TÓTH ÁGNES VERONIKA
A 6-os számú kórterem

LIV. évfolyam 31. szám, 2010. augusztus 6.
Élet és Irodalom


A címet a szegedi Thealter Fesztivál Ex-stasis című lapjából kölcsönöztem. El kellett lopnom, mivel tökéletesen rímel a VI. kategóriába sorolt alkotók - azaz a teljes független színházi és táncos szféra - jelenleg is zajló élethalálharcára és Szakonyi Györk nyilvános pszichoanalízisbe forduló, mélyen felkavaró, Marginális című szólójára egyaránt.

Balog József idén hívta huszadszor Szegedre az innovatív, kísérletező, független színházi műhelyeket, a jubileumi találkozót a hetvenéves Tolnai Ottónak ajánlva, aki a kezdetektől szeretett vendége (és sokat játszott szerzője) a Thealternek. Az ünnepi alkalmat némiképpen beárnyékolta, hogy semmi garancia rá, hogy jövőre is lesz Thealter, hiszen a visszatartott támogatások miatt a fesztivált szervező MASZK Egyesület is meglehetősen válságos helyzetben van. Hogy színészet és marginalitás per definitionem összetartozhat, most közvetlenül tapasztalhattuk. Hátborzongatóan pontosnak tűnnek Szakonyi több mint tíz éve írt sorai: „...szóval színésznek lenni / eleve marginális / s ez épp elég is / egyszer egy bírónő a fejemhez vágta / tudja van magában valami marginális / igenis asszonyom / és most sok év után ha átlapozom / életem oldalait elmondhatom / hogy született marginális vagyok..." (A marginális).

Szakonyi Györk színész és költő Nagy József társulatának egyik meghatározó tagja volt évtizedeken keresztül, az utóbbi időben pedig Bozsik Yvette és Pintér Béla darabjaiban tűnt fel (valóban feltűnt). A Thealteren látható munkáját, a Marginálist semmilyen szigorú műfaji skatulyába nem lehet beszuszakolni, alighanem igazi kakukktojás ez a darab: mozgásszínházi alapokra épülő mélyrepülés a lélek legsötétebb bugyraiba, nyilvános analízis, kísérlet a művészi és az önéletrajzi „igazság" egyidejű elcsípésére. Megható és felkavaró munka. Katartikus feloldással végződő, de alapvetően komor belső utazás egy gyerekkorában traumákkal és elviselhetetlen bűntudattal terhelt, később pedig örökösen a szorongásával, agressziójával, szenvedélybetegségével küzdő emberi lény gondolataiba, aki - mellesleg - elementáris szabadságvággyal és művészi öntudattal van megáldva.

Izgalmas az a kérdés, hogy vajon szólót látunk-e vagy sem, hiszen a főszereplőnek a színpadon van egy társa, Kozma György, aki kántorként, majd pszichológusként (azaz hangsúlyosan civilben, és nem színészként) kerül kapcsolatba Szakonyival. Ő indítja énekével a darabot, és ő az, aki kérdéseivel lassan, szelíden kihúzza a főszereplőből életének meghatározó momentumait a veszekedő szülőktől az öngyilkosságba menekülő nagymamán át a szociális fóbia vagy az örökös emigránslét tapasztalatáig. Mégis, minden borzalom, minden felkavarodó, frusztráló emlékkép a teljes feloldozás felé vezet: előttünk áll egy ember, aki megmutatja a terheit, majd a végén mindez a szörnyű súly tollpiheként lebeg tova.

A beszélgetés három síkon zajlik, és az azonosidejűség látszatát kelti. A két férfi egy függöny mögött beszélget, többnyire csak az árnyékuk látszik. Ezzel párhuzamosan a vallomásokat közeli filmfelvételek is megmutatják, sőt, a szinte meztelen Szakonyi olykor előbújik a függöny mögül, és a legfontosabb mozzanatokat, emlékeket költői módon átlényegíti, problematizálja vagy feloldja. Olvashatunk az árnyékából, az arcából, a teste jeleiből egyaránt, választhatunk, hogy melyik nyelvet érjük, hogy racionalizálni és távolítani, vagy éppen ellenkezőleg, átélni akarjuk-e inkább ezeket az érzéseket. Mi ez? Gyónás? Szublimálás? Színészi vallomás? Lélekboncolás? One man show? Talán az egész előadás kulcsa az a mozgássor, amikor Szakonyi görnyedten, lógó vállal, apatikusan előbukkan a takarásból, majd a színpadi fényben tartása egyenes lesz, pocakja helyett izmokat villant, és hatalmas ugrásokkal veszi be a teret, szinte átváltozik, megfiatalodik, jelezve, mennyire különbözhet ugyanaz a test civilben és a színpadon. Emlékezetesek a groteszk, gimnasztikus szorongásgyakorlatok is, melyek arra szolgálnak, hogy Szakonyi már keletkezésük pillanatában rögtön elnyomja ezeket a lelket felzabáló érzéseket.

Hogy önéletrajzi vagy pszeudo-önéletrajzi-e ez a darab, az eldönthetetlen: az biztos, hogy nyersanyagul valós traumák és érzések szolgáltak, de a Marginális egyben azt is felveti, mennyire illuzórikus is egy élettörténet igazsága. Maga a szerepválasztás is érdekes, hiszen Szakonyi azt játssza, hogy éppen élesben vesz részt a terápiás célú, megrázó beszélgetésben, miközben nyilvánvalóan profi színészként van jelen. Az abszolút őszinteség tehát egybeesik a mesteri színjátszással, és ez izgalmas ambivalenciát teremt. A Marginális ereje abban van, hogy érzelmileg nagyon gyorsan berántja a nézőt, és miközben számtalan egyedi momentumból áll össze, mégis ismerős, archetipikus félelmeket-fájdalmakat érint. Szakonyi Györk, a „született marginális" így lesz igazán közeli társunk.

(Szakonyi Györk: Marginális; Thealter, Szeged)

*

Marginális, avagy egy színész önvallomása –

Pál-Kovács Ramona színikritikája Szakonyi Györk Marginális című előadásáról

07/20/2010 .

A keretező ének megnyitja és lezárja az előadást, így adva a szeánsznak egyfajta ritualitást. A színház is keretez, mint ahogyan az ének is, „becsomagolva”, külsővé téve mindazt, amely az egyént elsősorban az önvallomásra vezette – Pál-Kovács Ramona írása

Marginális, avagy egy színész önvallomása


– Pál-Kovács Ramona színikritikája Szakonyi Györk Marginális című előadásáról
(XX. Thealter Fesztivál, Szeged, Régi Zsinagóga, 2010. júl. 19.)

„szóval színésznek lenni
eleve marginális
s ez épp elég is”

(Szakonyi Györk: A marginális)

Mint ahogyan hasonló című verse, a Marginális című előadás is Szakonyi Györk önvallomásának tekinthető. Szakonyi, aki táncművészként Nagy József társulatának, a Jel Színháznak alapító tagja, ebben a darabban eltávolodva ezektől a táncos gyökerektől, egy szövegközpontú, pszichoterapetikus önanalízist kísérel meg, amely által lassan az egyén élettörténetéből (tragédiáiból) kibontakozik a család tragikuma is. Az egyéni sors a freudi gondolatiság nyomvonalát követve a szülőkhöz, az anyához és az apához (közvetve pedig a nagyszülőkhöz) való viszonyban alakul, torzul, s így a jelenlegi „skizofrén” állapotok okai is ebben keresendők: „és most sok év után ha átlapozom / életem oldalait elmondhatom / hogy született marginális vagyok / miért? / mert ez az akaratomon kívüli sorsom / vagyis a karmám / nem választottam / de magammal hordom” (A marginális).

A vers következő soraiban pedig azt is olvashatjuk (mint ahogy az az előadásban részletesebben is elhangzik), hogy miből is fakad ez a „csomag”, amelyet Szakonyi kénytelen magával cipelni; a múlt, amely beárnyékolja a jelent: „apám s anyám verekedtek / s anyám véres arcát láttam / hat évesen / miközben váltak / a nagymamámhoz küldtek / aki a szemem láttára öngyilkos lett / aztán a külvárosba kerültem albérletbe / egy új apával / s éjszaka anyám orgazmusaira ébredtem” (A marginális). A zilált gyermekkor egy még ziláltabb felnőttkor előhírnökeként annak magyarázataként kerül terítékre. A nagymama öngyilkosságához fűződő bűntudat (amelyet a család aggatott az ifjúra, mondván, neki kellett volna megelőznie ezt a szomorú eseményt) tovább kísért a jelenben, a „mindenkinek megfelelni” igényével a szerepekre tevődik át, a folytonos szerep le- és felvételekre, önmaga megjátszására.

Ez az áttételezés, az önmagunktól való távolságtartás (olyasféleképp, mint ahogyan Freud önanalízisében önmagát az orvos és a páciens párbeszédében megkettőzi) a szöveget közvetítő médiumokban is megjelenik. A színpadon nincs meg a beszéd és aktus kettősének egysége, ugyanis a szöveg különböző technikai megoldásokkal elcsúszik a cselekvéstől. Az előadást nagyrészt meghatározó vetítések, amelyben Szakonyi dokumentumfilmszerűen bemutatott pszichoanalítikus aktusait láthatjuk, egyben mint a közvetlenül mellette asztali beszélgetést (terápiát) mímelő árnyjáték szövegeként is funkcionál. Kétszeresen is látjuk, de nem az „igazit”. Nincs meg a hagyományosan megszokott „a színész mondja a szöveget és eljátssza az elhangzottakat”-helyzet, helyette síkba helyezett, kétdimenziós vetítést és árnyjátékot látunk. Az ezeket megtörő különböző „testgyakorlatok” is csak áttételesen reprezentálják a hallottakat, és egy kissé öncélúak is maradnak az előadás egésze szempontjából.

A színházi értelemben vett „igazi”, az „itt és most” létrejövő játék megtörik. Helyette a film, amely egyszer dolgozószobában, máskor előszobában felvett beszélgetéseket rögzít, pályázik erre a címre. „Így igazi, őszinte volt. Ha a színpadon mondta volna el mindezt, akkor már művészi lett volna” – mondta az egyik néző előadás után. De mitől lenne igazibb egy filmre rögzített és levetített beszélgetés, mint a színpadon aktuálisan létrejövő játék? És mégis, egy kicsit az az érzésünk támad, hogy a film mellett eltörpül a színház. Talán a film az autentikusság érzését hordozza, azt, hogy egy ilyen önvallomást egyszer lehet így, ebben a formában létrehozni, s a filmnek hála pedig rögzíteni is. Az állandó vetítésekben (ismétlésekben) így egy cseppet sem csökken ez a fajta autentikusság, amely a színházi repetíciók által mechanikussá válhatna. A színház, amely valamennyire azért mégis mindig reagál közönségére, háttérbe szorul. Az előadás ezáltal lenne „művészi” helyett „őszinte”? Mégsem iktatódik ki teljesen a színház, amely a felvételeket körbeveszi, magába ágyazza, hogy ezáltal próbálja meg azt az „igazit” belevinni, amely a filmekből mégis hiányzik, mégpedig a már említett „itt és most”, a nézők szeme láttára létrejövő játékot.

„[A]nnyi ellentmondás / van az életben / hogyha belekezdek / nincs is vége / na lássuk / csukott szemmel / magamban beszélek / nyitott szemmel meg / sokszor hallgatok” (Hála a halálnak). Nehezen megy végbe az önvallomás. Különböző médiumok kellenek hozzá: egy régen felvett videó; egy másik ember, aki, mintha csak a saját történetét mesélné el, szövegaláfestésként szolgál a „testgyakorlatokhoz”; a tánc, amely szavak nélkül kifejező. Az előadás pedig ezeket lovagolja meg, hogy ne kelljen például egy székre ülve, önmagát a közönségnek kitéve kitárulkoznia. Ehelyett belebújhat ezekbe a médiumokba, szerepeket játszhat, amelyek által nem az egyén, csakis a szerep sérülhet. Így vezet el egyfajta skizoid állapothoz, amelyben az egyén külsővé lesz, szembenéz saját magával, egyrészt családja történetén keresztül, másrészt viszont ezeken az említett médiumokon keresztül.

A keretező ének megnyitja és lezárja az előadást, így adva a szeánsznak egyfajta ritualitást. A színház is keretez, mint ahogyan az ének is, „becsomagolva”, külsővé téve mindazt, amely az egyént elsősorban az önvallomásra vezette. Ezáltal kanyarodunk el ahhoz a gondolathoz, miszerint a színház nemcsak szórakoztat, hanem gyógyír egyben. Erre épít ez a formabontó – mégsem újító – előadás a maga választotta eszköztárával és színészének, Szakonyi Györk önvallomásszerű történeteivel.

IRODALMI JELEN ONLINE