Legenda
Monda Lajos a nagy király: Eredj szolgám, Laczfi Endre, Küldj parancsot, mint a villám, Köss nehéz szablyát övedre: A tatártól nagy veszélyben Forog Moldva, ez a véghely: A tatárra veled menjen Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre, Veszi útját Nagy-Váradnak; Kölestermő Kunság földén Jó csatlósi áthaladnak; Várad kövecses utcáin Lovuk acél körme csattog, Messzefénylik a sok fegyver, Messzedöng a föld alattok.
Hallja László a templomban Körösvíznek partja mellett; Visszatér szemébe a fény, Kebelébe a lehellet; Koporsója kőfedelét Nyomja szinte három század: Ideje már egy kevéssé Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszöjére S fogja a nagy csatabárdot, Mellyel egykor napkeleten A pogánynak annyit ártott; Félrebillent koronáját Halántékin igazítja; - Éjféltájban lehetett már - A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki a térre; És irányát vészi jobbra, Hol magasan felsötétlik Ércbül öntött lovagszobra; Távolról megérzi a mén, Tombol, nyerít, úgy köszönti: Megrázkódik a nagy ércló S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik, Kapál, nyihog, lángot fúvall; László a nyeregbe zörren S jelt ad éles sarkantyúval; Messze a magas talapról, A kőlábról messze szöktet; Hegyen-völgyön viszi a ló A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária És kilenc a Királyhágó; Hallja körme csattogását A vad székely és a csángó: Ám a lovat és lovagját Élő ember nem láthatja, Csodálatos! - de csodákat Szül az Isten akaratja. -
Három teljes álló napig Vívott a pogánnyal Laczfi; Nem hiányzott a székely szív, De kevés a székely harcfi Míg a tatár - több mint polyva, Vagy mint a puszták fövénye - Sivalkodik, nyilát szórja, Besötétül a nap fénye.
Már a székely alig győzi, Már veszélyben a nagy zászló, De fölharsog a kiáltás: "Uram Isten és Szent László!" Mint oroszlán, ví a székely, Megszorítva, nem megtörve... Most a bércen láthatatlan Csattog a nagy ércló körme.
"Ide, ide jó vitézek!" Gyüjti népét Laczfi Endre: Hát egyszer csak vad futással Bomlik a pogányság rende; Nagy tolongásnak miatta Szinte már a föld is rendül; Sok megállván mint egy bálvány, Leragad a félelemtül.
Sokat elüt gyors futtában A repülő kurta csákány; Sok ki nem mozdul helyéből Maga rab lesz, lova zsákmány. Foglyul esett a vezér is Atlamos, de gyalázatja (Nehéz sebben vére elfoly) Életét meg nem válthatja.
Fel, Budára, Laczfi Endre Számos hadifoglyot indít; Annyi préda, annyi zászló Ritka helyen esik, mint itt. Rabkötélen a tatárság Félelemtül még mind reszket. És vezeklik és ohajtja Fölvenni a szent keresztet.
Hogy elértek Nagy-Váraddá, - Vala épen László napja - Keresztvízre áll a vad faj, Laczfi lévén keresztapja. Összegyűl a tenger néző Hinni a csodába, melyet Egy elaggott, sírba hajlott Ősz tatárnak nyelve hirdet:
"Nem a székely, nem is Laczfi, Kit Isten soká megtartson; Hanem az a: László! László! A győzött le minket harcon: A hívásra ő jelent meg, Vállal magasb mindeneknél Sem azelőtt, sem azóta Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi, Arca rettentő, felséges; Korona volt a fejében Sár-aranyból, kővel ékes; Jobb kezében, mint a villám Forgolódott csatabárdja: Nincs halandó, földi gyarló Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember, Egy azokból, kik most élnek: Feje fölött szűz alakja Látszott ékes nőszemélynek; Koronája napsugárból, Oly tündöklő, oly világos! -" Monda a nép: az Szent-László, És a Szűz, a Boldogságos.
S az öreg tatár beszédét, Noha kétség nincs felőle; Bizonyítá a templomnak Egy nem szavajátszó őre: Hogy három nap a sirboltban Lászlót hiába kereste; Negyednapra átizzadva Találtatott boldog teste.
(1853 szept. 19)
Népmonda
1847
I.
Ezer év után még nem irtak nyolcszázat, Hanem legfölebb csak nyolcvan-egynehányat, Mikor László király, magyarok királya, Pogány kun hadakkal háborúba szálla.
Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak, Tőle a vizek is mind megáradtanak, A mező sik-vér lett, mint valamely tenger, Sziget benne a sok halomra ölt ember.
Kivel sebje nem bírt, az vérbe fúladott, A félig elevent megfojtá a halott. Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba, Egy maradt hirvinni messze Kunországba.
Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag: A magyar vitézek ezeken osztoztak; Osztoztak, lakoztak, nagy vígan valának, Itták áldomását a nehéz csatának.
A király ellenben csöndes sátorában Buzgón imádkozva térdepelt magában, Fényes győzedelmét nem tartá övének, Hálát adva érte Ura-Istenének.
De nem hallgatá meg a felséges Isten, Véres háborúkban mivel kedve nincsen, Véres háborúkban, emberáldozatban Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban?
Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza, Bosszúért kiált az az egekre vissza, S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat, Kit a bosszuálló Isten meglátogat!
Akkor is elküldte öldöklő angyalát, Széles e hazában támaszta döghalált, Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak, Hull a fű előtte az éles kaszának.
A vérnek mezején büszhödöző testek Fojtó páráikkal lettek a győztesek, A magyarok pedig omlottak szüntelen, Keserű lett nékik a szép győzödelem.
Minden utca és ház telve döghalottal, De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan, Másszor a holt-testet hordták a mezőre, Most az élő ember futott oda tőle.
Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze, Hamvából kialudt a barátság tüze, Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi, Elhagyták az apát fölnevelt magzati.
Édes anya, látván hogy ajaka kékül, Sikoltva szaladt el beteg gyermekétül: De futósabb lőn a halál sárga lába: Elfogá s leverte az anyát futtába.
A reménység is, mely fogytig ki nem fárad, Rövidebbre fogta most a kantárszárat: Másszor az esztendőt hatvanával mérte, Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.
Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája: Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra, - Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb; Mi öröme annak, aki élve marad? -
II.
A király pedig űlt a földnek porában, Bűnbánatot tartván néma sátorában; Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének, Koronája helyét hamuval hinté meg.
Fennszóval könyörge: "Én uram Istenem! Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen; Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat: Csak népemről vedd le sujtoló karodat."
Így könyörge László, magyarok királya, Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája: Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek, Mint sirból kijáró halvány kisértetek.
Zúgó mormolásuk hallik már előre, Mintha messzi földről sáskafelleg jőne, Vagy mintha föld alól mennydörgést hallani, S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!
Ahogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma, A király felállott, a népet bevárva; Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni, De mégsem tudá a dolgot mire vélni.
Hiába tolultak a király elébe, Hiába volt mindnek hangos a beszéde, És hiába hallott a király oly sokat: Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.
Végre egy kiállott s telt torokkal szóla: "Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra, Ne beszéljünk ezren, ugy sosem lesz vége, Nem figyelhet mindre király ő felsége.
"Egy a kivánságunk, egy az akaratunk: Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk, Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom, Szóljatok, ha úgy nincs, ahogy előadom."
Helybehagyta a nép és elcsöndesedett, Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett: "Uram király, László, azt kérdem, tudod-e, Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?
"Oh jaj! tekints végig széles országodban, Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van: Ide s tova elhull néped egész nyája És vadállatoknak lészesz a királya.
"Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot, Azzal meg nem óvod haldokló országod, Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség Csak öregbité a pestis dühöngését.
"Mi az oka ennek? ismerjük el végre: A mi bolondságunk és apáink vétke: Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle, Ki Szittyaországból kihozott e földre.
"Sovány puszták helyett szép országot adott, Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot, Nagy széles folyókat, halat bennök sokat, Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.
"De többet akaránk tudni az őseknél: Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél, Rátettük kezünket sok áldozó kőre S új Istennek raktunk templomot belőle.
"Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene, Nagy haragra gerjedt népének ellene És monda: erőmet rajtok megmutatom, Elsepervén őket, földjük másnak adom.
"Amit elmondott, azt meg is cselekedte, A szép kútfejeket mind kiürítette, A folyóvizeknek elszelé futását, Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.
"Hiába könyörgünk most az uj Istennek, Hogy szakassza végét a veszedelemnek; Erősebb a régi, az ősek Istene: Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.
"Azért, uram király, kérjük felségedet: Töröld el közűlünk az új tiszteletet, Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza, Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.
"Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni. Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni. És ez egész néped kivánsága pedig, Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik."
Így beszélt az ember, akkor félre álla; Nagy kiáltozás lett utolsó szavára, Ráhagyá a népség, de a kegyes király Felháborodék a pogány beszéd miá.
Összetette kezét, hogy reszketett belé És nagy indulattal az égre emelé, Maga is felnézett; mindenik láthatta, Mert egész fejével őket meghaladta.
És mint szózatot, mely a pusztában kiált, Hallák imádkozni a felséges királyt: "Hatalmas Uristen! seregeknek ura! Haragod e népre ne gerjedjen ujra.
"Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát, Inkább orvosold meg elméik vakságát; Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak: Teremts csodát nekik: hisznek, mikor látnak."
Még soká könyörge, mert mozgott a szája Nézvén a magas ég domboru boltjára: Megnyitá azt Isten és látást mutatott, De amit a király csak maga láthatott.
A nép pedig bámul a kegyes királyra, Hamutól megőszült fedetlen hajára, Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre, Hogy világosság száll a király fejére.
Megdöbbent a mellök, hajuk felborzadott, Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott, Térdre hulladoztak és úgy könyörgének A nagyhitű király erős Istenének.
III.
A király, végezve buzgó könyörgését, Vissza sátorába intézte menését, Elvonult a sátor benső rejtekébe, Künn maradt ellenben térdepelő népe.
Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel. Szög haját megkente illatos kenettel, Arany koronáját a fejére tette, Aranyos kéziját balkezébe vette.
És kiment a néphez, és hirdette annak: "Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak! Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek; Mert megadta végét a veszedelemnek.
"Gyönge szolgájának mert látást mutatott, Népem orvosává engem felavatott: Jertek el! lássátok s higyetek nevében: A keresztyén népek igaz Istenében."
Szóla s ment előre, a csoport követte, Pázsitos szép helyre a népet vezette, Tegzéből nyilat tön a felvont idegre, S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.
Megfogadta a nép. Akkor a fejdelem Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen, Kézivét koronás feje fölé tartá, - Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.
A nyil meg süvöltött a levegő égben, Mint egy futó csillag tündökölt reptében, Majd leszállt a földre szárnyasuhogtatva, Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba.
A király pedig ment fölvenni a nyilat, S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt: Ismeretes fűnek volt az a levele, Melynek a nép száján keresztfű a neve.
S monda László: "Ime gazdag kegyelmében Füvet adott Isten csodálatosképen, Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya S megszűn öldökölni a halál angyala."
Adta kézről kézre, hadd ismerje minden, Ismeré azt a nép, szedett abból menten, Szájról-szájra terjed híre a csodának: A sir szélin állók visszafordulának.
Megszállt a halálnak vészes áradása, Régi medre közzé visszatért folyása, Házakban az élők folyvást szaporodtak, Megsiratva mentek földbe a halottak.
A nép is e dolgot megtartá eszében, Hite megerősült igaz istenében, Nem sovárga többé pogány áldozatra, Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.
A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet, A "keresztfű" helyett ada másik nevet: Felragadt az uj név s a füvet ma is még Szent László füvének híja a magyar nép.
***
|