Payday Loans

Keresés

Pintér Sándor "doppingszere" PDF Nyomtatás E-mail
A MAGYAR FOCI - táltosparipa vagy állatorvosi ló
SINKOVICS GÁBOR
SINKOVICS GÁBOR
2018.02.05 10:01 Frissítve: 2018.02.05 10:24

Pintér Sándor: A mai futballisták többsége fonnyadt lábú

Négytüdejűnek is nevezték, mert annyit futott az edzéseken és a mérkőzéseken a Honvéd egykori 39-szeres válogatott középpályása, Pintér Sándor, aki a szegénység elől rohant, még akkor is, amikor az MLSZ a lóversenypályán rendezett versenyt a játékosoknak.

Ahogyan játékoskorában, úgy edzőként a kispad előtt is belead mindent Pintér Sándor (Fotó: Nemzeti Sport)

– Szedett valamit?
– Néha franciadrazsét – mondta Pintér Sándor, a Bp. Honvéd 39-szeres válogatott középpályása, aki tagja volt az 1978-ban Argentínában rendezett világbajnokságon szereplő nemzeti csapatnak.

– Pedig hihetetlen kondíciója volt, végigfutotta, sőt sprintelte a meccseket, és tökéletesen kidolgozott izomzata volt. Nem véletlenül nevezték „négytüdejűnek".
– Nem kellett nekem ehhez semmiféle doppingszert használnom. Engem a szívem vitt előre, és ez most nem valami olcsó közhely. Tisztában voltam vele, hogy csak akkor lehet belőlem sikeres, elismert futballista, ha mindennap minden edzésen százszázalékos teljesítményt nyújtok. És ez nem üres duma! Amikor a Honvédba kerültem a szentendrei katonacsapatból, a Kossuth KFSE-ből, szinte lehetetlennek tűnt bekerülni a kezdőcsapatba, annyi jó játékos volt Kispesten. Nem voltam különleges tehetség, de a hiányosságaimat nagy-nagy szorgalommal, sőt fanatizmussal pótoltam. A tréningeken pedig minden egyes futásnál öt méterrel többet teljesítettem a többieknél.

NÉVJEGY – PINTÉR SÁNDOR
Született: 1950. július 18., Pomáz
Posztja: középpályás 
Klubjai játékosként: Kossuth KFSE (1967–1969), Bp. Honvéd SE (1970–1981), Royal Antwerp (belga, 1982) 
NB I-es mérkőzés/gól: 247/30 
Válogatott mérkőzés/gól: 39/2 
Klubjai edzőként: Pilisvörösvár (2001), Tura (2003), Pomáz (2003), Budakalász (2004), Örkény SE (2006), Budakalász (2006–2007)
Sikerei, díjai: magyar bajnok (1980), az év labdarúgója (1977)

– Öt méterrel többet futott?!
– Volt, hogy még többet. Ez volt az én motivációm. Jött az edzői ukáz, hogy gyerünk, fiúk, sprint, és én nekilódultam, akár húsz, akár száz méterről volt szó, és úgy futottam, mintha az életem múlna rajta. Ráadásul nem álltam meg a célnál, hanem vágtattam tovább. Ezt minden egyes gyakorlatnál megcsináltam.

– Képzelem, hogy örülhettek ennek az idősebb játékosok...
– Előfordult, hogy rám szóltak: „Mi van, Kicsi, hová ez a nagy sietség, vegyél vissza..." De nem érdekelt. Emlékszem, Vági István, aki akkor már a pályafutása vége felé járt, odasúgta nekem: „Ne törődj velük, adj bele mindent, ne fogd vissza magad!"

– Ez ma már meseszerű...
– Gyanítom, sokan nézik a külföldi bajnokságok mérkőzéseit, akár német, akár spanyol, akár angol futballról van szó. Gondolom, sokan azt is észrevették, hogy a labdarúgóknak tökéletes az izomzatuk. Felhúzzák a pólójukat egy gól után, látszik a kidolgozott felsőtestük, közelről mutatja őket a kamera, combjukon, vádlijukon izomkötegek feszülnek. Vajon a szél fújta oda? A képlet nagyon egyszerű: a futball futás és meló nélkül nem létezik. Nem akarok megbántani senkit, de a játékosok többsége – tisztelet a kivételnek – fonnyadt lábú, s enyhén szólva sem atletikus felépítésű. Melózni kellene, úgy edzeni, hogy nap mint nap beledöglik az ember, majd átsétálni a konditerembe, és emelni a súlyzókat, emelni kifulladásig. Hatvannyolc esztendős vagyok, de bátran odaállnék a legtöbb NB I-es labdarúgó mellé: nézzük meg, mérjük össze, melyikünk az izmosabb.

– Más korban nőtt fel, a néhány gumikötélen, szakadt medicinlabdán és kopottra rúgott labdán kívül nem sok minden segítette a fejlődést.
– Ezt már többen is elmondták, de osztom a véleményt: nagy baj az, hogy eredménykényszer van az utánpótlásban dolgozó edzőkön, akik így jókora nyomás alatt dolgoznak. Ez csak az érem egyik oldala, a másik a korábban emlegetett szív és szenvedély, amit leginkább hiányolok. A Honvéddal annak idején sokszor mentünk fel a klub síházába, és soha nem felejtem el, a legendás mester, Lakat Karcsi bácsi a roppant kemény erőnléti edzések végén szinte mosolyogva mondta: „Akinek még van kedve, elmehet kocogni az erdőbe..." Na, én mindig elmentem. És nem egyedül. Ezzel azt akarom érzékeltetni, ha sportolóként hiányzik belőled a szenvedély, jobb, ha abbahagyod. Persze az élettörténetemhez az is hozzátartozik, hogy Pomázon egy vályogházban nőttem fel, mégpedig elképesztő szegénységben. Nekem a sors a futballt adta esélynek ahhoz, hogy normális életet éljek. És ezt sohasem felejtettem el. Sem Honvéd-mezben, sem később, címeres szerelésben. Sokat emlegetik velem kapcsolatban, hogy megnyertem az MLSZ labdarúgóknak rendezett futóversenyét, amely a lóversenypályán zajlott. Néha már idegesít, hogy mindig ezt hozzák szóba, pedig nem volt abban semmi különleges: egyszerű felmérés volt, amelyet meg akartam nyerni, mert külön jutalmat kaptam érte. Márpedig nekem szükségem volt mindenre, éjjeli lámpára, padlószőnyegre, konyhabútorra...

– Mégsem lett gazdag ember.

EGERVÁRI SÁNDOR KORÁBBI SZÖVETSÉGI KAPITÁNY

„Pomázi focisulinkban megkülönböztetett figyelemmel követem Pintér Sándor fia, Olivér útját, hiszen édesapjával ezer szál fűz össze minket, az általános iskola nyolc osztályát is együtt jártuk ki Pomázon. A gyerek rendkívül szorgalmas fiatal, akárcsak az édesapja volt, és a tehetsége is vitathatatlan. Most még botorság lenne megjósolni a jövőjét, hiszen nagyon fiatal, de ha az alázata megmarad, nagyon szép jövő áll előtte. Nagy támogatást kap otthonról, az édesanyja is rendszeresen ott van a pálya mellett és szurkol neki."

– Mert a sors felemelt, elhúzta előttem a mézesmadzagot, majd jó nagyot belém rúgott. Amikor a belga Antwerphez kerültem, azt gondoltam, most megalapozom a jövőmet. Csakhogy súlyos sérülést szenvedtem, éppen a szerződésem meghosszabbítása előtt, és abban a pillanatban nagyjából százharmincezer dollárt veszítettem el. Pedig akkor már kezdtem előkészíteni a civil életemet, autómosót akartam nyitni, lefoglalóztam az ehhez szükséges drága gépeket, de ezt is elbuktam. S ha már Belgium: itthon ugyebár a kondíciómat a legjobbak között tartották számon, ám amikor edzésre jelentkeztem az Antwerpnél, szó szerint a futottak még kategóriába kerültem, csak kapkodtam a levegőt a belga tucatfutballisták között.

– Miből él most?
– Alapvetően a nyugdíjamból. Szerencsére az egészségemmel nincs gond, mindennap beveszek egy vérnyomásgyógyszert, azon kívül mást nem kell szednem. Kondizom, rendszeresen fát pakolok, aprítok. Merthogy kapok innen is, onnan is, hogy legyen mivel fűteni.

– Szegénységből indult és a szegénységbe tért vissza?
– Nem akarok panaszkodni. Elfogadtam a sorsomat. Sikerült kitörnöm a szegénységből, és messzire, nagyon messzire jutottam. Amikor kikerül az ember a reflektorfényből, pillanatok alatt elfelejtik. Akkor kell okosnak lenni. Soha nem hagytam el magam, most közel a hetvenhez sem teszem. Jelenleg is edzősködöm, Budakalászon tizenöttől huszonegy éves korig dolgozom a srácokkal, és megpróbálom elérni, hogy szenvedély és szív jellemezze őket, s akkor sem adom fel, ha néha azt érzem, ezeken a fiúkon a franciadrazsé sem segítene...