HONORÉ DE BALZAC

A HISTÓRIÁKNAK ELSŐ TIZE

ELÖLJÁRÓ BESZÉD
A' SZÉP IMPÉRIA
A' BOTSÁNANDÓ BŰN
A' KIRÁL KEGYESSE
AZ ÖRDÖG ÖRÖKÖSSE
TIZENEGGYEDIK LAJOS KIRÁL VIDÁM DOLGAI
A' TÁBORMESTERNÉ
A' TILHOUZE-I SZŰZ
A' BAJTESTVÉR
AZAY-LE-RIDEAU PLÉBÁNOSSA
A' SZÓZAT
ZÁRÓBESZÉD

A HISTÓRIÁKNAK MÁSODIK TIZE

ELÖLJÁRÓ BESZÉD
SZENT MIKLÓS HÁROM DEÁKJA
ELSŐ FERENTZ KIRÁL BÖJTJE
A' POISSY-BÉLI APÁTZÁKNAK Ő JÁMBOR BESZÉLGETÉSEIK
MIKÉPPEN RAKATOTT AZAY KASTÉLLYA
A' TISZTES ASSZONY MINT TZÉDA
NEM JÓ DOLOG SZERFELETT MAFLÁNAK LENNI
EGGY ÉJTZAKAI SZERELEM ÁRA
A' MEUDONI VÍG PLÉBÁNOSNAK Ő PRÉDIKÁTZIÓJA
A' LIDÉRTZ
A' KÉTSÉGBE HAJTOTT SZERETŐ
ZÁRÓBESZÉD

A HISTÓRIÁKNAK HARMADIK TIZE

ELÖLJÁRÓ BESZÉD
ÁLLHATATOS SZERELEM
EGGY AKASZTÓ-BÍRÓRÓL, KI NEM ESMÉRT RÁ A' MAGÁÉRA
MIKÉNT LETT AMADOR FRÁTER TURPENAY DITSŐ APÁTTYA
A' VEZEKLŐ BERTA
MIKÉP JÁRT TÚL A' BÍRÓ ESZIN A' PORTILLON-BÉLI SZÉPLEÁNY?
ITT MEGBIZONYÍTTATIK, HOGY A SZERENTSE MINDENKOR NŐSTÉN ÁLLAT
NÉMI-NEMŰ SZEGÉNYEMBERRŐL, KIT ÚGY HÍVÁNAK, HOGY VÉN KUTYABŐR
HÁROM ZARÁNDOKOKNAK Ő SZENTSÉGTELEN SZÓLLÁSAI
GYERMEKI EGGYÜGYŰSÉG
A' SZÉP IMPÉRIA HÁZASSÁGA
ZÁRÓBESZÉD

 

ELÖLJÁRÓ BESZÉD

Fő-fő zamatú tsemege-könyv ez, a' legnemesb ízű minden jóval rakott s megspékelt, amaz igen jeles podagrás uraknak és nagybetsű borisszáknak szájok íze szerint, kiknek szól a' mi érdemes földink Rabelais Ferentz, Touraine-nek örök ditsősége. Maga a' szerző ingyen sem olyan elbizakodott, tsupán, jó Tours-vidéki atyafi lévén, tsekély vígsággal akarná jóltartani a' mondott kis kanaán szaporán lakmározó híres népét, mely föld bővebben termi a' szarvazottaknak, kuraffiaknak és kópéknek szerzetit minden egyéb vidéknél; tetejiben meg nagyszámos jeles férfiakat is adott a' Frantzia Hazának, teszem a' sikamlós emlékezetű néhai való Courrier-t, ama Verville-t, aki a' "Miként boldoguljak"szerzője, s egyéb szerte esmért nagyságokat; kirostálván számukból a' nemes Descartes urat, ezen szontyolodott tudóst, ki inkább hódol a' feneketlen álmodozásnak, hogynem mint a' bornak és jófalatnak, miért is Tours várossának minden kotsmárossi és hentessi bölts irtózattal vagynak iránta, nem akarják esmérni, sem hallani róla, s ha nevit mondják, kérdik: "Ki ő, s merre vagyon hazája?"

Hát, ezen könyv némi-nemű jámbor papok katzagós óráiknak termésük, mellynek szerte-szórott nyomaira bőven ráakadék szűkebb pátriánkban, Grenadière-lez-Saint-Cyrben, Sacché-lez-Azay-le-Ridel-ben, Marmoustier-ben, Veretzben, Roche-Corbonban, azonfelül a' jeles adomáknak egynémelly feljegyzőinél, értek rajta némi-nemű hajdani kanonokokat és szemérmetes asszonyokat, kik esmérték a' régi jó időket, mikoron méglen bolondozhaték az ember, s nem nézik vala, hogy nem szökken-é ki holmi ló avagy ugri tsikó oldaladból minden hahotára, miként mai nap teszik az ifjú hölgyek, kik zord méltósággal akarnának mulatni, melly dolog szinte úgy illik a' mi vidám Frantziaországunknak, valamiképp olajos korsó királné fejire. Hát, mivelhogy a' nevetés tsak az emberi állatnak szabatott kiváltság, a' mi közállapotaink pedig elég okokat adnak a' siralomra, könyveknek segéde nélkül is: ennek okáért fene hazaffias dolognak gondolám, ha szemernyi vígságot botsátok közre mostanság, midőn az unalom úgyan hullik az emberre, akártsak a' párálló esső, ki lassú szerrel áztat, váj, megőrölvén régi jó szokásainkat, kik az álladalomból jó mulatságot tsinálának sokak számára. Bezzeg mostanság igen megapadtanak a' régi jó Pantagruelisták, kik Isten s Királ dolgát nem bántván, s nem nyúlván kelletinél inkább kanalukkal a' lévbe, beérék a' jóízű nevetéssel. Számuk napról napra fogyatkozik, s igen félek azon, hogy az ódon breviáriumoknak ezen tisztes maradványit maholnap megpökdösik, megfossák, megrútítják, megpotskolják és ótsárolják, mely dolgot ingyen sem veszem tréfára, mert öreg tisztelettel adózom a' mi gallus régiségeink ezen hulladékinak.

Vegyétek eszetekben azt is, ti fenekedő kritikusok, szószátyárok, hárpiák, kik megrontjátok mindenkinek szándékát és leleményit, hogy bezzeg tsak ifjontan nevetünk, s mennél előbbre haladunk, annál inkább lohad és enyészten enyészik katzagásunk, miként a' lámpa olaja. Ez pedig azt jelenti, hogy tsupán az olyan tud nevetni, ki ártatlan és tiszta szívű, kinek fogyatkozásában tsak ajakbiggyesztésre, artz-fintorításra, s szemöld-rángatásra fannyalodtok, miként az, kinek sok rejtegetni való bűne és motska vagyon. Már most tehát, úgy vegyétek ezen könyvet, mint valaminémű márvánképet, faragott tsoportot, kitől a' pallér nem vonhata meg némi-nemű természetes formákat, és huszonkét karátos golyhó volna, hahogy tsupa fügefa-leveleket borítana rájuk, hiszem a' mondott mívek, miként a' jelenvaló is, nem leánkolostorok számára tökéltettek. Mindazonáltal gondom vala arra, hogy a' kéziratokból kigyomláljam - bár igazán nem örömest - azon ódon, de szerfelett fiatalos igéket, kik fülszaggatást, ortzapirulást, ajakrándulást szereztek volna a' mi pantalló-alja szűzeinknek és háromszeretős szeplőtlenségeinknek. Mert hát valami engedést kelletik tennünk a' kor bűneinek is, meg hát a' tzikornyás írás gálánsabb a' kereken kimondott szónál. Való bizony, vének vagyunk és jobbnak valljuk a' hiú kertellést, hogynem mint ifjú korunknak velős bolondságit, mert hát hosszabb ideiglen rágódhatunk rajta...

Ez okon tsak szép szerrel korholjatok s olvassátok ezt inkább éjjel, mint nappal, s ne igen adjátok szűzek kezibe - hahogy még akadna ollyan -, mert félő, hogy a' könyv tüzet fogna. A' magam dolga haggyán; de a' könyvemet nem féltem, hiszem előbbkelő, gyönyörűséges helyen fogantatott, ahonnan eredő minden dolog nagy tiszteletet veszen, bizonság reá az Arany gyapjas királyi rend és a' Szentlélek, a' Térdkötő, a' Feredő rend és annyi nevezetes dolgok, kik mind onnan származtak, s kiknek árnyékában kerestek ótalmat.

"Örvendezzetek tehát, szerelmes feleim, és vígan olvassátok ezt testeteknek és veséiteknek gyönyörűségire, s vigyen el titeket a' gonosz, ha megtagadtok, minekutána óvastatok!" Jó Rabelais mesterünk igéi ezek, kinek mindközönségesen süvegelnünk kell, a' tiszteletadás és betsülés jegyéül, mert ő minden böltseségnek és tréfának fejedelme.

*

Ismertető

"Fő-fő zamatú tsemege-könyv ez" - vallja a Rabelias Ferentz emléke előtt tisztelgő "Előljáró beszéd". A franciaországi Tours vidékéről való tíz adoma után még huszat, s újabb ciklusbevezetőket és "záróbeszédeket" tartalmazó könyvben a vaskosság a balzaci tehetség szintjén bontakozik ki: mesélőkedv, irónia szövi át az ugyancsak borsos történeteket. 

A mű a középkori plebejus adomázás, a névtelenül közzétett és "ponyván" árult - az európai realista elbeszélőművészetet előkészítő - hiteles mesék légkörét idézi. A magyar változatban is jól eltalált régies írásmodor az elbeszéléseket mindig ironikusan idézőjelbe teszi. A középkori hangvétel mellett a témák is jellegzetesen régiek, s azon belül is jellegzetesen franciák. Akit nem csupán a történetek tematikus pikantériája érdekel, fellelheti bennük a gall és a latin szellem népi ötvözetének ízeit. A harminc elbeszélésben nemesurak, pórok, szerzetesek, királyok, apácák, s főként a szépnem karakteres és sokféle képviselői vonulnak fel és dévajkodnak. A vallás, a "bűn" légköre veszi körül itt a nevetést - a történetekben a fiatalkorukban javarészt "elvetemedett férfiúk.... bölts és tsak okkal-móddal paráználkodó jámborokká lesznek", a szüzekből pedig - miután virágjuk meglelte a maga temetőjét és a botránkozások elmúlnak - tisztes asszonyokká, vezeklőkké vagy tzédákká szelidülnek.

"Hátrébb tehát tsahosok! Gyutsatok nótára! Tsendet, tü álszentek! Olvassátok, hogy nevessetek!" - de tseperedő korosztálynak nem költsönzendő!

Legeza Ilona ismertetője
http://legeza.oszk.hu