Payday Loans

Keresés

Nagy Endre: Szerelmesek kalauza - IV. rész
A boldog élet bölcselete és poézise
2018. február 10. szombat, 16:26

Képtalálat a következőre: „nagy endre szerelmesek kalauza”

NAGY ENDRE


SZERELMESEK KALAUZA

Képtalálat a következőre: „házasság festmény”

 

II. könyv: A házasság

(folytatás)

Képtalálat a következőre: „anna karenina könyv”

23.

A házasság legsötétebb veszedelme, amin a legtöbb jóravaló iparkodás szokott megfenekleni: a szexuális kérdés. A házasfelek szántszándékkal óvják a napvilágtól és ha tájékára vetődnek, finnyásan elfordítják a fejüket; ezért szoktak olyan könnyen megbotlani benne. Pedig, ha folyton ott állna a legtüzesebb pszichológiai és fiziológiai vizsgálatok gyújtópontjában, akkor még mindig elég lehánthatatlan titokzatosság maradna rajta. Hiszen gondolni se jó rá, hogy micsoda üres, semmitmondó látszatok azok, amelyek a gyanútlan ifjú házasokat egymás karjába vonzzák. Épp a kényes, jólnevelt tapintatosság gondoskodik róla, hogy az ifjú házasulandók szexuális téren a lehető legkevésbé tájékozódhassanak egymás adottságairól. Az a kevés útbaigazító adat, ami rendelkezésükre állhatna: egy-egy villogó tekintet, egy-egy heves mozdulat, egy-egy tikkadt szó, ma már egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a nászéjszakán megóvja őket a csalódásoktól. A szexuális hajlandóságok a delikát társadalmi intézkedések nyomása alatt megszokták, hogy elrejtőzzenek és a világ előtt csak álöltözetben mutatkozzanak. Hipokrita világunkban sohase lehet tudni, hogy melyik közömbös tekintet, szenvtelen arc mögött rejtőzik a vérszívó démon és melyik csattogó fogú, forgószemű duhaj álcázza a nyámnyila fajankót. Pedig itt még mindig csak normális adottságokról van szó, ezeknek nem minőségbeli, hanem csak mennyiségbeli eltéréseiről. Hát még milyen mélyen kénytelenek elrejtőzni a szexuális elfajzások, amelyek már nem is mint betegségek, hanem mint kiközösítő istenátkok élnek a köztudatban! A házasságok éjszakái hányszor bizonyulnak valpurgis-éjszakáknak, amelyeken eltorzult szörnyetegek tobzódnak ocsmány játékaikkal. Aztán jön a reggel, a rémségek visszahúzódnak a rejtekhelyeikre, az asszony kifürösztve, kifésülködve a háztartás dolgai után lát, a férj gondosan kiöltözködve, hóna alatt az irattáskával hivatalába megy, - folytatódik a nappali látszatélet a világ számára. Ha látjuk azokat a külszínre szilárdan épült, nyugalmas, derűs házasságokat, amelyek a szelíd polgári erények hajlékainak látszanak, gondoljunk a pincére, amelyben hátborzongató kísértetek laknak és amelyben éjszakánként elfojtott beteg szenvedélyek rikítoznak, vagy pedig kielégítetlenül megdermedt vágyak sóhajtoznak.

24.

Lawrence, a fiatalon elhunyt angol regényíró híres posthumus regényében ebbe a pincébe világított kegyetlen fényű reflektorával. Azzal foglalkozik, ami a köztudatban elfogadott "szerelem" mögött történik a férfi és a nő között. Azt a tételt magyarázza, hogy míg a szerelem pszichikai részét bőségesen kifejtette, sőt föl is cicomázta az irodalom, a fizikai részét szemérmesen elhallgatta, mint aminek jelentősége szóra sem érdemes. Szegény szerelmesek a legátszellemültebb szenvedéllyel csapnak össze, anélkül, hogy egyszer is jól tudnák lakatni egymást a szerelem tulajdonképpeni gyönyöreivel. Ők, akik olyan bőbeszédűen tudnak áradozni, amíg szerelmük szellemi téren marad, egyszerre dadogókká válnak és gyámoltalanul csetlenek-botlanak, mihelyt szerelmüket a természet törvényei szerint akarják gyakorolni. Ilyenkor kiderül, hogy cselekedeteikben egyáltalán nincs meg az együttműködésnek az az összhangja, amely szerelmi retorikájukat olyan zökkenő nélkül olvasztotta össze. Mint a fegyelmezetlen csapatok, egymástól függetlenül, egyenetlen tempóval, hol sietve, hol meg elmaradozva haladnak a közös kielégülés felé és míg a szerelmi retorikájuk mindig felgyújtja a vágyakat, magából a szerelmi aktusból egyik, vagy a másik bosszús elégületlenséggel vonul vissza. A regény hősnője azt példázza, hogy a szerelemnek ez a gondozatlanul hagyott fizikája dúlja föl a házasságokat; a szerelmesek nagyon is átengedik magukat a szerelem retorikájának, hagyják, hogy annak szóvirágos látszatai becsapják őket, ahelyett, hogy őszintén, mindenféle szentimentálizmustól mentesen kutatnák azokat a fizikai adottságokat, amelyek a szerelmi együttélésben mégis csak a legfontosabbak. A regény hősnője szerelmi házasságot kötött egy fiatal angol báróval, akinek altestét a világháborúban nyomorékká lőtték és most teljes szerelmi erejével, virulóan egészséges felső testével kerekes karosszékbe szögezve él felesége mellett. Az irodalomra veti magát és ebben a munkájában a felesége a hű segítőtársa. Nos, a nő egy napon megismerkedik ura egyik alárendelt cselédjével, egy fiatal vadőrrel és a hatalmas terjedelmű regény a kettőjük között létesült szerelmi üzemnek a majdnem tudományos, pontos és részletező leírása. Bezzeg a vadőrben nemcsak hogy nincs meg a szerelem általánosan elfogadott retorikája, de az erejükre támaszkodó emberek gőgjével meg is veti azt. Utálja a teketóriát, amellyel a "felsőbb körök" szokták kerülgetni a forró kását, és a virágos cafrangokat, amelyekbe úgy bebugyolálják a lényeget, hogy meg se találják többé. Pedagógiai módszere a széles alapokra helyezett elméleti oktatással szemben a naturalista cigányok módszerére emlékeztet. Tételei nem túlságosan bonyolultak. Akár a bokrok között a pázsiton, akár az erdészlak földön heverő vackán, akár a báróné selyemkárpitos hálószobájában kell is bemutatnia tudományát, az egyszerű vadőrt egyáltalán nem befolyásolja a környezet; olyan, mint a jó katonaorvos, aki a legrögtönzöttebb ambulancián is elvégzi operációit. Erre a mindig rendelkezésre álló munkaerejére kérkedően büszke, és a regény ellenőrizhető adatai szerint ehhez meg is van a joga. E büszkeségében megvető gyűlölettel néz le az úri szószátyárokra, akik bőségesen ontják a szerelem szóvirágait, de áradozásaiknak többnyire nincs magja. Ebből is látható, hogy ő az a férfi, akinek szerelmi konstrukciójában csak az alépítmény van meg, a férjjel szemben, akinek épp az alépítményét vitte el a világháború tragikus átka. Világos, hogy itt két félférfiről van szó, és a nyájas olvasó joggal remélheti, hogy a praktikus nő ezt a két felerészt egy egésszé fogja kikerekíteni a maga számára. De nem így történik. A nőt tökéletesen meghódítja a vadőr kissé egyoldalú, de könnyűszerrel érzékelhető életfilozófiája. Ellágyulás, részvét nélkül, sőt utálkozó gyűlölettel otthagyja férjét, családját, társadalmi körét, eddigi foglalkozását és a vadőr mellé szegődik. Sugárzó boldogsággal teszi ezt, mint aki végre megtalálta az élet kulcsát és vidám bizakodással néz a jövőbe. Ott fog élni az igazi férfi oldalán ebben az igazi, mesterkélten könnyen áttekinthető szerelemben, amelynek szilaj ritmusa kirázza a nőből a bágyasztó lelki tépelődéseket... Ezzel a regény véget ér és valószínűleg azzal a célzattal, hogy az olvasót happy-endjével megbékéltesse.

25.

De én nem hiszem, hogy a nyájas olvasó valóban megbékélne. A nyájas olvasó azt kérdi: - és aztán? Az évek gyorsan, észrevétlenül múlnak ennek a mechanizált, pompásan begyakorolt összműködésű szerelemnek a ritmusában, a férj tovább görgeti magát kerekes székében, tovább írja a regényeit és könyvtárszobájában a könyveit bújva még mélyebben nyomul előre tanulmányaiban, amelyeknek pihenő szüneteiben andalogva fog elszórakozni régi szerelmének emlékeivel. De vajon az a vadőr akkor is olyan gőgösen fogja hirdetni a fizikai erőnek egyedüli, kizárólagos jogát és hatalmát? A nő - ha marad elég pénze hozzá - továbbra is megmaradhat régi ritmusában, csak a férfit kell kicserélni. Ez nem is járhat nagy lelki válságokkal, hiszen meglehetősen közös, általános, differenciátlan tényezők cseréjéről van szó. Az ő leegyszerűsített életmotorjának benzinjét akármelyik tankállomáson beszerezheti, - a motor meg sem érzi, gépiesen zakatol tovább. De a szegény megöregedett vadőr lehorgasztott fejjel kénytelen visszahúzódni a maga által épített életrendszerből. Rideg természeti törvény ez, amely alól a legrobusztusabb vadőrök se mentesek. Kívánatos lett volna, ha a kitűnő Lawrence nem fejezi be regényét e kritikus időpont előtt, hanem egy kis útmutatást ad olvasóinak arról, hogy mivel tölti ki az öregség hosszú napjait az a házaspár, amely a fizikai szerelem egybevágó összeműködésére rendezkedett be.

26.

Talán nem nagyot csalódom, ha azt állítom, hogy - néhány kivételes szörnyszülöttől eltekintve - a nő a házasságban megtalálhatja nemi szükségleteinek kielégülését és nem is kell erkölcsi gátlásaival heves természeti erőket legyőznie, hogy a házasság korlátai között megmaradhasson. A házasság első évei valósággal az érzékiség gyakorlati tanfolyamai, amelyek a férj szakavatott vezetése alatt állanak. A férjnek a felesége a növendéke, akivel egészen más téren szerzett és más célra rendelt tapasztalatait közli. És ha a tanítvány szorgalmasan tanul is, buzgalma a tanárjának szól és nem a tantárgynak. Ifjú házasok között legtöbbször kölcsönös színjátszás az áradozó érzékiség. A férj ezt a szerepet a legénykorából hozza magával, olyan helyekről, ahol ez a megszólalás egyetlen nyelve. A feleség pedig, mint tájékozatlan partner engedelmesen iparkodik beleilleszkedni az összjátékba, de csak ő lehetne a megmondhatója, hogy a legtöbbször mennyire természetes hajlamai ellen való ez az engedelmesség. A komédia már a jegyesség idején kezdődik azokkal a folytonos összehajlásokkal, gügyögésekkel, nyalakodásokkal-falakodásokkal, amelyek gépiességükben a jegyespárok kötelező szertartásaivá lettek. Jegyeseknek valóságos fölszabadulás a házasság, amikor végre jogába léphet a mindennapos élet, kiki a maga elfoglaltsága után nézhet. Az egész napra szétteregetett szerelmi vallomások most már az éjszakai órákra sűrűsödnek össze, a férj a sok aprópénz helyett egy-egy bankóval kénytelen fizetni. Így lesz akárhányszor az élet leghatalmasabb, világteremtő emóciójából egyszerű diplomáciai aktus, leadott névjegy, formaság. És minél inkább hiányzik belőle a meggyőző hév, annál gyakrabban kell ismételgetni, mint ahogy a vitatható igazságokat szokás. No és a kényelem, amelyet egyre öblösebbé terpeszt szét a megszokás, lassanként ráneveli a férjet, hogy olyan könnyedén, gondtalanul nyúljon át egy kis szerelmi mámorért, mint egy adag aszpirinért. És amíg így lassanként elkopik benne a szerelem hatóereje, ugyanakkor a feleségben folyton követelődző megszokássá válik az, ami azelőtt női voltának legünnepélyesebb, legsűrítettebb kirobbanása volt. Az együttélés néhány éve alatt áthidalhatatlan távolságba szakadnak egymástól: egy folytonos izgalmakra kapatott nő és egy közömbössé fásult férfi. A legtöbb házasságnak ez a szexuális kórképe.

27.

Talán akkor se tévedek, ha azt mondom, hogy a férfi nem született poligám hajlammal. A szerelem egyetemes monumentalitása sohase épülhetett volna föl, ha a legszétfeslőbb nemiéletű férfiben is nem volna az a törekvés, hogy sóvárgásait egyetlen irányban fogja össze. Még a százfeleséges pasa is csak áltatja magát a száz feleségével. Akárhogy is megtömeti a háremét rabszolganővel, feleségnek végül csak egy forr hozzá. Ellenkezőleg, azt mondhatnám, hogy a férfi monogámnak született és ugyanolyan mértékben alakul át poligámmá, amennyire szerelmi élete elhajlik természetes rendeltetésétől. Jó volna végre, ha fiziológusaink valami tudományos módszerrel megállapítanák, hogy mai kiterebélyesedett, kitarkított, agyonkomplikált szerelmi életünkben mennyi szerep jut a szerelem igazi ősi indítóokainak. Azt hiszem, ez a vizsgálódás nagyon meglepő eredménnyel járna. Megállapítaná, hogy ha a szerelmi élet mögött vannak is fiziológiai ingerek, azok egyáltalán nem veleszületett adottságok, hanem éppolyan szerzett hajlamok, mint amelyek a dohányzásra, alkoholra és narkotikumokra kapatták. Csintalansággal kezdi, utánzással folytatja és végzi a megszokással, amellyel elprédált természetes ellenálló erejét helyettesíti. Hogy ez valóban így van, annak legszebb bizonyítéka az, hogy a szerelemben a még töretlen erejű ifjú sokkal kisebb fogyasztó, mint a megviselt éltesebbek. Fiatalember önként vállalt szüzességgel tud epekedni egyetlen szerelméért; míg ha éltesebb ember szerelemre gyullad is, szerelmi parazsát kénytelen pénzen vásárolt hivatásos Veszta-hölgyekkel sűrűn megfuvatni. De legtöbbször még ez a kis fizikai motívum sincs meg a szerelmi élet mögött. Legtöbbször nem találjuk ott csak azt a zavaros presztizst, amely a köztudatban a nőhódítást fölmagasztosítja. A lusta szóhasználat ma is hódításnak nevezi a világ legegyszerűbb, legmagától értetődőbb tényét: hogy a nő némely pillanatokban hajlandó igénybe venni a férfi szolgálatait. Bajos volna kikutatni, hogy micsoda ősi vad hagyományok csökevényei rejtőznek e szókép mögött, de tagadhatatlan, hogy mai társadalmunkban is az ünnepelt hősök dicsfénye díszíti a szerelem nagyfogyasztóit, holott a nők ellenállását már régóta nem a primitív, marcona, harcos férfierények, szokták legyűrni.

A harc e téren is komplikálttá fejlődött, elgépiesedett és a közvetlen nyers erőt a pénz, a hivatalos presztizs, a furfang és mindenekfölött a minden mást alárendelő, alázatos kitartás helyettesíti. Nőknél ma a legnagyobb sikere annak a férfinak van, aki hivatottságában nem nő túl azon az egy föladaton, hogy a nő engedelmes kiszolgálója legyen. Az a néhány ősi átöröklött, bágyadt mozdulat, amellyel a nő még ellentáll, adja meg a férfinak a hódítás illúzióját és serkenti újabb vitézi tettekre - még ha egyébként semmi kedve se lenne hozzá. A nő, ha kitárulásaiban a nőiesség hagyományai alól fölszabadítja magát, a legtöbb férfi támadóvágyát lohasztja le. A férjnek akkor jutnak eszébe először poligám hajlamai, amikor először veszi észre, hogy odahaza már a hódítók babérja meg nem terem számára. Így válik kívánatossá, sőt sokszor életszükségletté az új, a más, anélkül, hogy komoly fiziológiai szükségletek késztetnék rá. A tökéletes feleség azt jól tudja és egyáltalán nem nézi tragikus szemmel, hanem megértően mosolyog rajta, ha a férj néha a szomszédba pislog át. Tudja jól, hogy miről van szó tulajdonképpen és gondoskodni fog róla - nőt ennek a praktikáira fölösleges kitanítani -, hogy a férj minden egyes közeledésekor találjon annyi ellenállást, amennyi hím hódítóvágyát kielégítheti. Már megint ismételnem kell magam: a házasság nem az esküvővel létesül; az esküvő csak az első kapavágás, az építkezésnek még csak azután kell megindulnia és lassú, kitartó szorgalommal kell folytatódnia mindaddig, amíg tető alá nem jut az öregség békés hajléka: a tökéletes házasság. A legtöbb asszony ezt még mindig nem tudja; mihelyt férjhez ment, úgy lerakódik, mint aki megérkezett; úgy viseli a házasságot, mint valami kényelmes, lompos pongyolát, amely feneketlen zsák gyanánt nyeli el női csábjait. Pedig csak a házasságban kezdődik nőiességének igazi problémája: hogy meg tudja-e őrizni törvényesített csókjaiban is az első csók kívánatos frisseségét, ingerét. Csak akarnia kell és sikerülni fog, hisz maga a természet vértezte őt fel a mérsékletre és önmegtartóztatásra. Az ő föladata arra vigyázni, hogy a hitvesi csók ne ízetlenkedjék el a házikoszt egyik mellékfogásává.

E törekvésében adjon neki erőt az a tudat, hogy az idő az ő számára dolgozik. A múló évek a teremtés urát, a férfit leszoktatják cézári gőgjéről és szép lassan, de kikerülhetetlenül ráterelik a megszokások kényelmes, kitaposott útjára. Ha a fantázia lepkeszárnyain ide-oda szálldos is, a láthatatlan póráz az ő kezében van. Az öregedő ember hűsége: fizikai kényszerűség. A természet az erők lassú csökkentésével gondoskodik róla, hogy az ember meg tudja becsülni a kipróbált utak biztonságos nyugalmát. Megrögzött agglegények, akik végül is gazdasszonyukat veszik el feleségül, bizonyíthatják, hogy a megszokások milyen elszakíthatatlan szövetséget alkotnak. Eljön az idő, amikor a legvállalkozóbb szellemű ember is belefárad szerelmi expedícióiba és olyan szelíd megnyugvással tér vissza az otthon kipróbált nyugalmába, mint az elöregedett afrikai vadász tér be a hazai vendéglőbe egy kis vadpecsenyére. A legcsapodárabb férfi is megteszi végül ezt a zarándokutat hazafelé; akárhogy húzódozik is tőle, keserves csalódások kergetik haza. Eljön az idő, amikor rájön, hogy az idők múlása ellen csak egy védekezése lehet: ha van egy csudatükre, amely együtt változik vele. Ilyen csudatükre a férfinek a jó feleség, aki szívében hordozza az önámításnak, az érzékcsalódásnak leganyagiatlanabb műszerét, amit úgy hívnak, hogy: szeretet. Ő az, aki a fiát akkor is bébiként mosdatja, fésüli, becézi, amikor az már embernyi ember és az urát legényesen virítós nyakkendőkkel lepi meg, amikor az már korelnök a szenátusban.

28.

Azok a házasságok, amelyeket egy-egy kis szerelmi csetepaté derékban tört ketté, a hibás orvosi kezelésnek estek áldozatául. Anélkül, hogy a seb nemesebb életműszereket ért volna, fertőzés útján kivégzett egy életrevaló szervezetet. Ha nekem ifjú házasok szelíden szipogva, vagy szilajan sziszegve elpanaszolnák szerelmi tragédiájukat, azt válaszolnám nekik: - Várjunk harminc-negyven évig, aztán beszélhetünk róla!... Persze, ők nem tudják, hogy a házasság nem szezoncikk, nem átmeneti kabát, hanem az élet egyetemes intézménye és a téli fűtött szoba távlatából mosolyogni való bohóságoknak látszanak a tavaszi elázott majálisok visítós viszontagságai.

- Megcsalt! - zokogja a szerencsétlen asszony a pamlagra roskadva és valóban azt hiszi, hogy most már nemcsak az semmisült meg örökre, amit eddig közösen építettek, hanem annak a lehetősége is, hogy valaha elülről kezdhessék. De a tökéletes feleség nemcsak nője, hanem egy kicsit édesanyja is a férjének, ennek a szerencsétlen nagy kamasznak, aki - ezt fölényesen mosolygós bonhomiájával meg tudja érteni - sokkal jobban ki van téve az értékek erőszakos játékainak, mint ő. Ha ezeket az időleges zavarokat ma még valóban katasztrófának érzik, ennek csak ők maguk az okai. Néznék csak az egész élet nagyszabású, kerekded kompozícióját, rögtön meglátnák a kis szexuális kalandok epizódszerű jelentéktelenségét.

Azok a szexuális válságok és katasztrófák, amelyek olyan súlyos problémáknak látszanak, amíg a Bika csillagjegye alatt éltek, kívánatos mosolygó emlékképekké szelidülnek, amikorára hűvösebb csillagzat alá kerül hajótok!

29.

Képtalálat a következőre: „anna karenina könyv”

A közmondás szerint házasok, akik békességben élnek, végül hasonlítani kezdenek egymásra - éspedig nemcsak mozdulatban, szójárásban, arckifejezésben, ami elvégre magától értetődő jelenség volna, hanem külső testi megjelenésükben is. Persze bajos volna ezt a közhiedelmet természettudományosan megalapozni; legföljebb annyi látszik valószínűnek, hogy ha túlmagas férj és túlalacsony feleség folyton karonfogva sétál és ha mindkettő egyforma gyöngéd figyelemmel iparkodik a másik feladatát megkönnyíteni, végül mindketten egyformán ferde vállúak lesznek.

De ha nem is igaz a közmondás, benne rejlik az óhajtás, hogy házasfelek, akik igazán szeretik egymást, iparkodjanak egymáshoz hasonlókká válni. A megrögzött agglegények azzal indokolják a házasélettől való idegenkedésüket, hogy nem adják oda a "függetlenség"-üket. Elismerik, hogy a házasságnak megvannak a maga - főként - fizikai előnyei. Rendszeres, nyugodt élet, megbízható házikoszt, szigorú gondviselés az egészségben, odaadó ápolás a betegségben. Szívesen idézik a bölcs mondást, hogy nőtlen ember úgy él, mint az angyal, de úgy hal meg, mint a kutya, viszont a nős ember úgy él, mint a kutya és úgy hal meg, mint az angyal. De akárhogy csinálják is meg a számvetésüket, az eredmény mindig az, hogy nem adják oda a függetlenségüket a házikoszt egy tál lencséjéért. És ha egy-egy véletlen kaland, egy-egy meggondolatlan pillanat gyöngesége mégis beledönti őket a házasságba, olyan elkeseredett dühhel viaskodnak tovább, mint a hurokba esett dúvadak. A közös élet legapróbb, legjelentéktelenebb mozzanatai sorsdöntő harcokat robbantanak ki. Hogy a férj hetenként egyszer, vacsora után, lemenjen-e az asztaltársaságba, vagy ne; hogy a főtt húsnak a feleség a soványát, vagy a kövérjét hozza-e haza; hogy a reggeli újságot a feleség kapja-e előbb kézhez, vagy a férj, - ezek mind elvi jelentőségű dolgok, amelyeknek következményei a távol jövőbe ágaznak el. Makacsul, elszántan, szüntelenül folyik a két fél szabadságharca és mindketten érzik, hogy legkisebb engedékenységükkel az egész háborújukat elveszítenék. "Szeretlek, de megtörlek!" - ez a házasok csatakiáltása. Ezeknek valóban azt mondanám, hogy kár lenne az életüket ilyen folytonos csetepatékban elfecsérelniök; váljanak el és éljék az életüket külön-külön, - ahogy tudják. Az igazi házasságban csak egy egyéniség van és ez az egy egyéniség sem az egyiké, sem a másiké, hanem a kettőnek az eredője. Mindkettő a maga egyéniségéről mond le; de ez nem áldozat, hanem a közös hajlék építőanyaga. A házasság: egy öltözet két testre szabva és hogy mindketten egyformán jól érezzék magukat benne, ahhoz az kell, hogy egymás felé eső affinitásaikban jól megférjenek egymással. Az élet egy jelentős korszakában keserves, bőszítő áldozatnak látszik ez. A férj a víg cimborákra gondol, akik korlátozás nélkül követhetik pillanatnyi szeszélyeiket, teljes anyagi és erkölcsi erejükkel folyton az örömöket hajszolhatják; olyanok ők mellette, mint a vékony, de nagytüzű torpedóüldözők a nehéz vontatógőzös mellett, amely folyton ereje szakadtával zakatol és mégis alig cammog előre. A távolság illúziója képzelt örömökkel van tele és minden pillanatában képzelt örömöket szalaszt el. Szegény feleség is úgy érzi, hogy a házasság kisemmizte őt az életből. Az élet virágzó királynőjéből dísztelen, robotos háziálattá lett; a férjtől, akinek mindenét odaadta, épp azt az egyet nem kaphatja meg sohasem, amit nő férfitől várni szokott; a hódolatba rejtett sóvárgást. Az egyetlen férfi, aki megmaradt a számára, olyan közömbös kényelemmel szedegeti asszonyisága gyümölcseit, mintha tálcáról szedegetné és mégcsak arra se tartja érdemesnek, hogy lábujjhegyre egyenesedjék érette. Nem csuda, hogy folyton sóváran lesik a titkos kijáratokat, amelyeken egy kicsit kiszökhetnének a csúf kalodából. És ha kényelemszeretet, gyávaság, vagy véletlen útját is állja kirándulásaiknak, lelkükben annál bujábban paráználkodik az ellenőrizhetetlen gondolat. Közben múlnak az évek és azzal vigasztalják magukat, hogy majd ha az öregséggel kiforrnak, kihűlnek, végre akkor majd összetalálkoznak. De ez a tévedésük! A múlt fantomja süket, vak, nem lehet alkudni vele, nem lehet megindítani és mégis mindig jelen van. A múlt, amelyet külön-külön egymástól függetlenül éltek át, ott áll közöttük és nem engedi, hogy igazán összetalálkozhassanak. Most, hogy az elszakadt ifjúságból csak ők ketten maradtak meg egymásnak, talán megértik végre, hogy a téli kiszáradt gallyakat hiába ojtanák össze, ilyenkor már azok egybe nem forrnak; tavasszal kellett volna, amikor még bőven keringtek a teremtő nedvek.

30.

Megesik a házasfelek között, hogy az egyiknek sikerül ügyes államcsínnyel, vagy fölényes akarattal mindjárt az első időkben magához ragadnia a hatalmat. Ez az egyeduralom a legtökéletesebb összhang nyugalmát sikeresen pótolja. Ilyenkor szoktak együgyűen áradozva dicsekedni, hogy az én uram olyan, mint a darab vaj, kenyérre lehet kenni; vagy, hogy az én feleségem olyan szelíd mint a galamb, folyton csak az én kívánságomat lesi, neki szegénykének nincs is külön akarata. Mindkettőjük csöndes beleegyezésével örökre berendezkedik ez az oroszlán-szerződés, mintha ősidők óta így rendeltetett volna el. Az egyik folyton parancsol, a másik folyton engedelmeskedik; az egyik folyton követel, a másik folyton ad. Mindannyian ismerjük a házasságnak ezeket a glóriás szentjeit: a szegény, szerelmes szívű férjet, aki fáradhatatlanul, zsugorian robotol, hogy aztán munkája eredményét rátékozolja a feleségére és a szegény, megalázkodott feleséget, a"mintaszerű hitves"-t, aki a folytonos házimunkában lassanként lezülleszti nőiességét és minden gondját arra tékozolja, hogy a férjét még pompásabban pöffeszkedő hímmé cifrázhassa ki. Olykor az ilyenek is megkapják jutalmukat egy-egy elismerő nyilatkozatban, amely a bridzsszalonok csatáin, vagy a baráti körök éjszakai tivornyáin röppen el: az én szegény férjem most ott gürcöl a boltjában, vagy pedig, - az én feleségem ilyenkor már lefektette a gyerekeket és maga is az igazak álmát alussza, csudajó asszony a feleségem! Talán egy kis könnyet is szétmorzsolnak a szemükben és ezzel a dolog el van intézve; tovább sántikál ez a különös fogat egy közös rúdhoz kötözött kényes paripájával és rezignált szamarával...

De azt mondom nektek ti kevély, elégült uzurpátorok: reszkessetek! Reszkessetek a lehajtott fejű csöndes áldozattól, mert csöndes nyugalmában félelmetes robbanóerők rejtőznek, mint a dinamitban. Reszkessetek, mert kikerülhetetlenül eljön egy nap, amikor ezek az erők föl is robbannak. Akkorára már kiöregedett zsarnokok lesztek; a férj fölényes ereje összeomlott, a feleség diadalmas szépsége elkopott; rabszolgatartó hatalmatoknak vége van; élettárs helyett föllázadt rabszolgát találtok, akinek kezébe ti magatok adtátok a rettenetes fegyvert: egy kizsákmányolt élet keserű vádjait! És most már nem használ a szánom-bánom; az öregség már nem a próbálkozások, bizonyítgatások, meggyőzések korszaka. Előbb kellett volna: tudnotok kellett volna annak idején, hogy igazi élettársat szerezni csak becsületesen megosztott élet árán lehet. Tanuljátok meg, hogy a házasságban nem attól az élettárstól kell félnetek, aki ellentáll, harcol a maga igazáért; ezek a harcok azok, amelyek az egész életre szóló békés kompromisszumot kifaragják. De féljetek a megalázkodottól, a mindenbe beleegyezőtől, a szótalantól, a lehajtott fejűtől! Ha engedelmességét meggondolatlanul fölhabzsolnátok, ostobák lennétek, mint a gazda, aki a vetőmagot süti meg kenyérnek.

31.

Lovasember, akinek a hátas ló nem rövid időtöltés, hanem közlekedési eszköz, ismeri már az apró gyűrődések jelentőségét. Mielőtt útra kél, gondosan átvizsgálja nyergét, ruháját és ha a legkisebb gyűrődést, varratot találja is, addig nem nyugszik, amíg tökéletesen el nem simítja. A dilettáns lovas ügyet se vet rá, talán ki is neveti túlzott aggodalmaskodását, de ő tudja, hogy hosszú az út, amely előtte áll és azok a jelentéktelen kis redőcskék végül is kisebzik a testét. A házasoknak is tudniok kellene, hogy egy életre szól az utazásuk, tehát a legkisebb egyenetlenséget se volna szabad megvetniük, amikor útra készülődnek. A legtöbb ember a házasságot valami kényelmes formulának tekinti, amelyben lelkileg ingujjra vetkőzhetik és szellemi cipőjét lerúghatja magáról. Valósággal két szótára van: az egyik a külvilág, a másik az otthon számára. Az otthon neki a meghitt kulisszamögötti világot jelenti, ahol végre leoldózhatnak az arcára merevedett grimace-ok és kiszabadulhat a kötelező betanult szerep béklyóiból. Lassanként így bifurkálódnak a házasfelek szólásmódjukban, modorukban, egész külső megjelenésükben. Olyanok, mint a régimódi bérpaloták kívül nemes, klasszikus stílusú homlokzatukkal és belül azokkal az összezsúfolt, hevenyészve össze-visszadobált lakásaikkal. Akármilyen váratlanul toppan is be a vendég, kapkodás és zökkenő nélkül kész vannak a hangszereléssel; mosolygók, nyájasak, szelídek, szertartásosak. Minden szavuk, mozdulatuk, pillantásuk, amivel egymást illetik, csupa egyetértés, odaadás, szerelem. Elképzelni se lehetne tökéletesebben egymáshoz simuló duót, mint ők ketten. Aztán a mint a vendég kitette a lábát, a láthatatlan karmester lekopogja az egész produkciót, a féltett hangszerek a sutba dobva szanaszét. Ismert közhely, megemlíteni is szégyen, hogy a hivatalnok, aki följebbvalóival szemben csupa sima, hajlós alkalmazkodás, odahaza irgalmatlan despota, a tánc- és illemtanár, akinél jobban senkisem ismeri a bókolás művészetét, otthon durva és modortalan, mint a bocskortalp és a jótékonysági nemtő, a nőegyletek fuvolahangú szónoknője, akinek fülében a brilliáns is az emberszeretet csillogó könnyévé lágyul, otthon rikácsoló, házsártos bestia. Minden értéket, amit az átörökléstől, neveléstől, kultúrától, civilizációtól kaptak, odakünn tékozolnak el, haza mindig üres kézzel jönnek és még ők csodálkoznak rajta, hogy nem találnak otthon boldogságot! Bolond! Mit keresel ott, ahova semmit se tettél? Az egész világot körül tányérozhatod alakoskodásaid után, de otthon semmi várni valód sincsen - otthon leleplezett komédiás maradsz. Magad vetkőztél pőrére otthon.

32.

 

Képtalálat a következőre: „anna karenina könyv”

Az igazi házasságban a királyi udvarok merev szertartásosságának kellene uralkodnia. A királyi udvarokban ezeket a szertartásokat évezredes gyakorlat alakította ki, éspedig azzal a gyakorlatias céllal, hogy a szabadjára engedett mindennapos érintkezési formák a nagy gonddal fölépített királyi tekintélyt lassanként alá ne moshassák. De még ennél is fontosabb rendeltetése van a szertartásnak a házasságban, amelyben két embernek legaprólékosabb, legmeghittebb funkcióival kell egy hosszú életre egymáshoz illeszkednie A legtöbb ember otthon fölszabadítottnak érzi magát a társalgás minden megkötöttsége alól. A szókimondásnak olyan fesztelenségét honosítja meg, amelyben már nemcsak az árnyalatoknak, hanem az alapvető fogalmaknak jelentősége is elkopik. Így maradoznak el a társalgás legszebb ékességei, a körülírások, képletek és a beszéd egyre vaskosabb, tömörebb szavakba zsugorodik össze. Végül úgy állanak egymással szemben, hogy a legkezdetlegesebb eseményektől eltekintve, semmiféle közölni valójuk sincs egymással, sem önmagukról, sem a nagyvilágról. A házasembernek nagyon meg kellene hökkennie, amikor otthon az első szabadjára eresztett szó kiröppen a száján. Arra kellene gondolnia, hogy egy olyan kupéba köpött bele, amelyben egy egész életet kell átutaznia. Hangban, mozdulatban respektálnia kellene azokat a korlátokat, amelyek a mindennapos érintkezést az eldurvulástól védik. Hipokrízis? Ne ijedjünk meg a szavak terrorjától. A hipokrízis, amely másokért vállalja az alakoskodás nyűgét, még mindig derekabb dolog, mint a trágárság, amely egy lépésnyi kerülőre is lusta. Egy kis hipokrízis nélkül elképzelni se lehet a jó házasságot, amelynek mégiscsak az a fő feladata, hogy egy hosszú életen át a legkiábrándítóbb közelségben is megőrizze két ember illúzióit. És ebben az irányító szerep nem a férjnek jut, hanem a feleségnek.

A feleségnek nem lehet bántóbb tapintatlansága a férjével szemben, mintha otthon kényelemszeretetből a nőies tetszenivágyást elhajítja magától. Ha a házasság falai közül kifelé kacérkodik, ezt a vágyát akarja jóllakatni és aligha gondol arra, hogy nincs abban a hódításnak semmi dicsősége sem, ha a gondmentes könnyű kaland csalétkén meg is akad egy-egy lézengő lovagja. Szebb, kecsegtetőbb, dicsőségesebb hódítás lehetősége vár rá otthon: hogy a kiábrándító közös életet, a mindent elkoptató megszokást legyűrve, egy egész életre frissen tudja tartani a maga számára férje szerelmét.

33.

Okos feleség a kétszobás lakást is úgy tudja beosztani, hogy neki külön hálószobája maradjon. Az ember fizikai életének megvannak a maga misztériumai, amelyeken ha rajtakapja magát; emberi méltóságát pocsékolja el. A tetszeniakarásnak megvannak a maga titkos, fortélyos szertartásai és az a nő, aki ilyenkor nem húzódik vissza a kulisszák mögé, ezzel a maga désinteressementjáról tesz vallomást. A nőnek mindig kell lennie egy pontjának, amely felfödhetetlen és egy zúgjának, ahova visszavonulva, férfi nem követheti oda. Az a gátlás nélküli bizalmaskodó hang, amely házasfelek között meghonosodik és amely tétovázás nélkül, fesztelenül nyúl a legközvetlenebb szavakhoz, nemcsak meghitté teszi viszonyukat, hanem lassanként eloszlatja a különneműség varázsát is. Házasfelek között minden parlagi szó a szexualitás egy-egy hatóerejét sterilizálja. Végül is a puszta szavak egymás iránt tökéletesen közömbösekké lúgozzák őket. A házaséletben unosuntig ismert jelenség az már, hogy ha nőlátogató jön a házhoz, a férj sietve hozza rendbe a ruháját, simítja le a haját, húzza ki magát - szóval visszaalakul férfivá; viszont ha férfilátogató jön, a feleség zárkózik el gyorsan laboratóriumába, hogy magára kapkodja női csábjait. Megszokott, apró gesztus ez, de ebben az egy gesztusban benne van az egész házasélet sivár, szomorú csődje. A tökéletes feleség annyira mindvégig tud hatni a férjére, hogy kihúzza magát a közelében. A tökéletes feleség a leghosszabb együttlét után, a legmeghittebb közelségben is meg tud őrizni magán valami meghódítani valót.

34.

A feleség azzal is végzetesen ront a házasságon, ha gondosan elkülöníti magát a férje foglalkozásától. Persze erre megvan a maga mentő formulája: nem akar a férje munkájába kontárkodni. De azt hiszem, inkább a kitartott nők kényelemszeretete készteti erre. Sok tűnődéstől, nyugtalanságtól, lelkiismeretfurdalástól kíméli meg magát, ha nem firtatja, hogy milyen kanyargós utakon, milyen keserves küzdelmekkel teremti elő a férj a pénzt. Eleinte nincs is baj; hiszen még virágjukban vannak azok a közös területek, amelyeken egy kis játszadozásra összejöhetnek az élet szünóráiban. Még egy bizonyos költői szépségnek sincs híjával a dolog. A férj titokzatos rablóvárából olykor mint szerelmes lovag tér meg, hogy egy-egy kis zsákmányt kanyarítson a szeretett nő nyakára, karjára; a nő pedig puha kezével simítja el a redőket hű lovagja homlokán. Elvégre még a háreméletnek is megvan a maga virágzó tavasza és forró kánikulája. De idővel a férjet egyre jobban elnyeli a munka és a nő egyre távolabb marad el tőle. És eljön az idő, amikor ha összekerülnek, többé semmi mondanivalójuk sincs egymásnak. Sőt eljön az öregség is, amikor az volna a rendeltetésük, hogy egymás életének tanúi legyenek és ők ketten oly értelmetlenül, csodálkozva néznek egymásra, mint két idegen. Keresik az utat, amelyen együtt haladva, idáig jutottak és alig találnak néhány pillanatnyi összetalálkozást, amelynek mámorát azonban többé sohasem fogják tudni fölidézni... A nő visszagondol múltjára és életének apró eseményei, kis örömei, pörpatvarai széthullanak, mint a mozaik, amelynek kötőanyaga kimállott. A férj pedig múltjába visszanézve, csak a munkáját látja, amelynek gondját mindig osztatlanul, önmaga hordozta és amelynek árja úgy elöntötte élete egész medrét, mint a folyam a kavicságyat. Most már itt volna az ideje, hogy kettesben maradva, a nyájas emlékezésben újra éljék a múltat; de egy múlt helyett kettőt találnak, amely egymástól különváltan nyúlik hátra és nincs az a hatalom, amely újból egybe tudná forrasztani a kettőt.

35.

Hyppolit Taine mondta, hogy a legnagyobb ízléstelenség, ha olyan ember hív vendéget, aki nincs a vendéglátásra berendezkedve. Ezt az ízléstelenséget fiatal házasok szokták a leggyakrabban elkövetni. Szegény vendég gyanútlanul lubickol az ős-tó időtlen boldogságában, amikor egy mámoros csók egyszercsak kicsalogatja őt paradicsomi állapotából egy kis földi vendégeskedésre. Kétségtelenül folyton azt fogja érezni, hogy "mal tombé", rosszkor érkezett. Legtöbbször már a puszta elszállásolásának a gondja is össze-vissza kuszálja a kis lakás rendjét. A férj kénytelen párnáival, paplanával átköltözni az ebédlőszoba díványára és ott is cifrákat káromkodva álmatlanul hánykolódik, ha a kis vendég rendes éjszakai tüdőgyakorlatait végzi. Arról a vendég igazán, nem tehet, hogy legjámborabb, legközömbösebb megszólalása is fájdalmas sírásnak hangzik, mint ahogy a páva legolvadékonyabb szerelmi megnyilatkozása is éles fültépő jajkiáltás. A feleség aggodalmasan nézegeti a tükörben termetét, amelyet az anyaság kezd kiduzzasztani gyöngéd leányos formáiból. Ahelyett, hogy összekötő kapocs lenne vendéglátó gazdái közt, elválasztó akadály köztük, aki folyton másirányú terveiknek áll az útjában. Gyatra kis szerkezetének sűrű szeszélyei az utolsó pillanatban az ajtóból szólítják vissza őket; újból le kell rakodniok, a feleség nekigyűrkőzhetik, hogy a kamillateát megmelegítse, a férj pedig a füstbe ment este bosszúságát belerágja a cigarettájába és merész, furcsa gondolatokkal revideálja az apaság érzéskomplexumát. Ők ketten egymáshoz való viszonylatukban még ott vannak a mindent átértékelő szerelmi turbékolás regiszterén, de már a kis jövevény kedvéért meg kell tanulniuk a vaskosabb társalgást is, amely a romantikus szóvirágok helyett tele van a hollandi zsánerképek lucskos motívumaival. A kis vendég olyan, mint a gondatlan iskolásgyerek, aki szerelmi érintkezésük leggyöngédebb lapjaira hinti pocáit. Mindketten úgy érzik, hogy az ő jövetelével eddigi életük derékban tört ketté és rezignált sóhajjal veszik tudomásul, hogy egy egészen új élet kezdődik a számukra egészen új kötelességekkel és örömökkel. Még alig kezdték kiépíteni egymás kultuszát és máris egy új bálvány felé kell fordulniok, aki zsarnokmódra köti magához teljes erejüket, érdeklődésüket.

Ifjú házasoknak azt ajánlanám, hogy az első évben ne is hívjanak vendéget házukba. Várjanak; éljék ki gondtalanul annak az örömét, hogy egymásra találtak. Ne féljenek, ez az öröm hamar hűlni fog és a gyerek akkor olyan égi ajándék lesz, mint a meteor, amely a napba hull és a hunyó tüzet újból lángra lobbantja. Mindkettőjükben egyformán meg kell érnie a gyermek utáni vágynak. A hívó szónak külső ösztönzés nélkül, egyszerre kell fölcsendülnie bennük. Ez a legihletesebb, legszerencsésebb fogantatás pillanata. A kis fészeknek előre pontosan meg kell ágyazva lennie, a költségvetésnek gondoskodnia kell a leendő trónörökös civillistájáról. De ami mindennél fontosabb: a férjnek és feleségnek lélekben őszintén apává és anyává kell érnie. Tudomásul kell venniök, hogy a gyerek nem játékszer, se nem dísztárgy, hanem kis világuk egy új központja, amely ezután mindkettőjük életében mindennek egyetlen kiindulása és megérkezése. Persze, ne beszéljünk itt a gazdagokról, akik a gyereket többi életgondjukkal együtt rábízzák arra az apparátusra, amelyet pénzükkel építenek maguk köré. Az a gyerek, aki a nörszök, nevelők, káplánok adminisztrációjában adódik kézről kézre, pompázó életüknek nem szerves része, hanem egyik reprezentatív tétele csupán. Egy rendszer neveli föl, de nem is képvisel mást, csak egy rendszert, amely így marad fönn nemzedékről nemzedékre. Az ilyen túlméretezett élet nagyonis tág ahhoz, hogy a szerény családi boldogság megmaradhasson benne. A túlságosan szövevényesre szervezett életapparátus éppúgy megakadályozza a házasfelek összműködését, mint az elzsírosodás a szív izomrostjaiét. Beszéljünk csak arról a családi életről, amelyet egyedül vagyok hajlandó normálisnak, emberinek nevezni és amelyben senki se háríthatja át a pénz mesterséges hatalmával másokra a maga természetadta föladatait.

36.

Képtalálat a következőre: „anna karenina könyv”

Az ilyen családban a gyermek nem valami hagyományos járulék, amelynek az a hivatása, hogy a fölszerelést kiegészítse, hanem új cél, amely mindkettőjük életét valamennyi törekvéssel könyörtelenül maga felé irányítja. Meg kell érteniök, hogy zsarnok a gyermek, aki alkura egyáltalán nem kapható. Folyton csak követel és minden áldozatra csak egyetlen jutalma van: hogy létezni kegyeskedik. Az a szülő, aki lélekben holmi adásvételi szerződést köt a gyermekével, akkor is, uzsorás, ha a legtöbbet adja és a legkevesebbet várja vissza érte. Egyébként szánalomraméltó, póruljárásra ítélt uzsorás, mert minél inkább számít a kamatokra, annál kevésbé kapja vissza. Gyermeket csak az szólítson a világra, aki valamennyi jövőbeli áldozatát már előre bőségesen megjutalmazottnak érzi általa. Sajnos, a legtöbb gyermek úgy jelenik meg e földön, mint egy vigyázatlan pillanat következménye, amelyet a szülők fejvakarva, fanyalgó rezignációval vállalnak, mert nem tehetnek másképp. Minden gondoskodásuk súlyos áldozat, amit önmaguktól vonnak meg, folyton magukon érzik a szülői kötelességek terhét, amelynek számláját lépten-nyomon mártír arccal prezentálják a szerencsétlen gyermeknek. Így nő föl a nyomorult gyermek egye gyarapodó szellemi púpjával, a legnyomasztóbb lelki teherrel: azzal a tudattal, hogy már a puszta léte folytán két embernek örökre lekötelezett adósává lett. Az ilyen gyermek a szülőiben folyton a hitelezőt látja és a hitelezőt általában nem szokták szeretni az emberek.

37.

A szülőnek azt is tudnia kell, hogy a gyermekkel szemben csak egy nevelőeszköze van: a maga életének szemléltető példázata. Hiábavalók az erkölcsi tanítások és a legtudományosabb pedagógiával kiadagolt fenyítékek; a nyitottszemű gyermek minduntalan összehasonlítgatja tanítóinak és bíráinak gyakorlati cselekedeteit azokkal az elméletekkel, amelynek alapján büntetnek és jutalmaznak. Tulajdonképpen nem a szülők nevelik gyermeküket, hanem a gyermek neveli szüleit. Arra kényszeríti őket, hogy olyanok legyenek, amilyennek őt óhajtanák kinevelni. Így derül ki, hogy a házaséletben a gyermek nem cél, hanem eszköz, amely a családot egy közös, magasabb erkölcsi színvonalra emeli. A gyermek nyiladozó értelme mindig működik és mindenüvé elhatol. Rettegjetek az együgyű gyermek tekintetétől, mert az ő viasz-lelkében minden tapasztalat örök nyomot hagy! Ez az a közönség, amely a legmesteribb komédiázást is megbuktatja. A szülői terror parancsszavával rákényszeríti a gyermekre a bálványimádást, de a meghunyászkodás mögött már a legzsengébb korban ott él a lázadás szelleme. Ebben a rossz színjátékban hazugul, gyűlöletesen konganak az erkölcsi tantételek, amelyeket maguk a szülők hazudtolnak meg minduntalan életükkel. Vissza akarnak élni a gyermek jóhiszeműségével és bálványokká pöffesztik magukat előtte. A legtöbb szülő balek közönségnek nézi a gyermekét, aki előtt végre sikeresen eljátszhatja azt a nagy szerepet, amelyet az élet színpada eddig megtagadott tőle. Mindegyik a gyerekével kompenzálja magát azokért a lelki nyomorúságokért, amelyeket eddig életében magával hurcolt. Aki odakünn gyáva, megalázkodó szolga, az otthon a gyermeke előtt kidüllesztett mellű, rettenthetetlen hős, akit semmi sem riaszthat vissza attól, hogy a maga igazságait ki ne bömbölje. A haszonleső zsebrák otthon csupa kenetes önmegtartóztatás; a modortalan durva vadállat otthon csupa fuvolázó angyali szelídség.

Csakhogy - és itt a végzetes csalódás -, a gyermek a legkényesebb közönség. Arcjátéknak, hangnak, gesztusnak a legbágyadtabb rezdülésében is megérzi a hazugságot. Mindent meglát, mindent megőriz, - nem lehet becsapni. Este amint kis ágyában magára marad, borzadva tart szemlét legújabb leleplezései fölött; magábazárja azokat, mint összeesküvő a titkát, ott élnek, bokrosodnak, virágzanak tovább. Ezek azok az éjszakai rémek, amelyek a gyermek álmát megvacogtatják. Reggelre kelve tovább sajog benne a gyanakvás, amelyet már csak a félelme tud pórázon tartani. Így aztán, amikor végre kikerül a szülői fegyelem köréből, úgy érzi magát, mintha a hazugságok dohos világából került volna ki a szabad levegőre. Minden gyermek lelkében egy-egy Hamlet gyötrődik. A legtöbb gyermek mikorára felnő, úgy hunyorít össze a szüleivel, mint a bűntársaival.

A szülők csak azt az erényt nevelhetik a gyermekükbe, ami bennük is megvan. És az erények legelseje, amely a többinek az útját megnyitja: az őszinteség. A szülő épp akkor rontja le tekintélyét, amikor a legjobban fönntartani óhajtja és hitvány bádogerényekkel feddhetetlen lovaggá páncélozza magát. Ellenben minden emberi gyarlósága, amelyet őszintén föltár, egy-egy újabb szál, amellyel gyermekét magához fűzi. Ne tartsa távol a gyermekét, hanem iparkodjék a maga emberi közelségébe emelni és mutassa meg neki őszintén emberi szenvedéseit, amelyeket a maga hibájából kell elviselnie. Ne sajnálja életét valamennyi gyatraságával együtt kitárni előtte tanulságos példának. Nem kell attól tartania, hogy az elidegeníti tőle gyermekét. Ellenkezőleg, annál jobban meg fogja szeretni benne az embert, akit a természet rendelt a számára, hogy a maga szenvedéseivel váltsa meg neki az élet nagy tanulságait. Lemond a tiszteletről, amelyet a legtöbb szülő gyermekével szemben kiváltságos jussának tart. De ezt a tiszteletet a gyermek nyiladozó értelme úgyis napról napra mindjobban szétszaggatná. Ellenben az a szeretet, amellyel a szülőnek sikerül gyermekét magához fűznie, egyre szorosabbá, emberibbé válik. Az igazi, hazugságmentes családi életben szülő és gyermeke között olyan barátság fejlődik ki, amilyen az élet semmiféle más viszonylatában meg nem terem. Ezt a barátságot az évek el nem koptatják; ellenkezőleg, egyre nemesebbé patinázzák. Ennek a barátságnak semmi köze sincs a tisztelethez és hálához; nincsenek hideg szertartásai és unott kötelezettségei, hanem eleven kötelék az, amely mindkét félnek a szívében gyökerezik. Emberekről van szó, akik tanúbizonyságai közös munkásai, osztályosai múltjuk legapróbb mozzanatainak is. A gyermek felnő, esetleg túlemelkedik szülei körén, új lehetőségekkel új célokért él, de olyan magasba nem emelkedhetik, olyan messzeségbe nem távolodhatik, hogy ez a híd megszakadhasson. Ezen a hidon mindig mindenünnen vissza fog térni szüleihez; nem azért, hogy tiszteletét kifejezze, sem hogy háláját lerója, hanem a maga gyönyörűségére, hogy a közös emlékekben visszafiatalodjék. Szülő, aki jól neveli gyermekét, öregségére szerez barátot magának.

38.

Most, hogy vállalt feladatom vége felé járok, talán megállhatok egy lélegzetvételre, hogy megmutassam végre azt a tökéletes feleséget. Hogy hívják? Hol található? Hadd bámulhassák meg ezt a csudát.

Őszintén megmondom: nem tudom, hogy hívják, nem tudom, hol található. Sőt bevallom azt a gyanúmat, hogy sehogy se hívják és sehol se található. A tökéletes feleség különváltan a természetben elő nem fordul. Se egyéni állaga, se külalakja nincsen. Nincsenek állandó törvényei; szabályokkal körül nem határolható. A feleség csak a férjhez való viszonylatában válik tökéletessé. Annyiban tökéletes, amennyiben a férjjel együtt egy kerek egységet tud alkotni. Ez talán sohasem sikerül. Talán sohasem sikerül két embernek önfeláldozással, szerelemmel, bölcsességgel érdekeit olyan tökéletesen egymáshoz idomítani, hogy a nyugalmas felszín alatt ne forrjanak tovább a lebéklyózott egyéniségek lázadó erői. De ha sohasem sikerül is, a cél megmarad és ez az egy cél érdemes arra, hogy a házasságot az egész életre ellássa iránnyal és tartalommal. Egyedülálló emberek, akik okos önzéssel maguknak tartották fenn az élet előnyeit, gyakran érzik ezt a nyugtalanságot. Jövedelmüknek nincs egy fillére sem, amely ne az ő javukat szolgálná; életükből egyetlen falatot se kell másnak juttatniuk; napjuknak nincs egy pillanata sem, amelyet ne a maguk közvetlen impulziója szerint tölthetnének be. Akkor feküsznek, amikor elálmosodnak, akkor kelnek, amikor kedvük tartja. Szabadok, mint a madár, övék az egész világ. Ahol jól érzik magukat, ott ragadnak; ha elunják, odébb állnak. A lakásukban ketten laknak: ők és a csend. Akár egész nap pucéron járhatnak egyik szobából a másikba, mindent felforgathatnak, senkinek se tartoznak számadással. Van cselédjük, aki gondjukat viseli és akinél a fizetéssel minden adósságukat egyszer s mindenkorra lekvittelik; ha jól végzi a dolgát, marad; ha nem, - le is út, fel is út; az egyik helyett jön a másik; nincs is személyisége, csak a funkciójában jelentkezik, mint a láthatatlan kémiai szerek; az élet mindenféle lelki válságok nélkül simán halad tovább. Ha vannak olykor megpróbáltatásai, legalább nem kell a maga baját mások sopánkodásával megtetéznie, hanem sebével visszahúzódhatik a maga odvába, mint ahogy a dúvadak szokták. Az a házikoszt ósdi babona; nincs az a jó gazdasszony, aki úgy tudna főzni, mint a vendéglő szakácsa és a vendéglői étlap egész gazdag skálája odakínálkozik neki. A kisüzemet itt is legyőzte a modern nagyüzem. Folyton kitapogathatja magát, bármikor megcsinálhatja a leltárt, hogy hányadán áll a világgal szemben, sose kell mások miatt remegnie. Ha egészséges - egészséges, ha beteg - beteg. De nem kell egészségesen is betegként szenvednie mások betegsége miatt. Na és ha beteg, ott van a szanatórium nagyszerű ápolása; nincsenek drámai fellobbanásai, de ellankadásai sincsenek, hanem nyugodt és fáradhatatlan, mint a gépies szakavatottság. Gyöngyélet a legényélet. Egyszerű matematikai tétel az egész: ha valamit kétfelé osztok, csak a fele marad nekem. Ez sarkigazság, lehetetlen vitatkozni vele.

39.

És mégis!... Mikor a vendéglőben legsikerültebb vacsorája után a borospoharába bámul, amikor otthon legnyugalmasabb pásztorórája után a nyakkendőjét kötözgeti a tükör előtt, amikor késő éjszaka az áldott csöndben elkattantja éjjeliszekrényén a villanylámpát és álmos sóhajjal a fal felé fordul, - mégiscsak végigfut rajta valami titokzatos borzongás, mint a körülzárt tengerszem tükrén. Ugyan mi hiányzik ilyenkor neki? Én megmondom: ez a hiány, ez hiányzik. Hiányzik neki valami, amiért kisebbség érné, amiért fel kellene áldoznia valamijét, amiért szenvednie kellene, - amiért érdemes volna élnie. Jó volna lelkendezve rohanni éjjel orvosért, patikáért, szorongva hallgatózni egy ajtó mögött és felmagasztosulva hiphiphurrázni, amikor a hőmérő higanya először száll vissza normálisra. Jó volna hazavinni a meglepetésnek szánt ajándékot, egész úton aggodalmasan tapogatni, hogy megvan-e még, aztán vigyorgó arccal napfürdőzni abban az örömben, amelyet ő gyullasztott ki. Jó volna kiránduláson a nyakában cipelnie egy pajkos, nyughatatlan porontyot, aki a haját úgy ráncigálná, mint a kantárszárat. Jó volna legkedvesebb falatját gondosan lemetszenie, villára tűzve átcsempészni a másik tányérjára és egy üres nyeléssel ezerszeresen átérezni ízét, zamatát. Jó volna... minden jó volna már, csak egy kicsit szabadulni tudna önmagától, ettől az elfásult hangszertől, amely üresen kongatja az élet szavát, se az öröm, se a bánat melódiáját kiverni nem tudja már, olyan, mint a rugalmasságából kiereszkedett doromb.

A próféták a világ kezdete óta az élet egyetemes orvosszeréül a szeretetet prédikálják. Az emberek szeressék egymást, mint ahogy az Alkotó szereti őket. Ámbár azt még nem sikerült elég meggyőzően dokumentálniok, hogy az Alkotó valóban szereti az embert. Még akkor sem, ha mindazt a sok szenvedést, elemi csapást, ami az embert hibáján kívül sújtani szokta, az Alkotó pedagógiai fenyítékének tünteti fel, hogy teremtményeit a javulás útjára terelje. Ha az Alkotó teremtményei javulásra szorulnak, akkor önmagát kell javulásra intenie. Mint ahogy, ha az agyagminta nem sikerül, a szobrász hiába pofozza össze-vissza, attól a szobor meg nem javul. Semmi jogunk sincs feltételeznünk azt, hogy az Alkotó szeret bennünket. Őszintén szólva, a legmagasabb, tökéletes lény szeretetére nem is igen vagyunk alkalmasak. Inkább azt kell hinnünk, hogy az ő kifürkészhetetlen céljainak vagyunk közömbös eszközei. És ha ilyennek látjuk a világunkat, ilyen ellenségesnek, vagy legalábbis hidegen közönyösnek: akkor megértjük végre, hogy ember szeretetet csak embertől várhat. Reménytelenül nagy a világ és reménytelenül kicsi az ember; erejét, bátorságát csak egymáshoz bújva növelheti. Így érezheti magát szegény földgolyó is, ha vaksi szemével a hideg világűrbe néz és engedelmesen beáll a naprendszer bolygó-fürtjébe. A szeretet az, ami az ember erejét megsokszorozta és a természet urává emelte. Szeretet nélkül az ember volna a föld legnyomorúságosabb, leggyámoltalanabb teremtménye. Éhen pusztulna a legelésző barmok kosztján, mert nincs kérődző gyomra és a ragadozók asztala mellett, mert gyönge a foga és karma, örökké éhesen és rettegve kódorogna. Sohasem ismerné azt a békés gyönyörűséget, amellyel a legelésző barom orrát a dús fűben felejti, sem azt a királyi nyugalmat, amellyel az oroszlán lakomája után ellustálkodik. A szeretet az, amely a maga erejét a társai erejével egy közös cél szolgálatában fogta össze és a szeretet gyullasztja ki ötletességét, hogy meg tudja találni a kerülőutakat, amelyekkel a nyers erőt hátbatámadhassa.

40.

De az a szeretet, amit a próféták ezer és ezer év óta prédikálnak, ma is csak kenetesillatú szó maradt. Ma még mindig olyan ez a szeretet, mint a vulkán tüze: az ember eléghet benne, de a mindennapos leveskéjét meg nem főzheti mellette. Az ember kénytelen azt kérdezni önmagától, hogy ennyi ezer év alatt egyáltalán beszivárgott-e a lelkekbe akár csak egy ujjnyira is a próféták isteni tanítása a szeretetről? Ne tévesszen meg bennünket, hogy a jótékonyság működési köre egyre tágul, sőt bizonyos vonatkozásokban már egyetemes emberi szolidaritássá szélesedett. Ennek nem a felebaráti szeretet a rugója, hanem a jól megfontolt óvatosság, amely szeretné olcsó szerrel semlegesíteni a társadalomban összegyülekvő robbanóerőket. Ez nem szeretet, hanem rendészeti intézkedés, amely nemcsak emberibb, de olcsóbb is, mint amit a fegyverek hajtanak végre. Azt kell hinnünk, hogy az ember lelke egy minden páncélnál keményebb páncél, amelyen a szeretet tanítása nem bír áthatolni, akármilyen magasból, akárhány ezer év óta, akár égi manna, akár szodomai tűzeső alakjában zuhog is le rája... Pedig ez a szeretet itt van, mindnyájan érezzük magunkban. Ha nem így lenne, akkor már a szava is rég elveszett volna az értelmetlenné vált ősi szavak lomtárában. De nem veszett el; erjesztő ereje ma is olyan, mint a friss élesztőé; ha felhangzik, a legdurvább lélekben is gyönyörű sóvárgások sajdulnak meg. Ugyanaz az ember, aki a maga összességében azt az ocsmány véres ponyvaregényt csinálja, amit világtörténelemnek hívnak: egyénenként a szeretet leggyöngédebb mozdulataira, leghősiesebb önfeláldozásaira hajlandó. A világtörténelem rikító kanavásza a fonákján tele van szőve a szeretet rózsaszínű selyemfonalaival. Kétlaki állat az ember: történelmi szerepében vérengző fenevad, de otthon gyöngéd, szerető családtag. Az emberiség túlságosan nagy edény a számára; a család az a kis lombik, amelyben a szeretetnek emberhez méretezett adagja készül.

41.

Franciául az ollót úgy hívják, hogy "Les ciseaux". Csak többesszáma van. Le ciseau, egy véső; de két véső már nem két véső többé, hanem egy olló. Az olló tehát nem egyszerű összeadási művelet eredménye; az olló két fele megőrzi a vésők ősi tulajdonságait, de mihelyt egyesül a kettő, új, eddig ismeretlen képességekkel gazdagodik.

A magyar nyelv a maga ösztönös zsenialitásával az élettársat feleségnek nevezte el, de az ázsiai hímuralom megakadályozta abban, hogy ne csak az asszonynál, hanem a férjnél is bevallja ezt a feleséget. Elhihetjük, hogy az ember egymaga nagyon is tökéletlen szerkezet a természettel szemben. Nemcsak arra gyönge, hogy megbirkózhassék a természettel, hanem hogy kiélvezhesse annak lehetőségeit. A magányos ember élete egy csöppet se volna komplikáltabb, mint akár a földi gilisztáé. Durva érzékei eljuttatnák öntudatához az élet kezdetlegesebb behatásait. Érezné az éhséget, szomjúságot, a hideget, meleget, volnának kéjek, amelyekre ernyedten kinyújtózkodnék, kínok, amelyekre görcsösen rángatóznék és - ennyi volna az egész. Azok a magasabbrendű érzések, amelyek az érzékek megkerülésével, a rokonszenv reakciójával jutnak el az öntudatba, örökre rejtve volnának előle. Formák, színek, ízek szűretlenül ömlenének beléje, mint egy sötét verembe, amely örökre eltemetné az egyetlen, ami a világ képét az emberhez méltóvá teszi: az árnyalatokat. Az atomoktól az égitestekig egyszerű primitív a világ: gazdaggá csak az ember teszi azt, aki prizmáján megszámlálhatatlan árnyalatokra bontja. Az ember adja meg a hajnalnak a mosolygó reménységet, a viharnak a fenséget, az alkonynak az édes szomorúságot. A dolgok mélyebb jelentőségét csak az tudja kiolvasni, aki azon a prizmán át nézi a világot. És az a prizma a szeretet. A teleszkóp és a mikroszkóp a végtelen nagy és végtelen kicsi szélsőségeiben a színtelenséget és széthullott formákat mutogatja csak meg az embernek; a szeretet az a műszer, amelyen az összefüggések nagyszerű rendszerét megláthatja. Ha valakinek sikerül is megkaparintania a fa legszebbik gyümölcsét, hiába húzódik vele vissza az odvába önzően, hogy háborítatlanul fogyassza el egymaga, - annak a gyümölcsnek igazi ízét, zamatát csak akkor fogja tudni, ha van valaki, akinek a felét odakínálhatja. És hiába bandukol valaki a világ legmosolygósabb ege alatt, a világ legkékebb tengerének partján, - azt a mosolyt, azt a kékséget nem az égről és tengerről lehet leolvasni, hanem csak az útitárs arcáról. Az egyedüllét nemcsak komor, hanem együgyű, süket és vak. Aki egyedül él, bekötött szemmel és bedugaszolt füllel járja a világot. A világ leggyönyörűbb pontja is jelentéktelenné válik, ha az ember egyedül telepszik melléje és a világ legjelentéktelenebb pontja is gyönyörűvé válik, ha két egymást szerető ember találkozik benne össze.

42.

Addig senki se teremthet boldog házaséletet magának, amíg rá nem jön, hogy a tökéletes feleség nem munkatárs és nem a szexuális szükség, hasznos berendezkedése, hanem az embernek magasabbrendű emberré való kiegészülése. A közös munka mindennapos torzsalkodásai, a szexuális élet egymást marcangoló csalódásai csak tisztító tüze annak a szeretetnek, amely az igazi házasságban a férjet és feleséget összeforrasztja és amely az emberi társadalom semmiféle más viszonylatában meg nem terem. Csodálatos viszony, amelyben mindegyik a maga érzékeit a másik számára tartogatja. Két tükör, amely a fényt egymásnak adogatja és ezzel megsokszorozza. Az ember a munkájához akármikor találhat segítőtársat, a szexuális görcseit is föloldhatja akárhol; nem csuda, hogy aki ebből a szögből nézi az életet, a házasságot, tökéletlen, idejemúlta intézménynek látja. Folyton az áldozatokat érzi benne, anélkül, hogy a nyereséget oka volna megbecsülnie. De - ezt mi már tudjuk - az élet nem munka és nem szexualitás. A munka küzködésein és a szexualitás forrongásain át vezet az út az igazi élethez: a megbékélt öregségbe, amelyben már nincs szükségünk sem a munkatárs megbízható buzgalmára, sem a metresz gyakorlott simulékonyságára. Eljön az idő, amikor az emberről lehullanak a kötelezettségek és elfogódottságok és szabad lélekkel áll az élettel szemben. De a szabadság árvaságot jelent. Ha megtett útját nem mérheti minduntalan munkája elért eredményeivel, ha a dolgokhoz nem vonzza a szexualitás megfeszült izgalma, semmitmondóvá válik számára a világ, mint egy idegen szertartás, amelynek formáit nem érti, tartalmát nem érzi. Hiába lát, ha nincs, aki úgy lát, mint ő; hiába érez, ha nincs, aki úgy érez, mint ő; hiába gazdag, semmije sincs e nagy világból, ha nincs, akivel megossza. Az embernek erre a korszakára kell az élettárs. Ebből is látható, hogy a tökéletes feleségnek nincsenek előre látható adottságai és rendszerbe foglalható ismertetőjelei. Tehát a legendás "coup de foudre", a szív titokzatos megszólalása sem segíthet abban, hogy a nyomára találjunk. Mert senki sem születik tökéletes feleségnek, csak idővel válik azzá. Éspedig harcok, csalódások, megalkuvások hosszú torturáiban válik azzá; hosszú tisztító folyamat az, amelyben ki kell forrnia magából mindazt, ami elválaszt és ki kell fejlesztenie mindazt, ami egybekapcsol. A fél mindig az egésznek a függvénye és a feleség mindig a férjhez való viszonylatában lehet tökéletes. Ebben a viszonylatban a hibái is erényekké válnak, mint ahogy a kulcsnak is éppen az egyenetlenségei azok, amik lehetővé teszik, hogy a zárat kinyissa. Tökéletes feleség az, aki tökéletes szeretetben tud az öregség magasabbrendű életére a férjével egésszé összeforrni. Ez a szeretet nem patetikus szenvedély, nem ájtatos kötelesség, hanem a lassú áthasonulásoknak magától ható, természettudományos rendszere. Akiket ez a szeretet olvaszt össze, éppúgy nem érzik egymás terhét, mint a szervezet egyes szervei. Állandóan hallucinációk játszanak velük: a másiknak érzékeivel éreznek, a másiknak az agyával gondolkoznak... Aki ezt tudja, az sohase fog ijedten kiugrani a házasságból a fiatalos erjedés korszakaiban. Nem fog megrémülni, akárhogy forrnak, kavarognak, bugyborékolnak is a közös katlanban az összeöntött indulatok. Mosolyogva fogja elnézni, elszenvedni mind e drámai hánytorgatásokat, mint a beavatott közönség, amely előre tudja a zavaros történet happy-end-jét. Tudja, hogy csak ki kell várni az idejét és végül békésen illeszkedik össze béketűrés a házsártossággal, önfeláldozás a kapzsisággal, hallgatagság a locsogással, homorú a domborúval, fény az árnyékkal, hang a visszhangjával.

Hadd ismétlem el mégegyszer: az embernek öregségére csak egy igazi társa marad: férjnek a felesége, feleségnek a férje. Ifjúságuk erjedései, forrongásai kihűltek már, de el nem vesztek, aminthogy a természetben energia sohasem vész el, csak átalakul. Átalakultak egyenletes szeretetté, amely a nemiségtől megtisztulva többé sohasem választja el őket. Már nem akarják egymást leigázni, megjavítani, elfogadják egymást úgy, ahogy vannak és a hibáikat éppoly nélkülözhetetleneknek érzik, mint az erényeiket.

43.

De azért az indiai rítus, amely a feleséget a meghalt férjjel együtt hamvasztja el, akkor is fölösleges volna, ha nem volna olyan kellemetlenül egyoldalú a férfiak javára. Hiszek benne, hogy azt a házasságot, amit az igazi szeretet forrasztott össze, a halál meg nem szüntetheti. Én például sejtem, érzem, tudom, hogy hamarabb fogok meghalni, mint a feleségem. De azt is tudom, hogy ezzel semmi lényeges se fog megszakadni kettőnk között. Bizonyára őszintén meg fog siratni engem, aki hosszú, kiszámíthatatlan utazásra mentem, de egy pillanatig se fog arra gondolni, hogy örökre megszűntem a számára. Mint ahogy akkor sem szűntem meg, amikor a háborúban voltam. Sőt távollétem csak megnövelte hitvesi föladatát: fokozott gonddal kellett megőriznie, ápolnia mindazt, ami otthon maradt belőlem. Kivasalta a ruháimat, kijavíttatta a fehérneműimet, kiporolta a könyveimet, rendbe rakosgatta az írásaimat. Távollétemben naponta ki fog majd járni a síromhoz egy könyvvel, egy kézimunkával, ott nagyon jól elleszünk egymással kettesben. Azt megszokta már, hogy nem beszélgetünk; házasfelek idővel kifogynak a beszédből; rájönnek, hogy ha kicserélnék a gondolataikat, mindegyik csak a magáét kapná vissza. Biztosra veszem, hogy nekem lesz majd a legszebb, vagy legalábbis a leggondozottabb sírom az egész temetőben. Erről majd ő gondoskodik, mint ahogy ő rendelte meg mindig a szabónál a ruhámat és válogatta ki a nyakkendőimet. A virágok évszakok szerint változnak majd rajta, sőt télen, arra a szép fehér hótakaróra is kerül egy virágbokréta; nem valami túlpompás, rikítós, nehogy szemetszúrjon, csak éppen néhány diszkrét színből összeválogatva, - ahogy mindig is szerettem. Persze olykor megesik majd, hogy a virágok szépen ápolt rendjéből kiütközik egy-egy dudva. De szigorú szemével ő rögtön meglátja, lehajlik, irgalmatlanul kigyomlálja és fejcsóválva, megértő mosollyal mondja:

- Hiába! Mindig ilyen! Mihelyt nem vigyázok rá, mindjárt rendetlenkedik!

 

Képtalálat a következőre: „anna karenina könyv”

Képtalálat a következőre: „anna karenina könyv”