Ungvárnémeti Tóth László

A szerencse

Siket, s vak a szerencse, 
Nem hallja a könyörgést; 
S nem látja a könyörgőt; 
Mellyért is állhatatlan 
S bizonytalan kegyelme, 
Amit csinált, lerontja, 
Amit kötött, eloldja; 
Amit rakott, ledönti; 
S amit viszen, leejti. 
Némelyt kezén emelget, 
S magán felül magasztal: 
Ugyanazt, ha kedve hozza, 
A Styx alá taszítja. 
Másiknak annyi terhet, 
S málhát kötöz nyakába, 
Hogy a szegény zarándok 
Csak tétováz alatta. 
 
  Kikérem a szerencsét, 
Hogy igy velem ne bánjék: 
Mivel ha kedve tartja, 
Hogy bútyorát emeljék, 
Tartson tevét magának; 
Ha pedig tekézni kiván, 
Tartson tekét magának.