Payday Loans

Keresés

Sportos coming out PDF Nyomtatás E-mail
OLY KORBAN ÉLÜNK ABC
THURY GÁBOR
THURY GÁBOR
2017.11.19 23:45 Frissítve: 2017.11.19 23:45

Coming out – Thury Gábor publicisztikája

 

Szezonja van most az erőszak elleni harcnak, amerre járok, figyelem a tekinteteket. Az országos, sőt világméretű kitárulkozások következményeként az emberek felét bűnösnek, a másik felét áldozatnak látom. A tréfát félretéve – noha most magam is ezt erősítem –, a téma túlprezentált a közbeszédben, azt a látszatot kelti, mintha a társadalom erre a két csoportra lenne osztható. És van egy másik üzenete is – legalábbis számomra –, hogy már-már egy utópisztikusan tökéletes társadalomban élünk, amelyben csupán ez a probléma vár megoldásra.

Nemrégiben azon akadhattak ki a sportszeretők, hogy az amerikai női válogatott kapusa, Hope Solo egy interjúban elárulta, a 2013-as Aranylabda-gálán Sepp Blatter megmarkolta a fenekét. Gyanítom, a jókötésű hölgy – vagy ha úgy tetszik, az elég férfias sportolónő – azért is szólalt meg, mert a FIFA korábbi elnökére most már mindent lehet mondani, ám az egyetemes futball kapcsán Sepp-pel inkább az volt a baj, hogy korrupt (persze amikor kilóra megvette a kollégákat, mindenki lapított, mint az a bizonyos a fűben). Azt azért kritikusai zöme is elismeri, hogy a futball globalizációja alapjában véve Blatter nevéhez fűződik. Ez az egykori FIFA-elnök életműve. Ehhez képest lehet gúnyolódni, hogy a vén kecske megnyalta volna a sót, holott nekem az is eszembe jut, hogy Csank János egyszer azt mondta, egy férfi tulajdonképpen addig férfi, amíg nem mond le a futballról és a nőkről. Igaz, az ősz mester azt nem említette, hogy meg kell-e fogni valakinek a fenekét.

Persze van, amikor az a baj, ha nincs érdeklődés. A férfi teniszezők U21-es vb-jén unalmas sorsolás helyett úgy alakították ki a csoportokat, hogy a játékosok kiválasztottak egy közreműködő divatmodellt, akinek valamelyik testrészén, ruhadarabján szerepelt a csoportokat jelző A vagy B betű. Utólagos vádként az hangzott el, hogy a csinos hölgyeket tárgyként használták a szervezők, s bár ők nem nyilatkozhattak az esemény után, több jelenlévő is azt írta Twitteren, hogy kifejezetten élvezték a feladatot. Majd következett a meglepetés: az ATP és a főtámogató Red Bull mindenesetre meghunyászkodott, és közös közleményben kértek bocsánatot a történtekért.

Álságos ez a világ.

Köztudott, Széchy Tamás sem bánt kesztyűs kézzel az úszóival, nem állt távol tőle a testi fenyítés sem, ennek ellenére sem Hargitay Andrástól, sem mástól nem hallottam, hogy panaszkodott volna, mi több, lehet, úgy vélik, enélkül nem lettek volna eredményesek. A tornasportban sikert sikerre halmozó Károlyi házaspárról egyre több helyen látott napvilágot, hogy az edzők verték a tanítványaikat. Ne legyenek illúzióink: aki látta Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című filmjét, az bepillantást nyerhetett a sportág kulisszái mögé – még ha a szereplők nem is valós személyek, hanem a képzelet szülöttei…

Az elkövetők nem kis része nemcsak a sértettek lelkében alkot(ott) maradandót, hanem a saját életművében is. Tévútra vezethet, ha kizárólag a viselt dolgok tükrében ítéljük meg a szakmai teljesítményt. Talán ezért vetődhetett fel, hogy Molnár Ferenc örökösei tiltakoztak A Pál utcai fiúk rendezése ellen. A darabot Marton László zseniálisan adaptálta a Vígszínház színpadára. Csak azt tudom mondani, amennyire nem követendő példa a rendező foglalkozás körében elkövetett erőszakos viselkedése, munkája annyira példaértékű. (Nem feltétlenül sportos összefüggés: Roman Polanski filmjeit sem tették indexre.)

Azzal is érdemes foglalkozni, hogy az elkövetett bűnnek mi a büntetése. A bocsánatkérés leginkább formális, a munkaviszony felmondása a munkáltató kezdeményezése. Utóbbi még akkor is exponálja magát (a megfelelési kényszertől hajtva általában sürgősségi üzemmódban), ha az erőszakot elkövető maga vonulna vissza. Amúgy nem vagyok jogász, de leszámítva a társadalmi felháborodást, abban sem vagyok biztos, hogy az ártatlanság vélelme elv alapján nem lehetne-e fogást találni a munkaadó(ko)n.

Van még egy sanda gyanúm, hogy egyes esetekben a felszínre törni képtelen tehetség keres a szenvedéstörténetekben magának kibúvót: a zaklatott, béklyóba kötött „zseni” nem tud felszabadultan kiteljesedni. Nem egy sebzett lélek talál kudarcára magyarázatot az ellene elkövetett erőszakra. Arról sem beszélünk, hogy a sérelmek felhánytorgatására kiválóan alkalmas egy-két bedobott sztori. Hogy aztán mire vezet az évtizedekkel későbbi coming out cunami? Erre, ami most van. S hogy mire jó ez? Azt nem tudom.

Az én generációmnak nem volt szokatlan a manapság erőszakosnak minősített viselkedés – sietve leszögezem, nem a nemi erőszakról beszélek –, mégsem szaladgált senki sehová, gyanítom, évtizedek múltán nem is fog. A XI. kerületi Sportiskola csapatában kosaraztam, volt nekem egy edzőm, Vetési Imrének hívták. Élete nehéz szakaszában lehetett, ezt abból sejtettük, hogy az edzések után, ahogyan ő fogalmazott, beugrott a Don-kanyarba – a Móricz Zsigmond körtéren lévő kocsmát hívta így a nép – meginni egy kólát. Nyilvánvaló volt, hogy nem kólát ivott, és nemcsak a tréningek után, hanem előtte is. Minden kis hibáért ordított a csapattal és büntetőköröket kellett futni. Ha lassan csináltuk, a maga köré gyűjtött labdák közül felkapott egyet, s hozzávágta valakihez. Én is kaptam bőven, de főleg a nagy laklik „nyelték” az erős stuffokat. Olyan későbbi NB I-es kosarasok voltak Imre munkahelyen elkövetett erőszakos viselkedésének áldozatai, mint Kiss Karcsi vagy Mikola Andris. Írhatnám, hogy féltünk, rettegtünk, de nem ezt tettük, hanem egy idő után, tizenvalahány-évesen szóltunk neki. Persze volt bennünk félsz, hogy mi lesz, mert a többség nem közölte a szüleivel, mi is történik az edzéseken. Mi voltunk a leginkább meglepve, hogy partizánakciónk eredményre vezetett, s persze edzőnk is belátta: a hozzánk vágott labdától nem leszünk jobbak… Igaz, nem sokkal ezután már az iskolacsapat felé kacsingattam, de nem ezért s nem is azért, mert a József Attila Gimnáziumban Kilián Árpád testnevelő tanárom ráutaló magatartásával már régóta kapacitált. Szemében sokáig azért voltam „sz...rházi”, mert nem a gimi csapatában játszottam, hanem a XI. SI-ben. (Megjegyzem, a minősítést azután is megkaptam, miután a sulicsapatban folytattam a játékot.) De azt is tudni kell, hogy Árpi bácsinál mindenki ezt a nevet kapta, ha olyat művelt, ami ellenére volt. Más kérdés, hogy ezt olykor némi öniróniával és olyan hangsúllyal tette, hogy tudtuk, azért inkább kedvel, mint haragszik. Mégis kaptam tőle egy hatalmas pofont. Megkért, hogy mivel egy konferenciára készül, eddzünk rendesen, ő csak a tréning végén jön, az egymás közti játékra. Át is öltöztünk, de a rend felborult, amit a korábban visszaérkező tanárnak nem volt nehéz kiszúrnia. Szó szót követett, visszapofáztam, amire ő lehúzott egy hatalmas pofont, és bezavart az öltözőbe – pedig akkor már az egyik kedvence voltam (a másik szegény megboldogult osztálytársam, az Alba Regia Építők és a Csőszer későbbi játékosa, Kiss Kálmán).

A korszellem akár azt kívánná meg, hogy évtizedekkel az események után magamból kikelve, felháborodottan kérjek elégtételt. Nem azért nem teszem, mert már egyikük sincs az élők sorában. Hanem azért nem, mert mindkettőjük halálát megkönnyeztem. Jóval többet adtak, mint fél tucat felém hajított labda vagy egy maflás.

Más időket élünk.