Payday Loans

Keresés

Nagy Endre: Szerelmesek kalauza - II. rész
A boldog élet bölcselete és poézise
2018. február 05. hétfő, 06:20

 

Képtalálat a következőre: „nagy endre szerelmesek kalauza”

NAGY ENDRE


SZERELMESEK KALAUZA

Vakjáték - játék a XIX. században, a viktoriánus korban (Fotó: Wikipédia)

 

I. könyv: A szerelem

(folytatás)


 

Képtalálat a következőre: „erotika könyv”

19.

Hunyd be szemed, nyisd ki szíved és valld be, hogy micsoda zavaros, gyatra, frivol útravalóval indultál el hazulról legnagyobb életfeladatodra, a szerelemre. Mindenekelőtt is férjhez kell menned és a te tizennyolc éves, rózsás fiatalságodból hideg, szenvedélytelen spekulációval kell kileselkedned, hogy a legelőnyösebb vásárt el ne szalaszd. Hamvas mosolyodba, röpködő hajfürtjeidbe, bohókás tülljeidbe álcázva koravén aggodalommal kell mérlegelned a kínálkozó lehetőségeket. Bodros fejjel, bakfisálmok habfelhői között lebegve mustrálgatod a felhajtást; csacska szácskád hangtalanul mormolja a számjegyeket és rózsás fülecskéd mögött vagyoni mérlegek adatai kóvályognak. Azok a híres leányálmaid elég szerény távra szólnak: csak egyszer biztos révbe cipelhesd a kiszemelt zsákmányt és ezzel életed legnagyobb feladata elvégeztetett, aztán lesz, ami lesz, aztán már nincs is más hátra, csak éppen maga az élet, amelyet egy látszólag biztosított anyagi bázison le kell élni.

No, és azonkívül? Azonkívül már kezdő gyermekkorod óta ostromolják a képzeleted apró, furcsa szerelmi játékok, amelyek nagyon becsesek és nagyon mulatságosak lehetnek, ha a felnőttek olyan szolidáris titoktartással őrzik őket. Kigyulladt képzeletedben lassanként kialakulnak a flörtnek, ennek a pompás társasjátéknak az eshetőségei. Könnyű, jelentéktelen fodrozódások ezek a szexualitás mély vizének felszínén és éppen az a legnagyobb erejük, hogy múlékonyak, ez biztosítja a változatosság, a cserebere friss ritmusát. És itt legalább nem kell sok aggodalom a partner kiválogatásánál. Egy tűrhető figura, kényelmes mozgási szabadság és ami a legfontosabb: könnyelmű kedély, amely gyorsan reagál és gyorsan felejt és nem tapad hozzád a múltjával. A jó pajtás ez, akivel úgy rajzolgatod életed margójára a szerelem játékos figuráit, mint ahogy az unatkozó könyvelő szokta a strazzakönyv szegélyére firkálni a csókolódzó galambokat. A szülők gyengéd jóindulattal nézik el e kedvteléseidet: hadd szórakozzék szegényke, hisz még oly fiatal, legalább egy kicsit kitanulja az életet, majd ha férjhez megy, azután már úgyis nehezen fog menni az ilyesmi. Ártalmatlan, könnyen kezelhető dolgok ezek, olyan teketória nélkül levethetők, mint a túristaruha a kirándulás után.

- Apropó, Karcsi, most magával szakítanom kell. Másfelé vagyok angazsálva!

Karcsi összeüti a bokáját és szépen félreáll, ahogy jólnevelt fiatalemberhez illik... Látod, édes húgocskám, ilyen szép élete van az okos kis leánynak, aki jól tudja kihasználni a lehetőségeket. Megkapja az anyagilag megbízható férjet és üres óráihoz a kellemes játszótársakat.

Csak éppen egyet nem kap meg: az igazi szerelmet, amelynek sem a házasság, sem a flört nem kifejezési formulája. Bejárhatod az emberi társadalmat vízszintes elterjedésében és függőleges rétegeződésében egyaránt, egész életre szóló igazi társadat így sohase fogod megtalálni. Akár ezerszer fog elibéd bukkanni, te észrevétlenül fogsz elhaladni mellette merev tekinteteddel, amely az anyagilag megbízható férjjelöltet és a kényelmes pajtásokat keresi. Arra az expedícióra, amelyre tizennyolc éves leány létedre indulsz, egy kelléket okvetlenül magaddal kell vinned: az egész életre szóló szerelem őszinte hitét.

Képtalálat a következőre: „erotika könyv”

20.

És most tegyük fel, hogy megtaláltad őt. Annak a bizonyos "coup de foudre"-nak villámfénye rávilágított és az a tiszta, nemes hang megszólal benned, hogy Ő az. Lehet, hogy később majd kiderül a tévedésed, lehet, hogy még sok szöpögő csalódás vár reád, de most még, a meglátás nagyszerű, ünnepélyes pillanatában kár lenne kételkedned. Különben is, gyönyörű, egyetemleges ragyogás ez, amely egész horizontodat elborítja és felissza a jövő felhőit.

Nos, vigyázz az első szavadra, első mozdulatodra, mert ha a legártatlanabb negélyeskedés hamisítja is meg azt, végzetes lavinát indítsz el útjára. Ezzel az első megnyilatkozásoddal eldöntötted a sorsodat. Ti leányok készen hozzátok magatokkal, isten tudja honnan, az alakoskodásnak, kacérkodásnak, ingerkedésnek rafinált művészetét és amíg mint valami hajlékony vívótőrrel csapkodtok vele magatok körül, nem veszitek észre, hogy védekező ellenségetekké teszitek éppen azt, akit örök szövetségesnek óhajtanátok megnyerni.

Persze, te az asszonyi oktatásokban elégszer hallottad a bölcsességet, hogy a férfit nem szabad elkapatni, nem szabad "agi"-t adni neki, mert elbizakodottá válik. Akármennyire iparkodik is kifelé belőled az ujjongó rokonszenv, titkold el, neki semmit se szabad megsejtenie. Ha egyik pillantásoddal ígérsz, a másik pillantásoddal vond vissza. Ez a szerelmének legmegbízhatóbb próbaköve; ha a nehézségek láttára csüggedten lemarad, annál jobb, legalább láthatod, hogy nem volt komoly a fellángolása. Ha igazán komoly a szerelme, a legvékonyabb reménység is elszakíthatatlanul hozzád fogja fűzni... Igy beszélnek a te fifikus asszonyoktatóid.

Szörnyű tévedés!

Képtalálat a következőre: „erotika könyv”

21.

Nem is emberi, hanem még majom ősanyátoktól kaptátok örökbe ezt az ingerkedő, peckes rátartiságot. Az állatok világában a legkigyulladtabb vágyak idején is rá tudja kényszeríteni a gyönge nőstény az erős hímet, hogy toporzékolva, puffadozva járja körülötte a bolondját. Persze, Darwin ezt mind nagyon szépen meg tudná magyarázni fajkiválasztási elméletével, ezzel a generál-kulcsával, amely a teremtés egész titkát oly egyszerűvé teszi, hogy intelligens embernek ezekután szinte szégyen foglalkozni véle. Szóval a fajkiválasztás törvénye parancsolja a nőstényre ezt a tartózkodást, hogy a hímben csak a legéletrevalóbbat, legkitartóbbat, legerősebbet juttassa szerephez. A petesejt is azért vértezi fel magát szívósabb burokkal, hogy csak a legvirgoncabb sperma bírja megtermékenyíteni. Az utódokban így jut a faj lépésről lépésre közelebb a tökéletességhez.

Csakhogy édes húgocskám, ha te ezzel az ős női kacérkodással tüskézed körül magadat, nem az a férfi fog győzni, aki a legerősebb, hanem, aki a legszemtelenebb. Aki igazán szerelmes, legelső sebeivel szűkölve fog elmenekülni tőled odvába, mert a szerelem betegének legelsősorban az önbizalma szokott megbetegedni. Ellenben a szerelem hivatásos championja, aki enélkül talán észre se vett volna, most sportszerű buzgalommal emeli föl az odadobott kesztyűt és minél nagyobbaknak látja az akadályokat, annál kitartóbban fog küzdeni a győzelemért. Nem teérted, hanem a győzelemért; ennek folytán te abban a pillanatban szűnsz meg a számára, amint legyőzött. Ebben a harcban nem két ember, hanem két hiúság harcol egymással és az egyik éppúgy megsemmisül a legyőzetésében, mint a másik a győzelmében. Aztán a visszaemlékezések andalgó pillanataiban olykor megesik, hogy a fehérhajú nő elrévedezve, zavart mosollyal hajlik szomszédja füléhez:

- Tulajdonképpen maga volt az én első szerelmem... Persze, maga semmit se sejtett belőle. ...Most már úgyis minden mindegy, szabadon beszélhetünk róla... Istenem! Milyen szerelmes voltam én akkor magába! Azt hittem, hogy sohase fogom túlélni!

És a fehérhajú öregember erre elsápad, fátyolos szemében régi fények gyúlnak ki és szomorúan hebegi:

- Én azóta is folyton szeretem és azóta is folyton boldogtalan vagyok... Miért is nem mondta akkor, hogy szeret?

- Ezt magának kellett volna kitalálnia, - feleli a nő mosolygó szemrehányással.

Az öregúr helyett (óh ezek a csalódott szerelmesek oly ügyefogyottak!), hadd felelek én: - Nem, ezt nem neki kellett volna kitalálnia; ő nem is találhatta ki, hisz a nő valószínűleg nem is szerette őt igazán; talán szerette őt egy kicsit, talán egy kicsit nagyon, de nem egészen, fenntartás nélkül, mindenesetre egy kis ajtót nyitva hagyott egyéb lehetőségek számára. Az igazi szerelem szava egyenesen buggyan ki, mint a gejzír vízoszlopa; nincsenek se tétova, se ravasz kanyarulatai. A súlyos tárgyak egyenes vonalban zuhannak le, csak a ledér, könnyű holmi száll kiszámíthatatlan szeszéllyel kerengve.

Képtalálat a következőre: „erotika könyv”

22.

- "Én szeretem magát!" - egy egyszerű állító mondat, de az igazán nagy ős megnyilatkozások többnyire egyszerű állító mondatok. No persze, aztán jönnek a mámoros pillanatok viharai, amelyek foszlányokra tépik e tömör mondatot. Így születik meg a szerelmi líra esztelen rokokója az ő lázálmos ásvány-, növény- és állatmotívumaival, "Rubintom", "Gyöngyvirágom", "Bogaram" - a túlfűtött szenvedély kirobbanó megkönnyebbülései és elemi forgószél kavarja őket össze. Kívülről, a józanság szárazföldjéről nézve oktalanság ez, mint a tánc, amelynek zenéjét nem halljuk. A jámbor kispolgár nézheti ilyen elképedéssel a királyi termek rokokó pompáját, amely minden díszt újabb dísszel tetéz; minden apró vonalat fölapróz, elgörbít. Mit tudhatja ő szegény, hogy micsoda gazdagságok gyűltek itt össze és próbálják magukat dadogva, kétségbeesett kapkodással kifejezni! De azt sejtheti, hogy a pompás termek gazdájának is vannak kisebb lakószobái, mindennapos használati tárgyai, amelyeknek kényelmét nem teszi lehetetlenné ez a dagályos gazdagság. A legfényűzőbb fejedelem is sorvezetőnek az egyenes vonalat használja és fogpiszkálójánál beéri az ős puritán formával. Csak az ifjú szerelmesek (és van-e Istennek tékozlóbb lénye ezeknél?) követik el azt az oktondiságot, hogy az extázis kivételes, ünnepélyes alkotásait maguknál tartogatják a mindennapos használatra is. Mint az anya kisgyermeke számára, úgy teremtik meg ők egymás számára az érintkezés külön szótárát, a gügyögéseknek, becézgetéseknek, áradozásoknak sajátságos nyelvezetét, amelynek fonalán azok a "rubintom"-ok, "gyöngyvirágom"-ok, "bogaram"-ok úgy fityegnek, mint a kifeszített kötélen a száradó fehérnemű.

- Úgye jó volt ez a töltöttkáposzta, édes, aranyos gyöngyvirágom?

- Jó volt, csak a dagadó egy kicsit zsíros volt benne, egyetlenegy drága bogaram!

Végigcsurog a társalgásukon ez a nyúlós, ragacsos mézáradat és ünnepnapjaikat fásítja hétköznapokká. Mintha utcai világításnak is bengáli tüzet használnának és ha egy-egy kivilágítást akarnának rendezni, hiába gyújtanák már ki az egész világot maguk körül. Ezerszeresen tékozlók, mert nem a világítóanyagot tékozolják, hanem a látásukat.

- Én szeretem magát! - nem hiába, hogy minden nyelvben ez a legszebb mondat. "I love you! Je vous aime. Ich liebe dich." A közhit szerint a legszebb mondat ez, akárki mondja, akármilyen nyelven. De mégiscsak a legszebb, amikor a leány fölemelt fővel, nyitott szemével egyenest választottja szemébe nézve, a maga nyelvén mondja ezt. Oly szűzi, tiszta, becsületes vallomás ez, egy dalnak kezdő akkordja, amely a továbbiaknak a törvényeit is megszabja. Szemlesütő tiltakozások, szemérmes pirulások mögött meglapulhatnak fondorlatos számítások, kacérkodások, de ez egyenes beszéd, amelyre csak ilyen becsületes beszéddel lehet válaszolni. Ez az egy mondat lefegyverezi a szerelmi frazeológia gépies formuláit, amelyek dús pöffetegségükkel csak arra valók, hogy elleplezzék az érzelem hiányát. A beszéd visszakapja hatalmát és a legkisebb szó is becsülettel helytáll magáért. Ha aztán egy-egy kivételes pillanatban elröppen az ajakáról az önfeledt elragadtatás, olyan frissen cseng az, mint a néma erdőben a remete csöngettyűje. Ez a csöngettyű a lármás nagyvárosban a szemetesnek is kevés volna, ott az erdő ünnepében pedig harangnak is jó.

Kapcsolódó kép

23.

A legelső csók...

A legelső csók éppúgy a mítoszok ködébe mosódik, mint a legelső emberpár története. A gyermekkor majmoló játszadozásaival kezdődött és együgyű képletében észrevétlenül fejlődött naggyá egy ismeretlen új elem: a kéj. Aki az első csókjáról beszél, tömérdek előzetes próbálkozását kénytelen kegyes öncsalással elhallgatni. Az első csók körülbelül olyan értékű megállapítás, mint az első tavaszi nap. Néha-néha azelőtt is végigáradt az életrebizsergető langyos áramlat, néha-néha azelőtt is ki-kisütött a nap; első tavaszi napnak azt nevezzük, amikor először vehetjük személyesen, háborítatlanul birtokunkba a tavaszt. És az első csók az, amellyel először veszi birtokába az egész embert a szerelem. Különös ismertetőjele, lemérhető hőfoka, megállapított időtartama, külalakja nincs, de erre nincs is szüksége. Az első csóknak megvan a maga egyéni jelentkező szava, amellyel félreérthetetlenül tudtul adja magát. Tévedés kizárva. Ha valaki nem érti meg a szót, ez annak a bizonysága, hogy nem is szóltak hozzá. Nem kell hozzá szótár, összehasonlító mérték, előismeret, mint ahogy nem kell zenei fül a mennydörgéshez.

Néha a nyári förgetegek váratlanságával szakad le a legelső csók. Hirtelen kinyílt az alkalom, éppen csak akkora rés, amekkorát villám szokott hasítani a sötét kárpiton és máris lecsap ajk az ajkra. Nincs idő előkészületekre, indokolásra, összeilleszkedésre; ezt vagy csak egészen elfogadni, vagy egészen visszautasítani lehet. Csodálatosan sűrített üzenet ez: egyetlen pillanat, a mondanivalók mérhetetlen missziójával megrakodva. Vallomás ez arról a szerelemről, amely eddig lesben állt és arról a másikról, amely most fogad örök hűséget egymásnak; kölcsönös erőpróba, két test és két temperamentum első összehangolódása.

De leggyakrabban hosszú, viszontagságos tavasznak ki virágzása a legelső csók. Mindketten készülnek rá, mértéket vesznek hozzá, elméletben kipróbálják fojtott szavakkal, nekilendülő és tétován megakadó mozdulatokkal, előre csücsörödő ajakkal, amelyet a fölgyújtott képzelet hosszabbít meg egymásig. A hadműveletek jól ismert terepen indulnak meg ezerszer előre elgondolt részletekkel; itt nincsenek meglepetések, hiszen csak a magukban fölnevelt gyönyört törvényesítik ezzel a csókkal. A hódítás befejezett aktusa ez, amely után a nyugalmas birtoklás békés perspektívája nyílik meg előttük. Olyan szelíd, biztonságos ez a csók, mintha két áldó kéz ernyőzné be: a család és a társadalmi morál keze. Nem azt élvezik, hogy mennyit kaptak egymástól, hanem azt, hogy mennyit adhatnak még egymásnak ezután... Talán nem túlzók, ha azt állítom, hogy az emberi technikának leghatalmasabb vívmánya ez a csók. A legszerényebb eszközökkel és a legkisebb kockázat árán a legnagyszerűbb erőt tudja kifejteni. Két ajaknak - az emberi test e nevetségesen csekély részecskéjének - egyszerű érintkezése az érzelmek legelemibb áramlatát indítja meg. Gazdagság, hatalom, dicsőség ezt a diadalmas örömöt, bor, kábítószer ezt a fölolvasztó mámort megadni nem tudja. És itt még nincsenek fizikailag lemérhető erőművi hatások, a szeretkezés ősi, primer szervei itt még nem jutnak szerephez; testileg itt mindössze az történt, hogy két ajk összeért és a csöppnyi bőrfelület két ember extázisba ájult érzelmeit közvetíti egymáshoz. Az erőátvitel legcsodálatosabb bravúrja ez, amelyet megmagyarázni csak a lélek finom képességeivel lehet. A csóknak nincs fiziológiája. A csók az elragadtatott képzelet legmagasztosabb alkotása. A csók a szerelem spiritualizmusa, az ajk a szerelmes lélek médiuma. Szinte fáj, hogy a természet az ő gyógyíthatatlan zsugoriságában ugyanazt az ajkat rendelte a táplálkozás és beszéd számára is. Sajnos, a természettel pörbe szállani nem lehet, de elfog a méreg, ha eszembe jut, hogy az emberek úton-útfélen milyen gondtalanul szokták koptatgatni ezt a remek műszert. Valahányszor be akarják nyálazni egymást a konvenció, a képmutatás, vagy a hideg piaci örömök csókjaival, szeretnék rájuk kiáltani:

- Hagyjátok abba! Úgy cselekesztek, mintha a stradivárius hegedűt tüzelnétek el, hogy megfőzzétek rajta nyomorult leveseteket!

Képtalálat a következőre: „erotika könyv”

24.

Akárhányszor látni, amint a szerelmesek ott ülnek egymás mellett a viharutáni fülledt kábulatban, a csókba már belefáradtak, a mondanivalójuk kifogyott, ajkuk már csak a tehetetlenség erejével rebeg egy-egy becéző szót, mint ahogy az elállított gép lendítő kereke egyet-egyet lódul még. Azért ne féltsük őket; némaságukban és mozdulatlanságukban izgalmas várakozások feszülnek meg, a delejesáram most is összefonja őket, mint egy láthatatlan vérkeringés. De nini! A fiatalember keze önfeledt szórakozottsággal működik tovább, mint a kaszás-pók levált lába. Hol itt simogat, hol ott szorongat, meg nem pihen egy pillanatra se. Lassú, egyenletes dögönyözéssel masszírozza szegény imádottját, aztán gépiesen oda-oda hajlik, egy kis kihűlt csókot elpotyogtat a hajára, vállára, kezére, mintha folyton jelentkeznék: - itt vagyok!

Szeretnék rácsapni tanítói pálcámmal:

- Hagyd abba rögtön, ebadta pákosztos kölyke!

Bizonyára nem sejti szegény, hogy milyen finom, átszellemült érzékenységet koptat el ezzel a gépies babrálgatásával. Mert megfoghatatlan, még a ki nem kutatott titkos erők fizikájában is példátlan az a varázs, amely a szerelem kisugárzásában van. Mintha csupa csókos ajkfelületté válnék az imádott lény és mágikus ereje beköltözik a holt tárgyba is, amelyet magára ölt. Egy hajfürt, amely libbenésében véletlenül megcsiklandoz, a ruha egy kis fodra, amely hozzád ér, egyszerre beléd szikráztatja az egész test villanyos izgalmát. Látszólag közömbösen ülnek egymás mellett, de ez a láthatatlan, picike érintkezés, ez a szerelmi rövidzárlat megszakítás nélkül zuhogtatja egymásba a gyönyört. Sőt még annak a hajfürtnek, ruhafodornak picike érintkezése se kell. Csak ott ülnek egymás közelében és a levegőréteg közöttük megtelik láthatatlan idegszálakkal, amelyek lelkiismeretesen közvetítik kettőjüket egymásnak. És ezeknek az idegszálaknak asztrál-anyaga meg nem szakad, akármennyire nyújtják is. A közelségből távolság lehet, a távolságból elérhetetlen messzeség, mégis látják egymást, érzik a közvetlen testi élmény erejével. Ez a csuda a szerelem kimeríthetetlen erőrezervoárja: ez tartja meg a hétköznapokat az ünnepi kiruccanások számára. Ez az állandó elvarázsolt feszültség a teljes odaadásban nem semmisül meg, hanem ellenkezőleg, friss erővel újul meg, mint az óramű, amelyet újból fölhúztak. A teljes odaadásnak nem elpangott ernyedtségeket kell fölkorbácsolnia, hanem hosszú, feszült várakozásokat megjutalmaznia. Az igazi szerelmest nem is találja sohasem készületlenül, hisz a varázslat egy pillanatra se szűnt meg benne.

Azok a gépies babrálgatások, a szerelmi áradozás kommercializálódott kifejezési formái ezt a varázserőt pusztítják el. Az átszellemült érzékenységnek legszűzibb területeit tapossák el barommódra. A szerelemben föl a kezekkel, uraim!

Ahova ez a vágy nélküli kéz lecsap, a varázslatokat eloszlatja a megszokás és végül is odajuttatja az embert, hogy a szentek szentélye előtt is csak külön ráolvasással bírja fölidézni a bűbájt. Jegyesek és félhivatalosan tudomásul vett szerelmespárok megjátsszák ezt az áradozást. Úgy becsapják egymást a szerelemnek ezekkel az elgépiesedett gesztusaival, mint a fényképezőgéppel, amelybe elfelejtettek érzékeny lemezt tenni, vagy a röntgenkészülékkel, amelyben nincs áram. Ha erkölcsösnek azt nevezzük, ami ingermentes, akkor valóban az a szabadság a legerkölcsösebb, amely a nő ruházkodásáról és magaviseletéről leszedi a korlátozásokat.

Azokban a puritán szigorúsággal zárt fekete ruhákban és kegyesen kimért mozdulatokban a fülledésig zsúfolódnak össze az ingerek, amiket a modern flapper meztelenségével és fesztelenségével szellőztet ki magából. A régi közfelfogás helyes úton jár, amikor mégis a szigorú zárkózottságot és tartózkodást nevezi erkölcsösnek. Az erkölcs így válik a szerelmi ingerek megőrzőjévé, sőt tenyésztőjévé. Az a szerelem, amit az erkölcs óv korlátozásaival, ezer húrú hangszer a gyönyör ezer árnyalatával. Ellenben a szabadjára engedett szerelem olyan, mint a faág, amelyről gallyat, lombot, virágot lehántottak, amíg csak puszta dorong nem lett belőle. Szegényes egyhúrú doromb, amely csak a maga mindig - egy, kezdetleges, durva melódiáját bírja lebrümmögni. Holott az erkölcs nem azért van, hogy pusztítson, hanem hogy gazdagítson, nem azért, hogy a gyönyöröket kiirtsa, hanem hogy megőrizze és ne hagyja könnyelműen elherdálni.

A szerelem erkölcse: a szerelem ökonómiája.

Képtalálat a következőre: „lux elvira könyvei”

25.

Arra gondolj, hogy könnyű a szerelmet megszerezni, de nehéz megtartani. És ha szerelmet mondok, természetesen az aktív és passzív szerelmet egy időben értem ezalatt. Szeretni és szerettetni: ennek a kettőnek az összege a szerelem. Viszonzatlan szerelem éppúgy nincs, mint ahogy nincs gyökértelen növény. Azok a látszólag egyoldalú boldogtalan szerelmek, amelyeket az életből és a világirodalom remekeiből ismerünk, a remény kifogyhatatlan erőtartalékaiból táplálkoznak. Társadalmi előítéletek, gazdasági különbségek, véletlenek, fizikai adottságok és más elképzelhető akadályok nem bírnak akkora falat emelni, hogy a szerelmes ember reménysége elől eltakarják a boldogság lehetőségét; és állhatatosságát, szerelmének hatóerejét hozzáméri az akadályokhoz. Két szerelmes embert talán még sohasem tiltott el egymástól olyan siralmas, groteszk módon az élet, mint Abélard-t és Héloise-t. Mindketten a zárda levethetetlen, örök szűzességi fogadalmába börtönözve és Abélard azonkívül a sebész kegyetlen kése által fizikailag is örökre a fogadalomhoz forrasztva; - valóban, a két boldogtalan ember legrajongóbb ábrándozásaiban se kecsegtethette magát a megvalósulás délibábjával. De ha szerelmüknek a valóság talajában már nem volt keresnivalója, megnyújtotta gyökerét a földöntúli világig, ahol már nincsenek börtönfalak és testi nyomorúságok. Abélard és Héloise szerelme éppoly örök, halhatatlan, mint az a világ, amelybe szerelmével emelkedett.

De Azrának, a sápadt rabszolgának szerelme a szultán leánya iránt csak a költő szentimentális képzeletének az alkotása. A valóságban a rabszolgák a rabszolganőket szokták szeretni és mindenkinek az ízlését öntudatlan meggondolások irányítják a legközelebbi, legvalószínűbb lehetőségek felé. Ha valaki szerelmével a maga osztályából kitör, akár fölfelé, akár lefelé vezeti is az útja, akár az osztrák császár leányát akarja feleségül venni, akár a nyelvmesterével szökik meg királyi férje mellől, a szerelmet mindig csak a helyzete ellen toporzékoló lázadozásának ürügyéül használja. A szerelem pillangófogatán valahová iparkodik, vagy valahonnan menekszik. Karenina Anna eszeveszett szerelme legpontosabban a férje iránt érzett gyűlöletével mérhető le. Pontosan annyira szereti Vronszkijt, amennyire férjét megveti.

Óvatosan kezeld hát a kacérságodat, amikor a reménységnek azt a vékonyka szálát feszítgeted, amely szerelmesedet hozzád fűzi. Persze, kedves izgalmakkal kecsegtet ez a játék, a nőnek végképp szakítania kellene macskatermészetével, ha le akarna mondani ezekről az apró ingerkedésekről, amelyek mindig újabb olajat öntenek a lankadó tűzre. De kiszámíthatatlan, hogy mikor csap be a tragédia. Szerelmesed, aki eddig oly készségesen "ugrott", egyszer csak nem ugrik többé, hanem az ajkába harap és visszavonul. Megdöbbenve, értelmetlenül állsz az új helyzettel szemben, pedig tudhatnád, hogy mi történt: az a vékonyka szál elszakadt. És ha az egyszer elszakadt, soha többé össze nem bogozható. Aki egyszer reménységét elveszítve, lemondott, többé sohase tér vissza.

Képtalálat a következőre: „lux elvira könyvei”

26.

Mondom, könnyű a szerelmet megszerezni, de nehéz megtartani. Pókhálónál foszlósabb, illatnál illanóbb. Persze, te folyton azt hallod, hogy a szerelem elementáris szenvedély, a teremtés ősereje, amelynek diadalmas munkáját minden tavasszal láthatod a szerves élet világában. Csakhogy ez az őserő úgy aránylik ahhoz a szerelemhez, melyről itt van szó, mint a mocskos tulipánhagyma a kifejlett pompás tulipánvirághoz. Ha csak erről az őserőről volna szó, ezt egy kurta képlettel ki lehetne fejezni és szabályozásáról az emberi közösség gondoskodnék a maga higiéniai, népesedési és gazdasági érdekeivel. Valami könyvnek a címlapján olvastam, hogy: "Szerelem az élők világában." Csakhogy az élők világában nincs szerelem, csupán fajfenntartás van. Aminthogy nincs inyencség, csak táplálkozás. Petrarca olyan messze esik egy hivatásos állattenyésztőtől, mint Brillat-Savarin mester egy biokémikustól.

A szerelem nem természetes képződmény, hanem sokezeréves emberi kultúra rafinált alkotása. Ha a természet szavára hallgatnál, amelyre olyan szívesen szoktak hivatkozni, legföljebb néhány kezdetleges indulatszót érthetnél ki belőle. A természet arra tanítana, hogy válogatás nélkül és a legrövidebb úton keresd ösztönöd kielégülését és mindig csak azt kövesd. Nagyon szegény volna ez a szerelem, mint ahogy szegény, együgyű, unalmas az az egész élet is, amellyel a természet ajándékozott meg bennünket. Jean Jacques Rousseau nagyon átérezhette a civilizáció csődjét, amikor vissza az őserdőbe mutatta meg az utat, de a kétségbeesésnek ugyanilyen útja lett volna az, amely egy meredek szikla pereméről a halálos mélységbe vezet. Nem, az élni akaró ember útja nem vissza az őserdőbe visz, még akkor se, ha látszólag civilizációjával nekiment a falnak. Át kell törnie a falat és mindig előre kell mennie és mindig feljebb, mindig újabb bonyodalmak felé. Az őserdő jó volt arra, hogy az ember megszülessen benne, de emberi törvény rendelte, hogy lehántsa magáról, mint ahogy a csibe zúzza szét a tojáshéjat.

Képzeld csak el, hogy az ős nemi vágyak első nyilvánulásától a "Table ronde" kicsiszolt madrigáljáig mennyire meggazdagodott a szerelem szótára. A "Frauendienst vor Gottesdienst" nemcsak afféle gáláns szólásforma volt, hanem parancsoló valóság is. A szerelem szögleteiben legömbölyített kultusszá szublimálódott, amely az ember valamennyi életformáját magába foglalta és rítusával szabályozta. Ennek a szerelemnek legértékesebb erénye a hűség volt, amelyet önként vállalt megpróbáltatások tüzében edzettek meg. A választott hölgy színével indulni harcba és ajkán az ő nevével halni meg: a legdicsőbb apoteózis volt, ami embert hűségéért megjutalmazhatott. Ajánlom, hogy olvasd el Catulle Mendèsnek, ennek a pogány derűjű franciazsidó költőnek "L'homme nu" című regényét. Egy fiatal lovagról van szó benne, akit a rablók az erdőben megtámadnak és nemcsak pénzétől és fegyvereitől fosztják meg, hanem a ruhájától is. Anyaszült meztelenül indítják el útjának, a szerencsétlen így bolyong dúvad módjára, hogy valami emberi segítséget találjon és szerencsétlenségére mindez épp annak a várkastélynak a közelében történik, ahol a nők szerelmi törvényszéke gyűlt össze szokásos évi nagygyűlésére. Lefogják őt, a törvényszék elé kerül, amely azt a büntetést méri ki rá, hogy egy évig mindenkinek mindig az igazat kell megmondania. Úgye, talán mondanom se kell, hogy az élet legnélkülözhetetlenebb segédeszközétől, a hazugságtól megfosztva, milyen rettenetes szenvedéseket és életveszedelmeket kell kiállania. Amíg e regényt olvasod, úgy érzed majd magad, mintha egy barokk díszítésű pompás teremben volnál, ahol az élő természet valamennyi rekvizítumát megtalálod a növényvilágtól a puhányokig, a puhányoktól az embertörzsű szárnyas oroszlánokig, de minden a maga természetes adottságából a közös stílus görbe törvényei szerint kifacsarintva. E művilág fölé égbolt helyett a festett mennyezet borul, pufók felhők között lebegő szeráfi szellemalakzataival. És az emberek, akik e világban élnek, szintén e stílus görbületeihez alkalmazkodtak és a szerelem, amit szívükben, e finom mívű vázában hordoznak, úgy hasonlít a teremtés ős ösztönéhez, mint a falidíszek stilizált virága vadonban élő őséhez.

Catulle Mendès regénye karikatúra, de karikatúra volt maga az élet is, amelyet ábrázolt. Följutott az átstilizáltságnak egy olyan valószínűtlen, képtelen magasságába, ahová már a tápláló köldökzsinór nem bírt utána nyújtózkodni. Elszikkadt volna, régen lemálladozott volna, hogy közelebb kerüljön a földhöz és ereje a természetes ösztön tüzétől frissüljön föl. De csak annyi ez, mint amikor a léggömb leszáll, hogy újból megtöltsék könnyű gázzal. Csak azért szállott le, hogy újból fölemelkedhessék és még magasabbra, mint eddig. A "Table ronde"lovagjai és női virágszálai már rég meghaltak, de a szerelem kultusza, amit ők teremtettek meg, itt maradt a számunkra. Díszeiben, elfajzott ágbogaiban megnyirbálódott, de erei friss, éltető nedvekkel teltek meg.

Képtalálat a következőre: „lux elvira könyvei”

27.

De a szerelem palántája nemcsak fölfelé terebélyesedik lombjával az irrealitások egébe, hanem gyökérzetével lefelé is, az alvilági tüzek centruma felé. Az egyszerű ősi műveletből a testi játékok hatalmas rendszere fejlődött ki. Amennyire elszakadt az a másik szerelem az érzékektől, annyira különvált ez mindenféle szellemiségtől. A gyönyörök itt pontosan megállapítható és használati utasításokban megszabható fizikai eljárások termékei, amelyeknek kicsapódásánál a képzeletnek és az érzelmi elfogultságoknak semmiféle szerepe sincs. Egyszerre függetlenítette magát fölfelé a szellemi tényezőktől és lefelé az ősi ösztöntől, sőt legfőbb hivatását épp abban látja, hogy az ösztönök pihenő szüneteit is kitöltse mesterségesen megindított procedúráival. Mint ahogy az igazi rafinált szakácsművészet nem a közvetlen éhséget iparkodik kielégíteni, hanem éppen az elványadt étvágyat akarja új, mesterséges ingerekkel helyettesíteni. Ennek a szerelemnek egyetlen célja a testi gyönyör és mindegyik útja teketória nélkül, egyenesen tör a cél felé. És mint ahogy a régi római lakomák legjelentősebb erőforrása a vomatórium volt, a kiürítések csarnoka, amely az ételekhez megfelelő gyomorűrről gondoskodott, - ennek a szerelemnek legfontosabb gondja, hogy a rendelkezésére álló erőket minél gazdaságosabban használja ki gyönyörtermelésre.

Ennek a szerelemnek éppúgy megvoltak a maga Petrarcái, mint annak a másiknak. Théophile Gauthier és a parnasszusi "Cénacle" többi költője - valószínűleg egymás mulattatására - versekbe foglalta a "l' amour prolongé"-nak apró mesterfogásait. A kegyeletes utókor pompás kiadást rendezett amatőrök számára e versekből, amelyeket azonban sem a merített papír, sem a finoman metszett betűk, sem a rímeknek, versmértékeknek, asszociációknak ötvösművészete nem bírt kiemelni a malackodások alacsony rendjéből. Itt a költő igyekezete hiábavaló, mint ahogy hiábavaló a sas szárnya a földalatti csatornában. Anyagiasságba zárva és a gondolattársítás nagyszerű kapaszkodóitól megfosztva, a költészet tehetetlenné válik. Hiába halmozza föl költeményében rubensi vaskossággal a pucér testek egész mészárszékét, abból sohase lesz erotika: aminthogy attól nem lesz ragyogóbb a vers, ha egy indiai maharadzsa valamennyi ékkövét föl is sorolják benne.

A közfelfogás szörnyű igazságtalan tévedése, hogy a pornográfiaüldöző erkölcsöt fekete ruhás, fekete pápaszemes aszkétának ábrázolja. Ez az öncélúvá fejlesztett érzékiség nem azért kárhozatos, mert buja, hanem ellenkezőleg, mert nyomorúságosan kiszikkadtan monoton. A permutációk és variációk szegényes esélyei közé korlátozva, menthetetlenül elkoptatja a maga ingereit és hogy friss ingereket szerezzen, észrevétlenül siklik bele a szodomizmus elfajzásaiba. Egy megpörkölődött hernyó rángatódzásánál ezerszer szánalmasabb egy idült szerelmi kéjenc esztelen, céltalan és kielégíthetetlen vonaglása.

Nos, ha meg akarod óvni a szerelmedet, a követendő út nyitva áll előtted. Egyszerre kell szemmel tartanod mind a két végét: hogy fönt ne gőzölögjön el az ideológiák felhőibe és lent el ne süllyedjen a képzeletmentes érzékiségben. Akár fölszáll, akár lesüllyed, örökre elveszett a számodra. Épp azért vigyázz mindig a köldökzsinórra, amely szerelmedet kiindulási pontjához: az élet egészséges ösztönéhez kapcsolja. Így valósul meg számodra a szerelem örök csudája: a szellemisége megtelik érzékiséggel és az érzékisége szellemiséggel. Két ajk összeforrása a legszebb, legmélyebb gondolatot fejezi ki és két rokongondolat összeölelkezésében a legtüzesebb érzékiség borzong meg. A test és lélek összhangzó kettősségéről lehet vitatkozni, de az igazi szerelemben vitathatatlanul megvalósult az.

Képtalálat a következőre: „lux elvira könyvei”

28.

A szerelemben a féltékenység a hadiállapotot jelenti. A békés birtoklás nyugalmas rendje helyett a legapróbb pozíciókat is fölfegyverzett leselkedés és gonosz gyanú szállja meg. Az élet legmindennapibb funkcióit is leeresztett sorompók akasztják meg, az utak járhatatlanokká válnak, a szavak, sőt a gondolatok is ijedten rejtőznek el és csak álruhában mernek a nyilvánosság előtt mutatkozni. Úgy jár a féltékenység, mint a megszálló csapat, amely szigorával megőrzi, de egyúttal meg is fojtja hódítmányát.

A féltékenység a szerelem kikerülhetetlen mellékterméke, sokan épp azért hajlandók a szerelem igazolását, hivatalos fémjelzését látni benne. Csakhogy az igazi arany fémjelzés nélkül is arany marad és az ötvösök azért szabták picire a fémjelet, hogy könnyen el lehessen rejteni és ne csúfítsa el az arany nemes felületét.

A féltékenység tulajdonképpen nem a szerelemből, hanem a szerelem egy végzetes tévedéséből ered. Olyan kizárólagosságot követel magának, amilyennel ember embert sohase fog tudni birtokba venni. Háromszoros kalitkába zárhatja, mindegyik sejtjét külön pórázzal kötözheti magához, akkor is marad benne valami ellenőrizhetetlen, megfoghatatlan, - ha más egyéb nem, hát a gondolatok villózásai. Így aztán a megkezdett úton megállani nem tud többé. Gyötörve és gyötörtetve egyre szűkebbre vonja a gyanakvások hálóját, anélkül, hogy a zsákmányban valaha is kielégülhetne. És így lesz a szerelemből, két ember magasabbrendű, fölszabadultabb életlehetőségéből rabbilincs, amely két embert egymás nyomorúságához láncol. Megszokják, hogy egymásban csak a béklyó szorítását érezzék, egymásban csak a tiltó falat lássák, amely látásukat eltakarja és amely mögött a világ ezerszeres csábítással ragyog. És nemcsak a féltett gyűlöli az ő féltőjét, hanem a féltő is az ő féltettjét, mert a rab bilincsénél nem könnyebb teher az a kényszer, amely a rabtartót köti az ő rabjához. Minden csók egy-egy tüzes kérdés, amelyre nincs felelet; minden ölelés egy-egy marcangoló motozás, amely a megtalálhatatlant keresi. A mérgezett tőr nem lehet kegyetlenebb a féltékeny ember fürkésző tekinteténél. Komor aggodalommal kutatja át apróra a jól ismert vonásokat s annál borúsabb, minél kevesebb okot talál a gyanakvásra. Olyan ez a tekintet, mint a méh fullánkja: mást sebez, de neki magának a szíve gyökere szakad belé. A féltékenység a szerelem bizonysága, de mit ér, ha gyűlöltté teszi azt a szerelmet, amely mellett tanúskodik? A féltékeny ember maga riasztja el magától szerelmesét, mint aki dobbal akar verebet fogni.

Képtalálat a következőre: „szerelmi költészet könyv”

29.

A szerelem amúgy is hajlamos a vakságra, fölösleges tehát erőszakosan kiszúrni a szemét. Ugyan micsoda örömet, büszkeséget is adhat a vak ember választása? A szerelemnek, mint minden szenvedélynek, valószínűleg szintén megvan a maga vaksági periódusa, de ezt éppoly kevéssé lehet állandósítani, mint a gyümölcsfák virágzását. Az ilyen szerelem legföljebb a szentiváni éjszakák idejére tart. Titánia szerelme, amellyel az ő szamárfejű Zubolyát szorongatja, mindig komikus, mert legolvadozóbb odaadása fölött is ott lebeg az elképedt kiábrándulás, amikor a bájital varázsa alól föloldódik.

Édes kis hugom, nyugodj belé, hogy annak a számára, aki téged igazán szeretni fog, nem te leszesz a legszebb, a legbájosabb, a legelmésebb. Ha a szerelmi berzenkedés pillanataiban behunyt szemmel kukorékol is, egyébként mindig meg fog maradni benne az összehasonlítás mértéke. És te is, akármennyire rabul ejtett is a szerelem, fogsz találni férfiakat, akik sudárabb termetűek, másokat, akik vidámabb kedélyűek, és megint másokat, akik fürgébb elméjűek, mint az, akit te választottál magadnak. Ez nemhogy kiábrándítana szerelmedből, ellenkezőleg, annál jobban megerősít benne. Az ember nem azért szereti a maga választottját, mert az a legkülönb, hanem ellenkezőleg: azért hajlandó könnyű szívvel lemondani a legkülönbekről, mert szereti őt. Az igazi szerelem a végtelenbe nyújtja és érezhetetlenül könnyűvé párolja a kötelékeket. És mégis a legszívósabb kötelék ez, ami embert emberhez fűzhet: a bizalom. Az igazi szerelmespárt nem azok jelképezik, akik egymáshoz bújva, egymás szemében mereven megbűvölődve, vakon és süketen lebegnek a zajló világban. Az igazi szerelmesek szabadon, derűsen mennek a maguk útján még akkor is, ha ez az út jobbra-balra messze viszi őket egymástól. Elfogulatlanul, szabadon nézik az élet kínálkozó szépségeit és tiszta szívvel gyönyörködnek bennök. A tépelődő féltés helyett a hit bizonyossága van bennök, ez teszi őket olyan derűsekké. És ha néha a távolból összeakad a tekintetük, egy-egy mosollyal üzennek egymásnak, hogy semmi baj sincs.

Képtalálat a következőre: „szerelmi költészet könyv”

30.

Sajnos, a szerelmesek többnyire egészen másfajta felszabadulást keresnek szerelmükben. Szerelmük diadalát végre élvezni óhajtják a korlátlan és fesztelen birtoklásban; az ostrom izgalmai, megpróbáltatásai, önmegtartóztatásai után végre bevonultak a várba és mohón vetkőznek lelki ingujjra, hogy istenigazában otthon érezhessék magukat. Szegény nő, akinek szerelmi alkatában a szellemi becézgetések a testi szükségleteknél is fontosabbak, ijedten látja, hogy micsoda végzetes sorsfordulat volt számára az a pillanat, amikor odaadta magát. Mintha hirtelen rövidzárlat égette volna el a vezetéket, egyszerre elernyedt közöttük a villanyos feszültség, amely vágyaikat egymás felé csücsörítette állandóan. Nemrégen még fülledt áradozások, részeg könyörgések csikartak ki minden egyes apró, futólagos csókocskát, minden egyes összecsapásuk egy-egy izgalmas csata volt a maga győzelmeivel és alélt fegyverszüneteivel; - most pedig a polgári napirend kiszabott perceiben nyugalmasan telepszenek le szerelmi lakomájuk mindig terített asztalához. Nincsenek többé előre nem látott, véletlenül adódó helyzetek, amelyeknek kiaknázására rögtönözve kell határozni és cselekedni és amelyek annyi kifogyhatatlan, új árnyalattal gazdagítják szerelmi gyakorlatukat. A férfi, akinek számára az extázis amúgy is mindig csak epizód jellegű, kihasználja az új helyzet előnyeit és szerelmét gondosan elszigetelve, a lényegre leegyszerűsítve illeszti napirendjébe. Lassankint minden szó, minden mozdulat a célszerűség szolgálatába idomul és végül is a kielégülés legegyenesebb, legszabályozottabb, legrövidebb útját tapossa ki. Kifejlődik a tökéletesre leegyszerűsített összműködés, amelyben mindegyik fél gépiesen végzi a maga föladatát, anélkül, hogy szellemének a legkisebb szerep is juthatna benne. És amíg így látszólag egymás számára a kielégülés legnélkülözhetetlenebb, legbiztosabban működő műszereivé válnak, örökre elvesztik azt a képességüket, hogy egymásnak izgalommal szolgálhassanak. A boldog szerelemnek kikerülhetetlenül ez a sorsa, ha a férfi jelöli ki az útját. A férfi szenvedélye a hódítás és nem a megtartás. A közfelfogás boldog szerelem alatt a kielégített szerelmet érti, ami persze nemcsak tévedés, hanem képtelenség is. Kielégített szerelem éppúgy nincs, mint ahogy nincs kiszáradt víz és eloltott tűz. Amikor már a szerelem nem tud kielégítetlen kívánságokat adni, éppúgy megszűnt, mint ahogy megszűnik a tó, ha elpárolog a vize.

Épp ezért a szerelem útjain a nő sohase adja ki kezéből a vezető szerepet. Testi fölkészültségében is alkalmasabb arra, hogy a haladás tempóját ő szabja meg. A nő művészetére vár a föladat, hogy a háziünnepek kivételes hangulatát megőrizze és ne hagyja a házias pongyolaságot elterpeszkedni rajtuk. Nem minden férfi angol úr, aki otthon is fölveszi a vacsorájához a fekete ruháját, de a nő maradjon meg otthon is az ünnepélyes Ladynek, sőt otthon még inkább, mint bárhol másutt. A nőnek mindig legyen egy leple, amelyet még nem vetett le, egy csókja, amelyet még nem adott oda, egy kis szűzessége, amelyet még nem használt el.

Képtalálat a következőre: „erato könyv”

31.

A szerelem esztétikáját gondosan ápolni, megőrizni, mint a szobapálmát: igazi nőies föladat, ebben nem igen lehet a férfi közreműködésére számítani. A teremtés koronája a legkisebb akadályok fizikai törvényét követi és mihelyt módja nyílik rá, mellőzi az előkészítő formalitásokat és átmeneteket. Az ő számára a szerelem egyszerű házieszközzé válik, amely egész nap békében pihen a maga helyén, adandó alkalommal nyugodtan előszedhető és használat után újból elrakható, mint az evőeszköz ebéd után. A szerelem megmarad, csak éppen automatikusan működik, mint a központi fűtés, amely észrevétlenül, egyenletesen melegít, anélkül, hogy minduntalan újból meg kellene rakni a tüzet. Azok a lassan áttüzesedő szavak, fokozatosan mélyebbre próbálkozó simogatások fölöslegesekké válnak, a megállapodott közös jelre amúgy is pontosan elindul a szerelmi gépezet, amelynek legnagyobb előnye, hogy nemcsak elindulni tud szükség szerint, de el is tud állani, mihelyt nincs rá szükség. A szerelem is besoroztatik a többi megfékezett, megrendszabályozott elemi erő közé, amely az embert szolgálja. Éppolyan könnyen kezelhető, kényelmes, mint a villanylámpa, amely a nachtkasznin virraszt: egyetlen kattintással fölgyújtható és eloltható. A kísértés sokkal erősebb, semhogy a teremtés koronája ellene tudna állani. Nyugodtan végigolvashatja az újságját az apróhirdetésekig, édes gondtalansággal legeltetheti szemét a fekete betűsorokon, mint aki tudja, hogy semmit se szalaszt el; utána ásítozva el is beszélgethet a nap elmúlt eseményeiről, apróságokról, semmiségekről, amik éppen eszébe jutottak, aztán mikor már újságból, beszédből kifogyott - egyetlen mozdulatra kigyulladt a tűz a szerelmi katlanban, pompásan fölforr, ami forrni való, olvad, ami olvadni való, ez a kecses is házi gyorsforraló éppúgy megfőzi a maga főznivalóját, mintha egy vulkán tüze égne benne. És amily hirtelen kigyulladt a tűz, éppoly hirtelen el is alszik, mihelyt nincs rá szükség. Egyetlen lépéssel künn van a varázslatok kertjéből, az elragadtatások, mámorok, kéjek világából, újból ott van a józan élet hűs levegőjében és ásítozva folytatja a beszélgetést, amit néhány pillanat előtt abbahagyott:

- Képzeld, Havas nem is válaszolt az ügyvédi felszólításra!

Nem is sejti, hogy akihez ilyen kielégült, megbékélt nyugalommal beszél, e pillanatban lemérhetetlen távolságban van tőle. Partnernője, akinek fizikai állagában jóval lassabban tudnak csak a fölkorbácsolt hullámok elcsendesedni, magára hagyatva még mindig ott himbálódzik abban a másik világban, amelyből ez a száraz, prózai beszéd úgy korbácsolja ki, mint a lángpallos a paradicsomból. Előbb testét-lelkét gyötrő kínná, aztán gyűlöletes megaláztatássá válik számára ez az egyoldalú személyes használatra lokalizált szerelem, amely végül nemcsak kielégülést nem tud adni neki, de vágyakat se. A teremtés koronája értelmetlenül bámul, amikor először veszi észre homlokán a szarvakat. Nem érti, hogy mi lehetett a változás oka, holott ő mindent megtett, ami csak tőle telhetett. No igen, ő mindent megtett, ami csak tőle telhetett a maga kényelmének, megrendszabályozott örömszükségletének ellátására és ezzel meg is ölte véglegesen a szerelmet, nemcsak a nőét, hanem a magáét is.

Képtalálat a következőre: „erato könyv”

32.

A teremtés koronája, a férfi l'art pour l'art ragadozó állat. A közvetetlen éhségen túl a hódítás hiúsága hajtja őt a zsákmány után. A nő, mint mindenben, úgy ebben is sokkal józanabbul tudja meglátni és megítélni a reális értékeket. A nő aránytalanul könnyebben tudja a maga körénél alantasabb rétegekből kiválasztani szerelme tárgyát, mint a férfi; mindig pontosan le tudja hámozni az emberi lényegről a jelmezt, presztizst, hazugságot, még akkor is, ha olykor ravasz számításból látszólag becsapatja magát velük. A nő érdekből, hiúságból oda tudja magát adni, de szeretni nem. Az a férfi kiváltságos adománya, hogy a hiúságával a szerelmét tudja fűteni. Gazdagság, előkelőség, megközelíthetetlenség, sőt a tekintélyes klientéla a férfi számára megannyi robbanékony gyujtóanyag, amely egyszerre lángra lobbantja szerelmét valamennyi érzékcsalódásával, önámításával egyetemben. Így hát az a nő, aki az érdekhajhászó férfi áldozatául esik, nem is érezheti becsapottnak magát. Ő valóban igazi szerelmet kap, csakhogy ez a szerelem abban a pillanatban szűnik meg, mikor a férfi hiúsága jóllakott.

Világos, hogy a teremtés koronája téved. Azt hiszi, hogy ha az imádott nőt "megkapta", a hódítás műve befejeztetett és ő jóllakott hiúságával pihenhet babérjain. Pedig hát amikor először szakadnak le a gátak és először omolnak össze a rég sóvárgott meghittségbe, az csak annyi hódítás, mint amikor a repülőgép elsuhan az Északi-sark fölött és a pilóta lehajítja a hóba a nemzeti zászlót. A repülőgép tovább suhan, a sarkvidék pedig továbbra is ott marad megközelíthetetlenül rejtett kincseivel. Azt a tarka zászlót, az emlékezet gyatra kis rongyát is örökre eltemeti a hóesés. Ez csak annál megy hódításszámban, aki beéri a skalpvadászok gyerekes ambíciójával és megelégszik véle, ha újabb rovást róhat szerelmi kalendáriumába.

Azt már a vadászember tudja, hogy könnyű, a dolga, ha csak az oroszlán bőrére pályázik, de ha magát az eleven oroszlánt akarja megtartani, kalitkába kell zárnia és kitartó munkával magához szelídítenie. Nőt véglegesen meghódítani sohase lehet, sőt az ember akkor veszti el végleg a nőt, amikor hódító vágya már nem lát több föladatot maga előtt. Amikor először nem talál többé meghódítani való új területeket szerelme tárgyában, - már le is mondott róla. Nem véletlen, hogy a szakítás jelszava: - "Elég volt"! Nem azért szakítanak, mert nem találták meg egymásban, amit kerestek, hanem mert nagyonis megtalálták. Persze az ok és okozat itt is összecserélődik. Aki igazán szeret, mindig talál kedvesében valami ismeretlent, valami félteni való aggályosat. Amikor az ember először alszik biztonságos nyugalommal, ebben az álmában a szerelme szenderül örök jobblétre. Az igazi szerelem rossz altatószer és kényelmetlen házipongyola. Az igazi szerelem azért életprogram, mert egy életre szóló föladatot jelent.

Képtalálat a következőre: „párkapcsolat könyv”

33.

A szerelmes ember mindig lényének legjavát állítsa pózba kedvese felé. A szerelmét játssza el könnyelműen, ha pongyolára vetkőzik a meghittségben. A legtöbb szerelmi csődnek itt lehet megtalálni az okát. Úgy lerakódik otthon, mint aki végleg hazaérkezett és fesztelenül nyújtóztatja ki apró emberi gyarlóságait. Minden mozdulat egy-egy újabb leleplezés és nagy biztonságában nem veszi észre a sebeket, amelyekkel szerelmüket folyton megtépázza.

A szerelmes ember az egész világnak őszintén megmutogathatja magát, de kedvese számára őrizze meg mindvégig azt a nemes pózt, amellyel először mutatkozott előtte. Az uzsorás az egész világgal szemben lehet könyörtelenül kapzsi, de a kedvesével szemben legyen nagylelkű gavallér, a poltron legyen dali hős, a bárdolatlan finoman kedveskedő. Az ember természeténél fogva általában nem erényes állat; sem az önmegtartóztatás passzivitására, sem az önfeláldozó aktivitására nincsenek magával hozott hajlamai. De van felsőbbrendű akarata, amely parancsszavával a közönyös lélekből is ki tudja kényszeríteni a hősies erényeket. Ime tehát a szerelmes embernek életében egyetlenegyszer megadatik az alkalom, hogy a nagy drámai hős szerepét eljátszhassa és legalább egy ember előtt fölmagasztosítsa magát e szerepében. Ez a nemesítő hatása teszi érthetővé azt a jelentőséget, amelyet a szerelem az érzelmek rangsorában kapott. Aminthogy a szerelem csak addig él, amíg ezeket a magasabbrendű törekvéseket ki bírja váltani az emberből.

Bevallom, az élet és irodalom sok szerelmi regénye nem emellett tanúskodik. Életsorsok tragikus összeroppanásáról beszélnek, végzetes lejtőket mutatnak be, amelyek a bűn posványába siettetik áldozatukat. Látni, amint nagyrahívatott emberek vesztükre beleszeretnek a bűn pirosan nyíló lápvirágába, otthagyják hivatásukat, családjukat, társadalmukat, eszeveszettül kivetkőznek beléjük nevelt erkölcseikből, csak hogy minél gyorsabban lesüllyedhessenek szerelmük színvonalára. A közvélemény hajlandó is rá, hogy csak a bukott angyalok tragikus zuhanásában lássa meg az igazi "nagy" szerelmet, nem pedig abban az egyöntetű nászrepülésben, amellyel egy emberpár egymást folyton megnemesítve, folyton legragyogóbb oldalával egymás felé fordulva száll egyre fölfelé. Ha kényelemszeretők lennénk, egyszerűen azt mondhatnók, hogy ez nem szerelem, hanem ez ama bizonyos "szenvedély", a vér elharapódzott pokoli lángolása, amely nem különb a morfinizmusnál, alkoholizmusnál és a test egyéb szerencsétlen rabszolgaságánál. De persze az elnevezéseken túl lényegbeli különbségeket bajos lenne megállapítani. A leggondosabban összeválogatott, - hogy úgy mondjam, legkonstruktívabb szerelmi együttesből nem hiányzik ez a szenvedély, és viszont a legtragikusabb szenvedélyben is megvan az a lelki hajtóerő, amely a testi ölelésen túl a teljes egybeolvadásra törekszik. Nevelés, környezet, alátemetett hajlamok robbanó ereje veszi itt át az életsors irányítását. Márai Sándor Aszkenázi professzora, amikor otthagyja tanári katedráját, hogy egy elvetemült perdita kitartottja lehessen, a maga eddig elrejtett, elnyomorított énjét leplezi le és amikor szenvedélyével ezt az új életet választja, teljes erkölcsi fölháborodásával ítéli el múltját. Ebben a szenvedélyében van moralitás, sőt elfojtott moralitása jelöli ki szenvedélyének útját. Ismert dolog, hogy arisztokraták, akik otthon föstetlen, bifsztekarcú, kimért illemű, tiszta arisztokrata hölgyek társaságában élnek, milyen szenvedélyesen vetik magukat a festett arcú, nyitott szájú, feslett modorú nők után. Ez a szerelem az ő fölszabadulásuk; parancsszavával az élet fölszínére szólít olyan hajlamokat, amelyek egyébként örökre eltemetve maradtak volna.

A sündisznóknak is, amelyek az egész világ ellen tüskéiket szögezik, van egy-egy sima oldala, amelyet egymás számára tartogatnak. A kiegyenlítődésnek, az egymáshoz illeszkedésnek ez a csudája: ez a szerelem.

Képtalálat a következőre: „párkapcsolat könyv”

34.

A szerelmet hasonlítják vulkánhoz, amely az ismeretlen mélységekből nyit utat az elemi tűznek és olvadt lávájával elönti a gondosan művelt tájakat; hasonlítják a tavaszhoz, amely varázsszavával munkába szólítja a föld termőerejét és rügyeket duzzaszt a száraz gallyakon: hasonlítják a szökőárhoz, amely váratlanul támad és gátakat áttörve ragad sodrába mindent, amit útjában talál. Ezek a hasonlatok nemcsak maguk sántítanak, de zsákutcába vezetnek mindenkit, aki a nyomukban indul el. A szerelem ugyanis nem valami kivételes izzási állapot, nem betegség, nem periódus, hanem életforma. Nem kéjlak, nem kocsma, amelybe időközönként jár el, hogy kedvét töltse benne, hanem állandó lakás, amelybe valamennyi életműködésével véglegesen költözködik az ember. Ennek a lakásnak nemcsak hálószobája van, hanem nappali szobája is, konyhája is, sőt egyéb mellékhelyisége is és a maga idejében mindegyik ugyanannak az életnek egyformán megfelelő kerete.

Mert az igazi szerelem nem akadálya az életnek, hanem ellenkezőleg, leghatalmasabb ösztönzője. Az ember akkor is szerethet, mialatt az irodájában körmöl, a műhelyében dolgozik, a boltjában a vevőkkel bajlódik. A szerelem az a bizánci aranyalap, amelyre az élet a maga képeit fösti és a legkomorabb színek mögül is kisugárzik az arany fénye. Nagyon nyomorúságos ripacs lenne a szerelem, ha csak a szenvedély futó förgetegeiben tudná elsüstörékelni a mondókáját. De szerencsére a szerelem nemcsak suttogni, nyögdicsélni, lihegni tud, hanem szelíd emberséggel beszélni is és nemcsak az ölelés görcsös összeolvadásában tudja éreztetni egymást, hanem a puszta együttlétben, sőt az elválasztó távolságok ráemlékezéseiben. Az emberek akkor is szeretik egymást, amikor táplálkoznak, dolgoznak, szórakoznak, sétálnak, vagy éppen szótlanul üldögélve nézegetik az idő lassú múlását. Úgy húzódik végig egész életükön a szerelem, mint a vasváz, amely a laza agyagszobrot tartja szilárd egységben. Ez a szerelem minden szót, minden mozdulatot átstilizál, magasabbra hangol, mint a verses színjátékokban, anélkül, hogy a szerves élet törvényeitől egy pillanatra is elszakadna. Soha egy pillanatra se kell félretenni, mert soha egy pillanatra se áll semminek sem az útjában. Azok a piros csókok önként virágzanak ki, ha eljön az idejük; minden részecskéjében összefüggő, egységes termőfa ez a szerelem földbe nyúló gyökerétől föl a tüzes csókvirágokig és aki a sáros gyökereket finnyásan megtagadja, a virágokról mond le. Ezt jó lesz megjegyezniök azoknak, akik az elfonnyadt szerelem emlékein keseregve tűnődnek rajta, hogy mi volt az a végzetes baleset, amely virulónak látszó szerelmüket halálra sebezte. Ha gondosan átkutatják múltjukat, többnyire nem valami pusztító szörnyetegre bukkannak, hanem egy picike őrlőféregre, egy-egy véletlenül kiszaladt szóra, egy-egy önkénytelen mozdulatra, amilyennel az ember igazi, eltitkolt természete szokott egy-egy pillanatra megmutatkozni. Egy-egy ilyen szó, mozdulat annyi csak, mint amikor a szél meglibbenti egy pillanatra a szoknyát; egy villanás az egész, aztán megint a helyére simul minden, de amit egyszer meglátott, azt láthatatlanná tenni többé nem tudja. Éjszaka kigyullasztják a szenvedély áldozattüzét, hogy elégessék benne a napi élet összegyűlt szemetjét, de tévednek, mert a nappali kis komiszságok túlélik a legtüzesebb éjszakákat is. Azt, amit egy józan szóval vétettek, azt a legmámorosabb szóáradattal se hozhatják többé helyre. Ez a mindenütt jelen valóság: ez az isteni jelleg a szerelemben. A vallásos ember hite szerint isten se gyullasztja ki mindig a csipkebokrot a hegytetőn, de az igazi hívő megismeri a szavát a hangtalanul növő fűszálban is.

Képtalálat a következőre: „párkapcsolat könyv”

35.

Igazán nem a szégyenkező feszély késztetett eddig arra, hogy jó messzire elkerüljem a témámat, valahányszor a szerelem testi leszámítolásáról lett volna szó. Pedig ha a konvenció akármennyi tilalma közt kellett volna is bukdácsolnom és akármilyen körmönfont képletekkel kellett volna is az alapfogalmak tősgyökeres megjelöléseit helyettesítenem, nem sajnáltam volna a fáradtságot, ha valami hasznát láttam volna az iparkodásomnak. De nem láttam. A szerelem ős műveleteiben épp a maga cseréjére támaszkodó tapasztalatlanságnak van a legkevesebb szüksége az útmutatásra. Az érintkezésnek az a hatvanegynéhány változata, figurája, amelyet a kínai, hindu és arab erotikus irodalom sorol föl, olyanoknak szól, akiknél már minden tanács későn érkezett. Ott vége is van már a szerelemnek, ahol a fölfokozott kéjvágy kutatja az új gyönyörtermő felületet, mint egy mérnökexpedíció a föl nem tárt olajmezőket. Egy megfordított művelet szerencsétlenkedik itt: azt a hőt, amelyet a szerelem belülről kifelé sugároz magából, kívülről befelé akarja árasztani rafinált mechanikájával. Reménytelen iparkodás! A szerelmes ember vágya az egész testet közös izgalomba tudja gyullasztani és akármelyik semmitmondó ponton játszódik is le az érintkezés, az egész test izgalma gyülemlik össze benne. Ellenben a felület idegvégződéseit hiába ingerlik a legkörmönfontabb módszerekkel, a hatása mindig elszigetelten marad a felületen. Azok a szerencsétlen idegvégződések végre is belefásulnak a rájuk kényszerített föladatba, hogy maguk termeljék azt az áramot, amelynek ők csak a levezetésére rendeltettek.

Ha tárgyilagosan nézzük, tulajdonképpen a szerelmi gépezetnél együgyűbb szerkezetet elképzelni se lehet. Az élők egész világában egyetlen elvnek, módszernek megismétlődése millió és millió év óta. A természet takarékosan bánik az ötleteivel és ha kitalál egy formulát, azt a végső lehetőségig ki is aknázza. Egyrétűsége, szegénysége akkor lepleződik le a legjobban, amikor gazdagítani próbálják. Nincs szánalmasabb, tehetetlenebb vergődés, mint az a hatvannégy módszer, amelyre a hindu szerelmi művészet tanítja az embert. A legszokatlanabb formula is azonnal megszokottá válik, mert kiderül, hogy mindig egy a mondanivalója. Népszerűsítő tanfolyamokon szokták bemutatni, hogy a krumpliból hányféle eledel készíthető, valóban állagra, ízre, színre kifogyhatatlan változata van, de a krumpli többnyire elvész benne a hozzáadott többi anyag változatossága mellett. Viszont a szerelemben akárhogy változtatják a módszereket, mindig csak egyféle kéjt főznek ki belőle. Minél nagyobb felületen, minél gazdagabb technikai fölkészültséggel állítják elő, annál szegényesebb, ügyefogyottabb. Olyan, mint a tánc, amelyet megfosztottak zenekíséretétől; olyan, mint az album, amely csupa ismeretlen ember fényképét őrzi.

Képtalálat a következőre: „tóth tihamér”

36.

Ha a villanyoscsengőd elromlott, ne a csöngettyű nyelvét piszkáld, hanem a battériát - ott a hiba. Nincs az a szivárványosan rohadó fantáziájú vén kéjenc, aki a gyönyörök olyan gazdagságát tudná kieszelni, mint amilyet egy szerelmespár a maga áldott öntudatlanságában kitermel. Az a mindig egyforma csók és ölelés csak a puszta edény, amelyet ők töltenek meg folyton kavargó érzéseikkel; az a csók és ölelés annyi csak, mint a víz tükre, amely minden színét, jellemét, változatát a föléje hajló mennyboltozattól kapja. Akár edény, akár tükör - szerelmesek, szerelmük érdekében iparkodjanak mindig tisztántartani azt. Az Ars Amandi hatvannégy receptjével is nyomorúságos kuruzsló a szerelmesek spontán ötletessége mellett. Az élet alapértékei, a kenyér, a bor, a napfény oly egyszerűek, mint a csók és sem ezt, sem azt nem lehet megunni, ha romlatlan testtel és lélekkel élvezi az ember. Nagyon kevesen tudják, hogy a szerelem a szexuális életnek nem ösztönzője, hanem szabályozója. A kéjtermelés mechanikájára akkor van szükség, amikor a szerelem motorja kezd kihagyni működésében, mint ahogy a beteg embernek is akkor kezdik a végtagjait dörzsölni, amikor a szív nem bírja már odajuttatni a maga életmelegét. A szerelem csak fölfokozza a gyönyöröket, de a mesterségesen előidézett és fölfokozott gyönyörök megölik a szerelmet. Ha a szerelmesek nem érik be azzal, hogy szerelmük önként érő gyümölcseit szedegessék, lassanként elszakadnak szerelmüktől és a kéj lelketlen műszereivé különülnek el egymás számára. Látszólag gyarapodnak szerelmi statisztikájuk számadásaiban, de elpocsékolják azt a magasztos gyönyört, amellyel csak a szerelem tudja megtölteni az érintkezés formaságait. Akiket igazi szerelem hajt egymás karjaiba, könnyűszerrel tudnak föllendülni a legegyszerűbb formákból az egymásbaolvadás legvakmerőbb erőfeszítéséig. De azokból a furfangos komplikációkból, amelyeket az önállósított kéjvágy eszelt ki, nem vezet vissza út az elhagyott egyszerű örömökhöz. Ennek a kéjnek a tüze fölégeti a hidat maga mögött. Azok a villanó összenézések, futólagos összesimulások, leheletnyi csókok erőtlenül halnak el a durva kéjek orgiájában, mint a madárfütty a katonabanda harsogásában. A szerelem legcsudálatosabb, legkifogyhatatlanabb kincsesházát herdálják el olyan gyönyörökért, amelyek telhetetlenségükben önmagukat koptatják el és végül is olyan kifosztottan állanak, mint a hárfa, amelynek valamennyi húrja elnyűvődött már, csak a rideg fája maradt meg. Szerelmesek számára az Ars Amandinak csak egy utasítása lehetséges és ez az, hogy sohase hallgassanak semmiféle utasításra se, hanem bízzák magukat mindig szerelmükre. Így sohase tévedhetnek el, hisz a szerelem olyan, mint a tutaj: önmagának szállítóeszköze.

"Naturalia non sunt turpia" - ez bizony, mint a legtöbb közmondás, szintén sajnálatosan hazug. Az a hősies erőfeszítés, amellyel a kultúra iparkodik kiemelkedni a természetből, tanúskodik róla, hogy bizony tud a természet embertelenül, megalázóan mocskos is lenni. De a szerelemben "non sunt turpia". A szerelem minden mozdulatában tiszta, szűzies, mint a forrás fölé hajló állat, mint a kenyerét megszegő ember, mint a szüreti mustban torkoskodó gyerek.

Képtalálat a következőre: „pál ferenc könyv”

37.

És most befejeztem ezeket a kapásból eleregetett elmélkedéseket. Tudom, hogy amit itt elmondottam, mások is elmondották volt már előttem és hogy sok mindent nem mondottam el, amit majd hivatottabb utódaim fognak elmondani.

Még csak egy kérdésre akarok itt nagyon röviden válaszolni: hogy körülbelül milyen életkoráig tart ki az emberrel a szerelem. Nos, az a szerelem, amelyről én beszéltem, mindhalálig tart. Az, ami lényeg benne, független az életszakok változásaitól. Mert a szerelem nem virág, nem gyümölcs, nem is tüzelőanyag, hanem maga a termőfa, amely tud virágozni, gyümölcsözni, de tud a sírra is borulni gyászoló lombjával.

Nem is gondoltam arra, hogy tárgyát kimerítő, tudományosan rendszeres tanulmányt írjak a szerelemről. Ezt nemcsak nem tudtam, de nem is akartam volna megcsinálni. Ezt hangom nem győzte volna tárgyilagos nyugalommal. Hangomat folyton a prédikátori buzgó igyekezet dagasztotta. El akartam mondani, - és ez talán sikerült is -, hogy a szerelem az egyetlen szilárd támasz, amely az életet nyomorúságos állati sorából kiemeli és méltóvá teszi Isten csodálatos ajándékához. Ez a szerelem nemcsak a kiváltságos pillanatokat tölti meg ájulásig fokozott kéjjel, de a munka, az elmélkedés, sőt a megpróbáltatások hétköznapjait is besugározza. Mert ez a szerelem az a szeretet, amellyel az ember emberré nemesedik és a megszabott állati ösztönök szűk köréből a szolidaritás hősiességébe emelkedik. Ez a szerelem nem a természet ős ösztöne, hanem a fejlődés tüzes stigmájával megbélyegzett ember diadalmas alkotása. Ezzel a nagyszerű vívmánnyal az ember önmaga gazdagította életét és figyelmeztetnem kellett rá, hogy ezt a sok-sok ezer év alatt kifejlesztett kincset sokan mily ostobán pocsékolják el, amikor épp a szent természet, nevében züllesztik vissza az ösztönök sorába. A szerelem a Szeretetnek megszemélyesített, konkretizált alakja, legnagyobb erénye, hogy alkalmazkodni tud az ember végzetszerű átalakulásaihoz, a lobogó ifjúságot éppúgy meg tudja tölteni szellemiséggel, mint az elmélkedő öregséget. Az ember vak sors játékszere, véletlen esélyek sodorják jobbra-balra, de a legmakacsabb balvégzet sem akadályozhatja meg abban, hogy ne iparkodjék a szerelemre, a boldogságra. Eléri-e? Nem éri el? Tulajdonképpen mindegy is.

Hisz a szerelemben épp az a legcsodálatosabb, hogy nem az a szerelem tesz boldoggá bennünket, amit kapunk, hanem amit adunk.

(folyt. köv.)

Képtalálat a következőre: „erotika könyv”