Zsebturkászok – Somlóvári Dávid publicisztikája
A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Montecuccoli unalomig ismételt tézise után szabadon, amolyan pólóra hímezhető igazságként pedig kijelentem: a gyűlölethez ennek a három dolognak az egyharmada is elég. Még az sem kell hozzá, hogy nekünk legyen vastag a bukszánk, elég, ha megemlítjük, hogy valaki(k)nek igen.
Mondhatnám, hogy amikor a télen Babos Tímea Australian Openen nyert bevételéről írtunk, az olvasók általános reakciója váratlan volt, de nem leszek álszent: biztosak voltunk benne, hogy a vérünket akarják. Az előző mondat vége némi optikai torzítást rejt ugyan magában, de a lényegi része tökéletesen igazolódott.
„Túlfizetett” és „szemét firkászok” lettünk, akik „mások zsebében” turkálnak. Népszerűségünk ekkor a vasárnap hajnali háromkor a 6-os villamoson saját magukat a kelleténél bátrabbra vedelő részegek között munkáját végző BKV-ellenőrével vetekedett. Pedig mindössze tényszerűen, minden hozzáfűzött kommentár nélkül, egy nyilvánosan bárki számára elérhető, a világon szinte mindenhol közölt adatot tártunk cikkben az olvasók elé, azt, hogy Babos a párosban elért győzelme és egyesben a második fordulóba való jutásért összesen csaknem 90 millió forintot keresett.
Örök harc ez köztünk és az internet megmondóemberei között, akiknek véleményére ilyenkor boldog-boldogtalan rácsatlakozik.
Ha valaki esetleg nem emlékezne a Nemzeti Sport honlapján megjelent anyag címére, íme: „Aus. Open: ennyi pénzt kap a győzelemért Babos Tímea”. Nem azt írtuk, hogy „Babos Tímea ennyit keresett az Australian Openen, de baromira nem érdemelte meg”, vagy azt, hogy „Babos Tímea ennyit keresett az Australian Openen, ahelyett, hogy rendes munkát talált volna magának”, de még csak azzal a felütéssel sem operáltunk, hogy „Babos Tímea ennyit keresett az Australian Openen, miközben Afrikában éheznek az emberek”. És a „Babos Tímea ennyit keresett az Australian Openen, igazán adhatna nekünk belőle” verziót is leszavaztuk volna, ha valaki egyáltalán bedobja az ötletet.
A néplélek viszont már csak ilyen, a pluszgondolatok, a háttérbe képzelt összesküvés-elméletek sokkal erősebbek lehetnek, mint maguk a tények, a leírtak.
Miközben olyan sportágról beszélünk, amelyben a sikerek egyenesen arányosak a megkeresett összeggel: ha valaki továbbjut egy tornán, mint riválisa, többet keres nála, ha bármikor megnyer egy mérkőzést, nagyobb átutalás érkezik a számlájára, mintha kikapott volna. (A fogadási csalást most ne keverjük bele az egyenletbe.) Megfordítva: minél több pénzzel gazdagodik egy teniszező, annál jobban játszik, annál büszkébb lehet a saját teljesítményére, annál büszkébb lehet rá minden szurkolója, és annál büszkébb lehet rá a nemzet is, amelynek tagjai szorítanak érte. Mi, magyarok egyre büszkébbek lehetünk Babos Tímeára – igen, azért is, mert egyre vastagabb a pénztárcája.
Most jó néhányan ebben a logikai levezetésben találnak valami anomáliát. És igazából ez teszi egészen érdekessé a kérdéskört. Miért lehet ez? Hogyan fejlődhet ki a kedves olvasóban az újságíró agyába beleképzelt torz (háttér)gondolat? Hasonló témájú írásaink értelmezésénél hol van az a pont, amikor egy logikai lépcsőfokot kihagyva vagy azt hamisnak képzelve, sokan egy tényszerű cikkből eljutnak odáig, hogy mi milyen negatív szándékkal publikáltuk?
Amúgy tényleg létezik egy bizonyos háttérgondolat, ami azonban egyszerű és egyértelmű: lehet, hogy gyarlók vagyunk, de szeretünk arról írni, ami az olvasót is érdekli. És miközben a legolvasottabb anyagok közé tartoznak az említett, a sportolók keresetéről szóló cikkek, nem egyszerű értelmezni azokat a kommenteket, hogy „ez senkit sem érdekel”, „minek foglalkoztok vele”.
De tényleg: honnan ered ez az ellenérzés?
Nem tisztem az okok szociológiai mélységének elemzése és pszichológusi szerepben sem szeretnék tetszelegni. Viszont még csak egy hetedik kerületi Pannon Nietzschének sem kell lennem ahhoz, hogy érzékeljem ebben a hozzáállásban a helyi sajátosságot, a hungarikumot. Például az amerikai major ligák játékosainak fizetése egyetlen keresőszóval elérhető az interneten. Senki elől sincs elrejtve, hogy LeBron James hányszorosát kapja a liga pofozógépcsapatában játszó ötperces játékosáénak. Pedig a tengerentúli bajnokságokban gyakran tapasztalhatóak aránytalanságok (értsd: igazságtalanságok) – egy hosszabb idejű szerződésnek köszönhetően a néhány évvel korábban még sztárnak kikiáltott játékos a formahanyatlása után is önfeledten lézenghet a pályán mamutfizetéssel. Ám arrafelé valahogyan sosem hibás a média, amiért beszámol a játékosok zsebébe vándorló dollárkötegekről.
Persze létezik hazánkban is egy sportág, amelynek jövedelmeiről ha írunk, nem akarják a billentyűzetet beleépíteni az arcunkba.
Mégpedig a labdarúgás.
És éppen a futballal kapcsolatos általános érzelmek vetülhetnek rá a többi sportra, csak éppen negatív előjellel.
A focistafizetések közhangulatra gyakorolt hatása rendkívül erős. Amikor azt látjuk, hogy klubcsapataink a mínusz egyedik körben kiesnek a nemzetközi kupákból, mindezt olyan légiósokkal, akik akkora hatással vannak a sportágra, mint ez a publicisztika a New York Times holnapi címlapjára, bizony sokaknak nehéz megérteniük, miért kell az NB I-es középcsapat alapemberének havi több millió forintot keresnie. Nehogy félreértés legyen: most egyáltalán nem áll szándékomban támadni a futballistakereseteket, hiszen nem az úszó-vb sikerei miatt hömpölyögtek a magyar szurkolók a Nagykörúton. Ráadásul a nemzetközi piac is rendesen beárazza a focistáinkat, ha nem itthon, akkor külföldön, akár alsóbb osztályban keresnek hasonló összegeket. Egyszerűen arra utalok, hogy a magyar átlagjövedelmű vagy annál kevesebbet kereső hétköznapi ember úgy érzi, aranylábú játékosaink nem érdemlik meg ezeket az összegeket, és sérelmezi, hogy más sportág hazai hősei kevesebbet kapnak, mint amennyit érdemelnek. Következésképpen ha nem futballisták bevételeiről írunk, az olvasók szerint „zsebturkászok”, „megélhetési firkászok” vagyunk.
Logikus…
Pedig nem az.
Élsportolóink igenis büszkék lehetnek (és sok esetben azok is) megkeresett jövedelmükre – mert tökéletesen tisztában vannak vele, mekkora áldozat, munka van minden forint mögött. Ráadásul csak igen kevesüknek adatik meg, hogy értékelhető bevételük legyen pályafutásuk során, s ehhez sportágtól függően több száz, ezer, tízezer riválisnál kell jobbnak lenniük. Nem azt gondolom, hogy a magyar versenyzőknek a homlokukra kellene tetováltatniuk a pénzdíjaikat, de azt igen, hogy ha úgy adódik, kiegyenesedve, széles mosollyal, minden szemérmeskedés nélkül beszélhetnek róla.
Mert amellett, hogy teljesítményükkel példát mutatnak a fiataloknak, bizony ennek a pénztárcára gyakorolt hatása is vonzó lehet a feltörekvő nemzedék számára.
Bőven van pozitív hozadéka, ha bemutatjuk – akár a versenyzők, akár mi, újságírók –, hogy a sporttal mennyit lehet keresni. Jó hatással lehet az ifjakra, ha érzékelik ezeket az összegeket, és elsősorban az általuk szerezhető javakat. A látott és érzékelt forintok motiválhatják, hogy többen kezdjenek el sportolni, vagy komolyabban vegyék a már elkezdett sportágat. Ahelyett például, hogy a suli mögé járjanak hígítót szippantani a reklámzacskóból, vagy tudom is én, miféle újítások voltak-vannak ebben az iparágban.
Mielőtt azonban úgy tetszene, hogy gépelés közben elszopogattam egy demagógiabonbont, egy újabb pólóra hímezhető igazság a végére az előítéletekkel élőknek: több szem(szög) többet lát.