Az utóbbi idők ügynökbotrányainak érintettjei általában kényszerhelyzetükre hivatkoznak. Aki a Kádár-rendszerben élt, így vagy úgy, de elmondhatja, hogy kényszerek hatására cselekedett. Az ügynökiratok tanúsága alapján azonban a kényszerpályákon belül is nagy volt az egyének mozgástere.
Több érintett is hivatkozott utólag arra, hogy csak útijelentéseket kellett írnia, ami elvileg nem minősíthető besúgásnak. Útijelentés írására ma is mindenki kötelezett, aki állami megbízásból jár külföldön. A Kádár-rendszer "útijelentései" azonban meglehetősen különbözőek lehettek. A "szerv" pontosan értett hozzá, hogy elválassza az "ocsút" a "tiszta búzától", és azokat, akik jelentéseik írogatásában lelkesedést mutattak, előbb-utóbb be is szervezte. A beszervezés apropója igen gyakran az említett "útijelentés" írásának kötelezettsége vagy a külföldi kiutazás előtti rendszeres eligazítás volt. Az alábbiakban néhány többé-kevésbé ismert közéleti személyiség állambiztonsági megkörnyékezését mutatjuk be.
Az első, "Történész" fedőnevű társadalmi kapcsolat, azaz dr. Ránki György a Kádár-korszak egyik legismertebb, nemzetközi tekintélynek örvendő történésze volt. Karrierje rendkívül gyorsan haladt előre, hiszen 1965-ben már az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese. Ebben az évben kapta meg a Ford Alapítvány 1966-ra az Egyesült Államokba szóló ösztöndíját, és kiutazása előtt a hírszerzés megkísérelte beszervezését "tippkutató" munkára. Ezen azt kell érteni, hogy Ránkitól környezettanulmány-készítéshez alkalmas alapanyagokat vártak volna el azokról a személyekről, akiket "megfelelőnek" ítélt arra, hogy őket később ügynöknek beszervezzék. Az első puhatolódzó beszélgetésre 1965. november 26-án Ránki munkahelyén került sor. Az odalátogató belügyes csak általánosságokban beszélt, ami Ránkinak is feltűnhetett, mert a beszélgetésről készült jelentés szerint: "nevezett barátságosan fogadott, azonban a kérdésekre való reagálásból azt lehetett érteni, hogy egyértelműen mondjuk meg, hogy mit akartunk tőle". Viczián Pál százados, a III/I-1-a alosztály beosztottja mindenesetre nem szerzett rögtön rossz benyomásokat, mert majdnem két hónappal később, 1966. január 17-én "Történész" jelölt értékelésénél azt vetette papírra, hogy "véleményem szerint, - mint ahogy ezt általánosságban már vállalta is - vállalni fogja, hogy tippkutató, tanulmányozó munkával és információszerző feladatokkal megbízzuk". Osztályvezetője valamivel többet tudhatott Vicziánnál, mert a "megbízzuk" kifejezést "megkérjük"-re javította ki a jelentésben. Ez arra utal, hogy a belügyi vezetők - legalábbis a hírszerzés területén, ami egyébként érthető (beszervezet külföldre kerülve elvileg visszanyerte a cselekvési szabadságát) - nem tartották szerencsés megoldásnak az erőszakos beszervezést.
Ránki azonban csalódást okozott. Hazatérte után, 1966 novemberében csak semmitmondó tájékoztatást adott. Az erről szóló jelentéshez Viczián a következő megjegyzést fűzte: "Történész fn. kapcsolatunkkal hazatérése után a kapcsolatot megpróbáltuk konspiráltan fenntartani, azonban ez elől kapcsolatunk kitért. Kifejezte azon óhaját, hogy csak hivatalos helységen hajlandó velünk találkozni, így a BM panaszirodáján folytattam le a beszámoltatását. A beszélgetés során arra hivatkozott, hogy azok a dolgok, amelyeket nekünk elmond, azt bárkinek elmondhatja a barátai közül."
Egy 1966. november 25-én kelt irat szerint a belügyes tiszt a "Mátra" fn. K-lakásban akart találkozni Ránkival, de "néhány óra múlva "Történész" telefonon felhívott és közölte, hogy jobban szeretné, ha a BM hivatalos helységében folytatnánk le a beszélgetést, vagy az irodájában keresném fel. [...] Ezen alkalommal akartam megbeszélni vele az írásos beszámoló elkészítésének szempontjait. Ez elől "Történész" kitért azzal, hogy ő nem szeret írni1, munkahelyén is - ha van - írnivalója, a titkárnőjének lediktálja. Ezért úgy nyilatkozott, hogy én kérdezzek, ő válaszol.
Felvetettem neki, hogy miért nem akart velem találkozni a BM épületén kívül? - erre úgy reagált, hogy ő jobban szereti a hivatalos dolgokat."
A továbbiakban még két alkalommal találkoztak, Ránki a másodikon "kifejtette, hogy ő nem akar velünk olyan kapcsolatba kerülni, amely konspirált kapcsolat és így bizonyos kötelezettségekkel jár. Erre hosszasan magyaráztam, hogy a BM munkájának a jellegéből adódóan elkerülhetetlenül szükség van bizonyos konspirációra. Ezen túl azok a kérdések, amelyekről tárgyalunk, bizalmas kérdések és államtitkot képeznek. Erre úgy reagált, hogy ő semmi titkos vagy államtitkot képező kérdést nem tud nekem elmondani, mivel azt, amit nekem elmond, azt bármelyik barátjának is elmondaná."
Az irat szerkesztője, Viczián százados a jelentéshez a következő megjegyzést is fűzte: "A napokban a III/III Csfség-en voltam és találkoztam Harangozó Szilveszter r. alezr. elvtárssal a III/III Cs[oport]f[őnök]ség helyettes vezetőjével, aki viccesen megjegyezte, hogy "miért idegesíted a vezető értelmiséget?"
Érdeklődésemre elmondta, hogy a Pártközpontból szólt valaki neki, hogy a BM "idegesíti a vezető értelmiség egyes tagjait". Azt válaszolta, hogy azzal, hogy valaki ideges, idegorvoshoz szoktak menni és nem a BM-hez.
Azt mondta, ő megfelelő választ adott, amit el is fogadtak és nincs semmi probléma az ügyben.
Értékelés: Véleményem szerint "Történész" semmiképpen nem akar velünk konspirált formában kapcsolatot fenntartani és ezen keresztül bizonyos kötelezettségeket vállalni. Ez megmutatkozik abban, hogy mindeddig kitért a konspirált találkozók elől."
Csak feltételezhetjük, hogy Ránki valamelyik magas állású ismerősén keresztül tett panaszt a pártközpontban. A belügy ennek ellenére nem szállt le egyhamar kiszemelt áldozatáról, mivel Ránki állásából és párttagságából adódóan a rendszer megbízható hívének számított. Ezért furcsa és szokatlan volt tőle, hogy nem vállalja a rendszer által elvárt munkát. Viczián 1966. november 28-án kelt jelentése számol be az új próbálkozásról: "A beszélgetés kezdetén "Történész"-nek felvetettem, - miután úgy reagált, hogy nem sokat tud elmondani az itt tanuló ösztöndíjasokról - hogy önmagában ideje lenne eldönteni azt a kérdést, hogy bennünket minden fenntartás nélkül tájékoztat-e vagy sem az itt tanuló amerikai ösztöndíjasokkal kapcsolatosan, valamint az Egyesült Államok-beli kapcsolatairól.
Mivel véleményünk szerint - s ez vezetőim véleménye is - ez politikai kérdés, hogy egy vezető beosztásban lévő MSZMP-tag támogatja-e a BM munkáját a főellenség elleni harcban, s kértem arra, hogy ha ezzel kapcsolatosan problémája van, akkor azt szemtől-szembe velem közölje.
Erre "Történész" úgy reagált, hogy természetesen szívesen adja meg a szükséges felvilágosításokat számunkra, de a munkája, elfoglaltsága is akadályozza abban, hogy hosszabb időt töltsön az ösztöndíjasokkal való foglalkozással. Azonban ismételt kérésemre megígérte, hogy tárgyalni fog velük. Végül megállapodtunk, hogy három hét múlva felkeresem, és addig beszél az ösztöndíjasokkal.
Véleményem szerint "Történész" nem mindenben őszinte hozzánk és csak azokat a kérdéseket mondja el, amelyek úgymond "hivatali kötelessége". Kapcsolatunkat - véleményem szerint - úgy tekinti, mint a beosztásával járó szükséges rosszat."2
Ránki karakán magatartása ebben az időben még jelentett kockázatokat. Annál is inkább, hogy kollégái közül sokan nem hozzá hasonlóan cselekedtek. Példa erre ugyanebből az időszakból K.-né K. G. esete. K. G. azért is figyelemre méltó, mert példa arra, hogy a fontosabb MSZMP-tagok sem voltak kivételek a beszervezések alól. K.-né az ELTE angol tanszékén dolgozott és 1964-ben tíz hónapos angliai ösztöndíjat nyert el. Társadalmi kapcsolatként már korábban együttműködött az állambiztonsággal (férje is párttag és az ELTE tanára volt, 1956 után az egyetemre pisztollyal járt). Pados őrnagy 1964. október 8-án a következő javaslatot tette: "javaslom hogy a BM elvtárs 04. sz. parancsa értelmében 10 hónapos angliai tartózkodásának lehetőségeit figyelembe véve - igazítsuk el hírszerző feladatok végrehajtására". Tanulságos az irathoz Szabó László őrnagy által fűzött széljegyzet is: "Pados örgy. et! Az eligazításon én is részt veszek. Végrehajthatónak tartom beszervezését is, ami K.-né esetében már csak alaki kérdés! Kérem ennek engedélyezését."3 Ezt azonban az iraton szereplő széljegyzet szerint Pados elvtárs ekkor (még) nem tartotta szükségesnek.
Az ügy azért érdekes, mivel K.-né úgy kapott hírszerző, tippkutató feladatokat, hogy nem rendelkezett fedőnévvel, nem állították ki róla a beszervezést igazoló 6-os kartont, hanem megelégedtek azzal, hogy informális módon "társadalmi kapcsolatként" tartsák nyilván. Csak feltételezés, hogy ez azzal függött össze, hogy K.-né és férje az ELTE pártszervezetének közismerten aktív tagja volt. 1964. október 13-án "Budai" részéről a következő táviratot küldték a hírszerzés londoni rezidensének, Pusztai "elvtársnak": "Az összes körülményeket értékelve formálisan nem szerveztük be és a rezidentúrához sem kapcsoljuk, hanem hazatérése után számoltatjuk be. Az elvtársak a fentiek figyelembe vételével belátásuk szerint rendszeresen igénybevehetik K. elvtársnőt."4
Nem tudjuk, K.-nét a "szervek" mennyire és mire vették Londonban "igénybe", mindenesetre hazaérte után hosszas jelentésben számolt be angliai élményeiről. Írt Ignotus Pálról és a magyar emigráció más alakjairól is. Egy évvel később ismét vízumkérelmet adott be, mivel újabb ösztöndíjat kapott. A hírszerzés azonban kínos helyzetbe került, mivel Szabó őrnagy, aki K.-né korábbi eligazításán jelen volt, közben Angliába disszidált és felfedte a magyar ügynökök általa ismert állományát is az angolok előtt, aminek hatására a British Council figyelmeztette a Külügyminisztériumot, hogy nem hajlandó kommunista hírszerzők nyelvtudását finanszírozni, és az angol hatóságok megtagadták tőlük a beutazási vízumot is. K.-nénak ezért otthon kellett maradnia, de érdemei elismerése mellett tartói továbbadták a III/III-2 (ifjúságvédelmi) osztály számára. 1966. június 27-én a Keringő eszpresszóban "tartásra" átadták Földvári "elvtársnőnek", akivel az erről szóló jelentések szerint "azonnal megkedvelték egymást". K.-nére jellemző, ahogyan az ELTE hallgatóit jellemezte: "eléggé elkeseredve beszélt arról, hogy milyen hatása van az értelmiség körében a nyugati propagandának. (...) Az egyetemen a KISZ gyenge, jóformán csak "utazási iroda", komoly politikai munkát nem fejt ki."5 Új főnöke, Zalai Emil őrnagy, a III/III-2b alosztály vezetője (jelenleg a Munkáspárt óbudai szervezetének aktivistája) így méltatta érdemeit: "K. elvtársnő kezdettől fogva szívesen támogatta munkánkat, s ezt kommunista kötelezettségének tartotta. Igyekezett jól végrehajtani feladatait, bár az angolok igyekeztek eléggé elszigetelni, lehetőségei korlátozottak voltak, az útról adott beszámolója értékes. Jó operatív érzékkel rendelkezik. Hazatérte után értékes adatokkal szolgált az ELTE-t meglátogató nyugati állampolgárokról, segítséget adott operatív tiszt bevezetéséhez, rendszeresen beszámolt a tanszék eseményeiről."6
K.-né besúgásait semmilyen kényszer sem motiválta. Tisztességes emberek már ekkor is el tudták kerülni ezt a tevékenységet, például azzal, hogy nem "vették a lapot". Példa erre Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész esete. Beszervezése a titkosszolgálat számára ugyan hasznosnak ígérkezett, de az 1966. október 7-én történt eligazításnak álcázott puhatoláson a belügyesek csalódottan megállapították: "hogy tudós-művész típusú egyénisége nem teszi alkalmassá operatív munkára perspektívában sem. A beszélgetést passzívan fogadta, meghallgatta tanácsainkat. Beszédesebb csak akkor lett, amikor az irodalomra tereltük a szót."7 Ennek a jelentésnek hatására a belügy elállt attól, hogy Szegedy-Maszákot beszervezze.
Az 1970-es években két közismert történész beszervezésével is próbálkozott az állambiztonság. A metódus itt is a szokásos volt: a külföldi utazás előtt "preventív eligazítás" formájában próbálták felmérni reakcióikat és elhúzogatni előttük a szokásos mézesmadzagokat. Az állambiztonságiak még ebben az időszakban is abból a sztálinista koncepcióból indultak ki, hogy a nyugat-európai kutatóintézetek valójában a CIA és a Bundesnachrichtendienst kémközpontjai és a "fellazítási politika" melegágyai. Ezért pénzt és fáradságot nem kímélve minden energiát bevetettek, hogy ezekbe az intézetekbe beépüljenek, illetve az egyes intézményeket feltérképezzék. Érdeklődésük még az olyan gyakorlati részeltekre is kiterjedt, hogy pl. a müncheni Délkelet-európai Intézet épületébe hol lehet észrevétlenül behatolni, és hol van az igazgatói szoba stb.
1973. november 15-én Kalota Béla rendőr százados Glatz Ferenccel találkozott (aki ekkor az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa volt). Az erről készített feljegyzés szövegén átüt a csalódottság és a a korholó hang: "nyilvános helyen beszélgetést folytattam Glatz Ferenc történésszel, aki 1972-ben 12 hónapos Humboldt-ösztöndíjjal az NSZK-ban tartózkodott. Kiutazása előtt a 2-es szolgálatunk eligazította. A találkozón részt vett Szecsődi János r. hdgy. elvtárs és, aki Glatz eligazítását és beszámoltatását végezte. [...]
Szecsődi elvtárs a találkozó után elmondta, hogy Glatz nem őszinte, többször járt az intézetben, [Karl] Nehringet [a müncheni Délkelet-európai Intézet fiatal kutatóját - U. K.] is jól ismeri, mivel Nehring ez évi itt tartózkodása során többször találkoztak, sőt lakására is meghívta. Glatz egyszerűen nem akar segíteni és számára esetleg rázóssá váló témába belemenni, csak látszatsegítségnyujtásra hajlandó. Nem érdeke a kölcsönös előnyökön való segítés, mivel a K. B.-ban rendelkezik közeli rokoni kapcsolattal.8
Glatz, annak ellenére, hogy két főt is ismer a célobjektumban, nem használható, nem őszinte, "semmire" sem emlékszik."9
A jelentésből látható, hogy Glatz megtalálta azt a módszert, amivel leszerelhette megkörnyékezőit, és nem árult el semmi olyat baráti és szakmai kapcsolataiból, ami másnak hátrányt okozott volna. Ennek köszönhetően az állambiztonság ejtette beszervezését. Ebben az időszakban nemcsak őt környékezték meg. 1973. augusztus 17-én Kalota a következőket vetette papírra: "Folyó hó 9-én 10 h-11.30-ig az Utlevél osztályon beszélgetést folytattam dr. Szücs Jenő (...) a T[örténet]T[udományi] intézet munkatársával, aki ez év októberétől 3 hónapot az NSZK-ban tölt DAAD ösztöndíjjal. (...)
Szücs a beszélgetés során készségesnek mutatkozott, ez azonban csak olyan mérvű volt, ami egy "hivatalnak" kijár, ha attól bizonyos dolgaink függnek. Őszinte segítőkészség nincs benne. Az általa ismert, s számunkra fontos intézményekről pozitív véleménye van, nem lehet eldönteni, hogy valójában nem látja, vagy nem akarja látni azok igazi tevékenységét. Hazatérte után ismét behívatom, s az intézményekre, azok munkatársaira vonatkozó konkrét kérdések alapján kikérdezem."
Kalota Szűcs hazatérte után viszszatért az ügyre, de hasztalan. Egy március 4-i jelentés szerint "1974. febr. 17-én a BM útlevélosztályán beszélgetést folytattunk dr. Szücs Jenő[vel] amire 3 hónapos NSZK tanulmányútja adott alkalmat, amelyet a müncheni Délkelet-Intézet magánjellegű meghívására tett DAAD ösztöndíjjal. A beszélgetésre előzetes megegyezés alapján került sor, s Kalota Béla r. szdos vezette le. [...] Dr. Szücs ugyanolyan készségesnek mutatkozott a beszélgetés folyamán, mint előző alkalommal. Ismételten megmutatkozott azonban, hogy őszinte segítőszándék nincs benne, s többet tudhat, mint amit hajlandó velünk közölni."
A jelentésre Kiss Tamás osztályvezető kézírással rávezette: "Az a véleményem, hogy számos dologban többet tud. [...] a jövőben nem kell vele foglalkozni, kiutazásait ne segítsük."
Az említett személyeket passzivitásuk ellenére békén hagyták. Egyiküket sem érte különösebb hátrány, mindannyian továbbra is utazhattak Nyugat-Európába. Glatz a Történettudományi Intézet párttitkáraként később még védelmet is biztosított azoknak, akik az intézetben dolgoztak.
Teljesen másképp reagált a szervek megkeresésére "Borkuti", azaz dr. Szita László, a Baranya megyei Levéltár igazgatója. Szita az 1970-es évek végén került kapcsolatba az állambiztonsággal. Először társadalmi kapcsolatként, majd titkos munkatársként foglalkoztatták, amikor rájöttek arra, hogy szószátyársága és gátlástalansága kiváló ügynökké teszi őt. Az állambiztonság szempontjából Szita azért volt érdekes, mert közvetlen kapcsolata volt a müncheni Délkelet-európai Intézettel, amit a III. Főcsoportfőnökség (alaptalanul) a Bundesnachrichtendienst fedőszervének tartott. Az állambiztonság ellenségképe szerint a tőkés államok nemzetközi összeesküvés keretében törnek a szocializmus ellen, és legújabb fegyverzetük a "fellazítási politika", azaz a nyugat-keleti párbeszéddel és kulturális-tudományos kapcsolatokkal álcázott ideológiai diverzió. Meg kell jegyeznünk, hogy ez az ellenségkép jottányit sem változott a sztálinista korszak óta, csupán az eszközök finomodtak. Az említett intézet "Broder" fedőnévre keresztelt munkatársáról Szita kifejezetten rosszindulatú jelentéseket adott, annak ellenére, hogy "Broder" Szita jó barátja, segítője, vendéglátója és finanszírozója is volt. A pécsi III/I. kirendeltség egyik tisztje a következőket vetette papírra Szita tájékoztatása kapcsán:
"Társadalmi kapcsolatunk helyesen felfigyelt arra is, hogy "Broder" egy-egy állapotban, hogyan nyilatkozott , illetve reagált beszélgetéseik során.
Ha teljesen józan volt, akkor nagyon átgondoltan, de a korábbi magatartásánál nyiltabban, barátságosabban beszélt általános dolgokról. Ha "spicces" állapotba került, akkor adta igazi arculatát, felszabadultan, de összefüggően beszélt az intézetről, politikai nézeteiről, értesüléseiről. Tulajdonképpen részünkre használható anyagokat ilyen állapotban adott. Ha részeg volt - és ez többször előfordult - akkor összefüggéstelenül beszélt, ilyenkor általában családi problémák foglalkoztatták...
Egyértelműen kijött, hogy politikai beállítottsága rendszerünkkel szemben ellenséges, de szovjetellenessége - ha fokozni lehet - még ennél is nagyobb."
"Borkuti" besúgásait arra használta fel, hogy devizához jusson. Miközben az általa beárult "Broder"-től is elfogadott pénzösszegeket, az állambiztonságiaknál is elérte, hogy finanszírozzák. Dudás Béla főhadnagy, a III/I-3 osztály beosztottja jelentése szerint "Borkuti fn. társadalmi kapcsolatot a Broder ügyben - a pécsi III/I alosztállyal közösen [ennek vezetője ekkor Lusztig Péter százados, aki 1994-1998 között MSZP színekben országgyűlési képviselő, 2002 óta Lamperth Mónika főtanácsadója] - hosszabb ideje foglalkoztatjuk, ennek során mindvégig lelkiismeretes munkát végzett. A hazai akciók során felmerült költségeire pénzt nem fogadott el tőlünk. A korábbi gyakorlatnak megfelelően kérjük engedélyezni, hogy jelenlegi útja alkalmával operativ költségtérités címén - nyugta ellenében - 500 DM-et fizessünk ki Borkutinak."
"Borkuti" hamarosan feljebb is lép az állambiztonság létráján, mert 1980-ban már tmb, azaz titkos megbízott. A nyár folyamán azonban arra kezdenek gyanakodni, hogy a német titkosszolgálat beszervezte, mivel nem árulta el, hogy Seewanntól "magáncélokra" 1100 DM-t és 600 schillinget kapott. További gyanúokot jelentett, hogy "Borkuti" "fellazítási célokra is alkalmazható - nemzetiségekre vonatkozó - anyagokat szolgáltatott ki" "Broder" részére. Utóbbin a magyarországi németek 1956 előtti népszámlálási adatait kell érteni, ami a posztávéhás paranoia szerint szigorú titok. Ezért tartótisztje, Huszár Lajos őrnagy találkozót mímelve 1980. szeptember 2-án egy jelentős italkészlettel ellátott K-lakáson összehozta dr. X. Y. nyomozónak álcázott pszichiáter őrnaggyal (aki jelenleg Somogy megyében addiktológusként szenvedélybetegek gyógyításával foglalkozik) és egy másik belügyessel. Ennek során bevetették ellene a "Star" módszert, ami egyfajta pszichológiai kikérdezésból állt. Ennek során "Borkuti" "hát mondom bazd meg" és "mi a fasznak nem mondtam" fordulatok gyakori közbeszúrásával teregette ki saját és barátai magánéletének intimitásait. Idézetek a magnetofonszalagra vett beszélgetésből. Tartótiszt (H): "Elnézést egy pillanatra. Mit hozhatok? Van sör, bor és üdítő, van Pepsi Cola, Márka." B: [a müncheni Délkelet-európai Intézet egyik munkatársáról]. Remek nő. Intelligens, klassz, csak velem nem kurt, mert nem lehetett." H: "Innen jut eszembe az, amikor (...) Hogy reagált, mondd el a Ferinek - már arra a kérdésre, amikor feldobtad neki, na ez fellazítás." B: "(...) tulajdonképpen az volt a véleményem, hogy én legalább annyira fellazítom őket, mint ők engem". H. "Feleségedtől nem tudtál megszabadulni?" B: "Te (...) annyira szerettem volna egy müncheni kuplerájt. Tudod milyen szép kuplerájok vannak? Gyerekek ne éljek tovább..."
Sajnos a beszélgetés eredménye nem ismert, mert a pszichológus jelentése személyiségi jogi okokból titkosított. "Borkuti" munkadossziéját a rendszerváltáskor megsemmisítették, maga "Borkuti" pedig nemrégiben elhunyt. Az azonban tudható, hogy besúgásai hozzájárultak ahhoz, hogy az állambiztonság feltérképezze történész kollegáinak kapcsolatrendszerét, megadjon vagy megtagadjon beutazási engedélyeket és hozzákezdjen mások beszervezésébe.
Az 1960-as évek közepétől a hálózati személyek beszervezése egyre inkább az önkéntesség irányába tolódott. Különösen igaz volt ez azokra, akiket a hírszerzés területén alkalmaztak. Az állambiztonságiak először mindig álcázva, valamilyen "legendával" közeledtek célszemélyük felé és általában a legkisebb ellenállás esetében is abbahagyták kísérleteiket. Nagyon tanulságos, hogy a nyíltan szembeszegülők megbüntetése általában fel sem merült. Példa erre G. J. esete, aki először 1979. január 26-án került a hírszerzés látókörébe. A szerv a beszervezési kísérlet minden mozzanatát pontosan dokumentálta. Sike Gábor, a III/I-2 osztályon dolgozó főhadnagy ezen a napon a következőket vetette papírra: "Az NSZK-ba rendszeresen kiutazó vállalati kiküldöttek körében végzett tippkutató munkánk eredményeként látókörünkbe került G. J. (...) tudományos munkatárs (...) a SZKI Számítógép Laboratórium dolgozója. (...) 1971. július 1. óta az SZKI alkalmazottja, jelenlegi beosztása csoportvezető a SIEMENS-METRIMPEX-SZKI között megkötött RPG Computer fejlesztési munkáiban.
(...) A társszervekkel történt előzetes megbeszélés során megállapítottunk, hogy nincs mód G. J. közvetett úton tervezett megismerésére, a BM útlevélosztályára való behívatása pedig más szempontból nem indokolt, javaslom G. telefonon keresztül történő meghívását nyílt szórakozó [kézzel az osztályvezető által írt beszúrás: hivatalos helységben] helyre. Indokul szolgálna a kb. két hét múlva sorra kerülő külföldi utazása. A meghívás nyíltan - a BM szervekre való hivatkozással - történne és amennyiben G. elfogadja az ajánlott módot, úgy a kölcsönös felismerés jegyeinek megbeszélését követően létrejönne a beszélgetés.
(...) Kedvező reagálás esetén javaslom a hazautazását követő ismételt találkozást nevezettnek. Negatív benyomások észlelése esetén titoktartásra figyelmeztetem és felhívom a figyelmét az általános állampolgári kötelességeire, jelentési kötelezettségére."10
Az iraton szerepeltek az osztályvezető-helyettes, Galla őrnagy tanulságos széljegyzetei is: "A meghívás módjával csak megbeszélésünk szerint értek egyet. Nagyon fontos az első intézkedésnél a hivatalos jelleg. Fellépésünk, tekintélyünk biztosításával hivatalos keretek között a jelölt is másképp áll a dologhoz. Nevezett esetében bőven van miről beszélgetni."11
Ismeretlen okból a megismerkedésre csak hónapokkal később került sor, úgy, hogy a belügyesek álnéven mutatkoztak be. Az erről készült jelentés 1979. június 16-án kelt: "A személyes megismerés az Utlevélosztály hivatali helységében zajlott le adategyeztetés legendájával. (...) Megköszönve G.-nek a beszélgetést, kértem, hogy hazaérkezése után - június 17-29-ig ismét Bécsben lesz - találkozzunk. Felvetésemre nem zárkózott el, de közölte, hogy "nem akar rendszeresen a fenti kérdésekről konzultálni". Úgy érzi, biztonsági szempontból megfelelő ismeretekkel rendelkezik, illetve személyes - és a csoportja biztonságát nem veszélyezteti semmi. Különben is, ha az általam korábban felvetett provokációt, vagy rendőri ellenőrzést tapasztalja, állampolgári kötelességének megfelelően értesíti a nagykövetséget vagy a Belügyi szerveket.
A beszélgetés megszakítása előtt közöltem Géresivel, hogy nem gondoltam semmiféle "rendszeres konzultációra" személyével. Ellenben, mint Útlevélhatóságnak ismernünk kell a külföldre utazó szakembereink helyzetét és munkáját, hogy megfelelően dönthessünk az "állandó kilépő" megadásának indokoltságáról.
Felhívtam figyelmét hogy beszélgetésünk adategyeztetési céllal történt, de annak tartalmáról, az elhangzott kérdésekről senkinek sem beszélhet.
Értékelés:
- Géresi János személyi tulajdonságainál, lehetőségeinél fogva nem alkalmas a vele való további foglalkozásra.
- Személyileg nem akar, nem is hajlik a BM képviselőjével való konzultációra, illetve kissé nagyképűen visszautasította erre tett célzásomat. Azzal indokolta ismereteit, hogy sorkatonai szolgálata alatt több foglalkozáson vett részt, melyen az elhárítótiszt ismertette a szükséges tudnivalókat, és ez neki elég, hogy felismerje az ellenséges tevékenységet külföldi útjai alkalmával.12
Téves volna azt gondolnunk, hogy az állambiztonsággal történő együttműködésnek az ügynöki munka lett volna a legkártékonyabb típusa. Voltak, akik beszervezés nélkül is hajlandóak voltak kollégáik elárulására. Példa erre Vigh Károly történész (a rendszerváltáskor a Bajcsy-Zsilinszky Endre baráti társaság tagja, később a tervezett Teleki-szoborbizottság lelkes aktivistája). Vigh 1950-ben a kommunista párt tagjaként a Történettudományi Intézetben dolgozott és több kollégájához hasonlóan "bejelentéssel" fordult az Államvédelmi Hatóság felé. Miután már 1949 áprilisában is hasztalan jelentette fel Kosáry Domokost (akit csak igazgatói állásától fosztottak meg, de nem zártak börtönbe), egy évvel később, június 29-én újra próbálkozott:
"Kosáry Domonkos a Történettudományi Intézet volt igazgatójára kívánok bejelentést tenni, aki igen szoros angol-amerikai kapcsolatokkal rendelkezik és ellenségesen viselkedik a magyar népi demokráciával szemben. (...) 1937-ben könyvet írt Görgeyről, melyet magam is olvastam, és megállapítottam, hogy ebben Görgei [sic!] és a Béke párt [sic!] áruló a Habsburgokkal paktáló politikája mellett foglalt állást. Az adott politikai viszonyok közt ez lényegében véve történelmi alátámasztása és igazolása volt Gömböséknek a németekkel szemben tanusított behódoló politikájának. (...) [angol nyelvű magyar történelemkönyvében - U. K.] útszéli hangon gyalázta az Októberi Forradalmat, a Tanácsköztársaságot, magasztalta az ellenforradalom győzelmét, a Horthy-rezsimet, Gömböst. (...) A Revue-teák, melyek havonta egyszer tartottak meg az intézetben, gyülekező helye volt [sic!] a magyar népi demokrácia mindenféle ellenségének. Rendszeresen jártak ide a különféle nyugati követségek beosztottjai, így pl. a Britis Council vezető tisztviselői, továbbá a Magyar Közösség összeesküvésben elítélt Csicsery-Rónay István."
Vigh mentségére csak az hozható fel, hogy a feljelentés nyelvtani sutaságai a jegyzőkönyvet felvevő ávéhástól származnak. A feljelentőnek pontosan tudnia kellett, hogy mit jelentenek ebben az időben a "szoros angol-amerikai kapcsolatok". Kosáry szerencséje, hogy az ellene indított koncepciós vizsgálatot 1951-ben ismeretlen okból lezárták, holott Vigh és kollégái buzgóságának köszönhetően már minden készen állt egy nagy per lefolytatására. Azt a tényt, hogy Kosáry 1944-ben egy szökött angol ejtőernyőst rejtegetett a csendőrök és a Gestapo elől, Pach Zsigmond Pál nem minden célzatosság nélkül úgy állította be az ávéhán tett "bejelentésében", hogy az illető a Secret Service embere volt. Hogy Pach és Vigh besúgásai nem jártak a legsúlyosabb következményekkel, csak a véletlenek szerencsés összejátszásának köszönhető.
A fentiekben említett esetek a jéghegy csúcsa. A levéltárak számtalan olyan történetet rejtenek, amelyek alkalmasak arra, hogy bemutassák: a diktatúrákban nemcsak árulók akadtak, hanem bátrak is. Nincs még egy olyan rendszer a magyar történelemben, amely működéséről annyi nyomot hagyott volna az utókorra, mint a kádárista titkosszolgálat. Előbb-utóbb minden kiderül. A magyar társadalom érdeke, hogy ezeknek a történeteknek a tetteseit és az áldozatait megismerjük. A tettesek megérdemlik, az áldozatoknak pedig tartozunk vele.
1 Ránki közismert volt már-már grafomán munkaszorgalmáról.
2 ÁSZTL K-2086, "Történész" fn. társadalmi kapcsolat.
3 ÁSZTL British Council O-8-103/1, II. rész, 86. o.
4 ÁSZTL British Council O-8-103/1, II. rész, 100. o
5 ÁSZTL British Council O-8-103/1, II. rész, jelentés 1965. XI. 25. 104. o.,
6 ÁSZTL British Council O-8-103/1, II. rész, 117. o
7 ÁSZTL British Council O-8-103/1, 190. o.
8 Az illető személye nem ismeretes.
9 O-8-448/1 "Tömjén" müncheni Südost-Institut
10 ÁSZTL O-8-130/15 Gehlen hírszerző szervezet, 173. o. Sike Gábor jelentése
11 Uo.
12 ÁSZTL O-8-130/15 Gehlen hírszerző szervezet, 182. o. Sike Gábor jelentése
