|
A boldog-boldogtalan ember
Szabad ötletek és idézetek jegyzéke
Mindenes gyűjtemény - életképek/szellemtörténetek
Mindenes gyűjtemény - 3.
ŐSI INTELEM
Egyszer egy öreg táltos így szólt egy hitehagyott, megkeseredett magyar emberhez:
Azért születtél, hogy adj és nem azért, hogy megadd magad!
Egymást emelve mindenki tegye Östen adta dolgát,
s nem lesz baj.
Östen törvénye őseink szellemében Eleve Él.
Térj vissza őseid szelleméhez,
s lehull az ármány,
mint elsárgult, összeszáradt falevél az őszi szellő fúvásában.
Ha egyetlen erényed van csak
és ez az emberség,
minden erényt hordozol.
Adj hálát minden reggel, s este a Teremtőnek,
hogy visszasegítse szellemed, eredeted felé.
S áldd őt minden nap folyamatosan ahányszor csak tudod,
mert csak így kapcsolódhatsz össze ősi erőddel.
*
Nagy Lajos:MI MINDENT KELLENE CSINÁLNI
Kellene alapítani egy igazi kurzuslapot. "Fütykös" lenne a címe, mondjuk.
Kellene indítani egy magas színvonalú irodalmi hetilapot. "Fekete Lapok" legyen a címe. Hőskölteményeket közölne korunk nagyjairól és szerelemmentes elbeszéléseket, amelyek lehetőleg mind a zsidó halálával végződnének.
Új tankönyveket kellene nyomtatni az iskolák számára, amelyek a destruktív hazugságokkal szemben a keresztény nemzeti igazságokat tartalmaznák. Például: hogy a föld a világ közepe, nem gömbölyű, hanem tányér alakú, nem mozog, csupán a vörös nemzetköziek akarják megmozdítani.
Azután meg kellene már végre kezdeni az építkezéseket. Mindenekelőtt tíz templomot, tíz kaszárnyát, tíz börtönt és száz internáló barakkot meg egy kártyavárat kellene építeni.
Be kellene hozni a víz- és kenyéradót. Mosdóvízadót, szappanadót, levegőadót.
Föl kellene emelni a villamosjegy árát és a házbéreket.
Szaporítani kellene a villamos- és autóbusz-ellenőröket. Az ellenőr-rendszert ki kellene terjeszteni a jegyen kívül a zsebre, a múltra, a szándékokra.
Föl kellene találni a munkabér nélküli dolgozót.
Meg kellene engedni, hogy a luxusautók százhúsz kilométeres óránkénti sebességgel rohanjanak az utcákon; akiért kár lenne, az úgysem jár gyalog.
Új időszámítást kellene bevezetni. 1926 helyett 1513-at kellene írni.
Vissza kellene állítani az ősi igazságszolgáltatást, például aki kenyeret lop, annak le kellene vágni a kezét.
El kellene rendelni az Alföld homokosítását, a kötelező vályogépítkezést, deszkapadló nélkül. Föl kellene találni a mesterséges tüdővészt.
Korlátozni kellene a levegőfogyasztást.
Idegen valutát kellene hamisítani.
A közerkölcsöket meg kellene tisztítani benzinnel, szappannal, meleg vízzel és kefével. Esetleg porszívógéppel.
Büntetni kellene az öngyilkosságot. Például sikeres öngyilkosság után az öngyilkost főbe kellene lőni, és ezenfelül ötven évi hivatalvesztésre ítélni.
Új titkos társaságokat kellene fölállítani.
A verebeknek a csiripelést szigorúan el kellene tiltani. Destruktív verebek üldözésére föl kellene állítani a repülőrendőrséget.
Én nem értem, nem csinálnak semmit, nem történik semmi, nincs ebben az országban semmi iniciatíva.
1926
*
Byron
19. század.
A romantika egyik legnagyobb hatású képviselője és költője, George Gordon Noel Byron rettegett a kövérségtől, és állandóan diétázott. ha azonban “elengedte” magát, a legízesebb finomságokat találta ki és készíttette el. így vált híressé a burgonya Byron-módra is. A költő persze kilengéseit követően ismét diétába kezdett, ami nem állt másból, mint kétszersültből és olykor ecetes burgonyából, merthogy kedvenc ételéről, a burgonyáról még fogyókúrája alatt sem tudott lemondani.
Burgonya Byron-módra
Hozzávalók: 75 dkg burgonya, 5 dkg vaj, 2,5 dl tejföl, 2 ek tejszín, só, őrölt bors, vaj, reszelt sajt
Elkészítés: A burgonyát héjában megfőzzük. Meghámozzuk, és közepesen kisméretűre felaprítjuk. Összekeverjük a vajjal, sóval, borssal ízesítjük, majd vajjal kikent tűzálló edényben átsütjük.
Amikor elkészült, kiborítjuk egy sütőlapra, meglocsoljuk tejföllel, megszórjuk reszelt sajttal és előmelegített sütőben addig sütjük, amíg a sajt meg nem olvad a felületén. Kihűlés után szeletekre vágva tálaljuk.
*
Bethlen Miklós szerelmi élete
A 17 éves Bethlen Miklósnak, miután sikertelenül hajkurászott a cselédlányok után, végre sikerült megkörnyékeznie egy kolozsvári szépasszonyt. Minden a legnagyobb rendben ment, a fiatalember már a hölgy hálószobájába is bejutott: „az ágyban feküdtünk, csók, ölelés, melly-tapogatás mindkét részről megvolt, de annál alább sem én, sem ő nem nyúltunk, annál inkább a Venus játékjára”. A cselédszoba ajtaja ugyanis nyitva volt, és a küszöbön égő gyertya fénye miatt a heves udvarló nem mert tovább lépni, a beteljesülés elmaradt. Erdély későbbi kancellárja, a nagy műveltségű protestáns emlékíró tucatnyi sikertelen szerelmes légyottját örökítette meg visszaemlékezéseiben.
Az 1642-ben született Bethlent a legfranciásabb magyar arisztokratának tartották kortársai. Ez persze a franciás műveltségére vonatkozott, nem pedig ifjúságára, pedig emlékiratai tanúsága szerint az is úgy zajlott le, mintha egy korabeli francia komédia jeleneteit látnánk. Az írásból, amelyet manapság a Zrínyi Miklós halálának körülményeiről szóló rész miatt idéznek a tankönyvek, sok minden kiderül az erdélyi és magyarországi arisztokrácia erkölcseiről. Volt, hogy egy főrend híresen szép felesége próbálta elcsábítani a jóképű fiatalembert. A közös vacsorán, ahol az asztalfőn ülő férje nem látott rá, kikezdett Bethlennel. "Hát egyszer szemével, keze intésével, mejje tapasztásával és messze hányható csókkal oly hathatósan kezde beszélleni vélem". A feltüzelt ifjú éjszaka meg is kereste a hölgyet, aki közölte vele, hogy válást tervez férjétől, és Bethlent nézte ki új hitvesnek. A fiatalember ettől annyira megrémült, hogy ez a pásztoróra is elmaradt.
Máskor miatta sült el balul a randevú. Egy kerti lakban kért találkát hölgyétől, ezúttal jó messzire elküldve mindkettőjük inasát. „Csók csecsén, orcáján sok volt, de le sem feküdt, egymás szemérmét nem láttuk, sem fogtuk, nem hogy Venus lett volna, pedig én úgy égtem mind az ágyban, mind itt a kertben, hogy a mag is elment tőlem.” A hasonló kudarcok miatt az ifjú Bethlen elhatározta, hogy fizetett szeretőt kerít magának. Londoni útján el is látogatott egy bordélyházba, ahol már az ágyban feküdt a kiválasztott hölggyel, amikor eszébe jutott a vérbaj, a „francu” kór réme, és visszakozott. A kialkudott árat azért gavallérosan kifizette, hiszen „olybá tartottam, mintha meglött volna, mert ha ágyékával nem is, de vétkeztem kezével”. Így sorolódnak a történetek, míg hősünk végül egy idős barátja fiatal feleségét próbálta elcsábítani, aki rá is állt a dologra, de a megfelelő dramaturgiai pillanatban belépett a szobába a szolgáló. Ekkor, már-már túlkoros agglegényként, 25 évesen határozta el Bethlen Miklós, hogy véget vet a hiábavaló próbálkozásoknak és inkább megnősül.
A nők után reménytelenül futkosó úrfiból a korszak leghűségesebb, legfelvilágosultabb férje lett. Kún Ilonával igazi szerelmi házasságot kötött, az ara rangja, vagyona is elmaradt férjétől. A sokat betegeskedő feleség öt gyermek szülése után egy hirtelen jött, ismeretlen betegségben meghalt. Bethlen orvosok intése ellenére a kezét fogta a halálos ágyán. A kor szokásaival ellentétben nem nősült meg a gyászév letelte után, további öt évig gyászolta Ilonát. Öt év után az időközben grófi címre emelt Bethlen egy grófnőt, Rhédey Júliát vezette oltár elé. Az új feleség tizenkét gyermeket szült neki. A XVII. század házastársi viszonyaiba még az arisztokraták körében is belefért az asszonyverés, a nők alsóbbrendűnek tekintése. Bethlen ebben is különbözött kortársaitól. „A szeretet pedig és szerelem mindenik feleségemhez milyen volt, megmutatja az: soha egyiket is, nem hogy megvertem volna, de meg sem csaptam, sőt szemben meg sem szidtam, talán csak magamban; az elsőt kétszer, ezt egyszer ha megmorgottam, de soha békéltető csóknál egyéb közöttünk nem kellett, harag, ízetlenség, gyanúság, féltés sohasem volt, noha, kivált ezt a másodikat sokan kísértették. Bizony az üdővel a mü szerelmünknek buzgósága egymáshoz nem hogy meghült volna, de nem is változott, nem apadott semmit is.”
Bethlen francia mintára maga tervezte és építette rendkívül modernnek számító bethlenszentmiklósi kastélyát, ahol boldog házasságban élt második feleségével. Erdély legnagyobb hatalmú főura kancellári megbízatásának lejárta után franciául, latinul és magyarul írta vallási és politikai tárgyú fejtegetéseit. Magánéletéről keveset tudnánk, ha idős korában nem került volna Bécsbe, ahol egy összeesküvésben való részvétele miatt megfigyelés alá helyezték. A főúri életet lehetővé tévő fogságába felesége is követte, s itt volt ideje elmesélnie életét, benne szerelmi kalandjait. A sok hiábavaló ifjúkori próbálkozás után révbe ért gróf 65 évesen is büszkén írta: "A Venus énnálam nem bolond, buja és gyakor, hanem mértékletes, de buzgó, tenyésző és mindennapi volt, mely az által az Istentől adatott mértékletesség és erő által mai vénségemben is nem sokat fogyatkozott.” A legszebb magyar barokk nyelvet használó főúr, akit Szerb Antal Montaigne-hez hasonlított, még tíz évet élt.
p.s.:
BETHLEN MIKLÓS
ÉLETE LEÍRÁSA MAGÁTÓL
http://mek.oszk.hu/06100/06152/html/bethlen0020001.html
*
Talált levél
Örkény István Takács Marika tévébemondónőnek
Balatonalmádi, 196?
Édes Marika!
Isteni jó volt veled egy fedél alatt aludni. Éjjel felhevültem jelenlétedtől, de nem tudtam a szobaszámodat. Az erkély vas traverzein mászkáltam föl-le, a 12. emelettől a 8-ig. Sajnos, nem találtalak, illetve tévedésből bemásztam Szinetár Miklóshoz, és magamévá tettem.
(De közben rád gondoltam)
Csókol
István
*
Örkény István:
HÍREK ÉS ÁLHÍREK
Szenvedélyes hírlapolvasó vagyok. Reggelente örömmel veszem kézbe a friss újságot, és átolvasom elejétől végig.
Minek szól ez az érdeklődés? Mindannak, ami tegnap óta történt, az öt világrész eseményeinek. Minthogy ezt a kívánságot százmilliók osztják, kialakult egy mindent behálózó hírszolgálati szervezet.
Kábelek, riporterek, képtávírók, telsztárok, szerkesztőségek, nyomdák ontják az érdekesnél érdekesebb híreket. Mindez óriási összegeket emészt föl. A minap rájöttem, hogy erre semmi szükség.
Hogyan született meg bennem ez a felismerés?
Egy hónapot töltöttem külföldön. Hamarosan hiányozni kezdett a reggeli újságolvasás. A második hét végén kezembe akadt egy régi pesti újság, melybe a villanyplatnit csomagoltuk. Kicsomagoltam, elolvastam. Olvasás közben azon kaptam magam, hogy a régi hírek ugyanolyan érdekesek, mint a frissek.
Ez a tapasztalat elgondolkoztatott. Ha a régi híranyag semmivel sem unalmasabb, mint az új, akkor talán az sem fontos, hogy amit elolvasok, megtörtént-e, vagy sem. Lehetséges, hogy kíváncsiságom beéri álhírekkel is.
Próbát tettem. A próba sikerült. Az alábbiakban ismertetek néhány érdekes hírt, amelyet néhány óra leforgása alatt, minden különös fáradság nélkül, az ujjamból szoptam. Remélem, hogy ezek a meg nem történt események olvasóim kíváncsiságát is kielégítik. Ez igen nagy jelentőségű esemény lenne.
*
Jaroslav Hasek 130 éve született.
"A legrosszabb, ami az embert érheti, ha egy irodalombarát hölgy karmai közé kerül, aki szalonjában maga köré gyűjti a könyvrajongókat, és irodalmi összejöveteleket rendez, amikor is teát szolgálnak fel, és minden könyvbarátra két darab kalács jut.
Igaz, nem kellett volna elmennem Herzánné nagyságos asszonyhoz ezekre az irodalmi összejövetelekre, de eleget akartam tenni egy barátom meghívásának, akivel egykor elhitettem, hogy van egy eredeti perzsa Háfiz-kötetem emberbőrbe kötve. Barátom széjjelkürtölte ezt a könyvbarátok és irodalomrajongók körében, és mecénásuk, Herzánné asszony kifejezte ama kívánságát, hogy mutassanak be neki.
A szalonban tizeként őszinte arcot találtam, amelyekből a világirodalom meredt rám. Jöttömet élénk örömmel fogadták, s az emberbőrbe kötött Háfiz-kötet birtokosa véleményem szerint méltán tarthatott igényt négy darab kalácsra.
A tálból tehát elvettem négy darab kalácsot, a mellettem ülő szemüveges kisasszonynak egy sem maradt. Ezen annyira elbúsult, hogy Goethe Válogatós rokonság című könyvéről kezdett beszélni.
Velem szemben valami irodalomtörténész ült, s váratlanul ezzel a kérdéssel fordult hozzám:
- Tetszik az egész Goethét ismerni?
- Tetőtől talpig - feleltem komolyan. - Sárga fűzős cipőt hord, és a feje búbján barna nemezkalapot, adófelügyelő az élelmiszervámnál, és a Karmeliták utcájában lakik hónapos szobában.
A könyvbarátok bús és szemrehányó pillantásokat vetettek rám. A vendéglátó háziasszony, hogy leplezze a társaság zavarát, megkérdezte:
- Ugyebár ön is nagyon érdeklődik az irodalom iránt?
- Nagyságos asszonyom - mondtam -, volt idő, amikor sokat olvastam. Elolvastam A három testőrt, A szerelem rejtelmeit, A sátán kutyáját és egyéb regényeket. A szomszédéknál rendszeresen félrerakták részemre a Politika című folyóirat folytatásos regényét, és hetenként egyszer végigolvastam mind a hat folytatást. Szerfölött érdekelt az olvasás, s alig győztem kivárni, hogy Leona grófnő férjhez megy-e Richardhoz, a törpéhez, aki miatta meggyilkolta saját édesapját, miután féltékenységből lelőtte Leona vőlegényét. Igen, a könyv valóban csodákra képes. Amikor legrosszabbul ment a sorom, a Messinai ifjút olvastam. Szegény fiatalember tizenkilenc éves korában haramia lett. Egyébként Lorenzónak hívták. Bizony, akkoriban sokat olvastam. De ma már nem olvasok. Nem érdekelnek a könyvek.
Az irodalombarátok testületileg elsápadtak, és egy szúrós szemű, hosszú ember, mint valami vizsgálóbíró, szigorúan és metsző hangon megkérdezte:
- Érdekli Zola?
- Nagyon keveset tudok róla - mondtam -, csak azt hallottam, hogy Párizs ostrománál elesett a francia-német háborúban.
- Maupassant-t ismeri? - érdeklődött bőszülten a szóban forgó férfiú.
- Olvastam tőle a Szibériai vázlatokat.
- Tévedni tetszik - jajdult föl a mellettem ülő szemüveges hölgyemény. - A Szibériai vázlatokat Korolenko és Sietoszewski írta. Maupassant francia!
- Azt hittem, hollandus - mondtam nyugodtan. - Ha francia, talán majd lefordítja azokat a szibériai történeteket.
- De Tolsztojt csak ismeri? - kérdezte a háziasszony.
- Láttam a temetését a moziban. De nézetem szerint egy olyan híres vegyész, mint Tolsztoj, aki felfedezte a rádiumot, díszesebb temetést érdemelt volna.
Pár pillanatnyi csend ülte meg szobát. A szemközt ülő irodalomtörténész vérben forgó szemmel meredt rám, és ironikus éllel kérdezte:
- De a cseh irodalmat bizonyára jól ismeri?
- Odahaza a fehérneműs szekrényemben megtalálhatja A dzsungel könyvét, ennyi talán elég - jelentettem ki emelt fővel.
- De hisz Kipling angol író - sírt fel egy szótlan ember, s kezébe temette arcát.
- Kiplingről nem beszéltem - kiáltottam sértődötten. - Tucek művéről van szó, A dzsungel könyvéről.
Hallottam, hogy két úriember arról sugdos, hogy barom vagyok. A neveletlen alakok szándékosan olyan hangosan suttogtak, hogy meghalljam.
Egy hosszú hajú, sápadt fiatalember imára kulcsolt kézzel fordult hozzám:
- Maga nem érti az irodalom szépségeit, nem képes megbecsülni a stílust, a mondatok briliáns szerkezetét, magát még a versek sem lelkesítik. Ismeri Liliencronnak azt a versét, amelyben oly érzékletesen kicsendül a szavakból a természet szépsége: "...húznak a felhők, szállnak, a kék felhők egyre szállnak, hegyek fölött, völgyek fölött, erdők dús zöld öve fölött?"
Hangját felemelve, és a mellette ülő irodalombarát vállára támaszkodva folytatta:
- És mit szól D'Annunzio Tüzéhez? Ha elolvasná a velencei ünnepségeknek azt a gyönyörű, kifejező ábrázolását s a háttérben lezajló szerelmi regényt...
A gázlámpára pillantott, végigsimított homlokán, és várta, mit mondok.
- Nem értettem egészen - jegyeztem meg -, tulajdonképpen miért gyújtogatott az a D'Annunzio ünnepek idején? Hány évet kapott?
- D'Annunzio a leghíresebb olasz költő - magyarázta fáradhatatlanul a szemüveges hajadon.
- Furcsa - véltem angyali ártatlansággal.
- Mi ebben a furcsa? - kérdezte szinte üvöltve az egyik úr, aki mindeddig egy árva szót sem szólt. - Mondja, ismer maga egyáltalán csak egyetlen olasz költőt is?
- Természetesen. Robinson Crusoe-t!
Úgy néztem körül, mint egy győzelmes hadvezér.
A tizenkét irodalomrajongó és könyvbarát e pillanatban megőszült, s a tizenkét koraősz irodalomrajongó és könyvbarát egyesült erővel kidobott a földszinti lakás ablakán az utcára."
*
Ál-Nemecsek
"1963. március 13-án hosszú sor állt a Fővárosi Bíróság előtt. A teremőrök belépőjegyeket kényszerültek kiadni, olyan sokat voltak kíváncsiak az ál-Nemecsek perének második tárgyalására.
Az ál-Nemecsek ügyében egyébként az a legmeglepőbb, hogy a nevezetes perre éppen a magát Nemecsek Ernőnek kiadó Jezsek-Józsika Ferenc kezdeményezésére került sor. Történt ugyanis, hogy 1962 decemberében Hollós Korvin Lajos író egy glosszát jelentetett meg az Élet és Irodalomban, amelyben tényekkel bizonyította, hogy A Pál utcai fiúkat az Úttörő Áruházban három forint ellenében dedikáló hetvenes úr nem lehet azonos a Molnár Ferencáltal megörökített szőke, törékeny, vézna fiúcskával. És nemcsak azért, mert Jezsek-Józsika történetesen hetvennégy éves korában is szálas, nagydarab ember volt.
Az ál-Nemecsek akkoriban már öt éve tartotta lázban regényes históriáival a kisúttörőket. A gyerekek csapatostul zarándokoltak a Pál utcai főbérleti lakásba, amelyet a tanácsi bedolgozó papucskészítő éppen mint jeles irodalmi alak sírt ki az illetékes helyhatóságtól, mondván, hogy társbérletben csak nem fogadhatja a nemzetközi küldöttségeket. Fáradozását a látogatók kisebb ajándékokkal, kacsákkal és libákkal hálálták meg, később pedig az Úttörő Áruház fizetett neki azért, hogy az előtérben ülve A Pál utcai fiúk legfrissebb kiadását dedikálja. Biztos, ami biztos, ő azért még további három forintokat is kasszírozott az autogramokért.
Az irodalmi hetilapban megjelent glossza viszont jócskán rontott az üzleten, ezért az ál-Nemecsek ellentámadásba lendült. Az ellenfél viszont nehéztüzérséggel vonult fel. Bebizonyították, hogy Molnár a saját gimnáziumbeli osztálytársairól mintázta a könyv szereplőit, és Jezsek-Józsika, aki akkoriban csecsemő volt, aligha fordulhatott meg a grundon, amelyet egyébként a századfordulóra már be is építettek. Hollós Korvin mellett tanúskodott ráadásul Molnár Erzsébet, az író testvére is, aki kijelentette: bátyja már a legutóbbi ál-Nemecsek feltűnésekor, 1938-ban azt üzente haza Amerikából, hogy nyugodtan dobja ki az imposztort, mert a valódi Nemecsek még 1919-ben meghalt tuberkolózisban." N. Kósa Judit
*
Nagy Bandó András:
A szalontüdő
„Több az ember vagyon nélkül,
mint a vagyon ember nélkül.”
Pesten történt, amit most hallotok. Akkoriban még voltak gyorsbüfék, ahonnan a lecsúszottakat sem nézték ki, sőt, léket kapott hajóikról ott ereszthették le hányatott életük vasmacskáját, beleszagolva a kikötő babgulyás, brassói és szalontüdő illatát árasztó levegőjébe. Melegséget árasztó oázisok voltak ezek, a nagyváros kutya hideg, dermesztő sivatagában, a nyomor és a gyomor találkahelyei. Történetünk főhőse egy jó ötvenes, közel kétméteres, őszbe hajló, barázdált arcú, ápolatlan szakállú egykori pécsi bányász, mellesleg a sakk elismert tudora. Történt pedig, hogy pesti dolgait elintézvén a Délihez buszozott. Odaérve örömmel konstatálta, hogy maradt még egy szűk félórája, bekaphatna valamit, s orrában máris ott érezte a szomszédos gyorsbüfé többször kipróbált szalontüdőjének illatát. Pár perc múlva ott állt a pult előtt a hosszú sorban. Még egy-két perc és máris mélyet szippanthatott a szalontüdőbe, szinte kiszívva az étel ízeit. Tányérját az egyik talponállóra tette, majd – mivel elfelejtett hozni – visszaállt italért a sorba. Pár perc alatt fordult, végzett, s a szalontüdőhöz lépett. Illetve lépett volna!… Ugyanis a tányér mellett egy lepusztult, hajléktalanforma férfi állt, és egyenletes tempóban kanalazta a főhősünk számára imént még elérhető közelségben lévő finomságot. Főhősünknek földbe gyökerezett a lába. Döbbenten bámulta, méregette ezt a szerencsétlen fickót, ahogy cseppet sem mohón, sőt, inkább nyugodtan, ízlelgetve, a falatokat alaposan megrágva, veszélyt nem ismerve emelgette szájához a gőzölgő szalontüdőt. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Agyában, akár a sakkban, már a következő lépések sorjáztak. Órájára pillantva állapította meg, egy új adagért már nem állhat vissza a sorba, lekésné a vonatot. Ezt a szerencsétlen fickót se küldheti el – bár egy pillanatra ez is megfordult a fejében – de látta, úgy eszik, mint aki napok óta nem is látott főtt ételt. Döntő lépésre szánta el magát. Szembe állt vele, s a fel-felnéző szerencsétlenre megértő pillantásokat vetve belekezdett a szalontüdő hozzá közelebb eső részébe. Néha el-elkapták egymás tekintetét, de egyikük sem szólt, csak ettek, nyugodtan, valami emberhez méltó békében, szem előtt tartva a „jut is, marad is” örök érvényű igazságát. Nem siettek. Mozdulataikban ott rejtőzött az egymás iránti mélységes megértés. Tudták, egyikük sem lakhat jól, de legalább elmondhatják, hogy ettek, ráadásul szalontüdőt, amit jobbára az ízek harmóniájáért fogyaszt az ínyenc. Főhősünk már megbékélt a „megfeleztük” állapottal, a helyzetet is érdekesnek találta, titokban már be is írt magának egy piros pontot, és közben a kritikus ponthoz érkeztek. Mintegy kirajzolódott a demarkációs vonal, a tányér közepe, a szalontüdő egyenlítője, az a pont, ahol valóban vizsgázni kényszerül az emberség. Főhősünk némi makacsságot mutatott, szemével jelezte az idegennek, hogy a szalontüdő innenső felére igényt tart, így aztán az idegen abbahagyta az evést, kanalát a tányér mellé tette és szó nélkül kiballagott a büféből. Magára maradt hősünk bekanalazta a maradékot, a szaftot kitunkolgatta, száját, szakállát megtörölte, s mielőtt kiment volna, óvatosan körülnézett: vajon figyelte-e őket valaki? És ekkor, abban a pillanatban, amint hátrafordult, szinte összerogyott a látványtól. Úgy állt ott, arcára kövült döbbenettel, kipirult arccal, mint egy leforrázott rák. A szomszédos asztalon ugyanis megpillantotta a pár perce odatett saját szalontüdőjét…
*
ARANY JÁNOS: A POLOSKA
Rímes próza
Makámát írni - mint Abu-Mohammed Kazim Ben-Ali Ben-Mohammed
Ben-Othman Hariri - nem tréfa dolog; - annyi, mint: repülni
gyalog, - s ki egyszer ebbe fog - nagy veszedelem érheti: - lábát
izibe megütheti, - orrát is betörheti. Mindazonáltal én megkisértem,
- uttörőnek bukni is érdem; - aztán meg nem szabad-e, kérdem -
prózát versben írni - már így ni! - mikor annyi verset írnak
prózában - a két nemes magyar hazában, - de kivált mostanában!
No tehát a csimaz vagy poloska - legyen lelkesedésem pocka, - a
tárgy legalább nem ócska; - pedig ez is tesz valamit nálunk - hol
annyi az ütött-kopott - nem mondom: lopott - hogy csupa zsibvásárban
járunk. - Aztán hisz tárgyam elég klasszikai: - szúnyog, csimaz
egymásnak vérrokonai, - s ha Virgil az elsőt megénekelte, -
Poloska, jövel te! Van egy, ki millió, - az ő neve légió; --
eredetileg szőke faj, - mint a vaj; - de ha más ég alatt meghonosul,
- mások vérén megpotrohosul: - barnára fajul akkoron - mint a csöpp-
entett... korom. - Világosság élő magzatja - Kánt is megmondhatja[*]
- de szereti a sötétséget - filantrop céljai végett. - Külsejét ami
nézi, - rajta ugyan kevés a vitézi, - arca penészesen úriás, -
termete sem igen daliás, - háta pedig kifelé görbe, - karcsusága
átmegyen a körbe, - noha páncéllal is bír - mint egy kürazir -
evvel azonban nem mellét fedezi, - hátát védelmezi. - Van továbbá
neki jó fegyvere, - csípni, szúrni ugyan tud vele, - hanem amivel
ellenséget űz, - nem annyira fegyver, mint a... bűz. - Egyik erénye
a háziasság, - nincs vériben a zajos vigasság, - nem zavar egykönnyen
rendet, - nem tör csendet; - természete birkai békes, - türelemmel
ékes, - oly józan, oly éber, - mint egy héber. - Éji magányban,
rejtve működik - tíztől circiter ötig, - feláldozza szende nyugalmát
- nem is üt semmi lármát, - virrasztja az emberiség álmát. - Nappal
azonban visszavonul, - (gondolom: ír, tanul,) - önlelkibe mélyed, -
keresi a rejtve levő mélyet - mint egy filozóf. Ah - nincs kerevet,
szófa, - nincs ágynyiladék - vagy falhasadék - oly mélyen magassan
- hova ő be ne hasson, - mit föl ne kutasson. - Különösen tetszik
néki - minden ami régi, - vagyon ahhoz privát gusztusa, - ő annak
született antikvariusa. - Gyönyörködik a müvészetben, - festett
szobában, képkeretben - nagy hajlamot érez rája, - van saját
műiskolája, - s ha eljön az est - ő maga is fest. - Hát még minő
kedélyes! - kivált mikor éhes, - szárnyával arcod gyöngén legyezi
- mialatt véred veszi. - Sohasem ereszkedik nyilt csatába, - ha
kergeted, gyors neki a lába, - eltűnik egy perc alatt - mint villám
s gondolat; - de legott visszatér, - noha engedelmet se kér, -
gallérodba ragad, - s "eszi a nyakad" - aztán megint ill'a -
berek! mint az ügyes guerilla, - meglapul az egész kamarilla. - Túl
szerénység neki nem kenyere, - nem várja, hogy híják szépen: gyere!
- hova egyszer vendégül beférkezik, - onnan ugyan szűrit többé ki
nem teszik. - Egyébiránt nagyvároson született, - lenézi a nomád
életet; - paplan alatt jobb szeret hálni - mint rusticálni. - Hazája
művelt Európa, - szerelmes a civilizációba; - s míg honn marad a
tábor törzse, - mindig elébb nyomul előörse - szárazon úgy, mint vízen
át; - neki találták fel a gőzmasinát: - nyugat felől keletre vándorol,
- békésen hódít, még nem is porol. - Mint polgár: kozmopolita, - ő nem
mondja: "si est vita - non est ita"; - hanem megindul apraja, véne
- hazát keresni ott "ubi bene". - Bú nélkül hagyja el az ősi lakot, -
és mint madár ha elejt egy fűmagot - dúsan tenyész föl a meddő kopár:
- csimazból is elég egy pár. - Kiválóan ügyes telepedő: - ha egyszer
ráülhet, övé a lepedő, - lepedővel az egész nyoszolya, - aztán a ház
legkisebb zugolya; - pár nap mulva hemzseg a gyarmatos, - ha nem
tetszik, pusztuljon a lakos! - Nincs korlátozva, bizonyos geogr.
fokig, - minden klimát azonnal megszokik, - s ne félj, hogy elszökik!
- nem háborgatja ily könnyelműség, - jelleme a ragaszkodó hűség. -
Bármely idegen elembe' - teszi magát otthonos kényelembe, - ősi
szokásit el nem hagyja, - vérit soha meg nem tagadja, - nem alkalmazza
senkihez magát: - aki vele van, tűrje a szagát! - Legörömestebb
útfélen tanyáz - hol fogadó van, vagy más efféle ház, - és, mint
jámbor apáink régen - kapva kaptak az új vendégen: - mindenki iránt
megelőző, - vele bételni se' győző. - Így terjeszti dicső faját,
- viszi a civilizáció zászlaját - őrszemeit előre kitolva; - hátrál
előtte barbárság, bolha, - ez kénytelen el-eblábóni: - "veteres
migrate coloni" - s megújul a világ, ez az ócska, - no tehát: for,
ever, poloska!...
[*] Kant a poloskák szaporodását a világosság befolyásának tulajdonítá;
ezért hálószobája ablaktábláit nappal sohasem engedte fölnyitni.
(Heine) - A. J.
*
A KUTYÁK KIRÁLYA
Amikor a hatalmasok úgy gondolják, hogy belemegyek a kisded játékaikba, mindig egy régi történet jut az eszembe a popszakma hőskorából.
Történt, hogy 1981-ben a sikerei csúcsán lévő Cserháti Zsuzsát behívatta a Hungarotonba Hankiss Ágnes apja, Vitézy Dávid nagyapja, egyszóval Dr. Erdős „Kurvaanyád” Péter cionpozitív popmenedzser. Amikor Cserháti megérkezett az irodába, Erdős udvariasan hellyel kínálta, majd titkárnőjével kávéért szalajtott, s belekezdett a mondandójába:
- Tudod, Zsuzsikám, én mindig nagyra tartottam a te művészetedet. És úgy gondolom, méltánytalanság volt, hogy a popfesztiválon nem kaptál díjat. De lenne itt egy lemezszerződés.
- Hú, hát nagyon örülök neki, Péter! Ez fantasztikus hír! Mikor kezdhetjük a stúdiózást? – kérdezte izgatottan Cserháti.
- Amikor Éviéknek megfelel. – jött a válasz, szinte azonnal.
- Milyen Éviéknek? – kérdezett vissza legalább olyan gyorsan Cserháti.
- Hát Csepregi Éviéknek. A Neotonba kellenél vokalistának.
Állítólag ekkor hangzott el az ominózus „A kurva anyád, Erdős Péter!”, amely aztán a CPg Együttes tolmácsolásában lett méltán híres országszerte. Beszélik, hogy Cserhátinak ez a mondata volt az, amely hosszú időre a karrierje végét jelentette.
Aztán Cserháti Zsuzsa 1996-ban visszatért. Méghozzá nem is akárhogyan! Nem a régi számai leporolásával. Hanem rendkívül igényes zenei világú, vadonatúj dalokkal.
Értse mindenki úgy, ahogy akarja!
() Varga B. Tamás, hivatásos kopaszkutya ()
*
Sánta Ferenc:
Az ötödik pecsét
(részlet)
-- Mondja, meg őszintén, Kovács úr, hogy mit választana maga, ha megkérdeznék magától, hogy mi akar lenni: Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu?
-- Nem tréfa ez?
-- Nem! Az a kérdés, hogy ha maga meghal, akkor jogában áll feltámadni egyiknek vagy a másiknak. Vagy Tomoceuszkakatitinek vagy Gyugyunak. Melyiknek óhajtana feltámadni?
(...) Ez a Tomoceuszkakatiti, akit elsőnek említettem, egy igen nagy úr, ő Lucs-Lucs szigetének a fejedelme (...)
-- Ez mind rendben van -- mondta Kovács --, de mi közöm van nekem mindehhez, és ki az a Gyugyu?
-- Rabszolga! -- mondta az órás. (...) Tehát ez a Gyugyu közönséges rabszolga Lucs-Lucs szigetén, ennek a Tomoceuszkakatitinek az uralma alatt. De milyen rabszolga? Hát olyan rabszolga, kedves Kovács úr, hogy az, amit maga az iskolában tanult a rabszolgákról, az mind kutyafüle meg kéjgáz ahhoz képest, ahogyan a mi Gyugyunk rabszolga. Ez aztán a rabszolgaság! Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, sőt még annál is jobban! Hogy mást ne mondjak, ilyesmik estek meg vele: a nyelvét kivágták, nem is olyan régen, harminckét éves korában, mert egészen véletlenül akkor találta elmosolyogni magát, amikor ura és parancsolója átment az egyik termen, ott Gyugyu előtt. (...) Amikor a lányát elvették tőle -- tizenegy éves gyönyörű gyermek volt, Tomoceuszkakatiti kapta ajándékba Gyugyu gazdájától --, akkor sírt egy sort. Amikor megtudta, hogy kislánya belehalt Tomoceuszkakatiti kedvtelésébe, akkor kétségbeesett, de pár esztendő alatt elfelejtette a fájdalmát, és belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Aztán -- két évvel később -- elvitték a kisfiát is. Gyugyu gazdája kedveskedett vele Tomoceuszkakatiti udvarnagyának, egy élveteg öregúrnak. Gyugyu fájdalma óriási volt -- de az idő ment tovább, és be kellett látnia, hogy ez így történik majd halála napjáig, és nem lesz szabadulás belőle. Már ebből is kitűnhet -- ezekből az esetekből --, hogy Gyugyunak nem volt aranyélete... (...)
-- Aztán -- folytatta az órás -- meg kellett érnie, hogy levágják a felesége orrát, valami ügyetlenségéért, amit munka közben elkövetett. Egy évre rá kiszúrták az ő egyik szemét, mert rálépett a gazdája kedvenc majmocskájának a farkára. (...) Arról van szó, hogy Gyugyu így élte végig az egész életét, és mind az évek alatt egészen a sírjáig -- mely egy jól fejlett párduc gyomrában várta -- egyetlen vigasztalása akadt. Így szólt önmagához: a legszerencsétlenebb sors jutott osztályrészemül: Nyomorult rabszolga vagyok, kiszolgáltatva kényre-kedvre. Meggyötörhetnek, megalázhatnak, kiszúrhatják a szemem, elvehetik a gyermekeimet, megölhetik az asszonyomat, vadállatoknak vethetnek elébe, mi vigaszom maradhat tehát? Az egyetlen: ment maradtam a bűntől! S úgy érzem, hogy ez nagyon nagy dolog! Nem én tettem ilyesmit másokkal, hanem velem cselekedtek ilyesmit mások! S ez nagyon nagy szó! Ha van vigasztalás, akkor ez az! Ha van érdem, akkor ez az! Ha adhat nyugalmat valami, akkor ez!
*
Perfekcionizmus
„Még a tökéletességnek is megvannak a maga korlátai…”
(Zsoltárok 119:96 NLT)
(szerző: Bob Gass)
A magas színvonal és a részletekre való odafigyelés kívánatos; ez mutatja meg, ha büszke lehetsz a munkádra. Az igazi perfekcionisták azonban a „mindent vagy semmit” megközelítés szerint élnek, mindenben hibát találnak, és megszállottjai annak, hogyan lehetett volna még jobban csinálni azt a valamit.
Egy nagyon találó példa: miután a történelem egyik legemlékezetesebb beszédét elmondta, Abraham Lincoln így nyilatkozott a Gettysburgi Beszédről: „lapos, unalmas, erőtlen – teljes kudarc”. A perfekcionisták a lehetőségeket a bukásra való esélynek látják, és még ha el is érik kitűzött céljukat, nem éreznek elégedettséget. Az örökkévalóságnak ezen az oldalán egyikünk sem fogja soha elérni a teljes tökéletességet. Mind tökéletlenek vagyunk – szokj hozzá! Itt csak „…töredékes az ismeretünk…” (1Korinthus 13:9).
Tehát:
Engedd meg magadnak a kudarcot a siker érdekében. Henry Ford mondta: „A kudarc csupán lehetőség arra, hogy újra kezdjük még okosabban.”
Bár kezdetben valószínűleg nem leszel kiváló, azért ne félj megpróbálni! Nem fogsz tökéletes eredményt kapni, de így lehetőséged lesz meglátni, hogy néha az „átlagos” is előrelépés.
Ne légy olyan szigorú magadhoz! Engedj a szorításon, és megkönnyebbülsz. Bocsáss meg magadnak, és terjeszd ki a megbocsátást másokra! Emerson mondta: „Az ostoba következetesség a kisszerű elmék kísértő szelleme.”
Ne ragadj le a részleteknél! Állíts fel határidőt! Mondd azt: „Harminc percet szánok erre”. Egy ismert tanácsadó ezt mondta: „Ésszerű elvárásaid legyenek… tedd meg a tőled telhető legtöbbet, és bátoríts másokat is erre! A hibák és tökéletlenségek adják egyedülállóságodat. Örülj nekik! Fogadd el őket… ember vagy… Isten teremtett ilyennek.”
Az igazság az, hogy Isten közel sem olyan szigorúan ítéli meg hibáinkat, mint mi magunk. Ő „…emlékszik rá, hogy porból lettünk” (Zsoltárok 103:14)
*
.
"Valószínű, hogy nem azok vagyunk,
aminek gondoljuk, képzeljük magunkat!
De az biztos, hogy azok vagyunk,
amit gondolunk, képzelgünk!"
(Gyökössy Endre)
*
„...a falusi zsidók
többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák,
hogy azokat a nép között megszenvedni,
vagy még azokkal bort és húst áru itatni csupa veszedelem;
mert így éppen alkalmat adunk nekik az orgazdaságra,
s lehet félni, hogy így azok naprúl-napra
szorosabb szövetségbe keveredvén zsiványainkkal,
azokat még oly rablásra is vezetik,
milyenről azok gondolkodni sem tudtak volna..."
(„A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairúl")
Berzsenyi Dániel (1776-1836) Költő.
*
József Attila
GYÖNYÖRŰT LÁTTAM
Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.
Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.
Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
„Kikapcsolja a villanyom” -
ez zúgott bennem, mint a tenger.
A kés ott volt az asztalon
- éppen a ceruzám hegyeztem -
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.
El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.
Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.
A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.
Igy okoskodtam s jónapot
kivánva elhuzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.
1937. július
|
