Payday Loans

Keresés

Wesselényi Miklós gazdasági eszméi és zsibói uradalmának modernizálása PDF Nyomtatás E-mail
A magyarok története - szemlélet, tudás és tanítás

Csetri Elek


Reform és gazdaság

 

Wesselényi Miklós gazdasági eszméi

és zsibói uradalmának modernizálása

 

Mikor Wesselényi Miklós születésének 200 éves fordulóját idézzük, elmondhatjuk Szenczei Lászlóval, a két világháború közötti erdélyi szellemi élet egyik teoretikusával: „Nem nyughatik Wesselényi szelleme, azé a Wesselényié, aki Erdély fia volt, s akit egész életében az Erdélyért való gond emésztett...”[1] A liberális reformpolitikus és erdélyi patrióta portréja ismertebb, másik arca – a közgazdasági gondolkodóé és gazdáé – azonban kevésbé. Pedig barátja és kortársa, a naplóíró Gyulay Lajos azt írja róla, hogy „nagy gazda”[2] volt, Jósika Miklós „hozzá fogható lóismerőt nem látott”,[3] a zsibói udvart legélénkebb színekkel megörökítő Újfalvy Sándor pedig arról emlékezik meg, hogy az ottani híres vadászatok  együttlétének egy részét „közügyekről és okszerű gazdászatróli tüzetes vitatkozások vették igénybe”.[4] Indokolt hát, hogy a politikus Wesselényi arcának bemutatását az országos gondok megoldásával és birtoka korszerűsítésének ügyével egyaránt törődő gazda vonásaival egészítsük ki. Annál inkább, mert az ő esetében olyan személyiséggel állunk szemben, akinek munkájában az ország polgári átalakulásáért folyó  politikai tevékenység teljes összhangban van a gazdasági reformok megvalósításával és zsibói uradalma modernizálásával. Azért hangsúlyozzuk ezt, mert ellenpéldául ott van Jósika Jánosné Csáky Rozália, az erdélyi kormányszéki elnök felesége, aki konzervatív családi légkörben maga is csillagkeresztes hölgy volt ugyan, mégis modern gazdasági létesítmények, a csákigorbói cukorfabrika és a  kolozsvári selyemfonoda alapításában jeleskedett. Mint ahogy az angol toryk közül nem kevesen konzervatív nézeteik ellenére a gazdasági modernizáció  híveiként és tőkés vállalkozókként is kitűntek. Különben is a politikus Wesselényi bemutatása hevében értékelői csaknem teljesen megfeledkeztek a gazdasági gondolkodóról, közgazdasági eszmevilágáról és a gyakorló gazdáról. Mindez eléggé indokolja, hogy Wesselényi esetében a reform és gazdaság összefüggéséről szóljunk.

1. Felkészülése. Persze amíg ifj.Wesselényi Miklós belátta, hogy „Lassanként elkopott az ősi intézmények gépe”,[5] és „a modern nemzeti mozgalom politikai törekvéseinek nagy szervező egyénisége”, valamint a „polgári nemzetteremtés stratégája”[6] csúcsára emelkedett, hosszú folyamat játszódott le szellemiségében. Éppen ezért, egyrészt a reformpolitikus, más oldalról a gazdasági gondolkodó és gyakorló gazda összefüggő, egységes képének felvázolására törekedve, nem árt először a gyökerekre, felkészülésére kitérnünk. Különösen hogy nem akármilyen családi környezetből érkezett a közélet színpadára. Hiszen édesapja, a „zsibói bölény” a Habsburg-ellenes kurucság folytatója, a kufsteini várbörtön rabja, az erdélyi színészet mecénása, a korai nemesi reformmozgalom vezéregyénisége és az első magyar köztársasági mozgalom gyanúsítottja volt, akinek udvarában a magyar művelődés számos személyiségével együtt megfordult Kazinczy Ferenc is. Hősünk édesanyja, Cserei Heléna maga is irodalom- és művészetpártoló.

Noha a közösségi, társadalmi kérdések felé  irányulás családjában hagyományosnak számított, első nevelője,  a nagyreményű és széplélek Pataky Mózes még inkább a „széptudományok” szerepét állította a zsibói udvar szellemiségének középpontjába. Id. Wesselényinek a gazdasági kérdések és gyakorlati élet iránt nem sok érzéke volt, s azért hosszas börtönévei és közéleti szereplése idején ezt a szerepet kénytelen-kelletlen feleségének, Cserei Helénának kellett vállalnia. Az is kétségtelen viszont, hogy az id. Wesselényi Miklós vezérsége alatt megszervezett Diana Társaságnak a rejtett politikai szerepen kívül bevallottan  a gazdasági ismeretterjesztés is a feladatai közé tartozott. Azt persze principálisa nem sejtette, hogy pártfogoltja, a németországi peregrinációra, Marburgba küldött Tőkés János, fia nevelője, nyugati tartózkodását arra használja fel, hogy Párizsba látogasson és a CodeNapoléonról hallgasson egyetemi kurzust.[7]

Nem lehetett közömbös az ifjú Wesselényi Miklós formálódására a zsibói udvar könyvtárának anyaga sem.  Ugyanis a Brassai Sámuel által 1822-ben készített  100 oldalas lajstrom az elengedhetetlen görög–római klasszikusok, magyar irodalom és nyelvészet, teológia, filozófia és történelem mellett mintegy ötödrészében politikai, jog- ás államtudományi, természettudományi és ökonómiai anyagot tartalmazott. A természettudományok keretében a fizikán, kémián, természethistórián és orvostudományon kívül ott találjuk az „ökonómiát és technológiát”, az ökonómián belül pedig külön a gazdasági rendszereket, beleértve a tudományág legfontosabb kézikönyveit. Ugyancsak külön tételben szerepelnek a kertészet, az erdészet és vadászat, a lónevelés és lovaglás szellemi termékei.[8] A vezető arisztokrata családokban lévő szokásrend szerint Wesselényi nem részesült intézményes iskolai nevelésben, később  viszont a kolozsvári Akadémia jogi karán alkalma volt nemcsak az állam- és jogtudományban s a politika szakjaiban elmélyedni, hanem a lassacskán érvényesülő új szellemnek megfelelően ott bizonyos gazdasági, statisztikai és közgazdasági alapismereteket is szerzett. Meghatározó azonban magatartásában a  régi rendhez való kötődés marad. Hosszú ideig még a hagyományos világban kap szerepet: 1809-ben tizenhárom évesen a közép-szolnoki inszurgensek főhadnagyaként nyeri el Kazinczytól a „princeps iuventutis Hungariae” kitüntető címet, 1819–1820-ban pedig a megyei nemesség híveként az urbárium bevezetése ellen száll síkra. A Szent Szövetség, a „reakció korának” fiataljaként, Metternich kancellár Habsburg Birodalmában, a szellemi és politikai béklyóban tartott és a Corpus Iuris varázslatában élő Magyarországon nyilván nehezen találja meg helyét. Ugyanakkor a spanyolországi forradalom, az itáliai carbonari mozgalmak és a görög szabadságharc mind-mind eszmélkedésének a részei.

Fejlődésében a fordulatot mégis Széchenyi István megismerése hozta meg. Megismerkedésük 1820 nyarán Debrecenben történt. Széchenyi itt állomásozó   huszárezredénél tartózkodott, Wesselényi meg átutazóban volt. Főnemesi származásúak ugyan mindketten, kettejük helyzete között azonban jelentősek a különbségek. Széchenyi hatalmas vagyon ura, Cenken kastéllyal, Bécsben palotával, kapcsolatban van az udvari körökkel. Széchényi Ferencnek, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítójának fia, a lipcsei csatában kitűnt huszárkapitány. Német műveltségű, több nyugati nyelvet beszél, nemcsak magyar nyelvtudása jár gyermekcipőben, hanem ismeretei is a hazai valóságról. Wesselényi erdélyi viszonylatban gazdag, Széchenyihez képest szegény, de jó nevű ellenzéki család sarja. Kisebb hazájának szokásai szerint magyar műveltséget szerzett, de jól tud németül és latinul. Barátságuk zálogául sokat tanultak egymástól. A fiatal korában nemzettudatában olykor ingadozó Széchenyiről Wesselényi azt írja: „A hazaszeretet lángját én tápláltam lelkében”,[9] Wesselényit meg erdélyi elszigeteltségéből Széchenyi emelte szélesebb régiókba (erről tréfásan Széchenyi azt mondta barátjának, hogy kifogta, „mint vad csikót a hegyek között”)[10]. Wesselényi Széchenyi magyar nyelvtudását sokat csiszolgatta, Wesselényi meg barátjától tanult angolul. Kölcsönösen meglátogatták és őszintén megszerették egymást, s barátságuk akkor is megmaradt, mikor a politikában útjaik elkanyarodtak egymástól. Kölcsönös ragaszkodásukat az ambíció, a tettvágy, az alkotás, hazájuk felemelésének és boldogításának gondolata gazdagította. A bécsi „léha boldogság” láttán, a romantikus lángolás tüzében és „az idő géniusa” jegyében írja naplójában Wesselényi: „Sors, adj egy férfias, munkásan használható gazdag életet!”[11]

Azt azonban mindketten tudták, hogy sokat kell még tanulniuk, látniuk-tapasztalniuk. Azért határozták el közös nyugati utazásukat. Közelebbi úti céljuk: „öconómiai esméretek szerzése Franciaországban s Angliában”, azon belül lóvásárlás saját ménesük nemesbítésére.[12] Anélkül, hogy az utazás részleteibe belemennénk, annak eredményeire  és tanulságaira utalunk. Az angol alkotmányos rend, mindkét országban a világvárosok, nagyipari létesítmények, forgalmas tengeri kikötők, virágzó mezők, leleményes találmányok és gépek, rendezett ménesek, gondozott szőlők, hatalmas borpincék és pezsgőkészítő birtokok, de egyáltalában a fejlett nyugati civilizáció látványa megragadta mindkettőjüket. Angliai lóverseny után jegyezte le naplójában, de szélesebb értelemben egész élményanyagára is helytálló Wesselényi megjegyzése: „Gyönyörűséggel eltelve, de egészen elkábulva térék haza.”[13]

A fejlettebb országok látványa elhintette mindkettőjükben a hazai változtatás szükségességének magvait. Ezután kezdte Széchenyi intenzíven tanulmányozni Smith, Ricardo és Bentham közgazdasági tanait,[14] és ekkor fogant meg lelkében az angol modell magyarországi követésének gondolata. A politikai tanulságokat nyilván Wesselényi is levonta, de gazdaságiakban főleg zsibói uradalmának modernizációja vált egyik központi gondolatává és halaszthatatlan feladatává. Megerősítette meggyőződését, hogy birtokai fejlődéséhez tökéletesebb mezőgazdasági gépekre, eszközökre, módszerekre és szakosításra van szüksége.

2. A reformpolitikus. Wesselényinek, egyrészt a reformpolitikusnak, másrészt a gazdasági elmélet és gyakorlat képviselőjének bemutatása megkívánja, hogy először felvázoljuk, mit képviselt, meddig jutott el politikai síkon. Ismeretes, hogy az elmúlt évtizedek történetírása a korszak alapvető kérdésének a gazdasági-társadalmi reformokat, elsősorban a jobbágyfelszabadítást s a nemzeti függetlenség kivívását tekintette. Mindezekbe azonban sok minden belefér, hiszen az új rendre való áttérés egy szerteágazó kérdéskomplexum megoldását feltételezte. A reformokhoz való viszonyulás és az azokban képviselt állásfoglalás dönti el a politikus megítélését, értékelését.  Az előbbiekben már utaltunk arra, hogy Erdély Nyugat és Kelet, Észak és Dél között, a nemzetközi erővonalak ütközőpontján, Kelet-Közép-Európa országaként és a Habsburg Birodalom részeként, politikai függetlenségtől megfosztva és feudális politikai-társadalmi rendszerként érte meg korszakunkat. A Szent Szövetség-i és feudális-abszolutista bécsi kormányzat éppúgy akadályozta a polgári rendre való áttérést, mint a megkövesedett felfogású erdélyi uralkodó osztály, amely nem volt képes a feszülő társadalmi kérdésekkel megküzdeni, mint ahogyan egész Európával együtt maga is értetlenül állt a jelentkező nemzeti mozgalmakkal szemben.

Wesselényi történelmi szerepe éppen abban áll, hogy Széchenyi magyarországi fellépésével párhuzamosan Erdélyben úttörő és vezető szerepet vállalt az átalakulás politikai programjának kialakításában és az ellenzéki mozgalom megszervezésében. Egész reformprogramja csírájában benne foglaltatik az 1833-ban Lipcsében kinyomtatott és illegálisan az országba juttatott Balítéletek című munkájában, a továbbiakban pedig diétai beszédei, naplósorai, cikkei és más írásai tanúskodnak ugyanarról.

Noha ez az út nem volt zökkenőktől, buktatóktól és megtorpanásoktól mentes, egyértelműen a születő polgári rendbe torkollott. Széchenyi 1826-ban azt jegyezte be naplójába, hogy Wesselényi „az Udvarral szemben indulatos – én a rendek embertelenségével szemben!”[15] A kora újkorba visszanyúló Bécs-ellenes hagyományokra támaszkodó Wesselényi elég tájékozott volt azonban, semhogy a Habsburg-függőség felszámolását tűzze ki elsőrendű politikai céljául. Míg Széchenyi angol modellje a változást a nagybirtokos osztály vezető szerepével képzelte el, Wesselényi Erdélyben elsősorban az átalakulásban érdekelt nemességre igyekezett építeni. Sőt ezen túljutva, a függetlenség megvalósítására politikai frontot akart kialakítani és az összes változtatásra törekvő erők „érdekegyesítésében” látta a megoldást.

Ennek sine qua nonja volt azonban a feudális tulajdonviszonyok megváltoztatása és a jobbágyság felszámolása. A nemesség földmonopóliuma ellenében Wesselényi meghirdette tehát a nem nemes osztályok bírhatási jogának törvénybe iktatását, a függő parasztság mindenfajta elnyomatásának  felszámolására pedig először az önkéntes, majd a kötelező örökváltság követelését.[16] A jobbágyfelszabadítás gondolata mindenekelőtt az európai fejlődéshez való igazodás, a modernizáció, a polgári államrend feltétele volt, ugyanakkor a feudális válságból kiutat ígért,  az árutermelésben érdekelt nemesség felzárkózását, szubjektíve pedig az elembertelenedett rendszer felszámolását, a társadalomhoz méltóbb, humánusabb berendezkedést képzelte el. A gondolat elfogadtatását azzal is előmozdítani vélte, hogy a Magyar Tudományos Akadémián pályázati tervet akart meghirdettetni a parasztság történetének megíratására, hogy egyetemes példákkal is igazolja a régi rendszer elkerülhetetlen végét.[17] Később még érinteni fogjuk a jobbágyfelszabadítás és az általános polgári reformok, köztük a nemzeti kérdés összefonódásának felvetését Wesselényi felfogásában.

Mert a nemesi demokráciából a liberális polgári demokráciába, az  új rendhez vezető reformok sorába tartozott a közteherviselés, a személyi szabadság, a törvény előtti egyenlőség és a politikai jogok biztosítása is, más követelményekről itt nem is beszélve. Hasonló átfogó és radikális program meghirdetése a kiváltságos helyzetéhez ragaszkodó nemesség és arisztokrácia előtt eleve kudarcra ítélte volna a reformfolyamat ügyét, azért Wesselényi és társai taktikai okokból lépésről lépésre hintették el a változtatás szükségességének magvait. Erdély irányadó nemességének hatalmához, önös érdekeihez való görcsös ragaszkodásának szomorú jele volt, hogy az 1846–47. évi diéta olyan úrbéri törvényt hozott, amelynek alkalmazása a jobbágyság jelentős részét fosztotta volna meg telke egy részétől. Nem véletlenül idézte fel a törvény Wesselényiben a parasztság megmozdulása, a „csép és kasza” rémképét. Közben a bécsi, a „német” elnyomás, a nemesi szabadságjogokat sértő cenzúra bírálatával, a szabad sajtó hirdetésével és megvalósításával, a diétán, de különösen a megyei‑széki gyűléseken való fellépéssel (ahol az ellenzéki-liberális politikusok „vándorpatrióták” gyanánt jelentek meg) végső fokon a nemzeti függetlenség gondolatát táplálták, és jelentős ellenzéki tábort gyűjtöttek maguk köré. Ismeretes, hogy a KossuthOrszággyűlési Tudósításai mintájára  Wesselényi kezdeményezésére és részvételével megszületett erdélyi kőnyomatos szabad sajtó  milyen nagy hullámokat kavart, és más vádakkal egyetemben a kezdeményező perbe fogásával és bebörtönzésével végződött.

A reformfolyamat Erdélyben a nemzeti ébredéssel és a nemzetiségi kérdés jelentkezésével esett egybe, ami előtt nemcsak itt, hanem Európa más országaiban is értetlenül állott az uralkodó nemzet. Magyarországi súlyára különösen Széchenyi hívta fel a figyelmet a magyar hivatalos nyelv bevezetése kapcsán. Erdélyben főleg a komoly politikai tényezőnek, uralkodó nációnak számító szászság ellenállását váltotta ki a magyar nyelv hivatalossá tételének már csak puszta felvetése is. A román vezető réteg részéről akkor jelentkezett komoly ellenállás, amikor Wesselényi – erdélyi  román  fölény kialakulásától tartva –  a polgári jogok elnyerését, sőt az örökváltságot is a magyar nyelv ismeretével akarta összekapcsolni, annak terjesztése érdekében pedig minden békés eszközt, elsősorban az iskolázást igyekezett felhasználni.[18] Az általa képviselt felfogás európai jelenség volt, azt használta fel az uralkodó nemzet Angliában, Franciaországban, Poroszországban, hogy Oroszországról ne is beszéljünk. Másfél évszázad távlatából világos, hogy az a feltételezés, miszerint a polgári jogok és örökváltság törvénybe iktatása a nemzetiségekben képes feledtetni a nemzeti identitás tudatát, ábrándnak  bizonyult. Mint ahogyan Wesselényinek a Szózatban elhangzott figyelmeztetését a szláv veszélyről túlzottnak tartották, mások egyenesen agyrémnek.[19] A valóságban mind a magyarországi szláv, mind a román nemzeti ébredés élő valóság volt, és egyre jobban ellenlábasát látta a magyar nemzeti törekvésekben.

A függetlenség gondolata mozgósítani tudta a politikailag számba jöhető magyar rétegeket. Mögötte  a nemesi  vezető réteg régi törekvése állott, de a liberálisok arra törekedtek, hogy a jobbágyfelszabadítás és polgári szabadságjogok jelszavával maguk mellé állítsák a paraszti és városi tömegeket is. Ugyanakkor a magyar reformerek a polgári-nemzeti fejlődés biztosítékát az unióban jelölték meg, ami nemcsak a politikai és művelődési egységet jelentette volna, hanem a közös vámhatárt, a szorosabb gazdasági együttműködést is. Mindeme törekvések megtestesítője Wesselényi volt, aki csodálta az Angliában testet öltött szabadságot, s kora nemzeti gondolatának nemcsak képviselője, hanem tevékeny támogatója és harcosa volt. Csak özvegy édesanyjához fűződő fiúi ragaszkodása akadályozta meg abban, hogy Byron módjára a görög szabadságharc segítségére siessen. Tüzes szónoklatokkal és anyagiakkal segítette a lengyel nemzeti felkelést, természetes tehát, hogy népe függetlenségének kivívása programjának alkotórésze volt.[20] Ezért találónak tekinthetjük a naplóíró Gyulay Lajos értékelését, aki azt írja Wesselényiről: „a német [azaz a bécsi udvar.Cs.E.] úgy irtózik csak a nevétől is, mint valaha a Rákócziétól”.[21] Mindezek a törekvések és ellentétek 1848–49-ben tetőztek.

3. Gazdasági reformok eszmevilága. A művelt és világlátott Wesselényi előtt világos volt az ország gazdasági hátramaradása. Sajátos viszonyaink között a reformnemzedéknek csak a változtatás és az előhaladás útjának-módjának megtalálása került sok fejtörésébe és idejébe. Az úttörést Széchenyi vállalta magára. A múlt tanulságait, az adott helyzetet és az ígéretes jövőt hármas piramisában (Hitel, Világ, Stádium) vázolta fel.[22]Hitel sok mindenben a Széchenyi és Wesselényi közötti hosszas beszélgetések  és együttgondolkodás közös terméke. Azért írhatta  Wesselényi a Hitelmegjelenése után szerző barátjának: „Amiről Te és én gondolkozom – egy! s így nincs természetesebb, mint hogy észbeli magzatink meglepő hasonlatossággal bírjanak.”[23] Wesselényi legjelentősebb műve, a Balítéletekről című, a Hitel után három évvel, 1833-ban került nyilvánosságra.

Két nagy reformerünk minden gondolatrokonsága sem feledtetheti a különbségeket. Míg ugyanis Széchenyi elsősorban a hazai valóságon túlmenőleg az angol szakírók és tapasztalatok tárházából merít, és művei erősen a közgazdasági megközelítéssel tűnnek ki, Wesselényi munkája az országos nézőponton belül a reformer politikus gondolatgazdagságával jeleskedik. Kapcsolatai és befolyása révén Széchenyi egész sor gyakorlati megvalósítással dicsekedhetett (Lánchíd, a Tisza és az Al-Duna szabályozása, Gyáralapító Társaság, pesti Hengermalom, Duna- és balatoni hajózás stb.), ellenben Wesselényi, ha lettek volna is elgondolásai, a szegény és periferikus Erdélyben hasonló  nagyarányú tervek megvalósítására  nem nagyon gondolhatott. Azért a politikai célok mellett elsősorban a mezőgazdaság átalakítására, modernizálására összpontosított. Hazája szegénysége és lemaradása érthetővé teszi, hogy a gazdasági vonulat, a kapcsolatos  országos gondok, megoldásra váró feladatok, ha nem is programszerűen rendszerezve, de az egészBalítéleteken  végigvonuljanak. Bármennyire  szépen is csomagolja gondolatait Wesselényi: a „balítéletek” lényegében az avítt nézeteket, az idejétmúlt mentalitást jelentik, melyeknek kizárása előkészíti  szellemi és gyakorlati téren a megújhodást, a reformokat. Ami Széchenyinél a „kiművelt emberfő”, az Wesselényinél az emberi haladás szolgálatába állított lelki műveltség, emberi alkotóerő és szorgalom. „Együgyű pásztorok voltak Helvetiának lakosai, – gyáva halászokból állott Hollandiának első népessége, s ész és velő hatalmat és gazdagságot nyújtott nekik: amazoknak jégfedte hegyein virágoztatta az arany szabadságot, s ezeknek kincsekkel terhelt gályáit büszkén vezérelte a világ minden tengerein” – írja.[24] A siker titka az ország belső rendje és az emberi  tehetség összhangja: „Bizonyosan azon haza legboldogabb, mellynek minden fijai sükeres törvény által vannak lekötelezve használni; hol minden hazafi idejének minél nagyobb részét s testi és lelki erejéből legtöbbet tartozik s kész a haza szolgálatjára fordítani, s mellyben minden polgárnak élete egy nagy kamatokat fizető tőkepénze a köztársaságnak” – vélekedik.[25]

Az egész régió felépítéséből természetszerűen következik, hogy Wesselényi gazdasági vélekedéseinek java részét a mezőgazdaság, a falu, a földesúr–jobbágy viszony elemzése alkotja. Idevágó nézeteire politikai, társadalmi reformkoncepciója kapcsán már kitértünk, az alábbiakban mindössze a kérdéscsoport egyes, szigorúbban vett közgazdasági vonatkozásait szeretnénk érinteni. Annál időszerűbb ez a feladat, mert Wesselényi alapvető munkáját kimondottan gazdasági szempontból ez ideig eléggé nem elemezték.

Legfontosabb probléma, az egész gazdasági fejlődés kulcskérdése  a feudális földtulajdon, a nemesi földmonopólium ügye. A magyar és az erdélyi törvénykönyvek, a Corpus Iuris, az Approbaták és Compilaták mindenikébe belefoglalt tétel a nemesség kizárólagos földtulajdona, amit  ilyenformán az uralkodó osztály kiváltságai alappillérének tekintett, és ahhoz körme szakadtáig ragaszkodott. A jobbágyfelszabadítást közelebbi vagy távolabbi célnak tekintő reformerek azért a függő parasztság, elsősorban a jobbágyság számára akarták törvényesen biztosítani a „birtoklás”, „bírhatás” jogát, azaz olyan törvényt, amely számukra az általuk addig is használt jobbágytelek feletti tulajdonjogot, szabad rendelkezést, használatot és öröklést lehetővé teszi. Wesselényi ezzel kapcsolatban azon a véleményen volt, hogy: „Monopolium, az az adás-vevés-használás természetes – vagy készítésbeli kirekesztő jus, társaságban mindig veszedelmes: fojtja az ipart, és sokakat sért”. Azt javasolta tehát, hogy enyhíttessék a „kirekesztő birtok meglétének vagy jusának terhe”, s „bírván és bírhatván, a megszerezni kívánók szabadságában vagyon azoktól szerezni meg, kiktől könnyebben kaphatják”.[26] Míg a fentiekben a birtokjogot általában vetette fel, kitért külön a jobbágyok tulajdonjogára:  „Szíves óhajtásom azért, hogy bár minél előbb lenne az egész nemzet hajlandó a most parasztok kezében lévő colonicalis földeket nekik adni s bizonyos, de nagyon egyszerű feltételek alatt tulajdonokká tenni.”[27] A reformerek programja az örökváltság ügyében ennek a kérdésnek a megoldását célozta. Felmerült Wesselényiben az a Poroszországban testet öltött gondolat is, hogy telke megváltása, tulajdonba vétele fejében a jobbágy telke egy részéről mondjon le a birtokos javára.[28] Hasonlóképpen az is, hogy telke használata fejében a felszabadult paraszt haszonbért fizessen a földbirtokosnak.[29] De természetesen  birtokjogot óhajtott adni azoknak a hitelezőknek is, akik a földbirtokosoknak adott hitelnyújtás fejében tőkéjük után hiába várták a fizetésképtelen nemesi birtokosok tulajdonából őket megillető részt. Az adott helyzet bénítólag hatott a hiteléletre, a fejlesztést pedig a tőkebefektetésre kész birtokosok számára erősen akadályozta.

Noha a nemesi birtokosoknak volt korlátozott számú fizetett alkalmazottjuk is, földjük műveltetésének alapja a jobbágy kényszermunkája, ingyenes robotja volt. A saját keserű tapasztalataira építő, a nyugati mezőgazdaságot ismerő Wesselényinek joggal volt lesújtó véleménye a robotról: „szegénység, restség, butulás jelen ott meg, hol a munkának fő rugója a kényszerítés, az erőszak: hol az nem önmagát, hanem csak mást boldogít” – írta. Ugyanakkor a robottal szemben a szabad munkaerő előnyeit, rentábilis voltát hangsúlyozta: „A mezei gazdaság, ki lévén a kényszerítés s előítéletes szokások zsibbasztó terhe alól mentve, gyümölcsözve gyarapszik: mert a munkás ész s az ön hasznáért iparkodó igyekezet a dolgozó erőket, karokat kettőztetni, sokszorozni képes.” Erre példaképpen az ipart és kereskedést hozza fel.[30]

Részben humanitárius, részben politikai, részben meg gazdasági motivációja volt, hogy a közteherviselés kérdését felvetette. Az adófizetés csak a „misera plebs contribuens” tömegét sújtja, mely így kénytelen szegénységben élni, nincs pénze befektetésre, nem vásárlóképes.

A fennálló rendszer ezen második alappillérét, a nemesi adómentességet Wesselényi igazságtalannak és károsnak tekintette, amin feltétlenül változtatni szükséges. Ezt annál is inkább szükségesnek tartotta, mert a nemesi adómentesség indoklása, hogy az uralkodó réteg „vérével adózik”,  az 1809. évi utolsó nemesi inszurrekció csődje idején végleg dugába dőlt. Az uralkodó osztályt az a szemrehányás éri, hogy „a nemesi rend minden tehertől ment, semmi köz költséghez nem járul, s csak ingyen bírja szabadságait”.[31] A kérdést az az anakronisztikus helyzet is időszerűvé tette, hogy anyagiakon kívül a parasztság maga adózott vérével, hiszen fiaiból fogták kötéllel a császári-királyi sorezredekbe kényszerített katonákat. Amíg a távolabbi célnak tekintett közteherviselés valósággá válna, Wesselényi azt szorgalmazta, hogy a terhek egy részét a nemesség vegye saját vállaira.[32] „Nyilván mondom és vallom – írta –, hogy nekünk magyar nemeseknek adót kell fizetnünk.”[33] Ilyenformán enyhítenének „a születési előítéletek barbarusi” gyakorlatán, a kiváltságosak és nép közötti feszültségeken, az együttélésre kedvezőbb légkört teremtenének, s javítanának a nép, a parasztság helyzetén.[34]

Mint  ahogyan rokonszenvvel tekintett az alkotmány sáncaiból kizárt parasztságra, felismerte és felkarolta a városi népességet, a mesterembereket és kereskedőket is. Ő, aki világosan látta a különbséget a hatszázezres nagyságrendű London és a tizenötezer lakójú, részben falusias jellegű Kolozsvár között, felismerte, hogy hazájában milyen sok a teendő  a városiasodás, iparosodás, technikai fejlődés,  polgárosodás, civilizáció terén. Kiindulópontja a szomorú valóság képe: „Kereskedés nemléte – gazdasági csonkaságok – sok természeti kincsek nem használhatása – iparbeli hijány – szegénység – sok adósság – falka sequestrumok – gyakori éhség – csekély termesztmények – rosz kézmívek – kevés s ügyetlen mesteremberek – gyárak nemléte...”[35]Kortársa, Gyulay Lajos írta naplójában, hogy 1848 táján minden huszonnegyedik ember mesterember és minden harminckettedik nemes.[36] A népesség foglalkozási és társadalmi megoszlása nemcsak hogy aránytalan, de a technikai-szervezési csúcsról, a gyáriparról nem is beszélhetünk a korabeli Erdélyben; magának  a céhes iparnak  több ágazata sem volt megfelelő színvonalú és versenyképes.

Nagyon helyesen látta, hogy a nemesség egy történetén végigvonuló mentalitás rabjaként lenézi a mesterembert és kereskedőt: „a polgárokat s azoknak foglalatosságait sokan pöffedt kevélységgel méltóságok s tekintetök alattinak tartják; felejtik, hogy főként a közép rend az, melly a világon legtöbb míveltséget terjeszt s bír; azt sem gondolják meg, hogy zavarba jött értékök s halmozott adósságaik miatt annyian egészen vannak kezei közt ezeknek, kik országunkban  ma legtöbb tiszta s rendbe szedett vagyonnal bírnak” – írja főművében.[37] E réteg társadalmi szerepéről állapítja meg: „A polgárság más részit a nemesség büszkén vargának titulálja; sok megvetéssel néz ön tudatlanságából a munkás mester-emberre, ki bajjal s fáradtsággal tanult kézi mívével szerzi érdemlett kenyerét s gyarapítja vagyonát; – van, aki inkább sanyarog, gyakran éhezik, hogy sem mesterségre adja magát [...] lesz rosz pap, bárdolatlan kántor vagy pervesztő prókátor, kiknek úgy is az elégen sokkal túl vagyon nálunk felesleges száma.”[38]

Hogy mennyire tisztában volt a kérdés jelentőségével, tanúsítja, hogy „V-dik Ellenvetés”-ében azt boncolgatja, „hogy polgári alkotmányunk okozza hazánkban az ipar (industria), kereskedés, pénz s hitel hijányát”.[39] Wesselényi szerint az erdélyi alkotmányban ezek érvényesítésére lehetőségek rejlenek, csakhogy ezeket nem használták ki, sőt inkább eltorzították. A három gazdasági ágazat szerinte egységes egész: „Ipar nélkül kereskedés nincs: de hol ipar van, ott kereskedésnek kell lennie, valamint hol kereskedés van, csak ott lehet s lesz ipar is. E kettőt a pénz tartja életben, ezt pedig viszont amazok szülik: ha mind a három  van (mert csak együtt lehet vagy mind a három, vagy egy sem) úgy hitel is lehet. Ennek pedig ama három bizonyos gyümölcse.” Végkövetkeztetése ebben az, hogy a bírhatás törvényesítését biztosítani kell, mert a birtokszerzés, a birtok  „bírásának még többekre nézve bizonytalansága elölik az ipart; ki rekesztések, tilalmak, a hozás és vivés elzárása vagy meg nehezítése  a kereskedést szintúgy mint az ipart [...] felette zsibbasztják, s a perek hosszas és terhes folytával együtt elrekesztik a pénznek bé s széllyel folyási csatornáit”.[40]

Hitel szerzőjének általa is emlegetett gondolatkörében elmélkedve részletesen foglalkozik a kölcsönnyújtás kérdésével. Szerinte ezt a Hármaskönyvbiztosította, de későbbi törvények az adósok, földbirtokosok javára módosították előírásait és garanciáit, s tették így bizonytalanná a hitelt. „A legfényesebb házak, legnagyobb nemzetségek nyakig vervén magokat adósságba, hatalmokat s nagy befolyásokat arra használtók [!], hogy az adósság felvehetése pörét az ügyészek, s bírák által eredeti rövidségéből kivéve mind hosszabbá s tekervényesebbé tegyék” – állapítja meg.[41] Hasonló célból született meg 1687-ben a majoratus intézménye, mely a hasonló birtok elidegeníthetetlenségét hozta, s a hitelezőket a legkárosabb bizonytalanságba kergette, a hitelt meg jóformán kiküszöbölte a gazdasági életből, s szülőanyja lett az uzsorának. Márpedig igaz az a közmondás, hogy „csak pénzzel lehet pénzt csinálni”. A hitel pedig a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi vállalkozások, befektetések, újítások nélkülözhetetlen eszköze. De még hitelezés esetén sincsen biztosítva a kamat pontos visszafizetése, ami teljesen bizonytalanná teszi a hitelező gazdálkodását, üzleteit, befektetéseit.[42]

Vitathatatlan tehát, hogy Wesselényinek az egységes belső piac kialakítása, a feudális korlátoktól, privilégiumoktól, vámoktól, révpénzektől és vásárjogoktól mentes ipar, szabad kereskedelem az elképzelése, az ahhoz szükséges, működőképes  hitelnyújtáshoz és ‑felhasználáshoz pedig törvényes garanciákat akar  biztosítani. Példaértékű munkájának befejező mondata és végső kicsengése: „Vannak jusok, mellyekre ember mindég meg van érve, azért, mert ember, s mellyeket tőle csak vad önkény vonhat meg. – Illyen jusok: hogy senki más önkényétől ne függjön – hogy a törvény előtt mindenki egyenlő legyen, hogy iparkodása után boldogulhasson – hogy vagyont bírhasson s annak birtokával bátorságban s bizonyosságban éljen.”[43]Felfogásában tehát a polgári szabadságjogok sorában található a vagyonszerzés és vagyonbiztonság is, s nyilvánvaló, hogy mindkettő az új, születő tőkés rend talpkövei közé tartozik.

Ismeretes, hogy a magyarországi és erdélyi rendek kedvezőtlennek tartották a bécsi udvar vámpolitikájának országukra vonatkozó rendszabályait. A kérdés körüli vita a történetírásban napjainkig tart. Wesselényi álláspontja, éppúgy, mint a jobbágykérdésben, pályája során változott. A Balítéletekben még az az álláspontja, hogy a Habsburg Birodalom országai érdekeinek összeegyeztetése nem könnyű, s a köztük lévő egyensúly, érdekegyeztetés úgy válik lehetővé, ha  mindenikük „az egymás iránti visszás érzést, irigységet, féltékenységet” mellőzni tudja.[44] Szerinte a bajok „két kútforrása”:  „értelmi míveltségünk hijánya; második pedig polgári alkotmányunk némelly hibás intézetei”. Az első hiányosság egyenes következménye az ipar és kereskedés gyengesége és a hitel nemléte. „Utak nemléte, vízcsatornák meg nem nyílhatása bizonyítják, hogy nincs közköltség”[45] – írja, ami jórészt a pénzhiányból és a nemesi adómentességből származik.

Amikor a kivitel kapcsán nemegyszer az erdélyi ipar elmaradottságát emlegette, Wesselényi tisztában volt azzal, hogy a rossz közlekedési hálózat, a vendégmarasztaló sár és gyenge hidak, a nagy távolságok miatt csak jó minőségű, munkaigényes, értékes és minél kisebb volumenű árukat lehet külföldre juttatni. Ennek kapcsán sokat foglalkoztatta a bor exportja. Számára – aki saját szemével látta a francia borok és pezsgő körültekintő és gondos készítését és kezelését[46] – világos volt, hogy nemcsak a közlekedési nehézségek miatt súlyos gond a hazai bor külföldre juttatása, hanem a bor minősége, meg nem felelő kezelése miatt is.[47]

A későbbiekben, főleg Friedrich List védővámos közgazdasági eszméi és Kossuth hatása alatt Wesselényi felfogása jelentős mértékben megváltozik.[48] A hazai külkereskedelem erőtlenségének okai között hangsúlyt kap a bécsi udvar felelőssége, az önálló magyar ipar és külforgalom kifejlesztése, a védegyleti mozgalom, a Kereskedelmi Társaság és a tengerre vezető Vukovár–Fiume közötti vasútvonal felépítésének támogatása. Kitérünk majd arra, hogy közgazdasági nézeteivel teljes összhangban rentabilitásra, haszonra, annak érdekében pedig eladásra és exportra törekedve szakosítja uradalmát, ipari és kereskedelmi vállalkozásokba kezd, és minden eszközzel igyekszik bekapcsolódni a gazdasági vérkeringésbe.

4. A zsibói uradalom modernizálása. Az erdélyi mezőgazdaság terjedelmes parlagán a zsibói uradalom a virágzó mezők közé tartozott. Modernizálása akkor kezdődött, mikor a birtok irányítása a szülőktől Wesselényi Miklós kezébe került. Joggal állapítja meg Újfalvy, hogy a korabeli közéletet  a politika mellett „a második új világhatalom, az ipar” (azaz a gazdasági élet. Cs.E.) uralja. Wesselényi pedig az Erdély számára „egyedül lehető ipart: a földművelés iparát” igyekezett előmozdítani.[49]

Az országos gazdasági reformokon túlmenőleg Wesselényi saját zsibói uradalma modernizálásával akart példát mutatni birtokostársainak. A fiatal báró birtokai élére jó érzékkel  jószágigazgatói minőségben  Kelemen Benjámint állította (1817), ezt a „fáradhatatlan szorgalmú, példa nélküli béketűrő, nagyon bátor ifjat”.[50] Kelemen tisztségét mintegy fél évszázadig viselte. Principálisával korban találtak, politikai és gazdasági nézeteik is egyeztek, elhatározták tehát, hogy az uradalom gazdálkodását egészen új alapokra helyezik és modernizálják. Nem könnyű megállapítani, hogy az uradalom átalakításában mi a Wesselényi része és mi a Kelemené.  A zsibói uradalom gazdasági iratanyaga megsemmisült, mégis annak maradványaiból és a Wesselényi család levelezése alapján képet alkothatunk a vezetés és átalakítás módjáról. Az világos, hogy az elképzelés a Wesselényié, a megvalósításban következetesen mindketten munkálkodtak, mikor pedig ura távol volt, a munka dandárja a jószágigazgatóra hárult. Kettőjük nézetazonossága, Kelemen hozzáértése és hűsége volt a biztosíték, hogy a nagy terv valósággá váljék. Külföldi utazásaiból hazajövén, „kiváló lényéhez mért hévvel fogott zsibói gazdasága kezeléséhez” – írja Wesselényiről kortársa és barátja, Újfalvy Sándor.[51]

A változtatásra annál nagyobb szükség volt, mert a sokéves kufsteini rabságot szenvedett, azután ideje jó részét a politikára, művelődésre (különösen színpártolásra) és igazgatási ügyekre szentelő   id. Wesselényi Miklósról „a gazdászat özvegyére és fiára nagyon silány állapotban szállott. Semmi instructus fundus egy nagy ménesen kívül: de a mely annak kezelésiből kifolyólag legkevésbé jövedelmező, ellenkezőleg a gazdászatnak szembetűnő hátrányára volt. Úgy állott az, mint az őserdő, amely hozzáférhetetlenség miatt a pásztorlásbért sem fordítja meg.”[52] Jobbágyai közül félszáznál több hajdúként-huszárként szolgált az udvarban, más része a hosszas vadászatokon hajtóként fecsérelte az időt, így nem csoda, hogy  egyszer s másszor a  szántás-vetés még késő  őszire sem történt meg. A zsibói határ leglapályosabb részét vizenyős berkek, bozót és fű lepte el, az istállók körül emberöltő óta trágyahegyek emelkedtek, miközben a földekre nem jutott termékenyítésre. A tisztek arcátlanul lopták az uraságot, az uradalom teljesen el volt adósodva.[53] Ugyanakkor igazságtalanok lennénk id. Wesselényi Miklóssal szemben, ha elhallgatnánk, hogy gazdasági építkezésekre (lóistálló, lovarda stb.) nagy gondot fordított.

Mikor a gazdaságot az ifjú Wesselényi átvette, és élére Kelemen Benjámint állította, még nem nyílt számára politikai tér. A Szent Szövetség utáni abszolutista korszak szellemének megfelelően Erdélyben hosszú ideig diéta sem tartatott. Jószágigazgatójával együtt Wesselényi a gazdaságra összpontosított. Fiatalos hévvel vetette bele magát a gazdaság ügyeibe, s az elkövetkező évtizedekben kortársai előtt bizonyította, hogy férfikorára „nagy gazdá”-vá nőtte ki magát.[54] Mikor az erdélyi előkelő nemesifjak és arisztokraták példájára közigazgatási pályára csábítják, Wesselényi nem hallgat rájuk és „gazdaságával menti magát”.[55] Zsibó erősen hozzánőtt, és mikor nyugati tanulmányúton járt, „kimondhatatlanul jól esett” neki szülőföldjére emlékezni.[56] Birtokát a távoli európai tájakról is igyekezett irányítani, bár akkoriban nyilvánvalóan a vezetés a hagyományos gazdálkodáshoz ragaszkodó  Cserei Helénával gyakran vitázó  Kelemenre hárult. Wesselényi nyugat-európai utazásából visszatérve, gazdag ismeret- és tapasztalatanyag birtokában 1822-től ismét maga irányítja uradalmát. 1825-től növekvő politikai szerepe miatt sokat volt távol, később Erdélyből való száműzetése és börtönévei akadályozták irányító munkáját, azonban sohasem szűnt meg  uradalma modernizálását szolgálni.

A változás mellett szólottak a nyugaton látottak és a magyarországi korszerűsített uradalmak. Wesselényi Széchenyi társaságában töltött angliai és franciaországi útja idején szakosított uradalmakat (Rambouillet, Épernay, Dupin, Newmarket, Bildeston, Hampton Court, Euston, Epsom stb.),  fejlett földművelést és állattenyésztést  folytató, bortermelést, ménesgazdálkodást és juhászatot vivő, virágzó nagybirtokokat tekintett meg, kiváló agrárszakembereket ismert meg, gazdasági rendszerekről szerzett tudomást, s ismereteit-tapasztalatait nem mindennapi műveltséggel rendelkező barátjával-útitársával vitathatta meg. Magyarországon is fejlett, korszerűsített uradalmak alakultak ki (Magyaróvár, Keszthely), ahol az agrár szakirodalom nemzetközi nagyságainak (Johann Beckmann, Albrecht Thaer) tanításai alapján a jól szervezett, profitorientált, szakosított, vetésforgót alkalmazó, korszerűbb gépekkel működő nagyüzemi elvek érvényesültek. Annál inkább, mert Tessedik után a l9. század elején kiváló agrár szakemberek léptek fel Magyarországon is,  mint Pethe Ferenc és Nagyváthy János. Nyugati útja előtt Wesselényi nemcsak Cenket látogatta meg (melynek Liebenberg nevű direktoráról azt mondja, hogy „az ökonomiát fundamentaliter érti, a lovakhoz tud, angolul ért”), továbbá a császári lóiskolát és a bábolnai ménest, hanem Burg bécsi mezőgazdasági gépgyárát is.[57]

Az előző időszak, a felvilágosodás és természettudományok százada agrár szakembereinek jelszava már az elmélet és gyakorlat összekapcsolása volt (theoria cum praxi). Most Zsibó irányítói előtt tág tér nyílt a bizonyításra, nyilvánvalóan úgy, hogy a jelentős uradalom anyagi erőforrásaira építsenek. Az uradalom központja Zsibó volt gyönyörű barokk kastéllyal, lóistállókkal, lovardával s más gazdasági épületekkel. Körülötte a Wesselényiek többi birtokai: Karika, Kisgoroszló (Trányis), Hosszúfalu (Husszia), Szamosudvarhely, Kucsó, Turbuca, Róna, Prodánfalva, Csiglen, Solymos és Zsákfalva. Ezekben a falvakban az uradalomnak 1809-ben 5l2 colonusa volt, ami családtagokkal együtt kb. 2000–2500 embert jelentett.[58] Mindemellett a zsibói uradalomhoz több részjószág járult,  így Kékesen és Galacon jelentős szántóterületek, Tasnádon és Szakácsiban szép szőlők. A zsibói uradalmat hatalmas erdőségek övezték. A szántóföldek minősége változott, a legértékesebbek a Szamos lapályán feküdtek, az agyagos domboldalak már kevésbé voltak termékenyek.

Az irányítást átvevő Wesselényi Miklós fellépésével a zsibói uradalomban új világ köszöntött be. A fennálló „nevezetes akadályok mellett is javulásnak indult mind bel-, mind külgazdászat [...] A házi kormányt megragadván, az aristokrátia külszínén is változtatni akart: eltörlé a virágházat és vadas kertet, ebből csikós kertet, amabból czitrom fák helyett lovak tanyáját alakítá: de később  mindezek nagyobb költséggel újból felállíttattak. A külgazdászat, óriási irtások, vízvezetések s lecsapolások által merőbe felvirult: létrejött a tagosítás, váltórendszerrel és az erdő szabályozás, 1826-ban Erdélyben legelőbb itt: birkatanyák s körültök tágas legelők állíttattak fel, többire vadon heverő helyeken, irtások által: s mivel Zsibónak közel gabna piacza nincsen, azért a külgazdászat főleg takarmány termesztésre irányoztatott és ebben tetemes előhaladás is történt. Azonban kitűnő gond fordíttatott, hogy magtár, élésház, pincze illő kellékek hiányában sohase legyen, s így a belgazdászatra szükséges tényezők, szarvas marha, juh, sertés, bor, gyümölcsök sokféle nemei lehető legjobb minőségben s maguk idejében szereztettek bé, s igen figyelmes felügyelet alatt kezeltettek” – emlékezik a zsibói gazdaság átalakítására Újfalvy.[59]

A modernizálás nyilvánvalóan a földesúr kezelésében lévő allódiumra összpontosult. A korabeli feudális uradalmak önellátó jellege a mezőgazdasági termelés széles skáláját jelentette. Ezt a változatosságot az adott helyzetben fenn kellett tartani, mert a kastély és a birtok személyzetének fizetése, illetve eltartása jelentős mennyiségű gabonát és állati terméket kívánt meg. Az árutermelés megkívánta korszerűsítéshez azonban mindenképpen a specializálódás szükségeltetett, természetesen olyan arányban, amelyet a rendelkezésre álló tőke lehetővé tett. Wesselényi figyelme kezdettől  fogva a Zsibón nagy hagyományokkal rendelkező, de nagyon ráfizetéses ágazat, a lótenyésztés felé irányult. A híres zsibói ménes édesapjának, a „zsibói bölénynek” a büszkesége volt, szép istállókkal és lóiskolával, fenntartása azonban sok pénzt és nagy személyzetet igényelt. Újfalvy szerint a szakszerűtlen kezelés (pl. szörféreg pusztítása)  a ménest  1816-ban 350-ről 50 lóra apasztotta.[60]

Ha az adat túlzottnak tűnik is, nagy volt a veszteség, de mindenképpen alap és alkalom kínálkozott a ménes újraélesztésére. Wesselényinek ez annál inkább szívügye volt, mert alig néhány éves korától maga is szépen és bátran  lovagolt, később pedig lovasbravúrjairól volt nevezetes. Kortársa és barátja, Jósika Miklós azt írja róla, hogy  „kevés hozzá fogható lóismerőt” látott s ez irányú ítéletében „ritkán csalódott: azokban a lovakban pedig, melyeket saját használatára növelt,  soha! még akkor sem, mikor e tevékeny férfiú szeme világát vesztette”.[61] A ménes iránti figyelmével Wesselényi egyrészt a magyarok hagyományos lovak iránti rokonszenvéből és katonai hagyományaiból indult ki, másrészt gazdasági meggondolás, a haszon szerzése volt a célja. „Senki sem hozza kétségbe, hogy a lótenyésztés fontos része a nemzeti gazdaságnak. Sőt bizonyos, hogy az valamint gazdagulására, úgy erkölcsére s karakterére egy nemzetnek nagyon béhat” – írja. Másutt meg azt fejtegeti, hogy: „Minden országoknak, a hol a lótenyésztés virágzásra jutott, példája azt mutatja: hogy az abból nyerhető haszon vitte ezt elé.” Megállapításai abból a munkából valók, melyben a ménesgazdaságra, a lovak tartására igyekezett felhivni a figyelmet.[62]

De Széchenyivel együtt addig is mindent elkövettek  uradalmaik lóállományának nemesítésére és hasznosítására.  Azért Wesselényi nyugati útja során a meglátogatott Anglia tenyészlovaiból akarta a zsibói ménest felfrissíteni. Erre egyébként édesapja is példát szolgáltatott, mert angliai eredetű volt például Alexander nevű ménlova. A Széchenyivel együtt tett angliai vidéki látogatások javarészt arra irányultak, hogy megfelelő lovakat vásároljanak. Hetekig tartó utazgatás-látogatás-kutatás után Wesselényi Angliában végül is egy kitűnő mént, az Erdélyben híressé vált Catót vásárolta meg két kancával együtt, amelyeket  szakképzett angol lovásszal hozatott haza. Mindjárt a Cato megvásárlása után nagy elragadtatással ír angol ménjéről: „Azt hiszem, nagyon olcsón vettem, nem kaphattam volna jobb mént ménesemnek és erdélyi kancáinknak. Feje gyönyörű, egy arabs lóhoz hasonló: jó és nem túl vastag nyak, nagyszerű mar, a legrövidebb lábak s legerősebb csontok, mit valaha telivérnél láték. Legjobb s bámulatra legméltóbb részei háta  és keresztcsontja. Kétségtelenül a legjobb eddig vásárolt lovaink közül.”[63]

Ménese felújításával egyidejűleg 1825-ben a lóállományban selejtezést végzett, nagy lóárverést hirdetett meg, melyet itthon és külföldön egyaránt közzétett.  A bécsi és pesti lapokon kívül az árverés hírét olyan lapok közölték, mint a Beobachter és Allgemeine, a Journal de France és a trieszti sajtó.[64] Az alapvetően keleti fajtákra alapozott zsibói ménest az angol fajtákon kívül székelyföldi lovakkal is gyarapította, s végül ménese egy gondosan megválogatott, kiválóan kezelt és egyre rentábilisabbá váló lóállományból tevődött össze, a lovak gondozását pedig 1843-ban Algya istállómester irányításával egy ménesmester és az alájuk rendelt 27 lovász, egy csikós és négy kocsis végezte. A jövedelmet nemcsak híressé váló lovainak eladásából szerezte, hanem ménbérből is. Számos erdélyi birtokos vásárolt tőle lovakat (köztük Széchenyi is öt darabot), közelebbi és távolabbi vidékről hoztak ide kancákat hágatásra. Az átalakulás folyamatáról nemcsak az idézett  munkában számolt be, de a zsibói ménes tudományos, gondos lótakarmányozási módjáról és a táplálék összetételéről pontos leírások is fennmaradtak.[65] Megfelelő legelőről a csikóskert felújításával is gondoskodott. Az édesatyja idejében színielőadások helyéül szolgáló lovarda most főleg a ménes díszeinek bemutatására szolgál: „A lovarda egy nagy csillárral s több éjjeli lámpával van világítva: a főlovász a paripa élet s születését hangosan kiáltja ki s kezdődik a lovarda körüllovagolása. Felséges látvány! annyi délczeg nemes állat, apróbb-nagyobb szöktetések s bárány ugratások közt! A szögletben zamatos rónaival s udvarhelyivel habzó serlegek fogadják a mind sürübben erre forduló látogatókat” – emlékezik vissza Újfalvy.[66] A ménestartás sikeréhez az is hozzájárult, hogy a ménesmester Algya obsitos huszár volt, Kelemen pedig a kolozsvári Akadémián „baromgyógyászati” előadásokat hallgatott, és erősen hozzánőtt a lovakhoz; a híres Cato elpusztulását mint egy barátja elvesztét fájlalta.[67] Nem vitás, hogy ha napjainkban Zsibó környékén szép és nemes tartású lovakat látunk, e késői utódok látványában a zsibói ménes tartós eredményeit is szemlélhetjük.

A zsibói uradalomban folyó állattenyésztésnek másik alapvetően fontos ágazata a juhgazdaság volt. Hagyományos ágazatként öröklődött ez is, minthogy a juhok és bárányok bőrére, bundájára, húsára és faggyújára minden korabeli önellátó birtoknak szüksége volt. Csakhogy Zsibó messze túljutott a tradicionális juhtartáson, és a tudatosan-tudományosan kifejlesztett juhászat eladásra, haszonra, sőt kivitelre termelő ágazattá fejlődött. Fejlődésének a korszak is kedvezett: egész Kelet-Európában meglódult a gyapjúexport,[68] Erdély kivitelének is egyik fontos ágazatává nőtte ki magát.  A környező dombos vidék legelői és a lakosság ráhangoltsága magában is kedvezett a juhászatnak, itt azonban ennél jóval többről volt szó: Wesselényi olyan juhállományt akart létrehozni, amelynek finom gyapjával keresett árucikket dobhat a piacra.

Miután elhatározta, hogy minőségi gyapjút fog előállítani, már nyugati útja előtt alaposan tanulmányozta a fejlett magyarországi juhászatokat. Mikor 1822-ben barátja testvérénél, Széchenyi Pálnál tesz látogatást, megjegyzi, hogy annak „barátsága s ismerete a selyemgyapjúra való verekedésbeli célomban, remélem, nagyon fog segíteni...”[69] Valahogy úgy gondolkodhatott, mint Széchenyi István: „Az ember nem élhet vidéken [...] anélkül, hogy ne legyenek a legjobb fajtájú lovai, a legkiválóbb merinó juhai s a legjobban kezelt gazdasága.”[70] Nyugaton folytatott „gazdászati” tanulmányútja során francia és angol földön a fő célként kijelölt lótenyésztési ismeretszerzés és tenyészlóvétel  után a legnagyobb gonddal a juhászatokat vizsgálta meg. A franciaországi Rambouillet-ban megcsodálta a XVI. Lajos korában meghonosított spanyol selyemjuhokat („A juhok nagyon erősek, nagyok és különösen dús bundájuk van” – jegyzi meg[71]), de Angliában is bőven akadt  látnivaló.[72] Az Erdélyben nagy múltú gyapjútenyésztés is sarkallhatta, hiszen ekkoriban a tartomány havasain és dombjain  többmilliós juhállomány növekedett; 1792-ben egyedül Havasalföld és Moldva tájain másfélmilliónyi erdélyi juh legelészett.[73]

Elsősorban a juhászat minőségi javítására törekedett; ez volt a fő célja az élére állított Nagy Lázár juhinspektornak. Nemes fajtájú juhokat hozatott, illetve tenyésztetett ki a birtokokon,  mindenüvé aklokat, juhistállókat építtetett, szakszerűen mosatta a juhai bundáját és nyíratta azokat, gondot viselt a gyapjú bálázására és szállítására. A fejlesztés az 1820-as évektől folytonosan tartott, még Zsibóra történt visszatérte után is vásárolt selyemjuhokat. 1844-ben például gr. Sternbergtől, a Niederrotwasser völgyéből vásárolt 60 anyajuhot és négy hágókost. Azok minőségére jellemző, hogy a juhok csaknem 1500 aranyba kerültek.[74] Mennyiségileg is nagy volt a gyarapodás. Az uradalom juhállománya  a század eleji néhány százról az 1840-es években már úgy megnövekedett, hogy meghaladta a 10 000-et. A Kelemen által kidolgozott, meleg vízben oldott vegyi anyagokkal történő mosási eljárás kiváló minőségű, bel- és külföldön egyaránt versenyképes  áruvá tette a Zsibóról kikerülő, évi 10–12 000 fontnyi finom szálú selyemgyapjút. A gazdatiszt csodálkozva számolt be urának a zsibói gyapjú minőségéről, a látogatók dicsérő szavairól. „Képzetem sem volt arról – mondotta Orczy György jószágigazgatója –, hogy Erdély ilyen gyapjút termeszt, s meg vallom, Magyarországon sem láttam ilyen gyapjúmosást.”[75] Nem csoda, hogy a gyapjút Wesselényi a jó nevű bécsi Wodianer cégnél értékesítette.

Árutermelésre, ipari nyersanyag előállítására törekedve, a gyapjú mellett Wesselényi a nálunk még csak gyermekkorban leledző selyemgyártásra is gondolt. Az „állatok országa” harmadik területére, a selyemhernyótenyésztésre Kőváry Zsibót ismét példának hozza fel. Az Erdélyben II. József óta meghonosított selyemhernyótenyésztés már hanyatlóban volt, mikor Wesselényi uradalmában ismét virágzásnak indult az ágazat. Akkori viszonylatban méretei nem voltak lebecsülendők. 1837-ben kelt levelében Nagy Lázár zsibói uradalmi tiszt az etetésükre szolgáló 30 000 eperfa ültetéséről beszél.[76]„Gazdasági ujj ipar águnk probatikája a sejembogarászat nem kis gondot okoza – írja Kelemen 1840-ben –, fel növekedvén a bogarak temérdek heljet foglalnak el naponként, az udvarba mindenkit mozgásba hoztak – ezen kívül az egész fekete légió [ti. a cigányok.Cs.E.] minden pereputtyostol alig képes eledelök megszedésére: már az első rendűek fonják bé magukat s galétáik igen szépek.” A gubókból évi 8–9 bécsi mázsa selymet állítottak elő, de az elültetett és elültetendő eperfák a termelés megtízszerezésével biztattak.[77]

A nagymértékben árutermelésre áthangolt állattartás jelentősége nagy volt ugyan, az uradalom erőinek nagyobb részét mégis hagyományosan a földművelés kötötte le. A gabonaféleségeket részint az allódium, másrészt a jobbágyok szolgáltatták. Méreteit érzékelteti az az adatsor, amely a zsibói uradalmi számtartó kezén 1833-ban átment gabona- és növényfajtákat veszi számba. Eszerint az uradalom raktáraiban-tárlóiban  őszbúzából 2444, tavaszbúzából 990, rozsból 3076, alakorból 2896, árpából 1258 1/2, szemesmáléból 4388, zabból 7489, haricskából 7450, lencséből 201 9/16, paszulyból 148 7/16, kendermagból 209 véka mennyiség fordult meg, míg napraforgóból 2 1/2 , lednekből 172 véka,  a gyümölcsök közül pedig almából 13l, aszúalmából 106 véka.[78] A jelentős mennyiségű gabona a nagyszámú uradalmi személyzet ellátására volt szükséges, míg a feltűnően sok zab a ménes táplálására szolgált. Egy pillantás az adatsorra bárkit meggyőzhet, hogy a kimutatásból olyan fontos növények termései hiányoznak, mint például a len és a kender, valamint a takarmányfélék (lucerna, lóhere, repce). És akkor még nem is említettük a zöldségféléket (krumpli, sárgarépa, cékla, uborka stb.), amelyek a család és az alkalmazottak ellátására nélkülözhetetlenek voltak.

A „pallérozott mezei gazdaság”, a modernizálódás azonban elengedhetetlenné tette olyan hagyományos mezőgazdasági ágazat, mint a földművelés folytatásának megváltoztatását is. A legkézenfekvőbbnek a fentebb említett új növényfélék bevezetése mutatkozott, ezek sorában a takarmányfélék és zöldségek vezettek. A takarmányfélék termelését a nagyarányú lótenyésztés indokolta, a zöldségfélék közül az új, viszonylag könnyen művelhető és tápláló krumpli fontossága nőttön-nőtt.

Az igazán modernet azonban az erdélyi földművelésben a nyugati – főleg angol és holland – példára Zsibón is meghonosított váltógazdaság képezte. Lényege a növények táblák szerinti időszakos változtatása a gabonafélék mellett a takarmánynövények beiktatásával, mégpedig a talaj termőképességének ésszerű kihasználása révén. Hogy mezőgazdasági forradalmi újításszámba menő voltát érzékeltessük, idéznünk kell a kortárs Kőváryt. A határozottan közgazdasági gondolkodású szakíró 1847-ben azt mondja, hogy nálunk „még a római ugaros gazdálkodás megy”, holott külföldön évtizedek óta már váltógazdaságot folytatnak. Aztán hozzáteszi, hogy „váltó gazdaság, tán az egy zsibói uradalmat kivéve, egy sincs”.[79] A helyzet azonban valamivel jobb volt a Kőváry által rajzolt képnél, hiszen csak a Wesselényi-birtokokon hét váltógazdaság működött, köztük a két zsibói. Zsibón az alsófordulóban létesített váltógazdaság („nagy tag”)  12 kisebb-nagyobb táblából állott, a táblák szélén gyümölcs- és eperfákkkal szegélyezett utak húzódtak, amelyek rendezett, civilizált vidék sétányaira emlékeztettek. A zsibói felsőfordulóban lévő váltógazdaság kisebb volt, hét 9 holdas tábla. A váltógazdaságokban tiszta búza, törökbúza, tavaszárpa, zab, alakor, kléh, kaszáló és legelő időnkénti cseréje jelentette a vetésforgó alkalmazását és így a nagyobb terméseredményt.[80] Az ésszerű termelés, a hely jobb kihasználása azonban szükségessé tette a szántók állandó jellegű felosztását a földesúr és a jobbágyok között, azaz a határosztályt. Wesselényi Miklós a határosztályt Zsibón az 1830-as években már végrehajtotta, ami a hagyományos formákhoz ragaszkodó parasztok részéről elégedetlenséget szült.[81]

A korabeli feudális birtok folytatásának alapfeltétele a jobbágy robotmunkája volt; ennek kényszerítő jellegén kívül az volt a hátránya, hogy nagyon nehézkes, lassú, alacsony színvonalú és hatékonyságú volt. A középkori konstrukciójú, apáról fiúra örökölt ekének csak a laposvasa és csoroszlyája készült vasból, egyébként fa alkatrészekből állították össze, igen nehéz, „marhakín” volt, és 4–6 ökör szükségeltetett vontatására. A barázdák aprítására tövis-, legjobb esetben faágú boronát használtak, a gabonafélék kicséplésére pedig cséphadarót vagy állati nyomtatást. A tárolás ugyancsak kezdetleges volt, s annak során jelentős termésmennyiség megsemmisült. A modernizálás azt az elengedhetetlen követelményt rótta  a birtokosokra, hogy a jobbágymunkát új technikával, gépekkel és korszerű mezőgazdasági eszközökkel helyettesítsék.

Irányítóinak hála Zsibó ebben a tekintetben is jó példával járt elöl. Wesselényi nyugati útja során a bécsi Burg gépgyárból, sőt Angliából rendelt gépeket, a látottakat alkalmazás céljából lerajzolta és leírta, a jószágigazgató Kelemen pedig székely őseitől örökölt ezermester hajlamait követve maga is tervezett gépeket. Így aztán a zsibói uradalomban az 1820-as évektől kezdve új ekefajtákat, lineátort, vetőgépeket és exstirpátort használtak a föld megmunkálására és növénygondozásra. A legnagyobb eredményt az jelentette, hogy nagy nehézségek árán megérkezett és az uradalomban működni kezdett a korszak jeles technikai vívmánya, a „cséplőgépely” is.  A zsibói bevezetése körüli zűrzavarok világosan mutatják, hogy mi mindennel kellett megküzdeniük azoknak, akik az új technika mellett kötelezték el magukat. Rendkívül magas ára a tőke- és hitelhiánnyal küzdő birtokos számára csak az első akadály volt. Ehhez adjuk hozzá, hogy a nehéz cséplőszerkezet útközben hányszor elakadt a vendégmarasztaló erdélyi sártengerben, s hogy felszerelése és működtetése még a hozzáértőbb molnár számára is megoldhatatlan volt, azért külön gépészről kellett gondoskodni, hogy aztán a nyugati géprombolók példájára lázadozó, megélhetésüket féltő parasztok megrongálják és használhatatlanná tegyék a nagy termelékenységű gépezetet. De semmi nehézség sem tántorította el az új technika zsibói híveit, hogy a megkezdett úton haladjanak, s az említetteken kívül szórórostát, szecskavágót, aszalószerkezeteket, valamint más gépeket és eszközöket vegyenek igénybe a pénz, munkaerő és idő megtakarítására.[82]

Az új mezőgazdasági kultúra tájformáló jellege sehol sem érvényesült erőteljesebben, mint a szőlészetben és gyümölcskertészetben. Wesselényi ausztriai és bajorországi minták alapján valóságos kertvidékké akarta átalakítani szilágysági birtokait. Magyarországról és Ausztriából, Franciaországból és Itáliából, sőt Amerikából is hozatott eper-, barack-, szilva- és szőlőmagokat meg főleg oltványokat. Kelemennel és kertészeivel együtt oltotta és nemesítette az uradalom, sőt a jobbágyok gyümölcsfáit. A kultúrtáj kialakításának monumentális terve aztán Wesselényi száműzetése idején teljesedett ki, mikor is több tízezer csemete került a váltógazdaság táblái, a csikóskert és az utak szélére. Az uradalom minden falujában gyümölcsfaiskolák nőttek ki a földből, és hamarosan az utak mentét szegélyező gyümölcs- és fenyőfák árnyékában pihenhetett meg a vándor és a mezei munka fáradalmai után a földműves. A rengeteg eperfa a selyemhernyó-tenyésztéssel, a szilvatermesztés a pálinkafőzéssel függött össze, de sok gyümölcsöt aszalással tartósítottak. Zsibó uradalmának olyan elhíresedett gyümölcsösei voltak, hogy  az oltványok moldvai kiszállítására is gondoltak.[83]

Wesselényi gazdasági érdeklődésének egyik központi gondja volt a bortermelés. Uradalma több falujában hagyományosan műveltek szőlőt, saját kezelésében is voltak szőlőtáblák, hatalmas borpincéinek hordóiban több ezer vedernyi elfért a „hegy levéből”, vincelléreket és pincemestert is alkalmazott. A tárolóiba évente befolyó  bor mennyisége meghaladta a 2000 vedret. Különösen  rónai és szamosudvarhelyi borai voltak nevezetesek. Wesselényi azonban messzebb gondolt: a szakosítást és nemesítést, új szőlőfajták meghonosítását elengedhetetlennek tartotta ahhoz, hogy a piacra versenyképes bort szállítson. Annál inkább, mert nemcsak a hazai eladásra gondolt, hanem külföldre, sőt Amerikába is szándékozott bort szállítani. Azért tanulmányozta nyugati utazása során olyan előszeretettel a francia szőlőtermesztést, bor- és pezsgőkészítést. Ezzel függött össze, hogy hazatérte után a pesti szőlőiskolából több mint 100 fajta magyar, német, spanyol, portugál, francia és olasz szőlővesszőt rendelt, ami mennyiségileg sok ezer darabra rúgott. Hasonlóképpen az is, hogy Wesselényi több száz üveget rendelt olyan célból, hogy azokban pezsgőt készíttessen és értékesíttessen.[84]

A többi főrangú kastéllyal együtt Zsibóhoz is az uradalmat kiszolgáló ipari háttér tartozott. Kőművesek, asztalosok, kádárok, kovácsok és más mesteremberek segítettek az uradalom nagyüzemében. Wesselényi azonban a hagyományos ipari ágazatokhoz árutermelés céljából újakat csatolt. A régóta üzemelő sütödéhez és pálinkafőzőhöz sörgyártás és hamuzsírégetés járult, az utóbbi az üveggyártáshoz szolgált fontos nyersanyaggal. A hamuzsírkészítés az utóbbi évtizedekben erősen fellendült, virágzását a Szilágyság kiterjedt erdőségei biztosították. A sok ezer mázsányi hamuzsírrakományai a Wodianer cég és a Magyar Kereskedelmi Társaság útján kerültek értékesítésre.

Mióta Széchenyivel kapcsolatban állott és megjárta a kapitalizmus útjára lépett Nyugat-Európát, Wesselényi előtt nyilvánvalóvá vált a tőke, a hitel és a kereskedelem elsőrendű fontossága. A birtokostársaival együtt őt is sújtó kóros tőkehiányon eladásokkal és hitel felvételével igyekezett segíteni. Nyugati utazásai idején Széchenyi adott neki mintegy 15 000 forintnyi kölcsönt, később pedig kereskedelmi cégek nyújtottak szállítandó árui fejében előleget; egyéb lehetőségeket is felhasznált hitel szerzésére. A hiteléletbe való bekapcsolódást és modernizálódást az is jelzi, hogy az 1840-es évektől Wesselényinek a Wodianer cégnél folyószámlája volt. Emellett a reformkor számos gazdasági vállalkozásába bekapcsolódott, a Védegyletnek, Magyar Kereskedelmi Társaságnak, a Vukovár–Fiume Vasútra Egyesült Társaságnak egyaránt részvényese volt. Az annak idején édesanyja által saját kezűleg vezetett bevételek és kiadások jegyzéke helyébe Wesselényi  tisztjeitől  korszerű elszámolást kívánt meg, pénztári naplók, fizetési jegyzékek, pontos leltárak és nyilvántartások jelezték a modern mezőgazdasági nagyüzem pénzügyi lélegzését.

Erre annál nagyobb szükség volt, mert a zsibói uradalomnak 1843-ban 103 fizetett alkalmazottja volt, legnagyobb részük a termelőmunkában és adminisztrációban dolgozott; élükön jószágigazgatóként Kelemen Benjámin állott. Noha jelentős számú alkalmazottat, bérmunkást, napszámost foglalkoztatott, az uradalom munkálatainak nagyobb részét a jobbágyok robotja szolgáltatta. Mindezekkel együtt a zsibói uradalom Erdély mezőgazdasági mintaüzemévé nőtte ki magát, olyannyira, hogy erdélyi szakiskola hiányában itt indult meg a gazdatiszti képzés. Míg a keszthelyi Georgikon keretében rendszeres mezőgazdasági oktatás folyt, Erdélyben Wesselényi kezdeményezésére Zsibón évente 10 gyakornokot láttak vendégül, hogy  a zsibói mezőgazdasági üzemben gyakorlati képzést nyerjenek, és a tanultakat Erdély-szerte alkalmazzák.

Wesselényi nagyvonalú terveire mi sem jellemzőbb, mint az, hogy hazatérte után a börtönből szabadult Kossuth Lajost akarta megnyerni birtokai jószágkormányzójául. Kossuthra azonban nagyobb feladatok vártak a politikai életben, az ellenzék újjászervezésében és irányításában. A felkérés mégsem volt alkalomszerű, hiszen Kossuthban éppúgy, mint Wesselényi személyében megtestesült a politikai és anyagi alap átalakításának egész koncepciója, a reform és gazdaság szoros egysége és harmóniája. A döntő lépést aztán 1848 hozta meg.



[1]Szenczei László: Kossuth és Erdély. = 48-as Erdély. Zsebkönyv. Spectator előszavával. Kvár 1943. 71.

[2]Gyulay Lajos naplói l26. k. 23–24. Erdélyi Múzeum-Egyesület Könyvtára. Kézirattár. A Kolozsvári Állami Levéltár megőrzésében.

[3]Jósika Miklós: Emlékirat. Pest l865. III. 128.

[4]Mezőkövesdi Újfalvy Sándor emlékiratai. Sajtó alá rendezte és kiegészítésekkel közreadta Gyalui Farkas. Kvár 1941. 258.

[5]Kemény Zsigmond: A két Wesselényi Miklós. Bp. 1880. 49.

[6]Miskolczy Ambrus: Társadalom, nemzetiség és ellenzékiség kérdései az erdélyi magyar reformmozgalomban (1830–1843). Századok 1983. 1063.

[7]Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós. Bp. 1965. 30; Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország. Bp. 1977. 202–203; Csetri Elek: Egy elfeledett időszak. Erdély a francia forradalom és a napóleoni háborúk korában (1789–18l5). Magyar Tudomány 1993. 1320–1321.

[8]Csetri Elek: A zsibói Wesselényi-könyvtár. Kézirat.

[9]Széchenyi István – Wesselényi Miklós: Feleselő naplók. Egy barátság kezdetei. Válogatta, szerkesztette, a tanulmányt, a szó- és névmagyarázatokat írta Maller Sándor. Bp. 1986. 9.

[10]I.m. 113.

[11]I.m. 79.

[12]Vö. I.m. 33.

[13]I.m. 172.

[14]Fábián Ernő: Széchenyi István szabadelvű politikai modellje.Emlékezés Széchenyi Istvánra Erdélyben. Kvár 1994. l4. (Erdélyi Tudományos Füzetek 213.)

[15]Széchenyi István: Napló. Szerk. Oltványi Ambrus. 2. kiad. Bp. 1982. 480.

[16]Magyarország története. 1790–l848. Főszerk. Mérei Gyula. Bp. 1980. 688–690; Trócsányi Zsolt: i.m. 126–128,137–142; Uő: Wesselényi Miklós és világa. Bp. 1970. 214; Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Buk. 1981. 77–81; Csetri Elek: Kossuth és Wesselényi. = Emlékezés Kossuth Lajosra Erdélyben 1994-ben. Kolozsvár, 1994. 5, 11, 14, 20. stb. (Erdélyi Tudományos Füzetek. 2l9.)

[17]Csetri Elek: Wesselényi pályázati terve a parasztság történetének megíratására. = A magyar nemzetiség története és testvéri együttműködése a román nemzettel. Tanulmányok. Buk. 1976. I. 126.

[18]Erdély rövid története. Főszerk. Köpeczi Béla. Bp. 1989. 405–408; Erdély története. Főszerk. Köpeczi Béla. Bp. 1986. III. 1298, 1311;Magyarország története. 1790–1848. 1007–1011; Kemény Zsigmond: i.m. 115–129; Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós és világa. 214–216; Fábián Ernő: i. m. 18–19; Csetri Elek: Kossuth és Wesselényi. 18–l9; Ferenczi Zoltán: Kossuth, Wesselényi és az úrbér ügye 1846–47-ben. Klny. Bp. 1912. 18–25.

[19]Kemény Zsigmond: i. m. 123–129.

[20]Magyarország története. 1790–1848. 733; Erdély története 1268.

[21]Gyulay Lajos naplói. l9. k. 224–225.

[22]Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Szerk. Honvári János. Bp. 1996. 234–235.

[23]Széchenyi István–Wesselényi Miklós: i.m. 44. Más formában Wesselényi így fogalmazott: „Érzésink s látásunk egyformasága oly nagy...” (Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós. 123.)

[24]Wesselényi Miklós: Balitéletekről. [Lipcse] 1833. 108.

[25]I.m. 100.

[26]I.m. 220.

[27]I.m. 237.

[28]I.m. 237.

[29]I.m. 219.

[30]I.m. 110.

[31]I.m. 183.

[32]I.m. 164.

[33]I.m. 188.

[34]I.m. 48–62.

[35]I.m. 175.

[36]Gyulay Lajos naplói. 125. k. 7. l.

[37]Wesselényi Miklós: Balítéletekről. 75.

[38]I.m. 76.

[39]I.m. 239.

[40]I.m. 240.

[41]I.m. 243.

[42]I.m. 245–249.

[43]I.m. 282.

[44]I.m. 178–179.

[45]I.m. 179.

[46]Báró Wesselényi Miklós útinaplója1821–1822. Kvár 1925. 75–78; Széchenyi István–Wesselényi Miklós: i.m. 136–140.

[47]Wesselényi Miklós: i.m. 85–90.

[48]Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. 235–236.

[49]Újfalvy Sándor: i. m. 251.

[50]I. m. 72.

[51]I. m. 250.

[52]I. m. 71.

[53]I. m. 69–71; Csetri Elek: Kelemen Benjámin, a haladó gazda. = Kelemen-emlékkönyv. Kvár 1957. 161.

[54]Gyulay Lajos naplói. l26. k. 23–24.

[55]Széchenyi István–Wesselényi Miklós: i.m. 38.

[56]I.m. 85.

[57]Magyarország gazdaságtörténete. 228–230; Széchenyi István–Wesselényi Miklós: i.m. 67–68, 75, 86–87, 98. stb.

[58]Csetri Elek: i.m. 160.

[59]Újfalvy Sándor: i.m. 74.

[60]I.m.. 71.

[61]Jósika Miklós: i.m. III. 128–129.

[62]Wesselényi Miklós: A régi híres ménesek egyike megszűnésének okairól. Pest 1829. 5.

[63]Széchenyi István–Wesselényi Miklós: i.m. 210.

[64]Wesselényi Lvt. Wesselényi Miklós leveleinek jegyzéke. 1825. Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtára. Kézirattár. A kolozsvári Állami Levéltár megőrzésében.

[65]Wesselényi Miklós: A régi híres ménesek egyike megszűnésének okairól. Pest 1829; Széchenyi István–Wesselényi Miklós: i.m. 15, 22, 33, 70–76, 97, 112, 168, 170–180, 185–186, 210, 228–239. stb. Csetri Elek: i.m. 168; Wesselényi cs. levéltára. Ménes. j. cs.

[66]Újfalvy Sándor: i. m. 256.

[67]Cato, az Angliából hozatott híres ménló pusztulásáról Kelemen így ír principálisának: „Nagyon kell sajnálnom, mint valóságos nagy kárt, de azon különös hozzá vonszó hajlandóságom, mellyel soha egy állathoz se viseltettem, egy jó barátom vesztét érezteti velem.” Vö. Csetri Elek: i.m.169.

[68]Magyarország gazdaságtörténete. 233.

[69]Széchenyi István–Wesselényi Miklós: i.m. 115.

[70]I.m. 136.

[71]I.m. 148.

[72]I.m. 174 stb.

[73]Imreh István–Csetri Elek. Az árutermelés fokozódása az erdélyi mezőgazdaságban a feudalizmus bomlásának idején. Studia Universitatis Babeş–Bolyai. Series Historia 1962. Fasc. l. 42.

[74]Wesselényi Lvt. Gazd. iratok. Juhászat j. cs. Kötelezvények és szerződések.

[75]Csetri Elek: i.m. 168.

[76]Wesselényi Lvt. Nagy Lázár Wesselényi Miklóshoz. Zsibó 1837. május 9.

[77]Csetri Elek: i.m. 169.

[78]Wesselényi Lvt. Gazdasági iratok. Zsibói uradalmi számtartó 1833. évi elszámolása.

[79]Kőváry László: Erdélyország statistikája. Kvár 1847. 111, 124.

[80]Csetri Elek: i.m. 165–166.

[81]I.m. 164–166.

[82]Csetri Elek: i.m. 166; Uő: Gépek és korszerű mezőgazdasági eszközök meghonosítása a zsibói Wesselényi uradalomban 1848 előtt. 7–44. stb.

[83]Csetri Elek: i.m. 167–168; Kőváry László: i.m. 105, 109.

[84]Széchenyi István–Wesselényi Miklós: i.m. 136–138; Csetri Elek: i.m. 167; Wesselényi Lvt. Kertészet j. cs.