Magyar Katolikus Lexikon > I > istenítélet

istenítélet (lat. ordalia): szoros értelemben bírói eljárás, Isten segítségül hívása az ártatlanság vagy bűnösség bizonyítására; tágabb értelemben ide tartozik az →előjelek kérése, a tudakozó eljárások sok fajtája (pl. rejtett dolgok, elveszett tárgyak, személyek, kincs v. víz lelőhelyére kért döntések). -

1. A vallástört-ben szinte minden népnél megtalálható az ~. Alapja a hit, hogy az istenek az igazmondás, az ártatlanok pártján állnak, és nem engedik, hogy az igazságra ne derüljön fény. A kerség előtti időkben a term. erőkhöz folyamodtak csodáért igazuk bizonyítására. Gyakoribb formái: eskü (az illető kimondja, hogy vállalja Isten büntetését, ha nem igaz az, amire esküszik),párviadal (az ártatlan győzzön Isten segítségével), tűz-, víz- stb. próbák (Isten csodatevő hatalma nem engedi az ártatlant megégni, vízbe fulladni). Mindezzel a termfölötti erőket v. az isteneket arra kérik, hogy büntessék v. semmisítsék meg azt, aki valótlant állít, ill. a rágalmazó viselje azt a büntetést, amit a megrágalmazottra kért. Pl. Hammurápi törvénykönyvében (Kr. e. 2000 k.): „Ha egy polgár egy polgárt varázslással vádol, de nem bizonyítja, a vádlott menjen a folyó(istenséghez), merüljön meg a folyóban, és ha a víz elnyeli, a vádlója kapja meg a házát; de ha a folyó ezt a polgárt megtisztítja (a vádtól) és épen visszajön, vádlóját öljék meg, és az, aki a vízből fölmerült, kapja meg vádlója házát.” -

2. A Szentírásban először a Kiv 22,6-7: fordul elő: „Ha valaki a barátjára pénzt v. edényeket megőrzésre bízott, és attól, aki elfogadta, ellopták, ha megtalálják a tolvajt, kétszeresen adja vissza. Ha a tolvaj titokban marad, a ház urát vigyék Isten elé, és esküdjön meg, hogy nem nyújtotta ki a kezét felebarátja dolga után.”  Mint bírói eljárás nem fordul elő. Valamennyire az ~re emlékeztet a→féltékenységi ítélet.

A zsoltárokban fölismerhető az ~et kérő ima (34, 42, 72, 82), ez azonban nem az ~ szokására megy vissza, hanem az isteni igazságosságba vetett bizalomra: „Mert van-e köze hozzád a hamisság ítélőszékének, mely nyomorúságot szerez a törvény színe alatt?” (93,20; vö. Zsolt 5; 17; 26; 27; 31; 35). A zsoltáros tudja, hogy „Isten eljön a földet megítélni igazságban, és a népeket igazmondásban” (95,13), és „az istentelenek meg nem állhatnak az ítéletben (1,6); de azt is tudja, hogy Isten előtt senki sem hivatkozhat önmaga igazságára (Zsolt 129), ezért az →ítéletnél mindig fontosabb számára →Isten irgalmassága.

Olykor a próf-k utalnak az ~re (pl. Jer 8,14-17; Ez 23,31-34; Mik 6,1-16). - 3. Az Egyh. bár alkalmazta az ~et, sőt hivatalosan szabályozta, egy-egy fajtáját mindig újra tiltotta. Az eredendően nem ker. jellegű eljárásokban ugyanis sokszor megmaradtak a mágikus, istenséget kényszerítő mozzanatok. 603: Nagy Szt Gergely p. (ur. 590-604) is →istenkísértésnek nevezte az ~eket, s különösen a 9-13. sz: tudunk sok pápai, ppi, zsin. tiltásról (1215: lateráni zsin). A 15. sz-tól kezdve egész Eu-ban elítélték minden fajtáját; különleges egyh. és világi törv-eket, rendeleteket hoztak ellene. Egyh. és világi bíróságok által gyakorolt változataira a 9. sz-tól egészen a 18. sz-ig vannak adataink lényegében minden Ny- és közép-eu. orsz-ból. Legtovább a boszorkányüldöző hatóságok alkalmazták, elsősorban a vízpróbát.

Az újkorig élt a tiltott magángyakorlattá vált válfaja, a →párbaj.

- Mo-onelőször I. (Szt) László (ur. 1077-95) törv-ei említik (Szabolcsi zsin., 1092: „A tüzesvas- és forróvíz próbás ítéletben 3 megbízható tanú tanúsítsa az ártatlanságot v. bűnösséget), majd Kálmán kir. (ur. 1095-1116) szabályozza az ~et, amennyiben csak a ppségeken és a nagyobb prépságok székhelyein engedélyezte. Árpád-kori, váradi, budai és aradi egyh-akra vonatkozó adataink után a legtöbb m. adat a nálunk világi bíróságok előtt zajló, 16-18. sz. boszorkányperekből ismert.

- Leggyakrabban alkalmazott módozata a tűzpróbavolt, egyben erről rendelkezünk a legrégebbi eu. adatokkal: 9. sz. egyh. rendeletek szabályozták a lit-t, melynek során alkalmazták. Egyik fajtája szerint az ártatlanságot bizonyítandó, tűzön kell a gyanúsítottnak átmennie; a másik, gyakoribb módszer a tüzes vas viselése. Utóbbinak sok hazai adatát tartalmazza a 12-14. sz: Szt László kir. sírjánál vezetett jegyzőkv. a →Váradi Regestrum, amely 389 peres ügyet írt le. Ártatlansági eskük és kibéküléssel végződő ügyek mellett sok a tűzpróba-adat. A vádlottnak tüzes vasat kellett hordoznia, v. tüzes szántóvasakon járnia a tp. előcsarnokában, imádságban és böjtben eltöltött 3 nap után. A próba kiállását követő 3 nap elteltével vizsgálták meg, hogy van-e a bűnösséget bizonyító sérülés a gyanúsítotton.

- A vízpróba két fajtája: a gyanúsított forró vízbe nyúlt, pl. üstbe helyezett tárgyat kellett kivennie, v. őt magát dobták hideg vízbe; ha ártatlan, nem sebesült meg, ill. lesüllyedt a vízben. Ez a fajta divinációs eljárás gazdagon dokumentált egész Közép- és Ny-Eu-ban a 9-16. sz-ig; 12. sz. bajor rituálé dolgozta ki lefolyását. A boszorkányüldöző hatóságok legfontosabb ártatlanságot bizonyító próbája volt a 16-18. sz. betiltásáig ill. megszüntetéséig. Gyakran szerepelt, világi bíróságok előtt, a hazai boszorkányperekben is; 1728: a nagy szegedi perben pl. mindkét fajtáját alkalmazták. Nemcsak hatósági eljárás volt, hanem a falusi, kisvárosi közösségek önkéntes boszorkányellenes akcióiban is helyet kapott, mint erre még jóval a perek megszűnte utáni, 19. sz. osztr. és m. adatok is vallanak. Az ort. egyh. ter-én, ill. K- és DK-Eu. népi gyakorlatából is tudunk alkalmazásáról a legújabb korig. A vízpróba egyik alapja a boszorkányüldözők szerint az, hogy az ördöggel szövetkezett egyének súlya a normálisnál könnyebb, ezért marad a boszorkány fenn a vízen. Uez az elv érvényesült a boszorkányüldöző mérlegpróbánál, ennek során egyszerűen megmérték a gyanúsítottat, akinek normális súlya igazolta ártatlanságát. A harapás-próbára elsősorban a boszorkányperek szolgáltatnak adatokat, Mo-on is: a sztelt kenyér lenyelése közben mondott átok a bűnöst megbetegíti, az ártatlant nem. Ném. adatok szerint mérgezett étellel is végeztek próbát.

- A tetemrehívás, az eddigiekkel szemben, a 14-17. sz. adatok szerint Eu-szerte elsősorban világi törv-székek előtt folyt. 16-17. sz. törv-ek írták elő a pontos eljárás mikéntjét, az elv azonban sokkal régebbi: az élő holttest ősi elképzelésén alapszik, amely szerint a halál után az ember testileg tovább él. Másik alapja a vérben megjelenő lélek szintén ősi elképzelése. A próba lényege (melyet Arany János költeményéből ismerhetünk) a halált okozó kés, golyó nyomának megérintése: amikor a tettes helyezi a sebre kezét, a tetem vérezni kezd. A módszert tisztítóesküvel együtt alkalmazták.

- Legvilágosabb a pogány eredet a sorsvetés-jellegű ~eknél. Ez inkább népies, mintsem hatóságok előtt gyakorolt módszer volt; az Egyh. sokszor tiltotta. Vallási keretekben csak egy fajtáját, az oltárra helyezett, letakart tárgyak közüli sorshúzást alkalmazták: pl. egy ártatlan gyereknek kellett sima és kereszttel ellátott vesszők közül húznia. -

4. A népies ~i módszerek kerség előtti formái a különböző sorsvetések. Legfontosabb a függesztett tárgyak alkalmazása, ahol azok elmozdulása adta meg a várt jelet. Ezen eljárások ker. változata a kora újkortól Eu. sok helyén gyakorolt ítélethozatal fölfüggesztett Bibliával, imakv-vel, prot-oknál zsoltároskv-vel is. Ősibb, de ma is gyakorolt változata a rostaforgatás, amelyet egyéb célok mellett a bűnös személy kijelölésére is alkalmaztak. A legáltalánosabb m. módszer az volt, hogy a szita kávájába ollót szúrtak, ennél fogva tartották ketten ujjuk hegyével a rostát. A rosta kávájába pénzt, fésűt, imakv-et stb. helyeztek. Sztekhez intézett fohászba szőtték a kérdést: „Szt Péter, Szt Pál, fordítsd meg a rostát, ha Bálint Pista lopta el a tyúkomat”. A gyanúsítottak nevének fölsorolása közben a rosta a bűnös említésekor fordult meg. Hasonló céllal rostavetést is alkalmaztak: a földön megpörgetett rosta gurulásának irányából következtettek.

- Az eu. és m. parasztság a vízpróba mellett a boszorkány v. a rontást elkövető személy kijelölésére alkalmazta a forró ólom v. viasz, esetleg tojásfehérje hideg vízbe öntését; ilyenkor a vízben kialakuló formákból következtettek a tettes személyére. Ez igen régi, K-i eredetű eljárás: Hammurápi törv-eiben és József bibliai tört-ében is szerepel az olaj vízben fölvett alakzatából való jóslás. Népi tettes-kereső módszer volt az igézet v. szemverés okozóját vízbe ejtett parazsakkal megkeresni: a bűnös személy kilétét a parazsak lesüllyedésének mértékéből állapították meg. Mindkét eljárást főleg Közép-DK-Eu. parasztsága ismerte, az utóbbi is az ókori K-re vezethető vissza. Ezek lényegében mágikus eljárások, csak alkalomszerűen jöttek létre vallásos változataik, melyek a döntést, a bűnös kijelölését Istentől, szentektől kérték. B.A.-P.É.-**

Péterffy I:29, 44. - Pesty Frigyes: A perdöntő bajvívások tört. Mo-on. Pest, 1867. - IllésJózsef: Az ~ekről. Máramarossziget, 1899. - Mommsen, Th.: Zum ältesten Strafrecht der Kulturvölker. Jena, 1905. - Vajna Károly: Régi hazai büntetések. 1-2. köt. Bp., 1906-07. - Thót László: Az ~ekről, kül. tek. hazánkra. Bp., 1908. - Zeitschr. für Religionsgeschichte 1912:208. (Köstler, R.: Der Anteil des Christentums an den Ordalien) - Browle, Petrus SJ: De ordaliis. Romae, 1932. - Eilers 1932:17. - M. Nyelv1934. (Szendrey Zsigmond: A rostavetés) - Eckhart 1946:395. - Nottarp, Hermann: Gottesurteilstudien. München, 1956. - Thomas, K.: Religion and the decline of magic. London, 1971:230. - Hadtört. Közlem. 1986. (Borosy András: Perdöntő párviadalok Mo-on) - BL:721.

istenítélet

ellentétes érdekű felek vitájában a bizonyítás egyik formája. Az jellemzi, hogy tárgyi bizonyítékok hiányában, ill. helyett a döntést földöntúli hatalmasságoknak tulajdonított jelektől tették függővé. Ideológiai alapja az a feltevés, hogy az istenségek védelmezik a jogot, és nem tűrik el, hogy a földi igazságszolgáltatásban az ártatlan személy bűnhődjék, a bűnös pedig megszabaduljon a büntetéstől. Égi jelek – akár csoda – útján is kinyilvánítják, hogy ki az ártatlan, ill. a bűnös. Az istenítéletben való hit megtalálható az emberi fejlődés legrégebbi korszakaiban, amikor elemi erők megnyilvánulásaiból, mágiából és jóslásból következtették ki a földöntúli akaratot. Az istenítéletben – feltevés szerint – az égi hatalom személyesen működött közre, ezért a legünnepélyesebb külsőségek között várták megnyilvánulását. A próbára bocsátott személy megelőzően három napon át böjtölt és imádkozott, az utolsó éjszakát a templomban töltötte. Majd meggyónt és a szentséget is magához vette. Noha az egyház az istenítéletet elvben nem helyeselte, lebonyolításában közreműködött, szertartással is körülvette. – Az istenítéletnek különböző fajtái voltak nálunk ismeretesek:

1. A leggyakoribb a tűzpróba volt, amelynél a próbára bocsátott tüzes vasat vitt általában kilenc lépésre, vagy tüzes vason lépegetett, vagy máglyák között ingben áthaladt, vagy valamely végtagját forró vízbe mártogatta. Ha sebe meghatározott idő alatt meggyógyult, ez ártatlanságának volt a jele. –

2. A vízpróbát a 16. és 17. sz. óta nálunk főleg a →boszorkányperekben alkalmazták városi és földesúri bíróságok egyaránt. „Az vízre hányattatván, csak egyik sem ment fenékre, hanem mint a zsúpkévék: fönn úsztak...” – jegyezték fel pl. 1665-ben Sopron megyében. A gyanúsítottat – kezeit és lábait összekötve – rendszerint kampós rúd segítségével mély, hideg vízbe dobták. Ha a vízben elmerült, mint ártatlant kihúzták, és megszüntették vele szemben az eljárást. De ha a víz felszínén maradt, ezt bűnössége bizonyítékának tekintették, mert azt tartották, hogy az ördöggel társult személynek nincs természetes súlya. –

3. A keresztpróba abból állt, hogy két-három gyanúsított egy-egy kereszten kitárt karokkal állt, és akinek a karjai először hanyatlottak le, az volt a vesztes. –

4. Az evési próbánál meghatározott súlyú ételt (pl. szentelt sajt, morzsa stb.) kellett a szájába venni, és ha azt a gyanúsítottnak nehézség nélkül sikerült lenyelnie, ártatlannak tekintették. –

5. A bajvívás (párbaj) a korban szokásos eszközökkel, tanúk jelenlétében történt. A küzdelem a másik legyőzéséig tartott, de nem a haláláig. Ha a gyanúsított naplementéig védelmezni tudta magát, ártatlannak nyilvánították. A bajvívás a → pünkösdi királyságért folytatott falusi szokásban is szerephez jutott. – A 14. sz.-tól kezdve a bajvívás helyett – a tanú- és okirati bizonyítás mellett – az istenítéletnek egy új formáját alkalmazták, a tetemrehívást, amely azon a feltételezésen, hiten alapult, hogy a gyilkos jelenlétében vagy érintésére a halott sebei ismét véreznek. –

6. A sorsvetésugyancsak istenítéletnek tekinthető (sorspróba, sorshúzás stb.), amely azonban nem azt volt hivatva eldönteni, hogy valaki múltbeli esemény folytán bűnös vagy ártatlan, hanem a jövőben érvényesülő sorrend meghatározására vonatkozott, mint pl. a föld szétosztása az örökösök között (→ öröklési jogi szokások). Paraszti közösségekben, de szervezetekben is a tagok között a jogok és kötelességek gyakorlásában, valamely sorrend megállapításában messzemenően a sors döntött (sorsolás). – Az istenítéletek legértékesebb gyűjteménye a váradi Regestrum (1208–1235). Halovány emlékei gyermekjátékokban, mesékben, mondákban, népi írásokban rendszerint felbukkannak. Párbajra és sorshúzásra napjainkban is kerül sor. (→ még: rostaforgatás, → babvetés) – Irod. Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században (Bp., 1954); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek, 1529–1768 (Bp., 1970).