Tintát, pecsétviaszt vásároltam. A fizetésnél észrevettem, hogy nincs apróm.

- Csak százpengősöm van - mondtam.

- Kisasszony - rendelkezett a kereskedő, aki épp a pénztárnál állt. - Váltson.

Kattant a fizetőgép.

A kisasszony - szőke, vérszegény leány - a recés gumitányérra szórt néhány bankjegyet: egy ötvenest, egy húszast, tízeseket is, s a papírokat ezüstpengőkkel, rézfillérekkel cukrozta.

Csak félszemmel sandítottam oda. De úgy rémlett, hogy téved.

- Rendben van ez? - kérdeztem szórakozottan.

Még egyszer megolvasta.

- Rendben, kérem - felelte.

A kereskedő kikapta kezéből a pénzt. Ő is megolvasta. Ötven, hetven, kilencven, száz - hadarta -, parancsoljon, köszönöm.

Lassan szedegettem össze a pénzemet.

Ezalatt a kisasszony is, a kereskedő is aggódva figyelt.

- Megvan? - kérdezték egyszerre mind a ketten.

- Meg - szóltam, és kimentem az utcára.

Sárga, nyugodt délelőtt ragyogott. Ide-oda kóvályogtam. Betértem egy kávéházba, és csokoládét reggeliztem. Amikor ott fizetni akartam, kiderült, hogy több van nálam, mint száz pengő. Számlám a papírkereskedésben három pengő és egynéhány fillért tett ki. Nyilvánvaló volt, hogy nem száz pengőből adtak vissza, hanem százhúszból.

Életemben először fordult ez elő. Az már sokszor előfordult, hogy kevesebbet kaptam, s otthon jöttem rá, napok múlva.

Most meglepődtem.

"Ezek engem boldogítani akartak húsz pengővel - gondoltam. - Hogy miért, az az ő titkuk. Bizonyára szükségük volt erre, hogy jóvátegyenek valamit, hogy vezekeljenek valamiért, s éppen az én személyemet választották ki. Csak az a mulatságos, hogy ketten voltak. Hiába figyelmeztettem őket. Összetartottak. Támogatták egymást a tévedésben. Cinkosok voltak abban, hogy vakok. Üsse kő. Manapság, mikor a »tudattalan«-ról úgy beszélnek, mint egy közismert moziszínészről, ilyesmit tudomásul nem venni lélektani tudatlanság vagy udvariatlanság. Hát legyen meg az akaratuk."

Még sohase tettem effélét. Nem erkölcsi finnyásságból, hanem okosságból. Ami nem az enyém volt, az nem érdekelt.

Rómában évekkel ezelőtt egy előkelő fogadóban laktam. Egyszer éjfél után kettőkor érkeztem haza, amikor már mindenki aludt. Bementem a közös mosdóhelyiségbe. Amint az üveggömbből szappanlevet csorgattam a kezemre, az éles villanyfényben a zománcos mosdó káváján egy gyémánt karcsatot pillantottam meg. Valaki mosakodott, letette, és ott felejtette. Fölemeltem, nézegettem. Öt óriási gyémánt tündöklött rajta, s körötte apróbbak, rengeteg, mint a Nap és Hold körül a csillagok, mint a Tejút gyémántpora. Nagy érték lehetett. Nem akartam otthagyni, mert féltem, valaki még elemeli. Magasba tartva, magam elé, láthatólag vittem ki a homályosan világított folyosóra, és lassan lépegettem, nehogy elsurranó tolvajnak nézzenek. Emeletről emeletre bolyongtam, míg végre egy pincért találtam, azzal fölkeltettem a tulajdonost, s a pincér jelenlétében átnyújtottam neki. A tulajdonos a fejét rázogatta. Hol az ékszerre tekintett, ámuldozva, hol reám, döbbenten, mint egy őrültre. Derék, őszbe csavarodott proprietaro volt, kétségtelen talpig becsületes ember, akinek a tisztesség az üzleti elve, de éreztem, hogy ő is kísértésbe esett ezen a késő éjszakai órán, ahogy álmából fölverték, s éreztem, hogy lehetett volna "beszélni vele". Szakértőként magyarázta a karcsatot. Stupendo, ismételgette, stupendo. Meg is becsülte. Egy összeget mondott, amelyet én évek alatt se tudok megkeresni.

Másnap a pincér levelet hozott szobámba. A borítékból egy névjegy hullott ki, grófi koronával. Egy lengyel grófné küldötte. Névjegye aljára mindössze egy kurta francia mondatot firkantott. Így köszönte meg "kedvességemet". A dolog részéről el volt intézve. Az én részemről is.

De mi tűrés-tagadás, ez a húsz pengő jólesett. Még nemigen jutottam ingyen pénzhez. Melengette zsebemet. A szivarostól vettem egy doboz egyiptomi cigarettát.

Künn az utcán vettem egy gyöngyvirágcsokrot is. Odavetettem egy pengőt. Nem kértem vissza. Fölvillanyozva, cél nélkül - boldog céltalansággal - sétálgattam. Nem mentem haza dolgozni. Kiszámítottam, hogy ezért a pengőért körülbelül egy óráig pihenhetek. A budai hídfőnél egy pengőt adtam egy koldusnak, a pesti hídfőnél egy pengőt egy másiknak.

Megállítottam egy gépkocsit. Kihajtottam a Ligetbe.

"Nem - mondtam magamnak a Ligetben -, ezt a pénzt, melyet a véletlen tukmált rám, szinte erőszakosan, nem fogom elkótyavetyélni. Veszek rajta valamit."

Egy pár kesztyűt vettem, egy finom, kávébarna szarvasbőr kesztyűt, amilyenre már régóta áhítoztam, de eddig még sohasem engedtem meg magamnak. Gyönyörködve szemléltem. Kifizettem, és felöltőm zsebébe gyűrtem. Fölszálltam a kocsira, hogy hazahajtassak.

Benn a kocsiban így tűnődtem:

"Ez a kesztyű lesz az emlék. Mindenkinek megmutatom: »Nézzétek, ezt adta a sors, ez az élet ajándéka, ezért nem kellett robotolnom.«"

Megint elővettem, nézegettem. Puha volt, olvatag, bársonyos. Mintha egy nővel fognék kezet.

De csak az egyiket találtam, a balt. A jobbat nem találtam. Kiforgattam zsebeimet, még a mellényzsebeimet is. Sehol se leltem.

Visszahajtattam az üzletbe. Ott se volt. Valahol máshol ejthettem el.

Amíg hazafelé robogtam, azon töprengtem, hogy mit lehet csinálni egy fél pár kesztyűvel, Hajdan vaskályhákat tisztogattak vele. De nekünk melegvíz-fűtésünk van. Fájós ujjakra is használják. De mikor sebzem meg én az ujjam? Dühösen kihajítottam az ablakon. Legyen boldog, aki megtalálja. Egy rokkant, akinek épp a jobb keze hiányzik, talán megörül neki.

Már a lakásomhoz közel voltam, amikor az ülésen fölfedeztem a jobb kesztyűt. Addig rajta ültem. Most megvolt a jobb, de a bal hiányzott hozzá. Hát a jobbat is kidobtam a kocsi ablakán.

A díjmérő hét pengőt mutatott. Számolni kezdtem:

- Ez 7 pengő, a kávéház 10 volt, a gyöngyvirág 1, a koldusok, az alamizsna 2, a kesztyű 20, ennélfogva én ma délelőtt 40 pengőt költöttem el ezért, drága mulatság. Rossz üzlet. Holnap visszaadom a húsz pengőt.

Így is cselekedtem.

Mindjárt reggel benyitottam a papírkereskedésbe. Vettem egy ív papírt. A pénztáros recés gumitányérjára rátettem két fillért, s melléje, némán, húsz pengőt. A szőke, vérszegény kisasszony bámult.

- Tegnap húsz pengővel többet adott - súgtam neki mosolyogva.

- Én?

- Maga, maga.

- Az lehetetlen - mondta, és elpirult.

- De igen.

- Micsoda? - riadt föl a kereskedő, aki figyelmes lett halk vitánkra, és máris ott termett. - Valami baj van?

- Semmi - legyintettem. - Egy kis tévedés.

- Talán kevesebbet adott?

- Sőt - mentegettem a kisasszonyt -, többet. Húsz pengővel. Visszahoztam.

- Többet? - kiáltott a kereskedő. - Már megint - állapította meg egy vádló tekintettel a kisasszony felé, mert úgy látszik, már sok lehetett a rovásán. - Mondja, kisasszony, megőrült maga? - és csapkodta a kezét.

A leány hebegett valamit, aztán sírógörcsöt kapott, arcát zsebkendőjébe temetve eltűnt egy üvegajtón. A kereskedő halálsápadtan meredt maga elé. A tönköt látta, a csődtömeget, azt a jelenetet, amint a híd karfájáról a Dunába veti magát. Reszketett.

- Mi, kérem, itt dolgozunk - fordult felém -, ezekben a nehéz időkben, és akkor, kérem, ő dobálja a pénzt. A maga pénzét dobálja! - ordította az üvegajtó felé.

Beült a pénztárba. Egy diák fizetett, aki valami irkát vásárolt.

- Mennyi marad?

- Nyolc fillér - rebegte a diák.

- Ez itt nem nyolc fillér - mondta a kereskedő, és többször egymás után olvasta a filléreket remegő, izzadt tenyerében. - De igen. Mégis nyolc fillér. Bocsánat. Az ember igazán megőrül.

Szégyenkezve sompolyogtam ki.

Sokáig nem mertem mutatkozni a papírkereskedésben. Múltkor, hogy arra jártam, láttam, hogy a pénztárban új kisasszony ül, egy szemüveges, fekete, kövér. A régit elbocsátották.

Barátaim, akiknek elmeséltem ezt a történetet, szemrehányással illettek.

- Mit okoskodtál, kérlek. Nem kellett volna szólnod. Akkor a kereskedő se bomlik meg, a kisasszony se veszti el az állását.

- Tudom - feleltem nyugodtan. - Abból, hogy rosszat cselekszünk, többnyire rossz származik. De sajnos, többnyire rossz származik abból is, hogy jót cselekszünk. Nem is azért tettem én ezt. Kiszámítottam, hogy ha megtartom azt az átkozott húsz pengőt, rövidesen koldusbotra jutok, mert már az első napon is negyven pengő uzsorakamatot fizettem utána. Ehhez én szegény vagyok. Elismerem, semmi esetre se volt szép tőlem, hogy visszaadtam. De nem tehettem egyebet. Végre az ember önző...