A császár új ruhája

2017. december 02. szombat, 07:56

A CSÁSZÁR ÚJ RUHÁJA

Hajdanában, öreg időkben, élt egy hatalmas császár, aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon. Arra költötte minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban pompázhasson.

Nem örült derék hadseregének, színházba sem kívánkozott, még kocsikázni sem akart az erdőben, ha új ruháját nyomban nem mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden órájában; ahogy más becsületes királyról mindig azt hallani: "Most éppen az ország dolgairól tanácskozik" - erről a császárról mást se mondtak: "Most éppen öltözködik."

Vidám volt az élet a császár városában; odatódult messze földről a sok takács, szabó, szövőasszony.

Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme.

"Ez volna még csak a nagyszerű ruha! - gondolta a császár. - Felölteném, s egyszeribe megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Megszövetem azt a kelmét!"

És kiszámoltatott a kincstárából száz csengő aranyat a csalóknak, megparancsolva nekik, hogy nyomban lássanak munkához.

Azok föl is állítottak két szövőszéket, s úgy tettek, mintha dolgoznának, de persze csak a levegőt szövögették. Odahordatták a legfinomabb selymeket, aranyfonalakat, de mindent a zsebükbe gyömöszöltek, és buzgón dolgoztak az üres szövőszéken, szőtték a levegőt sokszor késő éjszakáig.

- Megnézem, mennyire haladtak a munkával - mondta egy napon a császár. Bizony egy kicsit furcsán érezte magát, mert eszébe jutott a kelme bűvös tulajdonsága; neki magának ugyan nem kellett tartania attól, hogy a kelme tisztségére méltatlannak vagy ostobának mutatja, de azért jobbnak látta, ha előbb odaküld valakit megnézni, miféle is az a kelme.

A városban, persze, mindenki hallott már a kelme bűvös tulajdonságáról, s előre várták, hogy megtudják: nem haszontalan vagy ostoba ember-e a szomszédjuk.

- Előbb az én derék, öreg miniszteremet küldöm be a takácsokhoz - határozta el a császár. - Meglátja ő mindjárt, milyen az a kelme, mert nagy eszű ember, és méltó a tisztségére.

Bement hát a derék, öreg miniszter a takácsok szobájába; ott ült a két csaló az üres szövőszék előtt, és buzgón szőtte a semmit.

- Uramisten - rémült meg a miniszter, amikor belépett -, én bizony semmit sem látok! - És meresztette a szemét, meg is dörzsölte, de hiába. Hanem persze nem árulta el magát.

A két csaló nyájasan közelebb tessékelte, s azt tudakolta, hogy tetszik a bűvös kelme: szép-e a színe, finom-e a mintája. A szegény öreg miniszter csak bámulta a szövőszéket; de bizony nem látott semmit.

Nem hát, hiszen a levegőt senki se láthatja!

"Istenem, istenem - töprengett magában a szegény miniszter -, hát csakugyan buta volnék, mint a föld? Ezt bizony nem tudtam, de ne tudja meg más se! És hogy méltatlan volnék a tisztségemre? Nem, nem árulom el, hogy semmit se látok!"

- No, hogy tetszik? - kérdezte az egyik csaló, miközben fürgén járt a keze.

- Nagyon szép Csodálatosan finom! - felelte az öreg miniszter, s még a pápaszemét is az orrára biggyesztette. - Gyönyörű a mintája, páratlanul szép a színe. Majd megmondom a felséges császárnak, hogy nekem nagyon tetszik.

- Nagy örömet szerez vele - mondták a takácsok, aztán apróra elmagyarázták a szövés mintáját és a színeit. Az öreg miniszter hegyezte a fülét, hogy szóról szóra elmondhassa a császárnak. El is mondta.

A csalók most még több pénzt, selymet és aranyat kértek, azt mondták, szükségük van rá a munkához. Megint zsebre gyömöszöltek mindent s szőtték tovább a semmit.

Hamarosan egy másik rangos udvari embert küldött a császár a takácsokhoz, a főhopmestert: nézze meg, mennyire haladtak a munkával, mikor készül el a kelme. Ez a rangos úr is úgy járt, mint a miniszter: nézett, meresztette a szemét, de mert ahol semmi sincs, ott semmit se látni, hát ő se látott egyebet az üres szövőszéknél.

- Ugye, gyönyörű ez a kelme? - kérdezték a csalók, s neki is elmagyarázták a mintát, ami ott se volt.

"Buta nem vagyok! - mondta magában a főhopmester. - Akkor hát méltatlan vagyok a tisztségemre. Bizony különös, de ezt nem kell megtudnia senkinek." Magasztalta hát a kelmét, amit nem látott, nem győzte dicsérni szép színeit, pompás mintáját.

- Valóban gyönyörű! - jelentette a császárnak.

A városban másról se beszél a nép, mint a csodálatos kelméről.

Végre a császár is rászánta magát, hogy megnézze, még szövés közben. Válogatott kíséretével - köztük volt a derék miniszter meg a főhopmester is - benyitott a furfangos takácsokhoz, akik serény kézzel szőtték a levegőt az üres szövőszéken.

- Ugye, gyönyörű, felséges uram? - kérdezte a két rangos udvari ember, aki előzőleg már járt ott. - Látja felséged a páratlan mintáját, a csodálatos színeit? - S az üres szövőszékre mutattak, mert azt hitték, a többiek látják a kelmét.

"Micsoda?! - gondolta ijedten a császár. - Hiszen ez szörnyűség! Buta volnék, mint a föld? Vagy méltatlan a császári trónra? Rettenetes dolog!" De fennhangon azt mondta:

- Szép, csakugyan szép. Megnyerte felséges tetszésemet. - Elégedetten bólintott, és meresztette szemét az üres szövőszékre, nehogy megtudják, hogy semmit se lát. Fényes kísérete ugyanúgy tett: nézték a szövőszéket, mintha láttak volna rajta valamit, s nagy buzgón bólogattak:

- Gyönyörű, gyönyörű! - És azt tanácsolták a császárnak, hogy a küszöbön álló fényes ünnepi körmenetre vegye föl először a csodálatos ruhát. - Remek, pompás, csodálatos! - járta körbe; mindenki szívből örült, és a császár nyomban kinevezte a két csalót "császári udvari főtakácsnak", s lovagrendet tűzött a gomblyukukba.

A körmenet előtti napon hajnalig virrasztott a két takács; nagy sereg gyertyát gyújtottak, hadd lássa odalenn a nép, milyen nagyon iparkodnak a császár új ruhájával. Aztán úgy tettek, mintha leemelnék a kelmét a szövőszékről, nagy ollókkal szabdalták, teregették a semmit, varrótűket villogtattak a levegőben, s jelentették:

- Elkészült a felséges császár új ruhája!

A császár maga ment a takácsokhoz fényes kísérettel; a két csaló magasra emelte a karját, mintha tartana valamit, s buzgón sürgött-forgott:

- Tessék a nadrág! Tessék a kabát! Tessék a palást. Könnyű, mint a pókháló, aki viseli, úgy érzi, mintha semmi sem volna rajta, de hát éppen az a nagyszerű.

- Bizony, az a nagyszerű - bólintottak rá a rangos urak, de nem láttak semmit, mert a levegőt senki se láthatja.

- Kérjük felségedet, kegyeskedjék levetni a felsőruháit, hadd adjuk fel az újat itt a tükör előtt! - serénykedtek a takácsok.

A császár levetette a ruháját, s a csalók úgy tettek, mintha az új ruha darabjait sorra ráadnák; megfogták a derekát, köréjé csavartak valamit - ez lett volna az uszály.

A császár irgett-forgott a tükör előtt.

- Ó, milyen jól illik, felség! Mintha ráöntötték volna! - lelkendezett a császár kísérete. - Páratlan a mintája, pompásak a színei! Sose láttunk hozzá foghatót!

- Odakinn már várnak a szolgák a selyemmennyezettel, amit majd felséged fölé tartanak a körmeneten - jelentette a császárnak a fő-főudvarmester.

- Megyek, már készen vagyok! - mondta a császár. - Ugye, jól festek? - Megint odaállt a tükör elé, s úgy tett, mintha, apróra szemügyre venné az új ruhát.

A kamarás urak, akiknek az volt a tisztségük, hogy a császár uszályát vigyék, lehajoltak, mintha fölemelnék az uszályt, sürögtek-forogtak, úgy tettek; mintha vinnének valamit, mert persze ők se merték elárulni, hogy semmit se látnak.

Elindult hát a császár a körmenettel, méltóságosan lépkedett a selyemmennyezet alatt.

A nép pedig mind az utcán meg az ablakokban tolongott, és azt kiáltotta - Milyen gyönyörű a császár új ruhája! Milyen gazdag az uszálya, s milyen jól illik neki! - Senki se merte megvallani, hogy nem lát semmit, hiszen akkor a többiek tisztességére méltatlannak vagy földbutának tartanák. A császárnak még egy ruháját se csodálták meg ennyire.

- De hiszen nincs is rajta semmi! - szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek.

- Emberek, halljátok, mit mond az ártatlanság? - súgta az apja a többiek fülébe, amit a gyermek mondott.

- Nincs is rajta semmi! Ez a kisgyerek azt mondja, hogy nincsen rajta semmi!

- Nincs is ruha a császáron! - rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta "Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!"

És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát - a levegőt.

ANDERSEN

Képtalálat a következőre: „a király új ruhája”

A császár új ruhájának története

(Andersen meséjének parafrázisa)

Képtalálat a következőre: „a király új ruhája”

Volt egyszer egy nagyon nagyon hiú és borzasztó császár, aki jelentős adóval sújtottaalattvalóit, hogy ruháit a legfinomabb kelmékből készíttethesse.Egy napon két csaló érkezett, akik mint messziről jött nagyszerű szabók mutatkoztak be, és kihallgatást kértek az uralkodótól.

Elmondták, hogy egy új, csodálatos anyagot találtak fel, amely nagyon drága aranyfonalból készül,és csak a legjobb, legtisztább és legbölcsebb emberek láthatják. A császár izgatottan kérte, hadd nézzen meg egy mintát, amire a csalók előhoztak egy üres orsót. “Hát nem csodálatos?” kérdezték a császárt.

A császár helyeselt, mivel nem merte bevallani, hogy semmit nem látott, hiszen ez azt jelentette volna, hogy sötét és ostoba ember.
Ezért, hogy próbára tegye minisztereit, a császár behívta őket, és megkérdezte a véleményüket. Miután megmagyarázta az anyag különleges tulajdonságát, mindenkinek az volt a véleménye, hogy az anyag valóban a legfinomabb és legszebb textil az egész világon.
Ezért a császár elrendelte, hogy a kincstárában lévő arany nagy részét adják oda ezeknek a szabónak vélt csalóknak, hogy fonjanak belőle fonalat. Egyből nekiláttak a munkának, és egyre dolgoztak, nap nap után, úgy téve, mintha szabnának és varrnának, miközben a császár és miniszterei időnként jöttek és megcsodálták a munkát - és fizették a hatalmas számlákat, amelyeket a csalók csináltak a kereskedőknél munkájuk során.
Végül eljött a nagy nap, amikor megparancsolták, az ország összes lakója gyűljön össze, hogy lássa a császár új ruháját, amelyért olyan sokat fizettek, és amelyről olyan sokat hallottak. Amikor a császár meztelenül végigment előttük, az emberek nem hittek a szemüknek, és nem szóltak semmit. Majd ódákat zengtek a csodálatos új anyagról. “A legcsodálatosabb, amit valaha is láttam!” “Bámulatos!” “Bár nekem is lenne ilyen csodálatos ruhám!”. Mindannyian ujjongtak, félve, hogy leszólják, butának tartják őket, ha másképpen tesznek.
Amint a császár büszkén parádézott alattvalói előtt, titokban félt, hogy elveszti a koronáját, ha az emberek rájönnek, hogy ő maga sem látja a ruhát, amelyik a testét borítja. Amint elvonult a tömeg előtt, egy kisfiú az apja vállán elkiáltotta magát:“De hiszen a császár meztelen!”
“Halljátok, mit mond ez az ártatlan gyermek?” mondta az apja. És az emberek suttogni kezdték, amit a gyerek mondott. Az alattvalók között elterjedt, amit a kisfiú mondott.
Akkor mindenki tudta már, hogy a császárt és minisztereit becsapták a csalók. És akkor az őrök, a miniszterek és az alattvalók mind rájöttek, hogy a csalók nem csak becsapták a császárt, hanem a császár, erre a csalásra elköltötte az összes befizetett adójukat.
A császár hallotta, hogy az emberek nevetnek és morognak. Tudta, hogy igazuk van, de túlságosan büszke volt ahhoz, hogy bevallja, tévedett, és bolondot csináltak belőle. Ezért kihúzta magát, rámeredt az őreire, amíg elkapta az egyik őr pillantását.
Az őr idegesen nézett körül, rájött, hogy a hiú császár börtönbe csukathatja, vagy akár le is fejeztetheti, és ezért lesütötte a szemét. Akkor egy másik őr, látva, hogy a társa már nem nevet, megijedt, és ő is lesütötte a szemét. Hamarosan az összes őr, miniszter, sőt, azok a gyerekek is, akik úgy tettek, mintha vinnék a láthatatlan aranypalástot, a földet bámulták. Az emberek, látva, hogy a miniszterek és az őrök, akik egy perccel korábban még együtt nevettek velük a császáron, most a földet nézik, és remegnek, abbahagyták a nevetést, és ők is lesütötték a szemüket.
A kisfiú, aki először kiáltott fel, hogy a császár meztelen, látva, hogy körülötte a felnőttek, köztük saját apja is megrémült, félelmében szintén lehajtotta a fejét.
Akkor a császár, ismét kihúzva magát, tovább masírozott büszkén alattvalói előtt, és azt kiáltotta: “Ki meri azt állítani, hogy ez nem a legcsodálatosabb ruha az egész birodalomban!”
Nem könnyű kimondani, hogy a császár (az amerikai kormány) csal és manipulálja a tényeket. Őrei (FBI, CIA, DEA, stb.) túlságosan nagyhatalmúak ehhez. Félelme a szégyenteljes leleplezéstől olyan nagy, hogy szüntelenül arra használja a hatalmát (miután ő adja az ENSZ költségvetésének és a világ kábítószerellenes kereszteshadjárataira fordított pénznek a nagy részét), hogy hűséget vásároljon megvesztegetéssel és megfélemlítéssel (külföldi segélyek, fegyveres erők stb.)
Azokat az amerikai állampolgárokat, akik szót mernek emelni ez ellen a zsarnokság ellen, gyakran megrágalmazzák, mint “drogosokat”, és azzal fenyegetik őket, hogy elvesztik állásukat, jövedelmüket, családjukat és tulajdonukat. Ahhoz, hogy győzhessünk, át kell szúrjuk a hazugságok (az amerikai kormány és a DEA hazugságainak) szívét, újra és újra és újra, állandóan ostromolva őket a kemény tényekkel, hogy legyőzzük ennek a keményszívű császárnak a gonoszságát (az igazságtalan marihuána-törvényeket).

Képtalálat a következőre: „a király új ruhája”


William Heath Robinson illusztrációja az eredeti meséhez (1913)
Eredeti nyelv	magyar
Alapmű	Hans Christian Andersen A császár új ruhája
Zene	Ránki György
Librettó	Károlyi Amy
Főbb bemutatók	Magyar Állami Operaház, 1953.június 6.; Magyar Állami Operaház, 1972.december 17.

A Pomádé király új ruhája Ránki György, eredetileg a Magyar Rádió felkérésére írt gyermekoperája, amelyet később, a rádiós bemutató sikere után dolgozott át a szerző a színpadi bemutató számára. A három felvonásossá bővített változat ősbemutatójára 1953. június 2-án került sor a Magyar Állami Operaházban.

Az opera története[szerkesztés]

1951-ben a Magyar Rádió kérte fel az akkor már ismert zeneszerzőt egy meseopera komponálására. A nagy dán mesemondó Andersen szatirikus története kitűnő lehetőséget kínált Ránki számára egy vígopera komponálására. A Magyar Rádió akkoriban gyakran rendelt zeneműveket fiatal szerzőktől, és sokszor nem elégedett meg a darabok előadásával, hanemmecénási szerepet is vállalt: ha a darabokat sikerrel adták le, a szerzőket is új művek írására ösztönözték. A Pomádé király első változata egy egyfelvonásos kis gyermekopera volt, amely akkora sikert aratott a rádióhallgatók körében, hogy a Magyar Állami Operaház nem sokkal a rádióbemutató után felkérte a szerzőt a színpadi változat elkészítésére.

Erre azért volt szükség, mert más egy rádióstúdió és más egy nagy színpad akusztikai igénye. Ránki sok új zeneszámot komponált művéhez, háromfelvonásossá bővítve azt. A prózai párbeszédeket secco recitativókkal váltotta fel, felújítva ezzel a zongorakíséretes énekbeszéd régi hagyományait. Az új változatban a történet szatirikusan társadalombíráló lett, kiolvasható belőle a személyi kultusz bírálata. A nagynak és bölcsnek mondott Pomádét annyira körbeveszi az udvartartás talpnyalása, hogy az senkit nem enged kimondani: a királyon nincsen semmi! Csak egy kisgyereknek lesz elég bátorsága ahhoz, hogy lerántsa a leplet a hazug színjátékról.

1968-ban a Magyar Rádió újabb változtatásokat kért a szerzőtől. Ránki ezúttal alaposan megrostálta az 1953-as nagyszínpadi verziót: a líraicselekménysorozatot szinte teljesen elhagyta, csak a király megcsúfolását mondja el, a három felvonást kettővé vonta össze. Kétségtelen, hogy a tömörítés javára vált a vígoperának. Ebben a koncentrált formában sokkal hatásosabb a mű. Rozi és Jani szerelmi története volt az 1953-as verzió lírai-szerelmi szála, de nem illett a dramaturgiába, sok tekintetben lassította a dráma sodró lendületét. A lírai részek megformálása nem volt zeneileg egyenértékű a csúfondáros, szatirikus részekkel, ennek következtében a háromfelvonásos verzió zeneileg egyenetlen is volt.

Az előző verzió behódolt a kor szokásainak: meg volt tűzdelve egy kis ifjú gárdai tartalommal, egy kis szerelmi történettel. Az 1972-es változatból a mozgalmi-politikai részek is kimaradtak. Az utána következő évtizedekben, egészen máig ez a verzió vált a színpad produkciók alapjává. APomádé király harmadik változatát először a Magyar Rádió sugárzásában mutatták be, majd 1972. december 17-én sor került az operaházi bemutatóra is. A következő évben az opera társulata Wiesbadenben vendégszerepelt a Pomádéval óriási sikerrel.

Az 1972-es premier után a színpadi bemutatók az opera harmadik verzióját tekintik alapnak. Ránki ezután elkészítette a darab kamaraváltozatát is az Ifjúsági Színház és az Állami Déryné Színház számára. A Pomádé királyt legutoljára 2000-ben újította fel az Erkel Színház, azóta az operaház ezt az előadást játssza.

Ugyanezt az Andersen-mesét Rudolf Wagner-Régeny is feldolgozta A király meztelen című operájában.

Az opera szereplői és helyszínei[szerkesztés]

Szereplő	Hangfekvés	Pomádé király (1953)	Pomádé király új ruhája (1972)
Pomádé király	basszus	Székely Mihály	id. Domahidy László
Dani (1953: Jani)	tenor	Kövecses Béla	id. Palcsó Sándor
Béni (1953: Miska)	bariton	Mindszenti Ödön	Széki Sándor
Rozi, Jani kedvese (1953)	koloratúrszoprán	Gyurkovics Mária	—
Garda Roberto, királyi ruhamester	bariton	Melis György	Melis György
Nyársatnyelt Tóbiás, kancellár	basszbariton	Maleczky Oszkár	Várhelyi Endre
Dzsufi, udvari bolond	koloratúrszoprán	Pavlánszky Edina	Kalmár Magda
Kikiáltó (1953)		Molnár László	—
Kapitány	bariton	—	Varga András
Kisinas	szoprán	Koltay Valéria	?
Pereceskofa	mezzoszoprán	Farkas Anna	Keszthelyi Margit
Mézesbábos	bariton	Klug Ferenc	Jánosi Péter
Kocsis (1953)		Komáromy László	—
Lacikonyhás	basszus	Ordelt Lajos	Katona Lajos
Miniszter	bariton	—	Rajna András

Kórus: dámák, miniszterek, apródok, udvaroncok, nép, gyermekek
Történik: mesebeli időkben
Színhelyek:
- I. felvonás: 1. kép: vásártér; 2. kép: Tükrös terem; 3. kép: trónterem a királyi palotában
- II. felvonás: 1. kép: a király hálófülke; 2. kép: folyosó a palotában; 3. kép: tükrös terem a palotában; 4.: folyosó a palotában; 5. kép: vásártér
Játékidő: 73 perc

Az opera cselekménye[szerkesztés]

I. felvonás[szerkesztés]

1. kép: Danit és Bénit Pomádé király korábban száműzte országából, mert azok gúnyolódtak az öltözködési hóbortján, amelynek lényege, hogy az uralkodó minden nevezetesebb alkalommal csak új ruhában hajlandó megjelenni népe előtt. A két jómadár most csodatakácsként tért vissza és úton-útfélen híreszteli a vásári forgatagnak, hogy olyan csodálatos ruhakölteményt tudnak készíteni, amely párját ritkítja.

2. kép: A király legnagyobb gondja, hogy holnap a neve napja lesz és még nincs új ruhája. Ezért Garda Robertót nyúzza: mikor lesz már kész a legújabb köntöse, amiben holnap illőképpen tud megjelenni népe előtt? Roberto nem készült el az új ruhával, igyekszik hát elterelni királya figyelmét. Arra hivatkozik, hogy az új ruhát meglepetésnek szánja, ezért csak kész állapotban akarja megmutatni. Ezután reggelit hozat Pomádénak, de minden hiába. Nincs hát mit tenni: hívják a szabót, akinek munkája nem tetszik a királynak, így el is csapják szegényt. Pomádé elkeseredésében már az ünnep elmaradásáról beszél, amikor hirtelen berohan a kapitány a fantasztikus hírrel: két csodatakács jött az országba és ajándékot is hoztak a királynak.

3. kép: Pomádé király ünnepi keretek között fogadja udvartartásával a két idegent. Dani és Béni egy nagy zsákot tesznek az uralkodó lába elé: Összevissza Boromissza fejedelem ajándéka van benne a király számára, neve napja alkalmából. Szebbnél szebb fonalakat hoztak Bergengóciából, hogy azokból szőjenek a királynak csodálatos ruhákat a holnapi ünnepségre. Pomádé rögtön felvidul: holnap mégis lesz ünnepség. Már csak az a kérdés, milyen lesz az új ruha? Dani és Béni ezzel kapcsolatban a következőket mondja: mivel igazlátó szövetből készül, így csak az fogja látni, aki becsületes, feddhetetlen ember. Buta, hazug és gonosz emberek nem láthatják az ő kelméjüket. Pomádé és udvartarása meghökken, de azért csak utasítják a két csalót: lássanak csak munkához.

II. felvonás[szerkesztés]

1. kép: A király egész éjjel csak forgolódik, nem bírja lehunyni a szemét: furdalja a kíváncsiság, milyen lesz az új ruha? Még legendásan nagy étvágya is cserbenhagyja. Alighogy hajnalodik, máris kiugrasztja ágyukból a kancellárt és a tizenkét minisztert. Előre akarja őket küldeni, hogy szemléljék meg a takácsok munkáját.

2. kép: Dani és Béni berendezkedett a palotában és úgy sürögnek-forognak, mintha lázas munkában volnának. Megérkezik a kancellár és a miniszterek és szóhoz sem jutnak: nem látnak semmit a ruhakölteményből. A takácsok persze bizonygatják: balról bársony, jobbról selyem.

3. kép: Pomádé izgatottan várja a jelentést készülő ruhájáról. Meg is jelennek a miniszterei és a kancellár, de ők persze nem merik bevallani, hogy nem láttak semmit, mert még valami rágalom éri őket. Ezért gépiesen ismétlik a takácsok szavait: balról bársony, jobbról selyem, jobbról bársony, balról selyem.

4. kép: Pomádé és kísérete érkezik a takácsokhoz a ruhapróbára. A király sem lát semmit, de mivel mindenki bizonygatja: milyen szép szövetből készült, igazi művészi darabról van szó, végül rájuk hagyja és aláveti magát a ruhapróbának. Még azzal sem törődik, hogy az állítólagos próba alatt olyan érzése van, mintha a puszta bőrét húzogatnák, csiklandoznák. Dani és Béni hamar megnyugtatja: mindez azért van, mert a kelme ennyire finom, szinte pókháló vékonyságú. A király végül pucéran áll udvaroncai elé, ám azok elkezdik dicsérni gyűrődéstől mentes csodálatos viseletét. Ez eloszlatja Pomádé minden kétségét.

5. kép: A vásártéren előállt a király gyaloghintója. Pomádé éppen beszállni készül, amikor egy kis inasgyerek ugrik elé és elkiáltja magát: a királyon nincsen semmi! Ekkor, mintha bomba robbant volna, vidám kacagás tör ki az egybegyűltekből. Dani és Béni sem játszik tovább: az inaslegénynek bizony igaza van: a király meztelenül jelent meg az alattvalók előtt. Sikerük kettős: bosszút álltak száműzetésükért és lóvá tették az egész képmutató udvart!

Az opera zenéje[szerkesztés]

Ránki Kodály Zoltán tanítványa volt és mint ilyen ösztönösen fordult a magyar népzene dallamkincséhez, ám nem epigonszerűen használta a népi dallamokat. Egyes részletek esetében (elsősorban azokon a helyeken, ahol a nép közvetlenül jelen van) a szerző idézetként használta a népdalt, változatlanul beépítette a zenei szövetbe. Helyenként azonban Muszorgszkij népdal-feldolgozási módszerét alkalmazta. Témái, dallamai olykor csak utalnak egy-egy népdalra, így a korszakban magyarosnak tartott hangulat biztosítva van.

De ma már minden szakember egyetért abban, hogy a Pomádé zenéjében a népdal alkalmazása nem elsődleges fontosságú: a korszak kívánalma volt a népdalkincs beépítése a zeneművekbe. Azt gondolták, hogy ily módon lehet leegyszerűsíteni, közelebb vinni a néphez a zenét. Ezért az ötvenes évek kritikusai szükségszerűen a népies hangvételt tartották az opera legnagyobb érdemének.

Ezzel szemben ma már tudjuk, hogy Ránkinak ebben a művében is a karakterek bravúros ábrázolása és szellemes jelenetek jelenléte az igazán fontos. A zene a jellemeket pontosan és jól ábrázolja. A szerző a zenei jellemzéskor olykor a filmzene illusztratív eszközeihez nyúlt.

A zenei anyag kétségkívül eklektikus: buffo-áriák, secco recitativo, magyar népdal, jazz, divertimentoszerű felvonulások és balettjelenet - mind-mind megtalálható ebben az operában. Az eredmény: színesen hangszerelt szellemes, sodró lendületű vígoperai hangulat.