hulláma és a fogazásgátló készítmények megjelenése azonban újabb változást hoztak a társas kapcsolatok alakulásába. Amíg a korábbi évtizedekben az udvarlás szorosan összekapcsolódott a házasságkötéssel és a gyermekvállalással, addig a szexuális forradalom korának új, csoportos kikapcsolódási formái kikezdték a randevú kereteit és céljait. Ekkorra a nők munkaerőpiaci jelenléte és önálló keresete anyagilag függetlenítette őket a férfiaktól az ismerkedés helye és ideje kapcsán is. Az alkohol nemcsak megfizethetővé vált, hanem a kertipartik, a városi ivók, a házi- és a kollégiumi bulik, valamint a koncertek elmaradhatatlan velejárója lett. Az alkoholmámoros közegben a szexuális kapcsolat létesítésére párkapcsolaton kívül is számos lehetőség adódott, kiváltképp a fogamzásgátló tabletták széles körű elterjedésével az 1970-es években.[7]
Nagyon szabad szerelem (Forrás: ntellectualtakeout.org)
A házasság előtti szexuális kapcsolat lassan kikerült a társadalmi tabuk köréből, s megjelentek az első kapcsolódó szak- és tanácsadó irodalmak is. A szabad szerelem ellenszereként alkották meg a „biológiai óra” fogalmát az 1970-es években, amellyel a fiatal nőket a mielőbbi házasság és a gyermekvállalás irányába próbálták terelni a munka és a szabadosság világa helyett. A biológiai óra ketyegése figyelmeztette a nőket a termékenységük időbeli korlátaira, és befolyásolni próbálta az ismerkedési szokásaikat is. Amíg az elképzelés azt sugallta, hogy a nőnek nagyon kevés idő adatott meg a párválasztásra, a gyermek- és munkavállalásra, addig a férfi nem számára megteremtette az időtlenség illúzióját: a férfi mindig erős, mindig aktív, mindig termékeny és örök időkre kívánatos maradt az életkorától és a fizikai állapotától függetlenül.
Operation Match, a világ első tudományos társkereső szolgáltatása az 1960-as évek közepén
(Forrás: gettyimages)
A tudományos társkereséstől az egyéjszakás kalandokig
Noha az első társkeresésre szakosodott ügynökségek már a két világháború között megnyitottak, az első valóban tudományos jellegű társkeresési módszert a Harvard egyetemistái dolgozták ki, akik 1965-ben létrehozták az első számítógépesített társkereső szolgáltatását, az Operation Match-re keresztelt programot.[8] Mai áron 22 dollárért (kb. 5500 forint) cserébe a szolgáltatást igénybe vevő által kitöltött és beküldött papíralapú kérdőívet a lyukkártyák segítségével adat formájában rögzítették a számítógépbe, amely a hasonlóságokat figyelembe véve másodperceken belül listázta az öt leginkább passzoló párjelölt nevét. Az eredményt a kérdőívet beküldő személy számára kipostázták. A szolgáltatás gyorsan népszerűvé vált az amerikai egyetemisták körében, s a beérkezett adatok elemzésével egyben a fogyasztói szokások tudatos vizsgálata is kezdetét vette.
Egyéjszakás kalandok (Forrás: theispot.com)
A világháló, a személyi számítógépek és az okostelefonok elterjedése azonban számtalan új, adatalapú ismerkedési módot alakított ki az online társkereső oldalakon és a csoportos vakrandikon (speed-dating) keresztül a telefonos alkalmazásokig. Az egyszerű és gyors kapcsolatfelvétel technikai lehetősége az 1990-es évek második felétől utat nyitott a románcot, a klasszikus randihelyzetet és a kötöttségeket nélkülöző egyéjszakás szexuális együttlét elterjedéséhez. Leegyszerűsítve az efféle kalandok az alkalmi testi kielégülés mellett szolgálhatják a tapasztalatszerzést is, továbbá az időhiány is az ösztönzőjük lehet, alkalomadtán pedig akár a randevú és a párkapcsolat katalizátorává is válhatnak.
A globális kor új párválasztásai módja (Forrás: startribune.com)
A párválasztási szokásokba behatoló világháló és a mobiltechnológia legnagyobb ellentmondását a választás szabadsága okozza, amely a kapcsolati viszonyok végtelen számának gyors megteremtésével az elköteleződés gátja is lehet. A regények, mozifilmek, sorozatok és dalszövegek egyrészt vonzó példává teszik az egyéjszakás kalandokat, másrészt gyakran alátámogatják a tökéletes partner mítoszát, aki egyszerre mindenhez értő szerelő, kiváló szülő, az összes igényt kiszolgáló, örökké szép és kívánatos, vad szerető, aki naponta kap béremelést és a szabadidejét hobbiból házimunkával és önkéntes hátmasszázzsal tölti ki, továbbá akinek rózsaillatú a szellentése és ismeri a toalett ülőke megfelelő helyzetét is.
A tökéletes férj egyes ismérvei (Forrás: wikihow.com)
A többjellegű és -célú kapcsolatok kora
Az udvarlást és a párkeresés jellegét minden nemzedék saját igényeihez mérve alakította az évtizedek során. Amíg a 20. században a randevú egy eszköz volt a cél (házasság) elérésére, addig a 21. század elejére a találkozás önmagában is céllá vált, amelyet a technika fejlődése számos eszközzel tesz lehetővé. Napjainkban a szerelem kimutatása már általánosan elfogadott jelenséggé, a randevú pedig egyénre formált folyamattá vált, amelyre a résztvevők saját elképzeléssel, célokkal és szabályokkal érkeznek. A témával foglalkozó Moira Weigel történész a randevút kifizetetlen gyakornoki munkához hasonlította, amelyben a „dolgozó” nem látja pontosan a megbízatásának végét vagy kimenetelét, de időközben tapasztalatokkal próbál gyarapodni, és gyakran az állandó felvétel szándékával érkezik, olykor pedig beadja a felmondását.
A 21. századi kapcsolatok ábrázolása (Forrás: chevydetroit.com)
A párkeresés szabadsága és a választás bősége azonban gyakran zavarja össze a 21. század emberét, hiszen a határok és a tartalmak összemosódásával számos kapcsolati viszony alakult ki. Ezzel együtt egy-egy találka célja a hosszú távú párkapcsolat kialakításán, a barátkozáson, egyszerű időtöltésen („lógás”) túl lehet akár az ismeretségi háló kibővítése, egyéjszakás kaland, szexuális együttléttel kiegészített barátság, vagy akár a felsoroltak keveréke is. A globális kor áldott és egyben áldatlan lehetőségeinek útvesztőjében egyetlen iránytű sem segít a pontos tájékozódásban, így az utat kénytelen mindenki maga kijárni. Sok sikert hozzá!
Arrange my books in order Make up some nice stories to amuse you Make things look smart and easy Shape up the place Hungry for the meeting The dinner we'll be eating Wine that we'll be drinking And kinky thoughts I'm thinking All because of you And now I've found a partner No one can be happier than I am And now I've found a new friend No one can be happier than me Prepare a meal with candles Sweet wine and strings chosen for the purpose Then take a bath with bubbles Shape up my face Eager for the meeting The dinner we'll be eating Wine that we'll be drinking And kinky thoughts I'm thinking All because of you
[1] A közös utazások, kerékpárutak, romantikus kirándulások és piknikek nem voltak megengedettek, így legtöbbször titokban került rájuk sor.
[2] Hasonlóképpen, a bálok során a hajadonok mellett mindig volt egy gardedám, azaz idősebb hölgykísérő.
[3] A 19. század végére a postaszolgálat már Valentin-napi üdvözlőlapok kézbesítését is vállalta.
[4] A drága márkaüzletek eladónői gyakran leltek pénzes udvarlóra a visszatérő vásárlók körében.
[5] Az 1910-es évek Amerikájában a randevúzó nőket „adománygyűjtő lányoknak” (charity girls) gúnyolták, mivel nem vagy alig volt náluk saját pénz.
[6] A New York Times magazinjában egy szociológus 1953-ben úgy vélte, hogy párkeresőknek legalább 50 randin kell túllenniük mielőtt megházasodnak.
[7] Az első fogamzásgátló pirulák 1961-ben váltak elérhetővé azon szülők számára, akik nem kívántak további gyermekeket vállalni.
[8] Az Operation Match program egy ötven tonnás számítógépen, az IBM 1401-en futott, amely az első „személyes használatra”, azaz gyárak és vállalkozások számára gyártott számítógép volt a piacon.
