|
Államukban virult az élet,
naggyá tette a bűn s a vétek!
(B. Mandeville)
Kiss Károly
Igaz-e a méhek meséje?1
Milyen lesz a XXI. század közgazdaságtana?
Tanulmányom vízió: felvázolom benne, hogy milyennek kellene lennie a jövő közgazdaságtanának. A mai, önzésen alapuló pénzkapitalizmust az együttműködésen alapuló rendszernek kellene felváltania, hogy megoldódjanak a mai alapvető problémák. Az elmúlt 25 évben a közelgő klímaváltozást tartottam a fő veszélynek, és ennek megfelelően kutatásaim, tevékenységem is jórészt arra koncentrált, hogy milyen legyen a környezeti ártalmakat elhárító, kezelni képes gazdaságpolitika. Ebben a tanulmányban a „hagyományos” problémák megoldására teszem a hangsúlyt; nem mintha a klímaváltozás veszélye elhárult volna – éppen ellenkezőleg, elháríthatatlannak tűnik. Őszintén szólva „ez a hajó már elúszott” érzésem van vele kapcsolatban. Továbbá: akár lesz súlyos klímaváltozás, akár nem, akár tudjuk majd kezelni és mérsékelni, akár nem, vannak más alapvető problémáink is, melyekkel meg kell küzdeni. És ha képesek leszünk az önzésen alapuló közgazdaságtant az együttműködésen alapulóval felváltani, akkor talán a klímakatasztrófát is sikerül majd mérsékelnünk és kezelnünk. Talán.
2008 óta tart a világgazdasági válság, és a közgazdaságtan nem tud mit kezdeni vele, miután azt sem megelőzni, de még csak előre jelezni sem volt képes; sőt, elméleti közgazdászok szerint az nem is feladata (!). Őket leszámítva mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez már nem csak gazdasági válság; a közgazdaságtan is válságban van. A szakma tanácstalan, régi receptjei hatástalanok, újakra nem futja. A hegeli triád nem érvényesül, helyette helyben- vagy körbenjárás történik.2 Hiába a korszakos műszaki változások (informatika, biotechnológia, megújuló energiák), még mindig nem látszik a kiút.
Az ipari forradalom idején kialakult modern közgazdaságtan az önérdek követésén alapul, sőt, az önzésre épül, melynek a magántulajdon és a piaci mechanizmus ad keretet. A különféle közgazdasági iskolákat ma is ezek az elvek kapcsolják össze. Az azóta lezajlott nagy gazdasági válságok hasonlóan oldódtak meg: korszakos technikai újítások (Kondratyev-ciklusok) és szerkezeti átrendeződések húzták ki a pangó gazdaságokat a bajból. Az önérdek-követés, a magántulajdon és a piaci mechanizmus, mint alapvető viszonyítási pontok és működési keretek azonban nem változtak, legfeljebb az állami beavatkozás mértéke lett időnként más.
A gazdazdaságpolitika nem képes felszámolni a nagyarányú munkanélküliséget és egyre nőnek a társadalmi különbségek. A gazdaságot a pénzügyi szektor uralja, a spekuláció játssza a főszerepet, nem a termelés és a szükségletek kielégítése. Mai működési módja tönkreteszi a természeti környezetet és visszafordíthatatlan változásokat idéz elő benne. (Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy miközben az észak-atlanti pénzkapitalizmus válságban van, a feltörekvő gazdaságok egész jól teljesítenek. Náluk a hangsúly még a reálgazdasági folyamatokon van, a kaszinó-kapitalizmus még nem kerekedett felül. De nem kétséges, hogy ők is abba az irányba haladnak, dinamikus fejlődésüknek pedig a természeti környezet látja kárát – erre Kína, India vagy Brazília szolgál elrettentő például.) Olyan gazdaságot szeretnénk, amely felszámolja a munkanélküliséget és szolidáris társadalmat teremt. Ahol a hangsúly nem a profit termelésén, hanem a szükségletek kielégítésén van. Amelyben a piac és a tőzsde nem uralkodik rajtunk, hanem kiszolgál minket. És amely tekintettel van a természeti környezetre.
Egyre többen javasolják, hogy erkölcsi megújulásra, azaz gyökeres paradigmaváltásra van szükség: az önérdek és önzés mindenhatóságát az önzetlenség és együttműködés kell, hogy felváltsa. Ha a piaci és az adminisztratív (tervgazdasági) koordináció nem működik, az erkölcsinek kell helyükre lépnie.
Miközben a kényszerhelyzetet nem nehéz belátni, és azt sem, hogy merre vezethet a kiút, alapvető kételyek merülnek fel. Mitől fog megváltozni az önző emberi természet? Képesek vagyunk-e átlépni eredendően bűnös mivoltunkon? De ha ez valamilyen csoda folytán be is következne, és felülkerekedne bennünk az együttérzés és önzetlenség, mit kezdjünk Mandeville-mester meséjével? Mitől fog prosperálni a gazdaság, ha a kapzsiság, kivagyiság, a gőg, a romlottság és a bűn, a mások fölébe kerekedés vágya nem sarkall többé a többre és még többre, az újra és még újabbra? Vagy inkább arról van szó, hogy a közgazdaságtan eddig az emberi természet önző vonására épített, és most át kell térnünk arra, hogy az önzetlenségre, az együttműködésre, a szolidaritásra alapozzunk, melyek szintén részét képezik az emberi természetnek?
Tanulmányom ezen alaphelyzetből kiindulva vázol fel elképzeléseket a közgazdaságtan megújítására. Azok a működési formák, melyek az önzéssel szemben az együttműködés hordozói, már jelen vannak a mai piacgazdaságokban is. Ezek tárgyalása után egy antropológiai kitekintés következik, melyből megtudjuk, hogy az önzés nem kizárólagos tulajdonságunk, az együttműködés is genetikai örökségünk része, mely – egyes evolúcióbiológusok szerint – a csoportszelekció során alakult ki bennünk. Ezután bemutatom, hogy a középkori itáliai városállamokban a piacgazdaságnak egy olyan, kölcsönösségen és együttműködésen alapuló rendszere virágzott, melynek elérése a célunk – tehát az elképzelés nem csak antropológiailag megalapozott, de történelmileg is alátámasztott. A javaslatok felvázolása után a megvalósítás feltételei következnek.
A főáramú közgazdaságtan leváltására már a válság előtt is többféle elmélet született. A katolikus gazdasági tanítás Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás tételeiből kiindulva a XI. Piusz pápa nevéhez fűződő 1931-es Quadragesimo Anno-ban teljesedett ki. Azt hirdeti, hogy gazdasági cselekvésünknek erkölcsileg motiváltnak kell lennie és a profit nem lehet cél, csak az emberi szükségletek kielégítésének eszköze. Ugyanezek a gondolatok köszönnek vissza Polányi Károly 1944-ben megjelent híres művéből, A nagy átalakulásból. Többen – köztük a hazai Kocsis Tamás és Baritz Sarolta – az antropocentrikus gazdaság elvét hangsúlyozzák, mely azt jelenti, hogy az ember erkölcsi megújulásán át vezet az út az erkölcsös gazdaságba. Egy másik irányzat, az ökológiai közgazdaságtan fő elve az, hogy a gazdaságnak az ökoszisztémák eltartóképességének határain belül kell maradnia. Ez szolidáris társadalompolitikával egészül ki. Az újabb elméletek a gazdaság működését létünk szakrális alapjaival kötik össze (lásd Varga Csaba spirituális gazdaságát egy metaelméletbe ágyazva, vagy László Ervin hasonló nézeteit; Vass Csaba újabban szintén a szeretet-gazdaságot hirdeti). Korábban Schumacher a buddhizmust tartotta az alternatív gazdaságelmélet megfelelő szellemi hátterének, de Zsolnai László ma azt hangsúlyozza, hogy a spirituális elem nem csak vallási alapú lehet.
Érdemes említést tennünk Amartya Sen-ről, 1998 Nobel-díjasáról, aki azt javasolja, hogy több gazdasági funkciót a piac helyett más, társadalmi jellegű intézményekre kell bízni. A válság során újból előkerültek a szociáldarwinizmusra utaló nézetek; ezúttal Andrew Lo amerikai közgazdász révén. Az ökoszisztémák mintájára analógiákat dolgozott ki az emberi társadalom és gazdaság szereplői és intézményei számára, s ezeket a természetben tapasztalható folyamatoknak megfelelően akarná működtetni.3 Luigino Bruni és Stefano Zamagni olasz közgazdászok – rájuk a későbbiekben még részletesen fogok hivatkozni – az itáliai reneszánszhoz, mint történelmi előképhez nyúlnak vissza és a civil gazdaság megerősítését, szociális piacok létrehozását javasolják.
Már ma is léteznek azok a gazdálkodási-szervezeti formák, amelyek elvezethetnek egy újfajta gazdaság kialakulásához. A szövetkezetek tagjaik foglakoztatását és ellátását, vagy az értékesítés és a piac megszervezését tekintik fő feladatuknak; a profitelv háttérbe szorul. A non-profit szervezetek és a különféle nem-kormányzati társadalmi szervezetek nevükben hordják működésük és céljaik lényegét. Divatba jött – a globalizáció ellen-reakciójaként – a lokális gazdaság fejlesztése, a szivességbanktól és helyi pénztől kiindulva változatos intézményi megoldásokat kínálva. A vállalati szférában erősödő társadalmi és környezeti felelősség is ebbe az irányba mutat (bár a fő motiváció itt inkább marketing jellegű, s a jelenség inkább a jóléti állam visszaszorulása miatt keletkező űr részleges betömését szolgálja). Időnként szóhoz jut az önigazgatás feledőben lévő elve is.
Azt hihetnénk, hogy a feladat egyszerű: ezen új gazdálkodási formák elterjesztésével a profitérdeket és a piaci mechanizmust háttérbe szorítva elérjük a szolidáris gazdaságot. A volt szocialista országok gyakorlata azonban arra int, hogy a gazdaságnak van egy alapvető működési logikája, ami az egyes gazdálkodási formák működését döntően meghatározza. A puha költségvetési korlátok közegében4 virul a hiánygazdaság, súlyosan elmarad a műszaki fejlődés és a gazdaságot az alacsony hatékonyság jellemzi. Hasonló problémák jelentkeztek a nyugat-európai állami vállalatokkal kapcsolatban, melyek széleskörű közgazdasági viták tárgyát képezték a thatcheri neoliberális váltást követően. A neoliberális közgazdászok az állami szektor privatizálását javasolták, a jóléti-szociáldemokrata gazdaságpolitikusok viszont arra hivatkoztak, hogy egy szigorúbb gazdasági közegben az állami vállalatok is jobban teljesítenek. Témánk szempontjából tehát e gazdaságtörténeti tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a gazdaság egésze nem állítható át szövetkezeti és non-profit működésre, mert egy ilyen közegben súlyosan sérül a gazdasági hatékonyság és a műszaki fejlődés követelménye.
Berögződött vélemény szerint az emberi természetnek az önzésen alapuló profitérdek követése felel meg. Sokan úgy tudják, hogy ezt az önérdeken és a piac láthatatlan kezén alapuló modern közgazdaságtant Adam Smith teremtette meg az 1700-as évek második felében. Szitkainkat azonban érdemtelenül szórjuk e bölcs skót fejére; munkásságában ugyanolyan súlyt kapott az erkölcs és az együttérzés, mint a piaci automatizmus és az önérdek. The Theory of Moral Sentiments című művét 1759-ben írta, és első mondata így hangzik: „Bármily önzőnek tételezzük is az embert, természetében nyilvánvalóan léteznek bizonyos princípiumok, amelyek mások boldogulásában őt érdekeltté és azok boldogságát számára szükségessé teszik, noha mit sem nyer belőle, leszámítva látásának élvezetét.”5 Fő művében, a Nemzetek gazdagságában (1776) is csak egyszer fordul elő a láthatatlan kéz.6 Munkásságának egészéből az a szemlélet olvasható ki, hogy az önérdek követését ő a szilárd erkölcsi alapokon álló társadalomban képzelte el.
Ráadásul az önérdek nem egyenlő az önzéssel; ha családunk, saját magunk érdekeit védjük, nem feltétlenül vagyunk önzők. (Philip Wicksteed angol közgazdász hasonlata, akiről még hamarosan szó lesz: ha sakkozás közben védem a királyomat, az nem önzés!) A holland-angol Bernard Mandeville 1705-ben megjelent „A méhek meséje” című tanmeséje az, ahová a mai közgazdaságtan visszavezethető. E pamflet arról szól, hogy az emberi önzés és bűn a gazdaság virágzásának alapja; az egyes ember önzése teremti meg a közjót.7 A kérdés tehát az, hogy valóban az önzés lenne az emberi természet fő jellemvonása? Sedlácek felhívja a figyelmet arra, hogy „Mandeville gőgös önzése Smithnél erényes önérdekké lépett elő”.8
 Egyes evolúcióbiológusok szerint (köztük Edward O. Wilsonnal, neves hangyaszakértővel, kit korunk Darwinjának tartanak) az emberi természet két, egymást gyakorta váltogató hatás, az egyéni és a csoportszelekció eredményeképpen alakult ki. Az egyéni szelekció a felelős az önzésért és minden rossz tulajdonságunkért, míg a csoportszelekciónak köszönhetjük a jókat: az együttérzést, az együttműködési hajlamot, a mások segítésére való törekvést. Konrad Lorenz is fontosnak tartja az emberi faj kialakulásában a csoportos szelekciót.9 William Hamilton rokonszelekciós elméletében a gének által meghatározott rokonság tartja fenn a kooperációt.10
Ezzel nem mindenki ért egyet. Hogy csak mást ne említsek: Richard Dawkins, Az önző gén és A vak órásmester szerzője például azt mondja, hogy aki csoportszelekcióról beszél, az nem érti magát az evolúciót. (Jacques Monod-ra hivatkozik: „Az evolúció elméletének egy további különös oldala, hogy mindenki azt hiszi, hogy érti.”)11 De akár genetikailag örököltük, akár kulturális fejlődésünk hozta létre, tény: e pozitív tulajdonságok ugyanúgy jellemzői az emberi természetnek, mint az önzés.12
Így hát fellélegezhetünk; elegendő jó tulajdonság van bennünk ahhoz, hogy kialakítható legyen az új közgazdaságtan.
Az erkölcs nélküli gazdaság az újkor fejleménye. Az ókorban Arisztotelész etikája uralta a gazdaságot is. Az „ökonómia” a szükségletek kielégítését szolgálta; az árut azért váltották pénzre, hogy más árut vegyenek érte. De megtaláljuk Arisztotelésznél a „krematisztikát” is, amikor a csere célja az, hogy a folyamat végén több pénzünk legyen. Ezt Arisztotelész „természetellenesnek” nevezi.13 A középkorban a keresztény erkölcs hatotta át a gazdaságot, Aqunói Szent Tamás tanításának megfelelően, az arisztoteliánus hagyomány folytatásaként. A kamatszedés Lutherig és Kálvinig többnyire tilos volt.
A XX. század eleje óta megszoktuk, hogy Anglia, majd az Egyesült Államok világuralma folytán a tudományokban is e két hatalom a mérvadó és elhanyagoltuk az egyéb iskolákat. A közgazdaságtant azonban nem csak angolszászok művelik. A XVIII. századi itáliai felvilágosodás és közgazdasági iskola merőben más eredményeket produkált: az olasz polgári humanizmusból kinövő civil gazdaság fogalmát.
Ennek megfelelően reményeinknek egy váratlan fejlemény adott szárnyakat: Bruni és Zamagni „Civil gazdaság” című könyvének megjelenése.14 E kiváló munkából többek között megtudjuk, hogy a piacgazdaság „üzemmódja” nem szükségszerűen az önzés; az itáliai reneszánsz idején kialakult piacgazdaságot a kölcsönösség és az együttműködés legalább annyira jellemezte, mint az önérdek követése.
A kor, amelyről szó van, a Duecento, Trecento, Quattrocento, az itáliai reneszánsz nagy századai. (A Cinquecento – Amerika felfedezése, és ezáltal a fő tengeri hajózási utak átterelődése az Atlanti óceánra, majd a reformáció elindulása miatt – gazdasági és társadalmi-erkölcsi szemszempontból már hanyatlást mutat.) Itália városállamaiban ekkor alakult ki a kapitalizmus. Megjelent a commenda, a tőzsdei vállalatok előfutára, a tengeri hajózáshoz kötődő biztosítási cégek, a kettős könyvelés, a váltó, a tőzsde, és mind fogalmilag, mind a gyakorlatban az érték, a kamat, a csere, a diszkont.15 (Szemben azzal, hogy a kapitalizmus kialakulását többnyire a protestantizmus megjelenéséhez, Max Weber protestáns etikájához szoktuk kötni.) Bruni és Zamagni leírják, hogy ennek a korai piacgazdaságnak a kölcsönösség, a jó polgári erkölcsök és a bizalom szolgáltak az alapjául. Az itáliai reneszánsz idején a piacon szolidaritás érvényesült. A közjó kialakulását a civil erényekre (és nem, mint később, a klasszikus közgazdaságtanban az önérdek követésére) vezették vissza. Széleskörű volt az ajándékozás és az adomány, abból kiindulva, hogy a kereskedelem gyümölcsét a közösség egészének joga van élvezni. A korai vállalatok könyvelésében gyakori tétel volt a szegényeknek adott ajándék. Az előzmény a szerzetesrendek gyakorlata, a „monasztikus kultúra” volt; a szerzeteseknek kötelező volt segíteni a szegényeket és kölcsönt adni a szükséget szenvedőknek. A vagyont és a kamatot nem ítélték el, csak az uzsorát, és ha a vagyont rossz célra használták fel.
Ezt a gazdasági-társadalmi gyakorlatot a XV. és XVI. században kezdődő olasz felvilágosodás formálta szellemi hagyománnyá, elsősorban a milánói és a nápolyi iskola képviselői, és polgári humanizmusnak nevezik. Fő képviselője Antonio Genovesi (1712-1769) volt, Adam Smith kortársa. Ez figyelemre méltó teljesítmény, hiszen az itáliai városállamok hanyatlása az 1500-as évek kezdetétől a szellemi áramlatokban is felszínre hozott kedvezőtlen jelenségeket. Így pl. megjelent a „láthatatlan kéz” elődje, abban a formában, hogy „a magánérdeket a Gondviselés keze vezeti a közjó felé”, 16 és e jelenséget „nem szándékolt cselekedet” néven emlegették az erkölcstudományi írásokban.
 Az elsősorban Antonio Genovesi nevéhez köthető irányzat tehát a piacot – az itáliai polgári humanizmus hagyományát követve – olyan intézménynek tekintette, ahol a polgári erények, a kölcsönösség és egymás tisztelete játszották a fő szerepet. A kereskedelem mint civilizáló tényező jelent meg és a gazdagság nem öncél, hanem erényes célok megvalósításának eszköze volt. Ezzel szemben a skót-angol felvilágosodás közgazdászai teljesen más útra léptek.18 Smitht ugyan tévesen tartják a láthatatlan kéz kitalálójának (a képen baloldalt, Marx, Schumpeter és Keynes társaságában), de – munkásságának kettős jellege miatt – ő nyitotta meg az utat ahhoz a felfogáshoz, hogy a piacon egyszerre részt vevő önérdek és erény szétválasztható. Smith piacképe „erkölcsileg szabad zóna” volt, és ezzel utat nyitott a láthatatlan kéznek is.19
Az első gyalázatos tett Jeremy Bentham (1748-1832) nevéhez fűződik: a boldogságot élvezetté, majd hasznossággá degradálta.20 A következő lépésben Philip Wicksteed (1844-1927) kidolgozta annak elméletét, hogy a piacon megjelenő önérdek és erény nem csak szétválasztható, de ez a művelet, a gazdasági cselekvés leválasztása a személyes és érzelmi motivációktól még hasznos is, a közgazdaságtudomány fejlődését segíti elő. Wicksteed annak igazolására törekedett, hogy a gazdaságnak nincs szüksége „társas hajlamra”, s ezáltal megszületett a „Robinson Crusoe-közgazdaságtan”.21
Ebben a redukcióban Hegel is fontos szerepet játszott. Míg az olasz polgári humanizmus számára a „civil” a politikai társadalmat is jelentette, Hegel a civil társadalom szerepét a gazdaságra redukálta, a politikát pedig az államra. Ezáltal a közjóért vállalt felelősséget az államra hárította, mentesítve alóla a gazdaságot.22
A neoklasszikusok végül is szétválasztották a homo oeconomicus színterét, a gazdaságot a homo sociologicus tevékenységi területétől, a szociológiától.23 A gazdasági kapcsolatok eszközszerűvé váltak, megszűntek a társas kapcsolatok érzelmi és erkölcsi hordozóinak lenni. E tudományos „fejlődésnek” az utolsó, végzetes lökést a XX. század elején megjelenő pozitivizmus adta, mely minden értékítéletet száműzött a közgazdaságtanból. Ily módon az eredetileg a boldogságot kereső és az emberi kapcsolatokra és érzelmekre építő diszciplínából az emberi igényeket az anyagi javakra, célszerűségre és hasznosságra redukáló, szenvtelen tudományt alakítottak ki.
Bruni és Zamagni a közgazdaságtan mai változataiban elsősorban a személytelen, eszközjellegű kapcsolatokat kritizálják: „Gary Becker és a Chicagói Gazdasági Iskola módszertana például, amelyre sokszor hivatkozik a közgazdaságtudomány, azon a feltételezésen alapul, hogy lehetséges úgy elemezni az emberi viselkedést, hogy kiterjesztjük az instrumentális racionalitás alkalmazási területét, hogy az minden szándékos cselekvést felöleljen, bármilyen területről is legyen szó, a politikától a valláson keresztül a családig”.24 De az olasz Vilfredo Pareto is megkapja a szerzőktől a magáét: „Pareto valójában kulcsszerepet játszott az igazi kapcsolatiság vagy kölcsönösség közgazdaságtanból való száműzésében. Szerinte a közgazdaságtan csak a logikus cselekedetekkel foglalkozik, ahol a logikus ’tisztán eszközszerűséget’ jelent.25
Van, aki szerint (mint Kocsis Tamás) az új gazdasági rendszer megteremtéséhez erkölcsi énünk tökéletesedésén át vezet az út, ez a jézusi minta. (Jézus nem a társadalmat, a társadalmi viszonyokat, hanem az embert akarta megváltoztatni). Zsolnai László, Stewart Wallis és mások szerint elegendő, ha egyre többen kezdenek máshogy élni és fogyasztani.26 Varga Csaba és László Ervin az egyéni és csoporttudat kultikus körülmények között történő, már-már misztikus „emelésében” látja a megoldást. (Ez állítólag akkor is hat, ha nem mindenki hisz benne.) De nem szabad lebecsülni a meglévő intézmények, infrastruktúrák, érdekeltségi viszonyok visszahúzó erejét. Ezek átalakítására más gazdaságpolitikára és az azt végrehajtó új, nemes erkölcsű politikai osztályra van szükség.
A volt szocialista gazdaságok két évtizeden át tartó kutatójaként – részben ismételve/nyomatékosítva a korábban elmondottakat – mindehhez én egy fontos feltételt szeretnék fűzni. A gazdasági hatékonyságot, a műszaki fejlődést csak a profitérdek alapján működő gazdaság képes produkálni. Ennek hiányában – az erkölcsi nemesedés dacára – visszaesünk a szocialista tervgazdaságok állapotába, eredendő bűnébe: amikor a hiány és a pazarlás egyszerre volt jelen. Hiány volt telefonból, lakásból, személyautóból (még a legrosszabb márkájú keletiből is), és a műszaki fejlődésben reménytelenül elmaradtunk. Javaslatom (de inkább vízióim) lényege, hogy jelentősen ki kell terjeszteni a gazdaság nem-kompetítív (nem versenyző, nem a profitelv alapján működő) szektorait. A második világháború utáni Nyugat-Európában létrejött jóléti állam ide sorolta az oktatást, egészségügyet, szociálpolitikát. Én tovább bővíteném ezt a kört; kiterjeszteném az energetikára, a közlekedésre, az építőiparra, kereskedelemre, mezőgazdaságra. Nem mellesleg – az ökológiai követelményeknek megfelelően – a természettel való „gazdálkodást”, az ember-természet kapcsolatokat is kivonnám a piaci mechanizmus hatása alól azon a ponton túl, amikor az emberi tevékenység már veszélyezteti a természeti környezet megújulását, eltartó képességét.27 De a feldolgozóipart meghagynám a bennünk munkáló rossznak; ott legyen gyilkos verseny, önzés, taposás és profitérdek, sírás és fogaknak csikorgatása.
Bruni és Zamagni alaposabb és mélyebb javaslatokat dolgoztak ki, hogy hogyan építhető fel és használható a piac, mely visszafogadja emberi természetünk jobbik felét, a kölcsönösséget és az önzetlenséget.
Szerintük „a liberális-individualista eszmeáramlat nagy szellemi vonzereje abban rejlik, hogy a személyközi kapcsolatok sokféleségét egy speciális formára redukálja – a szerződésre (másképpen az egyenértékek cseréjére)”.28 A rideg, instrumentalista kapcsolatok azonban alkalmatlanok az ember teljeskörű szükségleteinek kielégítésére, ahol a kapcsolati javak játsszák a főszerepet. „A kapcsolati javakat azonban nem lehet a magánjavak előállítására vonatkozó szabályok szerint létrehozni”; „olyan módon sem történhet az előállításuk, mint ahogyan az állam törekszik a közjavak előállítására”.29
A piac átalakítása során az egyenértékek cseréjéből (amikor a tranzakció csak akkor jön létre, ha mindkét fél „teljesít”) át kell lépnünk a kölcsönösségbe. Ekkor az ügylet az esetben is megvalósul, ha a másik fél tudjuk, hogy pillanatnyilag nem képes teljesíteni, de szándékában áll, vagy pedig szivességünket harmadik személynek viszonozza. Ez egyben a gazdaság humanizálásának az útja. A munkanélküliség például jelentősen mérséklődne, ha megszüntetnénk a munka és a munkahely közötti intézményi korlátokat, s ezáltal kielégíthető lenne a gondozási szolgáltatás és a házimunka iránti kereslet. Az új gyakorlat és megvalósítás hordozói a civil társadalmi és non-profit szervezetek, szövetkezetek, a szegények bankjai és hasonlóak.
Az én fenti javaslataim a piaci önzést a piac működési körének szűkítésével szeretnék kiküszöbölni. Bruni és Zamagni viszont magát a piacot akarják átalakítani e célból. Nem fogadják el azt a ma élő konszenzust, hogy a piac az egyéni érdekek realizálásának színtere, az állami szektor pedig a közjóé és kiküszöböli a piaci csorbulásokat. Elképzeléseik lényege három pontban foglalható össze: (1) A piac „olyan intézménnyé válhat, amely nemcsak a gazdagság hatékony előállítására képes, hanem annak bizonyos méltányossági szabályok szerinti újraelosztására is.” (2) „Lehetővé kell tenni, hogy a piac olyan hellyé váljon, ahol az olyan gazdasági szereplők, amelyek célja nem a haszonszerzés, de mindazonáltal képesek értéket létrehozni, szintén működhessenek önállóan.” (3) „Lehetővé kell tenni, hogy a piac olyan hely legyen, ahol a fogyasztó olyan állampolgár, akinek nemcsak a végtermék (áru vagy szolgáltatás) minőségével kapcsolatban vannak jogai, hanem annak gyártási folyamata minőségével kapcsolatban is.”30 Nyomatékkal jegyzik meg, hogy „a gazdasági teret a piacon belül, nem mellette vagy azon kívül, kell megerősíteniük azoknak a szereplőknek, akiknek a gazdasági cselekedeteit a kölcsönösség elve ösztönzi”.31
A gazdaságban jelen kell lennie mind a verseny, mind a kultúra elemeinek. Az angol ipari forradalom óta a kultúra folyamatosan teret veszít a versennyel szemben. J.S. Mill szerint „ez az a két szereplő, amely meghatározza a piacot”.32 „… miközben a hagyományos társadalmak lehetővé tették, hogy a kultúra legyen az erősebb szereplő, addig a modern társadalmak a versenyt részesítik előnyben. Ez azért van így, mert a versenyző erők idővel fokozatosan kikezdik a gazdasági tevékenységek azon területeit, amelyek társadalmi konvenciókon és normákon alapulnak.”33 Bár ez a szempont a könyvben explicite nem szerepel, de ennek a koncepciónak igen fontos tartalma van a tekintetben, hogy a piac a gazdasági hatékonyság hordozója, tehát a piac megőrzendő és átalakítandó, nem pedig legyőzendő és kiiktatandó intézmény.
A ’70-es évek végén a jóléti állam válságba került, és azóta a jóléti szektor visszaszorulóban van. A globalizáció pedig előnyt adott a jóléti szektort jórészt vagy teljesen nélkülöző feltörekvő országoknak, s így Nyugat-Európa még tovább kénytelen szűkíteni a jóléti gondoskodást, hiszen a társadalombiztosítással nem rendelkező, munkanélküli segélyt nem fizető országok vállalataival szemben kell helyt állnia a világpiacon. A globális verseny és a pénzkapitalizmus minden kívánatos kezdeményezést megfojtana. Ezek visszafejlesztése nélkül nem képzelhető el az erkölcsi alapú gazdasági koordináció megerősödése. Ezért az új, spirituális-kooperatív gazdaságot védeni kellene a világpiactól. A teljes elzárkózás ugyanakkor nem lehet megoldás, hiszen a kereskedelem, az együttműködés kölcsönös előnyeiről nem mondhatunk le.
Egyébként ez a gondolat nem új, időről-időre felmerül, hogy az észak-atlanti térségnek védekeznie kellene Kína és a feltörekvők versenyétől, hiszen előnyeik a szociálpolitika hiányán és a természet brutális kifosztásán alapulnak; - mint ahogy annak idején a ma fejlettek is elkövették ugyanezen bűnöket – teszem én hozzá. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a globalizáció az elmúlt két évtizedben több száz millió embernek adott munkát és megélhetést és hatására lényegesen csökkentek a fejlett és a feltörekvő országok közötti jövedelem-különbségek.34
A mai közgazdaságtan legrosszabb emberi tulajdonságainkra, az önzésre és mások kihasználására épít. De ahhoz, hogy alapvető gazdasági problémáink megoldódjanak, olyan piacra és gazdasági rendszerre lenne szükségünk, ahol az együttműködés és az erkölcs uralkodik. Az emberi természetnek a csoportszelekció során kialakult együttműködés is része, tehát antropológiailag adottak a feltételek az erkölcsös piac kialakításához. Akár genetikailag, akár kulturálisan van bennünk elegendő jóság ahhoz, hogy a XXI. század közgazdaságtanát arra alapozzuk.
Az ókorban (Arisztotelész etikája) és a középkorban (keresztény erkölcs, Aquinói Szent Tamás tanai) az erkölcs óhatatlanul részét képezte a gazdaságnak, a gazdaságtudomány az erkölcsfilozófián belül helyezkedett el. Szép, mintaszerű megvalósulása volt ennek az itáliai reneszánsz idején az a civil gazdaság, ahol piacot a kölcsönösség és az együttműködés jellemezte. E hosszú történelmi folyamatnak az angol-skót felvilágosodás vetett véget: a piacot megfosztotta az erkölcstől és a közgazdaságtant érzelemmentes és eszközszerű kapcsolatokká redukálta.
Mindazok a már ma is létező gazdálkodási formák (szövetkezetek, non profit szervezetek), amelyek célja nem a profit maximálása, alkalmasak az erényes piac visszaállítására. De nem szabad elfelednünk, hogy a szocialista gazdasági rendszerek az önérdek és az önzés kiiktatásával milyen súlyos defektusoktól szenvedtek: hiánygazdaság, alacsony gazdasági hatékonyság, lemaradás a műszaki fejlődésben. Ezért ha fő törekvésünk arra irányul is, hogy a profit ne cél, hanem eszköz legyen, s a gazdaság nagyobb részét az együttműködés logikája vezérelje, meg kell hagyni a gazdaságban egy olyan szegmenset (mondjuk a feldolgozóipart), ahol szabad teret adunk az önzésnek és gátlástalan versenynek. Szándékaink megvalósítását azonban erősen korlátozza a liberalizált világgazdaság és világkereskedelem, amely minden ilyen törekvést megfojtana. Ezért az új kezdeményezéseket védeni kell a globális versenytől.
 Bruni és Zamagni olasz szerzők viszont nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy a változásoknak a piacon belül, nem pedig a piac visszaszorításával kell megvalósulniuk. Ez még fokozottabb erkölcsi nemesedést követel meg. Ahogy azt Gandhi fogalmazta meg igen találóan: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban”.
Felhasznált irodalom
Arisztotelész: Politika. M. Tud. Társ. Ny., 1923.
Baritz Sarolta: Háromdimenziós gazdaság. Alternatív gazdasági modell erényetikai paradigmában. BCE doktori disszertáció, 2011.
Bruni, Luigino – Stefano Zamagni: Civil gazdaság. L’Harmattan, 2013.
Clark, Samuel és mások: Brit moralisták a XVIII. században. Gondolat, 1977.
Csányi Vilmos: Az emberi természet. Vince Kiadó, 1999.
Dawkins, Richard: Az önző gén. Kossuth, 2011.
Dugatkin, Lee Alan: Inclusive Fitness Theory from Darwin to Hamilton. Genetics, July 2007, web.
Kiss Károly: A közgazdaságtan esendősége és mihaszna válság idején. http://kisskaroly.freeweb.hu/gazdasagelmelet.php
Kiss Károly: A feltörekvők nagy korszaka. http://kisskaroly.x3.hu/vilgazd.php
Kocsis Tamás: A materializmustól a teljes emberig - A fogyasztás önkéntes csökkentéséről a nyugati társadalmakban. Kovász 2001/3-4.
Kornai János: A hiány. KJK 1982.
Lorenz, Konrad: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. web.
Mandeville, Bernard: A méhek meséje. Helikon 2004.
Pesthy Gábor: Kétszáz évvel Darwin után még mindig rejtély a csoportszelekció. Origo, 2008. 12. 10, web.
Walter G. Moss: Is Consumer Capitalism Outdated?
http://www.laprogressive.com/is-consumer-capitalism-outdated/
Sedlacek, Tomas: A jó és a rossz közgazdaságtana. HVG könyvek, 2012.
Smith, Adam: Nemzetek gazdagsága, ………. Akadémiai, 1959.
Varga Csaba: A spirituális gazdaság ideái és gyakorlati példái. Kézirat, 2012.
Vass Csaba: Szeretetgazdaság. Előadás a Filozófuskör 2014. ápr. 11-i vitaestjén.
Wilson, Edward O.: Die soziale Eroberung der Erde – Eine biologische Geschichte des Menschen. C. H. Beck, München, 2012.
Zsolnai László: Ökológia, gazdaság, etika. Helikon, 2001.
Jegyzetek
1 Az e tanulmány magjául, előzeteséül szolgáló előadás elhangzott a Varga Csaba által 2013. április 27-én rendezett „2100” nevű jövőkutatási konferencián.
2 Lásd erről: A közgazdaságtan esendősége – és mihaszna válság idején c. tanulmányomat: http://kisskaroly.freeweb.hu/gazdasagelmelet.php
3 http://kisskaroly.x3.hu/gazdasagelmelet/valsag-es-gazdasagelmelet-teljes.pdf, 43. old.
4 Lásd Kornai: A hiány.
5 Smith: Az erkölcsi érzelmek elmélete…. Megjelent a Samuel Clark és mások: Brit moralisták a XVIII. században c. kötetben, 423. old.
6 Ez az a bizonyos szakasz, amikor azt fejtegeti, hogy a mészáros, a sörfőző vagy a pék nem a mi megelégedésünk kedvéért szolgál ki minket, hanem mert saját önző érdekük ezt kívánja. Egész életművében pedig összesen háromszor említi a láthatatlan kezet; Sedlacek, 263. old.
7 Mint a legtöbb szellemi áramlat, Mandeville nézetei sem előzmény nélküliek. Hobbes angol filozófus a Mandeville-t megelőző században az európai liberalizmus, az egyén jogainak hirdetőjeként meghonosította az önérdek fogalmát (mindenki harca mindenki ellen; homo homini lupus – ember embernek farkasa). Még jó száz évvel visszalépve pedig Macchiavellivel találkozunk.
8 Sedlácek, 267. old.
9 Lásd A civilizált emberiség nyolc halálos bűnében a VI. fejezetet (Genetikai összeomlás).
10 Lásd erről Pesthy Gábor cikkét. A kérdés bonyolult, megkülönböztethető többszintű szelekció, csoportszelekció és rokonszelekció. Hamilton egyébként arról is nevezetes, hogy szerinte a gének nem csak másolás során kialakult véletlen hiba, azaz mutáció útján változhatnak, hanem az életünk során ért különböző hatások eredményeképpen is.
11 A dolog rendkívüli bonyolultságára utal, hogy miközben Dawkins egyedül az önzést tartja a szelekció hajtóerejének, „önző” génjei csak akkor sikeresek, ha képesek megfelelően kooperálni a többi génnel; ő maga is paradoxonról beszél. Lásd: Richard Dawkins: Az önző gén, 3. fejezet. Kossuth, 2011. A genetika legújabb felismerése szerint pedig hiába sikerült feltérképezni a humán genomot, illúziónak bizonyult a feltételezés, hogy egyes tulajdonságok egyes génekhez köthetők; az élő szervezet funkciói és jellemzői sok gén közös működésének tulajdoníthatók.
12 Sőt, Kropotkin herceg, a híres anarchista pl. az önzetlenséget és a kooperációt tartotta az emberi természet legfontosabb jellegzetességének. (Hivatkozik rá Vass Csaba – a Filozófuskör 2014. április 11-i előadásán, vagy Lee Alan Dugatkin a Genetics-ben.)
13 Arisztotelész, Politika, 10. old.
14 Ez két fiatal kollégám, Baritz Sarolta és Kocsis Tamás érdeme.
15 Bruni-Zamagni, 41. old.
16 Bruni-Zamagni 66. old.
17 Ezt a pontot Bruni-Zamagni könyvének V. fejezete alapján fejtem ki.
18 Én itt most a skót-angol felvilágosodás képviselőit kárhoztatom. De egy szélesebb, történelmi megközelítésben valójában Descartes-ot kellene hibáztatnunk, hiszen ő a modern tudományok atyja, az ember matematikai-mechanikus redukciója hozzá vezethető vissza.
19 Bruni-Zamagni, 83. old.
20 A hasznosság bevezetését a közgazdaságtanba Bentham és J. S. Mill nevéhez szokták kötni. Millt azonban menti az, hogy ő a közösségi hasznosságot az egyéni elé állította.
21 Bruni-Zamagni, 87. old.
22 Lásd erről Bruni-Zamagni 84. old.
23 A homo oeconomicus értelmileg Descartes-nak tulajdonítható, de konkrétan először J. S. Mill határozta meg a fogalmat. (Lásd: Sedlácek, 39. old.)
24 Bruni – Zamagni, 89. old.
25 Bruni-Zamagni, 94. old.
26 Walter G. Moss: Is Consumer Capitalism Outdated?
http://www.laprogressive.com/is-consumer-capitalism-outdated/
27 Ez az, amit „fenntarthatóságnak” nevezünk, nem az a sok fecsegés, szócséplés, ami az ökológiai fenntarthatóság örvén elhangzik.
28 Bruni-Zamagni, 19. old.
29 Bruni-Zamagni, 125. old.
30 Bruni-Zamagni, 125-126. old.
31 Bruni és Zamagni, 126. old.
32 Bruni – Zamagni, 100. old.
33 Uott.
34 Lásd erről „A feltörekvők nagy korszaka” című írásomat: http://kisskaroly.x3.hu/vilgazd.php
|
