Payday Loans

Keresés

Nemzeti Emlékezet Bizottság - szakmai igényesség, lelkiismeret, empátia és bátorság: Kiss Réka... PDF Nyomtatás E-mail

A legbátrabb kérdés

Gyerekként a vagányság, a titok, a tiltás, az izgalom és a történelem morzsái vonzották. Felnőttként olyan történész lett, akit szakmai igényesség, lelkiismeret, empátia és bátorság jellemez. Földváryné Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnökével beszélgettünk.

Ritka, hogy egy fiatal lány olyan nehéz kutatási témával kezd foglalkozni, mint 1956  vagy az ügynökkérdés. Hogyan lett történész?

Már egészen kis koromban megadatott, hogy történész édesapámnak köszönhetően találkozhattam olyan különleges emberekkel, akik a 20. századi magyar történelem fontos, de a diktatúrában emigrációba vagy a perifériára kényszerített szereplői voltak, köztük Faludy György, Kéri Kálmán, Püski Sándor, Vásárhelyi Miklós, Csoóri Sándor, Mészöly Miklós, Jónás Pál, Zimányi Tibor, Benkő Zoltán. A történeteik fontosak voltak számomra. Apu az Eötvös Kollégiumban volt óraadó tanár, és még a rendszerváltás előtti időkben elvitte a tanítványait az egykori recski kényszermunkatábor helyszínére, amit akkoriban még emlegetni sem volt szabad. Az erdőben az egykori recski rabok mutatták meg nekünk, hogy hol voltak a barakkok. Emlékszem, hogy a hallgatók fölmásztak a fára egy koszorúval, nehogy a belügyesek leszedjék. Mindebben egy gyerek számára ott volt a vagányság, a titok, a tiltás, az izgalom és a történelem morzsái.

Innen egyenes út vezet a történészi pályára?

A Radnóti Gimnáziumba jártam, ami ugyan teljesen más közeg volt, mint az otthoni, mégis kifejezetten inspiráló, jó vitákat folytató társaságként emlékszem rá. 1989-ben, a rendszerváltáskor kezdtem a gimnáziumot, erősen politizáló korban. Az MDF és az SZDSZ vitái lecsapódtak a középiskolában is. Újságokat, folyóiratokat olvastunk, színházakba, kiállításokra, könyvbemutatókra, értelmiségi vitákra jártunk. Ekkoriban alakult ki kettős érdeklődésem a néprajz és a történelem iránt, ez azóta is kíséri a pályámat. Mindkét területen nagyon jó tanárokat kaptam az egyetemen, majd első munkahelyem, az MTA Néprajzi Kutatóintézete is rendkívül inspiráló, támogató közeg volt. Szerencsésnek mondhatom magam, mert felfigyeltek rám, sokan segítettek a pályámon, és türelmesek voltak hozzám.

Mi volt az a szemlélet, amit a tanáraitól kapott?

A kutatás fortélyai mellett megtanították a szakmai igényességet. A legfontosabb talán mégis az volt, hogy arra biztattak, mindig merjek bátran kérdezni. Megtanultam, hogy nem kell elfogadni a kézenfekvő válaszokat, hanem mindennek alaposan utána kell járni. És nem szabad félni attól, ha nem a kiinduló hipotézisnek megfelelő adat kerül elő. Megtanították, hogy az embernek a saját szakmai lelkiismerete a legfontosabb mércéje, és eszerint kell dolgozni. Bátorítottak, hogy nehéz témákhoz is hozzá lehet nyúlni, mindenről lehet beszélni, vitázni. A szakmai vita nagyon jó dolog abban az esetben, ha a célja nem a másik legyőzése, hanem az, hogy közelebb kerüljünk az igazsághoz.

Miért fontos az igazság?

Különböző igazságok létezhetnek egymás mellett, főként, ha a 20. századra gondolok. A személyesen megélt történetek ellentmondhatnak egymásnak, mégis hitelesek, az adott ember szempontjából igazak lehetnek. Nem az a történész dolga, hogy mindenkiét elfogadja, viszont lehetőség szerint meg kell értenie az eltérő szempontokat. Bele kell helyezkednem az enyémtől teljesen eltérő pozíciókba, mert csak a másik rendszerén belül érthetem meg a tetteit, azok indítékát. Az empátia nem azt jelenti, hogy mindenkinek igazat adok, hanem azt, hogy el tudom fogadni, hogy az enyémtől eltérő kiindulópontok is léteznek, és ezeken keresztül megpróbálom megérteni a másik indíttatását, mozgatórugóit. Abban biztos vagyok, hogy nincs teljesen értéksemleges történetírás – valamilyen szinten mindannyian állást foglalunk. Már témaválasztásainkkal, kérdésfelvetéseinkkel is orientálunk.

Azt mondta, hogy bátran kell feltenni a kérdéseket. Mi volt a legbátrabb kérdés, amit feltett?

Tizenhét évvel ezelőtt édesapám megkérdezte, volna-e kedvem részt venni egy kutatásban, ami az 1956. november 4-e után kibontakozó ellenállás egyik szereplőjéhez, Tóth Ilonához kötődött. A fiatal nőt azzal vádolták meg, hogy orvosi hivatásával visszaélve, különös kegyetlenséggel megölt valakit. Mivel nem politikai elítéltként, hanem köztörvényes gyilkosként akasztották fel, 1990 után sem semmisítették meg az ítéletét. Az ügy leporolása óriási történészi, politikai és közéleti vitát kavart. Vajon Tóth Ilona ártatlan vagy sem? Jogos-e az emlékét ápolni, szobrot állítani neki? Tudtam, ha belevágok a feltárásba, az kizökkent a kényelmes kutatói létből, és a munkám közéleti viták kereszttüzébe kerülhet. Talán az volt a legbátrabb kérdés, hogy mi van akkor, ha a kutatásaink során arra jutunk, hogy igazak a Tóth Ilona ellen felhozott vádak, valóban embert ölt.

Ennyi idő távlatából lehet biztos válaszokat szerezni?

A feladatunk az volt, hogy az állambiztonság és a pártállami megtorló gépezet által ránk hagyott iratanyagból és beismerő vallomásokból tárjuk föl, mi történhetett valójában, vagy legalább azt, hogy mi az, ami biztosan nem történhetett meg. Minden nyomozati anyagot a megtorló gépezet hagyott ránk, így kutatásunk egyben szövegfilológiai munka is volt. Több tízezer oldalnyi iratot tanulmányoztunk át, összevetettük a különböző vallomásokat, a fennmaradt bizonyítékokat, és hosszú, aprólékos munka után arra jutottunk, hogy a vád nem áll meg a lábán. Az adatok következetes összevetése végén egymásnak nyilvánvalóan ellentmondó adatokra leltünk, amik kizárták Tóth Ilona bűnösségét. Számomra külön meghatározó személyes élmény volt, hogy könyvünk írása közben megszületett a nagyobbik lányom. Ennek több mint tíz éve. Akkor, miközben Tóth Ilona perének apró részleteit igyekeztem megfejteni, sokat gondolkodtam azon, hogy egy olyan fiatal nő sorsa lett szinte napi szinten az életem része, akinek ez a csodálatos élmény nem adathatott meg. A Tóth Ilona-kutatás ugyanakkor módszertanilag is sokat adott. Részévé vált az ötvenhatos kutatások új és egyik legtöbb kihívást jelentő irányának: mit lehet kezdeni a diktatúra által ránk hagyott iratokkal, hogyan lehet a sorok között olvasni? Lehet-e ezekből a dokumentumokból rekonstruálni a valós történeteket? Sok ’56-os peranyagot kell újraolvasnunk, és számos meglepetés várhat ránk.

Előfordult, hogy hidegzuhanyként érte valami? Arra gondolok, hogy valakiről, akit ismert vagy becsült, kiderült, hogy ügynök volt.

A történész szakdolgozatomat Kósa László professzor úr inspirálására egy kevéssé ismert református egyesületről, a Magyar Evangéliumi Munkásszövetségről írtam. A szövetség célja az volt, hogy a világháború árnyékában a fokozódó német és nyilas nyomást ellensúlyozva megszervezze a református munkásságot. Ezt a munkát vállalta magára Muraközy Gyula, aki a két világháború közötti időszak egyik legkarizmatikusabb lelkésze volt, és Ravasz László püspök mellett dolgozott. Muraközy nagy szerepet vállalt a református egyházi sajtó megújításában, a szociális gondoskodás kiépítésében, a református értelmiség szervezésében, mindemellett nagyon jó prédikátor, sokak által kedvelt személyiség volt. Amikor az életrajzát írtam, megtaláltam az ügynöki jelentéseit az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Számomra ez volt az első ügynöktörténet, amikor egy olyan ember érintettségére derült fény, akihez volt valamilyen „kötődésem”. Muraközy sokat tett az egyházért, benne volt a háború alatti németellenes ellenállásban, a zsidómentésben, nagyon pozitív szereplője volt annak az időszaknak, amivel foglalkoztam – majd szembesültem az életének egy olyan részével, ami rejtve volt előttem. A Reformátusok Budapesten című kötetben jeleztem, hogy Kemény Zsigmond fedőnéven beszervezték az ötvenes években, és jelentenie kellett – többek között – Ravasz Lászlóról. Szerencsésnek tartom, hogy Muraközy Gyula volt az egyik első, akinek szembesültem az állambiztonsági anyagával, mert az ügynöki pályája fölvetette szinte az összes olyan dilemmát, amiről a mai napig is gondolkodunk.

Vagyis azt, hogy mit jelent, ha valaki ügynök?

Igen, mert itt nagyon különböző életpályákról beszélhetünk. Muraközyt – többek között – a testvérével zsarolva szervezték be, a legkevésbé sem karriervágyból vagy remélt előnyök miatt vállalta. Lehetetlen körülmények között adta jelentéseit, ezekben folyamatosan olyan információkat közölt Ravasz Lászlóról, amikkel az ÁVH az égvilágon semmit nem tudott kezdeni. Muraközy igyekezett mindig semleges, érdektelen jelentéseket tenni. Erről találtam is megerősítést a tartótisztje egyik értékelésében. Rögtön a pályám elején tehát olyan történetbe botlottam, amit nem lehetett feketén vagy fehéren megítélni.

Az ember könnyen ítélkezik mások felett…

Nem a mi dolgunk, hogy végső ítéletet mondjunk. Ha az ötvenes években megjelent egy nagy fekete autó, és valakit jelentéstételre köteleztek, nagyon nehéz helyzetbe került. Nem tudjuk, hogy mi mit tettünk volna. A történész feladata, hogy a legjobb tudása szerint megmutassa ezeket az összetett életpályákat, bonyolult helyzeteket. Ebből ismerhető fel, hogy mennyire ördögi volt a kommunista rendszer. Jobb sorsa érdemes embereket rossz és még rosszabb közötti választások elé állított, a kényszerkompromisszumoktól egészen a megalkuvásig. Ha felsorakoztatjuk az eddig ismert ügynöktörténeteket, akkor láthatjuk, hogy voltak, akik nagy karriert futottak be, mert vállalták az együttműködést, míg mások története inkább áldozattörténet.

Még nehezebb a helyzet, ha ma is élő emberekről van szó, akik közöttünk élnek, mert a stigma rajtuk marad, összesúgnak mögöttük.

Az állambiztonsággal való együttműködés fokozatai sokkal szélesebb skálán mozognak, mint gondolnánk. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a hivatásos állomány (köztük az SZT-tisztek) mellett volt a hálózati személyek köre, akiket leegyszerűsítve ügynökökként szoktunk emlegetni és működött a hálózaton kívüli kapcsolatok sokrétű rendszere. Az együttműködő csoportok közül nem mindenkinek kellett beszervezési nyilatkozatot aláírnia, voltak, akik nem kaptak fedőnevet sem, sőt nyilvántartás sem készült róluk, vagy éppen nem kellett írásban jelenteniük. Az ő tevékenységüket kevésbé tudjuk dokumentálni, noha nem voltak kevésbé fontosak az állambiztonság számára. Az is komoly probléma, hogy töredékes iratanyagból dolgozunk, sok esetben csak a beszervezés tényét tudjuk dokumentálni, de a tényleges ügynöki tevékenységről – hogy volt-e egyáltalán, s ha igen, milyen jellegű – nem tudunk semmit. Pedig tudjuk, hogy óriási különbség van az ügynöki tevékenységek tartalmában. Mindemellett a fő probléma mégis az, hogy az ügynökkérdés mára a pártpolitika játékszerévé vált, és így került be a közbeszédbe. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy ezt szakmai alapon helyre tegyük.

Hogyan?

Természetesen nem szabad úgy tenni, mintha nem lenne probléma az ügynökkérdés, de azt el kell mondani, különösen az egyházak vonatkozásában, hogy a kommunizmus vállaltan ateista diktatúra volt. 1956 után a kádári vezetés saját érdekében kompromisszumra törekedett a történelmi egyházak vezetésével, mert ki akarták használni az egyházakban rejlő potenciált. Kis mozgásteret ugyan engedtek, de 1990-ig a vallásos embereket megtűrtként, a keresztyénséget pedig hosszú távon megszüntetendő, de legalább is legyőzendő világnézetként kezelték. Mivel a keresztyénséget a rendszer ellenségének tekintették, nem két egyenrangú fél kapcsolatáról volt szó, hanem a hatalom és a hatalom által korlátok közé szorított egyház viszonyáról. Ahol a játékszabályokat végig a pártállam intézményei és sokszor helyi korifeusai szabták meg. Az egyház – a hívek közösségét és nem csupán az egyházvezetést értve a fogalmon – ennek a történetnek összességében az áldozata. Akkor is, ha akadtak benne olyan emberek, akik néha jó, néha rossz kompromisszumokat kötöttek, megalkudtak vagy kiszolgálták a rendszert.

Mi a helyzet azokkal, akiket a hetvenes-nyolcvanas években, a puhuló diktatúrában szerveztek be?

Általános trendeket mondhatunk, de nem biztos, hogy ezek minden egyes egyedi esetre igazak. A hetvenes-nyolcvanas években már nem fizikai kényszer alapján szerveztek be, mint gyakorta az ötvenes években, hanem többnyire zsarolással, illetve különböző előnyök felkínálásával tették érdekeltté az ügynököket, vagy csak azzal, hogy nem vágták el az útjukat. Ha valaki nemet mondott, az hiába volt tehetséges, lehet, hogy minden ajtó bezárult előtte. Ezekről jóval kevesebbet tudunk, pedig legalább annyira fontos történetek, mint a sikeres beszervezéseké. Általánosságban elmondható, hogy míg az ötvenes években az életet vagy a szabadságot kellett félteni, később már egyre inkább az érvényesüléséről, az előnyökről volt szó. A zsarolás persze ekkor is előszeretettel használt eszköz maradt. Az úgynevezett kádári „puha diktatúra” módszerei nem voltak ugyan brutálisak, de a hatalom célja ugyanúgy a társadalom ellenőrzése, az emberek megtörése és kontroll alatt tartása volt, mint a korábbi évtizedekben. Míg 1956-ban az emberek várták a szabadságot, a forradalom leverése után egy teljes generáció érezte úgy, hogy a kommunista rendszerben kell leélnie az életét, hiszen a világpolitikai status quót nem fogják megváltoztatni Magyarország miatt. A hatalom pedig nagyon különböző alkukat kínált fel. Ha az ügynökkérdést nézzük: míg némelyek egész karrierjüket annak köszönhették, hogy besároztak embereket, mások igyekeztek semleges jelentéseket adni vagy kibújni. A hatalom szempontjából pedig adott esetben a lényeg nem is annyira az információ tartalma volt, hanem sokkal inkább a titkos kapcsolattartás ténye, amivel önmagában tudott manipulálni. Akkor vonhatunk mérleget, ha ezeket a történeteket egyesével feltártuk, hogy pontosan tudjuk, mi van az egyes ügynökök tevékenysége mögött.

Mi a tanulság?

Röviden az, hogy a diktatúra, az diktatúra. Nagy tanulság, hogy a hatalom módszerei, stratégiája, eszköztára, taktikája sokat változott, de tudomásul kell venni, hogy 1990-ig itt diktatúra volt, ami emberek beszervezésén, manipulálásán, megtörésén keresztül akarta fenntartani az uralmát, és ehhez minden eszköz rendelkezésére állt. Nálunk a rendszerváltás vértelenül ment végbe, a hatalom – más kommunista rezsimekkel szemben – nem használt erőszakot. Ennek sok oka volt. Talán kevéssé hangsúlyozzuk, hogy jelentős mértékben 1956 megrázó tapasztalatának volt köszönhető. A kommunisták Magyarországon a forradalom alatt ugyanis megtapasztalták, hogy elveszíthetik a hatalmat és veszélybe kerülhetnek. Ennek a közvetlen és személyes tapasztalatnak az egyik tanulsága az volt, hogy nehogy „még egyszer ’56 legyen”. A hatalmukat pedig csak úgy tudják megtartani, ha kissé hátrébb vonulnak az emberek mindennapjaiból, de attól még ott voltak, és figyeltek. Nálunk nem véletlenül nem tudta szinte senki, hogy hol van az állambiztonság központja, míg a Securitate (a román titkosszolgálat) vagy a Stasi (az NDK állambiztonsága) végig kirakatban volt az állami erőszak szimbólumaként. Tanulság az is, hogy nincsenek hibátlan rendszerek, hiszen a mi demokráciánk is rengeteg problémával küszködik, de nagyon más az, amikor az ember szabadon elmondhatja, ha elégedetlen a hatalommal, és az, amikor emiatt rettegnie kell. A történelmet azért is érdemes tanulmányozni, mert akkor érthetjük meg, hogy mi a különbség a diktatúra és a jól vagy rosszul, de mégiscsak működő demokrácia között.

Úgy tartják, hogy a történelem arra is jó, hogy ne ismétlődjenek meg a múltbéli nagy tragédiák. Tanulunk a múlt hibáiból?

Minden generációnak saját magának kell kivajúdnia a maga útját. A jól elmondott történelemből, a személyes történetekből lehet tanulni. 1956-ot nem lehet pusztán hőskölteményként megírni, mert a valós történelem összetettebb, de egyúttal izgalmasabb és emberibb. Az ötvenhatos forradalmárok nem makulátlan emberek, hanem olyan hősök, akiknek volt néhány kiemelkedő pillanatuk. 1956 egyszerre mítosz és egyszerre valós történet. Mindkettőnek helye van, és több ponton össze is ér. Ilyen közös pont, amikor arról beszélünk, hogy a magyar társadalom minden reálpolitikai mérlegelés ellenére szembefordul a világ egyik szuperhatalmának fegyveres erejével; ez a stratégák számára abszurd, de a VIII. kerületi srácok számára nem volt az! Szép mítosz „az ötvenhatos egység”. Egyfelől mítosz, hiszen ’56-ban sem gondolkodott mindenki egyformán, egy nyertes forradalmat követően minden bizonnyal a politikai viták is hasonlóan élesen zajlottak volna, mint a rendszerváltás után, mégis abban a néhány napban a különböző világnézetű, eltérő szocializációjú és társadalmi státuszú emberek össze tudtak fogni, megsokszorozták erejüket, és valami olyat tettek, amire felfigyelt a világ. Ebben az összefüggésben tehát történeti valóság. Ezeket el kell mondanunk, hiszen ebből ma is erőt lehet meríteni.

Fekete Zsuzsa
Képek: Füle Tamás

LAST_UPDATED2