- Te meg mit csinálsz? - kérdezte d'Esterval a feleségét.
- Még mindig élvezek - válaszolta az. - Vedd le rólam ezt a nyomorultat, mert hiába ölték meg, a gazembernek még mindig feláll, és ha tíz évig maradna rajtam, én tíz évig élveznék.
Fenti családi idill Donatien Alfonse François de Sade márki Új Justinecímű regényében játszódik, miután a főszereplő d'Esterval két kereskedőt arra kényszerít, hogy hágják meg feleségét és a d'Esterval által sanyargatott Justine-t. Miközben a két férfi ügyködik, ő jó alaposan megszodomizálja őket, aztán épp, mikor a nyomorultak elmennek, emberei fejbelövik őket, hogy Justine arcát és mellét beborítsa a vér és az agyvelő. Az aktus itt még nem ér véget, d'Esterval a nőket a hullákra fekteti, és az összes rendelkezésre álló lyukon végigmegy megint, nem feledve természetesen a hullák ánuszát sem, elvégre micsoda pazarlás lenne.
Sade márkiról két okból szokás megemlékezni. Egyrészt a szimpla bulvár miatt, azért, mert Sade a francia felvilágosodás Kovija és Doktor Csernusa egy személyben. Másrészt intellektualice, mert Sade megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy az embert, világrengető változások ide vagy oda, mindig ugyanazok a dolgok izgatják fel és borzasztják el. Mikor emberek a XXI. századi morálért aggódnak, mondván, hogy "újabban - és itt ez a fontos, az újabban -, úgy látszik, mindent lehet", jól esik felmutatni nekik a XVIII. századi szöveget, melyben arról olvashatunk, hogy akinek esze van, csak férfiakat hág, nőket kizárólag végszükség esetén, és akkor is csak farba. Viszont azt is illik tudni, hogy a Sade-dal való példálózás kicsit hamis. Kicsit csúsztatás.
Sade márki Franciaország egyik legpatinálsabb arisztokrata dinasztiájának volt szülötte. Családfája a XII. századig vezethető vissza, a legelső ismert Sade-ot úgy hívták, hogy Hugues de Sade, és azt kell róla tudni, hogy nem mást vett feleségül, mint Laure de Noves-ot, vagyis Laurát, azt a Laurát, akiért Petrarca oda jutott, hogy nevetve könnyez, bánatból él, és egyformán fáj neki az élet meg a halál. Sade tahát arisztokrata, és mint ilyen, megengedhet magának egy s mást. Például azt is, hogy libertinus legyen. A XVIII. században nagy divat a libertinizmus, ami, vigyázat, nem liberalizmus, de nem is a Sátánnak az ő ötlete a világrend és az emberi béke szétzúzására. A libertinizmust nem Sade-dal, hanem Diderot-val érdemes tanulni, aki nagyjából azon az állásponton van, hogy mindent szabad, de. Ez a "de" keseríti meg a mai, demokratikus társadalom életét is, hogy most akkor mikor jön el a "de", és mire alkalmazható meg mire nem. Diderot azt mondja, hogy először is azt tessék elfelejteni nagyon gyorsan, hogy a morál az valami Istentől való rend lenne, mert nem Istentől van, hanem bizony az embertől. (Ő még hozzáteszi a dologhoz azt is, hogy Istentől már csak azért sem jöhet semmiféle morál, mert ő nem létezik, de az most mindegy.) Hogy az erkölcs nem isteni, hanem emberi, erre Diderot azt hozza fel - mitagadás, elég meggyőző - bizonyítéknak, hogy más-más emberi civilizációkban más-más a morál. A régi görögöknél más, mint a régi rómaiaknál, más, mint a régi, és más, mint az új keresztényeknél, más mint az észak-amerikai indiánoknál stb. Márpedig ha a morál emberi, akkor szubjektív is, vagyis általánosan meghatározni, hogy mi a menő és mi nem az, hát, aztat nem lehet. És akkor sajna nincs univerzálisan elfogadott érv arra nézvést, hogy én mért ne nyomjam ki a főnököm szemit. Mert lehet ugyan, hogy errefelé ez nem szokás, de máshol meg lehet, hogy kifejezetten divatos, és akkor mért ne gondolkozhatnék én úgy, mint máshol, elvégre a főnökszem-kinyomók, ők is emberek, nem csak én. Ezzel az a baj, hogy ha ez így van, ha tényleg nincs objektív érv erre a dologra, akkor az emberre rászakad egy nagy-nagy szabadság, és annak az elviselhetetlen könnyűsége.
Hogy mindent szabad, és akkor mindenért csak az ember a felelős. Ha Isten azt mondja, hogy ne nyomjam ki a főnököm szemit, az rendben van, akkor nem nyomom ki, mert meg van mondva, hogy mit szabad és mit nem. De ha Isten nem mond meg semmit, akkor nekem kell eldönteni, hogy mit szabad és mit nem, mert objektíve mindent szabad. Nem bonyolult ez, csak mi nem tudunk érthetően magyarázni. Diderot végülis arra az álláspontra jut, hogy mindent szabad, és semmiféle tiltás nem legitim, mert semmiféle objektív dolog nem támasztja alá azt, hogy én most itt mit tehetek és mit nem. Az nem érv, hogy mondjuk ha ezt vagy azt tesszük, akkor szar lesz a társadalomnak: hol van az leírva, hogy a társadalomnak jól kell lenni? Az se érv, hogy kihal az emberiség: mi szükség objektíve az emberiségre? Ha kihalnánk, mi lenne, sírnának a kövek, gyászolnának a sütkérező gyíkocskák? Nem. Nem lenne semmi, ha kihalnánk. És ha a bolygót tennénk lakhatatlanná, ha a galaxist vagy magát az Univerzumot tosznánk ánuszon, akkor se lenne semmi, objektíve, mert ha ezeknek a dolgoknak van értékük, azt mi adjuk nekik, mi, emberek. És ha adtuk, el is vehetjük. Valamint ha mi adtuk az értéket, akkor az el is tűnik, mihelyt mi eltűnünk. Ez nagyon súlyos érvelés, mert igen, oda vezet, hogy a világmindenségnek nincs értelme, célja, csak úgy van és elvan, lebeg a semmiben, és ha értelem nincs, akkor bizony valóban nincs morál se, és akkor bizony valóban kinyomhatom a főnök szemit, mindjárt megyek is. Diderot azonban mégis odateszi az okfejtés végére, hogy "de". Az, hogy minden szubjektív, az nem azt jelenti, hogy akkor mostantól mindenki önző disznó lesz, mert az önzés kontraproduktív. Vagyis ha én most kinyomom a főnököm szemit, akkor a főnököm főnöke megijed, hogy mi lesz, és kinyomja az én szememet, hogy ne tudjam kinyomni az ő szemit. Énnekem ez nem érdekem. Vagyis hiába szubjektív az erkölcs, attól még nem lesz világvége, csak a hülye erkölcsöket nem fogja betartani senki. Ez az utilitarista felfogás tehát ugye azt jelenti, hogy nem Isten miatt vagyok erkölcsös, hanem azért, mert nekem az hasznos. És azt, hogy mikor milyen erklölcsnek engedelmeskedek, azt az dönti el, hogy a közösség, ahol vagyok épp megtalálható, mit büntet és mit enged meg. Kábé. Vagyis morál nincs, de erkölcs attól még lehet. Nem kell nékem Isten ahhoz, hogy tudjam, mit szabad és mit nem, mondja a furmányos eszű Denis Diderot.
Most olyat teszünk, amit soha. Idekúrunk egy szmájlit. Tessék:
:-DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
Miért, ugyan miért kúrtuk ide a szmájlit? Ugyan kin nevetünk? Sajnos természetesen az olvasón, és természetesen azért, mert beígértük neki a pinát meg a mindenféle testnedveket, erre mit adunk, hát jövünk itt a XVIII. századi erkölcsfilozófiával. Kedves olvasó, ott a jobb felső sarokban az olvasható, hogy "Okoskodások", mégis mit képzeltél, hogy majd itt nekiállunk velvetelni? LOL
De ha kibírtad mindezt, ha átmentél az avatáson, eccóval ha még itt vagy, akkor most már jutalomból adunk egy kis zsigert is. De csak egy kicsit. Addig is itt egy csöcs:
Sade libertinizmusa körülbelül ugyanaz, mint a Diderot szoft szabadossága, egyetlen számottevő különbséggel: ő nem teszi hozzá a végén, hogy "de". Mindent szabad, és kész. De ezt se biztos, hogy jól értjük.
Sade márki tehát arisztokrata családba születik, és libertinusnak áll. Egy darabig ez biztosan nagyon jó neki, de aztán csak kiderül, hogy Diderot-nak van igaza, és mindent mégse szabad. 1763. október 29-én Sade-ot letartóztatják, mert egy Jeanne Testard nevű prosti feljelenti. A vád szerint Sade arra kényszerítette a nőt, hogy aktus közben mindenféle istenkáromló dolgokat műveljen. Ez akkoriban egyáltalán nem ritka a libertinusok körében, az arisztokraták között pedig kifejezetten divatos az extrém szex (hogy mennyire, azt jelzi az is, hogy a Sade-ot is előállító rendőr, Marais felügyelő kifejezetten erre, az arisztokraták nőügyeire szakosodott), így az ügy elsimítódik, két héttel később Sade szabad, viszont felesége normandiai kastélyába száműzik. Öt évig nincs semmi különös, Sade mindenféle színésznőkkel hetyeg, aztán viszont 1768-ban ismét kirobban a botrány. Húsvét napját ugyanis Sade azzal ünnepli meg, hogy felfogad egy Rose Keller nevű koldus nőt, egy üres házba vezeti, és ott aktus előtt vagy közben megkorbácsolja. Kissé elragadtatja magát, túl durvára sikerül a korbácsolás, Rose megijed, és elmenekül, Sade-ot feljelenti. A márkit le is csukják, végül azonban kiengedik, miután a koldust 24 ezer frankkal (azaz egy kisebb vagyonnal) kárpótolja. Ezúttal La Coste nevű kastélyába száműzik, Párizsba tilos betennie a lábát.
Ezután Sade elmegy a hadseregbe, de csakhamar, 1770-ben le is szerel. Ismét lecsukják, ezúttal azért, mert nem fizeti az adósságait, de rövid idő múlva megint La Coste-ban van. Közben elcsábítja a sógornőjét, Anne-Prospère-t, amivel el is kezdi a fát vágni önmaga alatt. Sade azért vette el korábban az újgazdag családból származó Renée Pélagie de Montreuil-t, mert a korábban dúsgazdag Sade-család kezd tönkremenni. A botrányok nem tesznek jót a házasságának, és pláne nem tesznek jót amúgy sem felhőtlen kapcsolatának az anyósával. Mikor aztán Sade felesége húgát is elintézi, az állítólag amúgy is kiállhatatlan anyós bosszút esküszik. 1772-ben aztán kitör a nagy botrány: Marseille-ben több prosti feljelenti Sade-ot. Állításuk szerint meg akarta őket mérgezni. Valójában az történt, hogy Sade felfogadott néhány kurvát, és szex előtt valami afrodiziákumot, talán ánizspasztillákat adott a nőknek, ez akkoriban elég elterjedt szokás volt. A pasztillák fokozzák a libidót, egyesek szerint a végbélrózsát is ellazítják, aminek Sade, a szodómia megszállottja, nagyon örülhetett. A márki azonban valószínűleg rosszul adagolja a szert, a prostik közül egyesek rosszul lesznek, azt hiszik, hogy mérget etettek velük, és kész a baj. Ezúttal Sade nem ússza meg olyan könnyen a dolgot, gyilkossági kísérletért és szodómiáért halálra ítélik. Olaszországba menekül, magával viszi szeretőjét, azazhogy sógornőjét is. Ezzel aztán végképp elrúgja a pöttyöst az anyósánál, aki minden kapcsolatát latba veti, hogy vejét letartóztattassa (szép szó, ugye? az enyém). 1773-ban sikerül elkapni a márkit. Innentől kezdve Sade 1814-ig, vagyis haláláig szinte folyamatosan börtönben van. Ami viszont távolról sem jelenti azt, hogy nem történnek vele dolgok. Sőt a java még most jön.
[Folyt. köv.]
Ott tartottunk, hogy Sade megkezdi életének hátralevő részét. 1773-ban járunk, Sade Itáliában, közelebbről Szardínián raboskodik, anyósa szíves közbenjárására. Itáliában Sade a világon semmit sem követett el, ennek ellenére fogva tartják, ám áprilisban lazítanak a börtönszabályzaton. Ezt Sade ki is használja, és megszökik. A visszaszerzett szabadságot nem sokáig, durván négy évig élvezheti, de addig élvezi: utazgat, műkincseket gyűjt Itáliában, valamint libertinizál ezerrel. Van is két újabb botránya. '74-ben Lyonban feleségével felvesz néhány igen fiatal szolgát, akiknek nem csak a bevásárlás és a toalett előkészítése a feladatuk. Egyikük feljelenti a márkit, de az ügyet eltussolják. Két évvel később egy másik (ezúttal nagykorú) szolgálólányért, Justine-ért jön az apja, hogy Sade-tól kiszabadítsa, egyúttal megfenyegeti a márkit, rá is lő kétszer. Majd feljelenti Aix-ben, ahol Sade már amúgy is, '72 óta, halálra van ítélve.
Közben Sade anyósa dolgozik. Előbb az aixi ítéletet semmisítteti meg, mert igen-igen csúnyán mutatna egy kivégzett férj lánya CV-jében, aztán Sade-ot próbálja bebörtönöztetni. Ez 1777. február 13-án sikerül neki, Sade Vincennes-be kerül, ez volt akkoriban az arisztokraták börtöne. A vicc az, hogy mivel közben az aixi ítélet semmissé vált, Sade fogvatartásának már semmilyen jogi alapja nincs. Nem is lesz, noha innentől kezdve kisebb megszakításokkal haláláig fogva tartják, semmilyen ítélet nem születik a márki ügyében. '78 júliusában ismét megszökik, 39 napig sikerül szabadon maradnia, augusztus 26-án Marais felügyelő egy szakasz csendőrrel bekeríti La Coste várát, és letartóztatja a márkit. Sade ismét Vincennes-be kerül, de ezúttal rosszabbul bánnak vele, mint legutóbb. Korábbi "szobája" (így hívja ő maga) helyett egy másikba teszik, ahol nem tud fűteni és amely tele van egérrel meg patkánnyal. Sade azt kéri, legalább hozzanak egy macskát a szomszéd helyiségbe, erre azonban azt a választ kapja, hogy az erődben nem lehetnek állatok. És a patkány, az nem állat? - kérdezi. Az más - jön a válasz. 1784-ben aztán a Vincennes-i erőd megszűnik börtönként funkcionálni, Sade átkerül a Bastille-ba, mely, ahogy ő mondja, "ezerszer rosszabb", mint Vincennes. Közben készül a forradalom. '89. július 2-án, midőn már csak tizenkettőt kell aludni a lángbetűsig, borzasztó dolog történik: Sade nem mehet sétálni. A Bastille rabjait rendszeres időközönként kiengedik a várfalra sétálni. Csakhogy július elején már nő a feszültség Párizsban, ezért a Bastille ágyúit megtöltik, ilyenkor pedig értelemszerűen nem mehet elítélt a falra. Nincs séta. Sade-ot felháborítja az ügy, ezért megpróbálja felheccelni a párizsi polgárságot, hátha történik valami: kiordít a csövön, melyen keresztül a rabok a várárokba ürítenek, segítségért kiabál, azt üvölti, hogy a Bastille-ban az őrség leöli a rabokat. Ezért aztán 3-án átköltöztetik a charentoni diliházba. Emlékeztetőül: 14-én a néptömeg elfoglalja a Bastille-t, a rabokat kiszabadítják... ha Sade egy kicsit türelmesebb, hamarabb szabadul. Így még nyolc hónapig várnia kell. Márciusban a nemzetgyűlés kimondja, hogy minden olyan rabot, akit királyi rendeletre (értsd: bírósági eljárás és ítélet nélkül) tartanak fogva, szabadon kell engedni. 1790. április 2-án Sade szabad.
Ekkorra azonban a márki már nem ugyanaz, aki volt, a rabság mind fizikailag mind lelkileg megviselte. A rab Sade életkörülményei ellentmondásosak voltak. Egyfelől, pl. higiénia tekintetében nem lehetett leányálom a Vincennes-ben és Bastille-ban eltöltött néhány év, másfelől azt, hogy a márkinak mennyire kellett nélkülöznie, mutatja az is, hogy a szemét megtámadó hályog mellett egy másik betegséget is összeszedett: bulímiás lett. Állítólag a szexmentes élet annyira megviselte, hogy folyamatosan zabált. De fizikai bajainál jóval súlyosabbak lelki sérülései. Sade már korábban is igen féltékeny alkat volt, a börtönévek alatt ez csak súlyosbodik. Az a Renée Pélagie, akit korábban fűvel-fával és a saját húgával csalt meg, rendkívül áldozatosan, odaadóan és nem utolsó sorban anyjával szembeszállva áll ki Sade mellett, de a márki rendszeresen azzal gyanúsítja feleségét, hogy megcsalja. Paranoiájának fő oka a bizonytalanság: minthogy ítélet nélkül van rabságban, nem tudhatja, hogy mikor szabadul - ha szabadul egyáltalán. A szabadságra olyannyira éhes Sade lassan belebolondul ebbe az állapotba, az a téveszme keríti hatalmába, hogy mindenki, például Renée Pélagie is pontosan tudja, hogy mikor fog szabadulni, de senki nem árulja el neki, mert így akarják kínozni. A kapott leveleket értelmezni kezdi, és számmisztikával próbálja kideríteni, hogy mikor engedik szabadon végre: a levelekben található számokból bonyolult képleteket alkot, és ezekből számol ki különböző dátumokat, melyekről úgy hiszi, a szabadulásának napját jelzik. Mikor kiszabadul, a márki gyakorlatilag testileg-lelkileg roncs. Ja, és anyagilag is. Anyósa korábban elérte, hogy a Montreuil-család vagyonát elkülönítsék a Sade-vagyontól, ezért Sade egy fillér nélkül marad. A libertinus márkiból egy földönfutó senki lett.
Ennek ellenére Sade nem esik kétségbe. A börtönévek alatt rengeteget olvasott, és talán még annál is többet írt. Sade grafomán, és önmagát "filozófus"-nak, mai szóval értelmiséginek tartja. Joggal, egyébként. Csak ezt mások nem tudják. Sade megpróbál az írásból pénzt csinálni, a Comédie-Française-t bombázza színdarabjaival, melyek közül azonban csak keveset adnak elő. A Versailles-i színházban sikerül munkát találnia: súgóként dolgozik. Közben összejön élete párjával, Constance Quesnet-vel, akivel egyre mélyebb nyomorba süpped. Az ex-márki ekkor politizálni kezd. Ez életveszélyes játék, hiszen egy "ci-devant"-ról, régi arisztokratáról van szó, Sade azonban a börtönéveket megpróbálja úgy eladni, hogy ő mekkora egy forradalmár volt mindig is, akit hogy elnyomott a régi rendszer. Erre többek között felhasználja a Bastille parancsnokának levelét is, melyben az Sade áthelyezését kéri, amiért a márki fel akarta lázítani a párizsi népet, emlékszünk, a séta miatt. Mindenesetre az egyébként királypárti Sade-nak sikerül eladnia magát, forradalmár lesz. A kórházakért felelős megbízott lesz (ő felel azért a charentoni elmegyógyintézetért is, ahol korábban fogoly volt, és ahol később haláláig lesz bezárva), aztán még bíróvá is kinevezik, karrierje elkezd ívelni felfelé. Csakhát a politikusi pálya bizony nehéz kereset. 1793. december 8-án letartóztatják, mert valahonnan előkerül egy okirat, mely szerint Sade '91-ben felvételét kérte a királyi testőrségbe. Irány a guillotine. Robespierre terrorja alatt járunk, mikor átlagosan 6-7 embert végeznek ki naponta, egy ex-márki, akit királypártisággal gyanúsítanak, bizony nem sok jóra számíthat. Sade-nak azonban óriási mázlija van. Mikor lecsukják, egyik börtönből a másikba hurcolják, így amikor július 26-án halálra ítélik, nem sikerül kivégezni, mert hirtelen nem tudják, melyik börtönben keressék. A Sade-dal együtt elítélt 28 rabból még aznap kivégeznek 23-at, a márki lefejezését azonban kénytelenek elhalasztani. Másnap, azaz 1794. július 27-én, azaz le 9 thermidor an II, azaz II. esztenő Hőség hava 9-én Robespierre rezsimje megbukik. Sade megmenekül. Októberben szabadul.
Megint nyugton hagyják egy darabig, de megint nem sokáig. 1801. március 6-án csukják le ismét, ezúttal botrányos regényei, a Justine és a Juliettemiatt. Megint megjár több intézményt is, mire 1803-ban ismét kiköt a charentoni elmegyógyintézetben. A XVIII. századi diliházak gyakorlatilag börtönként funkcionálnak, Charenton azonban más. Az igazgató, Coulmier ugyanis jóval liberálisabban értelmezi a feladatát, mint kortársai. Kikéri magának, hogy az intézményt börtönként működtessék, így Sade-ot sem hajlandó magánzárkában tartani, ahogy az utasítás szól. Sade írhat, olvashat, sőt beköltözik vele az elmegyógyintézetbe Constance Quesnet, ott is marad a márki haláláig. Coulmier még azt is engedélyezi, hogy Sade színházat "igazgasson" a bolondok házában. A márki az intézményt lakó páciensekkel adat elő különböző színdarabokat, melyeket egyes párizsi előkelőségek is szívesen néznek meg. Haladóknak itt egy darab az ennek apropóján íródott színdarabból készült, Peter Brook rendezte filmből:
Sade 1814. december 2-án hal meg, 74 évesen.
Hosszú rabságát a márki rendesen kihasználta, borzasztóan sokat írt. Műveinek csak egy része képviseli a szadista-vonalat, de nyilván ezek a legnépszerűbbek. Valójában Sade sosem volt olyan szadista, mint könyvének szereplői. Korbácsolni szeretett, az igaz, de ezzel távolról sem volt egyedül akkoriban, ahogy most sem lenne. Szerette a fiatal partnereket, de az akkori erkölcs másképp gondolkozott a kiskorúakról, mint a mai, főleg ha a kiskorú cseléd volt. Másfelől azonban Sade után pusztultak a nők, felesége, sógornője, Constance Quesnet és mások a márki hóbortjai ellenére (vagy khm épp azért) iszonyú odaadóan kísérték a márkit a hülyeségekbe. Rendkívül sokan emlegetták Sade-ot művelt, jó humorú, kellemes emberként. Egyszóval Sade nem volt szadista, csak egy szabados uraság, akinél sokkal rosszabbak élhettek sokkal nyugodtabb életet. Csak hát ez a sok véres pina a könyveiben, ugye, az ne lenne. Sade filozófiája egyszerű: elindul egy gondolat mentén, és azt követi egészen a végletekig. Szabadság? Oké, de akkor mindent szabad. Testi örömök? Oké, de akkor minden típusú. És nem hallgatja el azt sem, hogy a szabadságnak és az örömnek van sötét oldala: ahhoz, hogy én, a szerencsés korlátlanul élvezhessem a szabadságomat, neked, a vesztesnek rabságban kell sínylődnöd. Ahhoz, hogy nekem, a győztesnek korlátlanul jusson a testi örömökből, neked, a szerencsétlennek szenvedned kell. Sade börtönben írja a könyveket, melyekben a főszereplők rabként tartanak másokat. Regényei megírásakor Sade a vesztes oldalon áll. Azzal a gondolattal játszik, hogy mi lenne, ha ő, a libertinus állna neki sanyargatni úgy, ahogy őt sanyargatják épp. És minden eszébe jut, ami erről egy dühös és kiszolgáltatott embernek az eszébe juthat, és mindent ki is mond, ami eszébe jut. Mi az, amit komolyan is gondol, és mi az, amit csak kimond, mert eszébe jutott? Na ezt nem árulja el. Talán azért, mert mindegy. Talán azért mindegy, mert emberből van a szadista őrült is. És ha emberből van, belebújhatunk a bőrébe. Aki nem bírja, nyafogjon nyugodtan, aki bírja, nézze, de akár nézzük, akár nem, ő ott van.
[Van a Magazine Littéraire című folyóiratnak egy 2008. november-decemberi száma, amely Sade-dal foglalkozik, többek között onnan művelődtük össze ezeket a dolgokat. De nem csak.]
|
