Payday Loans

Keresés

1956 - egy kislány szemével PDF Nyomtatás E-mail
1956 - Magyar Októberi Forradalom/Szabadságharc


1956

1956-ról egy nyolcéves kislány szemével
Dátum: 2006. október 11. szerda, 10:19
Téma: Mindennapok





"Ma már tudom, hogy nagyon sokan gyászolták szeretteiket. Sok család szétszakadt, mert valaki közülük elhagyta az országot. A házak falában még hosszú ideig látszottak a golyók ütötte lyukak. Ezeket mára már mind eltüntették."





"Hogy a városban mi történt azt mi gyerekek nem vettük észre, mert a felnőttek előttünk nem beszéltek róla. Talán csak a feszültség növekedése volt észlelhető - mert Ők - a felnőttek átélték a háborút és azért az még nem volt olyan nagyon rég, hiszen 1956-ot írtunk."
"A változás abban mutatkozott meg, hogy nem kellett iskolába menni. Egy gyerek - így én is - ennek nagyon örült, hisz egész nap lehetett játszani. A Soroksári, és a Gubacsi út viszonylag közel volt hozzánk, és akkor még tele volt gyárakkal, üzemekkel. (Ha jól tudom itt működött, az un. „Lámpa gyár”, amiről mindenki tudta, hogy fegyvereket gyártanak.)

Amikor közelebb értek az események az ágyúzások hangját már hallottuk is, és a lakás ablakainak üvegei kitörtek."

"A legnagyobb gondot akkor az élelmiszerek - elsősorban a kenyér - beszerzése jelentette. Kenyérért órákat kellett sorban állni a péknél, és nem volt biztos, hogy kapott mindenki. Apámnak műlába volt, mert a háborúban egyik lábát térdtől elveszítette. A kenyér fontos élelem volt ott, ahol annyi az éhes száj. Ő, aki igen büszke ember volt, lecsatolta a műlábat és mankóval ment kenyérért a pékhez. Hozott is haza finom, illatos, friss kenyeret. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy rá tudták Őt beszélni arra, hogy némi előnyt kovácsoljon hátrányából."


"Az élelem beszerzése az asszonyokra hárult és ők - a három nővér - be-bementek a városba és mindig aggódva várták őket haza. Mi gyerekek inkább kíváncsian, mert hogy esetleg veszélyben lehetnek nem tudtuk, és „mit hoztál?” volt az első szavunk, amikor megérkeztek. Hoztak is mindig valamit, amit éppen kaptak: rózsaszínű „bundabugyit”, konzervet, mikor mit. Ahogy elmondták: teherautókról osztották az embereknek ezeket a dolgokat."


"Azokban a napokban olyan élelmiszerhez is hozzájutottunk, amihez azelőtt soha. A Vöröskereszt-től kaptunk csomagokat és azokban volt többek között margarin - előtte még soha nem ettem -, sűrített tej, konzervek, ezek nekünk akkor bizony újdonságok voltak. Apám munkahelyéről is hoztak nekünk lisztet, konzervezeket, szóval ennivalóval el voltunk látva.

Akkor is voltak élelmesebb, és kevésbé élelmes emberek. Mi a kevésbé élelmesek - azt is mondhatnám, a bután becsületesek - közé tartoztunk. Akkoriban épült nem messze tőlünk egy lakótelep. Még félkész állapotban volt, de sokan akkor foglaltak maguknak lakást. Nekünk nem volt saját lakásunk és
Anyám hiába kérlelte Aput, hogy menjünk mi is, és foglaljunk egy lakást magunknak, mert bárhogy is lesz bennünket nem fognak onnan kitenni. Apám nem volt hajlandó erre. Ő ezt egyfajta lopásnak érezte, és becsületessége nem engedte, hogy elvegye azt, ami nem az övé. Hiába mondta Anyám, hogy más is megteszi - Apám hajthatatlan maradt. (Az akkor önkényesen beköltözőket nem lakoltatták ki az elfoglalt lakásokból.) Így mi maradtunk, és saját lakásunk csak akkor lett, amikor Nagyitól Anyám örökölte a házat a testvérei jóvoltából."
...

"Amikor már vége felé közeledtek az események a nagy grundra teherautókon érkeztek a magyar katonák, forradalmárok, és egy kis pihenő után mentek is tovább. Az emberek szaladtak és vittek nekik, amit tudtak - ennivalót, meleg ruhát."

"Nem sokkal ezután egy nap, amikor már leverték a forradalmat, orosz harckocsik jöttek az utcába. Nekünk gyerekeknek ez nagyon érdekes volt, mert addig se harckocsit, se orosz katonát nem láttunk, de nem engedtek ki bennünket az utcára, hogy megnézzük.
Az orosz katonák fegyverrel a kezükben házról-házra jártak. Bejöttek az udvarra, „puska”, „puska” - mondogatták, fegyvereket kerestek. Körbejártak a lakásban, benéztek a fáskamrába. Fegyvert természetesen nem találtak nálunk, és amikor mentek kifelé nekünk gyerekeknek adtak egy-egy szelet csokoládét."

"Az élet lassan újraindult és ugyan úgy folyt, mint régen. Ismét iskolába jártam - egy rövid ideig volt hittan oktatás is, de nagyon hamar megszüntették. A mi családunk szerencsés volt, mert a forradalomnak nem esett senki áldozatul, és nem távozott senki külföldre."


"Ma már tudom, hogy nagyon sokan gyászolták szeretteiket. Sok család szétszakadt, mert valaki közülük elhagyta az országot. A házak falában még hosszú ideig látszottak a golyók ütötte lyukak. Ezeket mára már eltüntették."


"Eltelt 50 év, de sok embernek a lelkén ejtett sebek a mai napig se gyógyultak be - talán soha nem is fognak..."


Vera