Payday Loans

Keresés

A népi hitvilág - tündérek PDF Nyomtatás E-mail
Magyar "pogány" ősvallás - Magyar népi hiedelmek/kereszténység

Képtalálat a következőre: „magyar tündérek”

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON

népi hitvilág

a magyar parasztság hagyományos tudásanyagának → hiedelemként minősíthető része. Mint ilyen nem külön „babonás” világképként és gyakorlatként, hanem a köznapi tudattal, ill. a „népi tudással” (→ természetismeret) és a vallásos világképpel és gyakorlattal (→ népi vallásosság) szoros összefüggésben működött. Megnyilvánulási formái: hit, cselekmény (→ mágikus eljárás), ill. az ezeket részben tükröző, részben más aspektusba helyező szájhagyományozott formák: egyszerű közlés; a tényleges hitet és gyakorlatot kifejező élményelbeszélőmemorat; a népi hitvilág tényeit szövegösszefüggésekbe ágyazó, elsősorban szövegként hagyományozódó, és így az adott hely és időpont népi hitvilágát nem feltétlenül pontosan tükröző → hiedelemmonda. Sok hiedelem fogalmazódik meg szabályok (→ előírás, → tilalom) formájában; ezeknek komoly pedagógiai, ill. a hiedelmeket hagyományozó-fenntartó funkciója volt. – A népi hitvilág tematikusan felöleli az emberi életet (→ szülés, → halál, → szerelmi varázslás, → házasságkötés hiedelmei); az ember környezetét, használati tárgyait, mindennapi életét, a hagyományos paraszti termelés, fogyasztás és egyéb tevékenységek minden ágát (→ takarítás, → tisztálkodás, → mosás, →tűzgyújtás, → táplálkozás, → halászat, → vadászat, → földművelés, → állattenyésztés stb. hiedelmei); a természeti világot (→ eső, → szél, → szivárvány, → fák, → füvek, → ásványok, → béka, → kígyó, → fecske stb.); a világmindenségre vonatkozó hagyományos elképzeléseket (→ nap, → hold, → égitestek fogyatkozása, → világfa, → csillagmondák stb.); a → lélekre és a → túlvilágra vonatkozó, a keresztény egyházak tanaival csak részben egyező, részben sajátos, archaikus mozzanatokat is tartalmazó elképzeléseket. A mindennapi élet, termelés, házimunkák hiedelmeinek többsége e tevékenységeket alkalomszerűen kísérő mágikus eljárás. A mágikus eljárásokat önállóan leginkább váratlan szükséghelyzetekben alkalmazták (pl. → népi gyógyászat, → vihar elhárítása, → tűzvész stb.); ill. a mindennapi élet olyan területein, amelyek befolyásolására racionális eszközöket nem ismertek (pl. → szerelmi varázslás vagy pl. a rosszul tejelő tehénnel kapcsolatos praktikák: → tej). – Sok mindennapi eszköz, még gyakrabban a természeti környezet tárgyai voltak → mágikus tárgyként használatosak. – A hagyományos alkalmakhoz (→ nevezetes időpontok) kapcsolódó hiedelmek egy része ünnepi szokások sztereotip részeként vagy akár önállóan egy-egy jeles naphoz kapcsolódó, cél nélküli, értelmét vesztett gesztus, más része azonban olyan alkalmakhoz, ill. helyszínekhez kötődik, amelyek mindig újra aktualizálták a hozzájuk fűződő hiedelmeket, így komoly fenntartó szerepük volt (pl. →keresztút, → éjszaka, → Szent György napja, → Luca napja stb.). – A népi hitvilág leggazdagabb, mai napig – legalábbis a szájhagyományozott hiedelemmondákban – legelevenebben élő területe a hiedelmek hagyományos alakjaihoz kötődik. Ezek egy része a paraszti mindennapi életben fontos funkciót betöltő személy volt (pl. → gyógyító, → bába, → halottlátó), akinek veszélyes, „kétarcú” tevékenysége szinte vonzotta magához a „természetfeletti” képességekre vonatkozó hiedelmeket. Más lények inkább hiedelemmondai alakok, így esetleges valóságos múltbeli tevékenységükről kevesebbet tudunk, a hozzájuk fűződő hagyományok azonban igen régi – egyes feltevések szerint honfoglalás előtti – hagyományokat őriznek (→ táltos, → garabonciás, → tudós kocsis). A leggazdagabb, mai napig igen eleven hagyományanyag a → boszorkányhoz fűződik, aki egy élő, esetleg gyógyítóként, tudósként tevékenykedő személy és egy valamikori természetfeletti lény vonásait egyesíti, negatív célú, rontó tevékenységgel felruházva. A → rontás, ill. az általános, személytelen rossz fogalma e lényektől függetlenül is létezett: általában veszélyhelyzetekben, elhárító-megelőző cselekmények kapcsán. Ezek a rontáselhárító cselekmények a mai napig sokkal szívósabban fennmaradtak, mint a hagyományos rontó személyekbe vetett hit. – Az élő személyekhez fűződő hagyománynál jóval kisebb intenzitása volt az ún. → természetfeletti lényeknek mind a hit, mind a mágikus gyakorlat, mind a szájhagyományozott szöveganyag vonatkozásában. Ezek közül – legalábbis a 20. sz.-ban – legnagyobb szerepe a visszajáró halottaknak volt (→ halott lélek), részben összefonódva a keresztény egyház halál utáni életre vonatkozó tanaival, de részben attól eltérő vonásokat mutatva. Kisebb jelentősége volt a → kísértetnek és a különböző kísértetszerű lényeknek (→ kereszteletlen gyerek, → lidércfény). A → lidércgazdag, több rétű hiedelemköre egy, részben segítőszellemszerű lényhez fűződik. Ettől és az őrzőszellem-szerű házikígyótól eltekintve azonban kevés, heterogén, sok esetben kétes a → szellemekre vonatkozó hagyományanyag (→ bányaszellem, → vízilények, → erdei lények). Még kétesebb (bár a kutatás többször bizonyítani próbálta) az ún. → vegetációs démonok valamikori megléte. A néphit → ördöge részben azonos a keresztény egyház ördögével, részben a személytelen rontásfogalom megtestesítője, ill. bármiféle negatív indulatú, tevékenységű hiedelemalak másodlagos helyettesítője lehet. – A 20. sz.-i magyar népi hitvilág meglehetősen egységes a nyelvterület egészén. Általában azt mondhatjuk – Európa egészére nézve is –, hogy több a hasonlóság, mint a különbség, helyi sajátság, elsősorban a mágia mindenhol egyező alapelveinek és egyszerű gesztusainak köszönhetően. A mágia eszközanyaga változóbb, de még e téren is fellelhetők az ókortól változatlan céllal és módon használt nyersanyagok, tárgyak. Az összetettebb rítusok nemcsak céljukat tekintve, hanem területileg is specializáltabbak. A sok tekintetben egységes vagy hasonló – gyakran másodlagosan egységesedett, kontaminálódott – hiedelemalakok is gyakran őriznek régi, helyi, egy-egy etnikumhoz köthető vonásokat (pl. az illető nép „ősvallásának” maradványait); ill. egyes hiedelemalakok olykor egy-egy etnikum sajátjának látszanak (pl. a magyar → Boldogasszonytáltos). – A magyar népi hitvilág múltjára nézve legkorábbi írott adatok Szent István és László dekrétumai, a krónikák utalásai, a 15–16. sz.-tól csíziók, prédikációk, hitvita-iratok utalásai, egyházi előírások és tiltások, és egyre nagyobb számban különböző babonaellenes megnyilatkozások. A nyomtatásban közzétett feljegyzések közül gazdag anyagával kiemelkedik Bornemisza Péter Ördögi kisirtetekről írott könyve (1578). – A 16–18. sz.-ra nézve leggazdagabb adatanyagot a → boszorkányperek jegyzőkönyvei szolgáltatják. Az eleinte gyér, majd egyre nagyobb számú múltbeli adatok már a magyar népi hitvilág lényegében mai, legfőbb vonásaiban európai képét mutatják. A magyar népi hitvilág egyedi vonásai sokkal inkább az egyes elemek összekapcsolódásának mikéntjében, mint meglétükben vagy hiányukban nyilvánulnak meg. Európa nagy tájai az egység mellett sok lényeges különbséget mutatnak, és a magyar nyelvterület sok esetben határnak látszik Közép- és K–DK-Európa között. A különbségek létrejöttében is és az itt húzódó határvonalban is szerepe lehet az antik kultúra D-Európában minden bizonnyal intenzívebb és tartósabb hatásának, a bizánci kultúrhatások DK-európai intenzitásának, valamint vallási különbségeknek egyaránt. – A magyar népi hitvilág mai értelemben vett gyűjtése a múlt században indult meg, kutatása pedig a magyar ősvallás kutatásával, ill. egy feltételezett magyar mitológia rekonstruálásának kísérletével (→ folklorisztika, → ősvallás). E kezdetek legnagyobb szabású eredménye Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája volt (1854), amely gazdag adatanyagát és első elemző összefoglalását szolgáltatja a korabeli népi hitvilágnak. A népi hitvilág 20. sz.-i kutatása részint az ősvallási, „keleti” elemek kutatásának vonalán haladt tovább, így Sebestyén Gyula, Munkácsi Bernát, Solymossy Sándor munkásságában. Solymossy írta A magyarság néprajza néphittel foglalkozó fejezetét – szintén az őstörténeti vonatkozásokra sarkítva a problémákat. Elsősorban ezen a vonalon haladt tovább a legújabb időkben Diószegi Vilmos munkássága is, aki a magyar táltost hozta kapcsolatba a magyarság valamikori sámánhitével, összehasonlító módszerével kiszűrve a recens néphit e körbe kapcsolható egyéb vonásait is, ill. megpróbálva rekonstruálni a honfoglalás előtti magyar „világképet”. Az egész magyar népi hitvilágot összefoglaló munkát vázlatosan Róheim Géza írt, anyagát összehasonlítva az eredet szempontjából elsősorban számításba vett „szomszéd népek” anyagával, nem zárva ki bizonyos „általános emberi” vonásokat sem (elsősorban a halottkultusz, ill. a halálra vonatkozó hiedelmek vonatkozásában), és bizonyos ősvallási elemek fennmaradását sem (elsősorban a táltoshit vonatkozásában). Mindezekkel párhuzamosan folyt az anyaggyűjtő-feltáró munka is. Ebben kiemelkedett Kálmány Lajos századeleji munkássága, aki nagy munkával tárta fel egy szűkebb terület anyagát. Jelentős anyaggyűjtő munkát végzett Gönczi Ferenc, Berze Nagy János, Luby Margit. A század elején Komáromy Andor, legújabban pedig Schram Ferenc gyűjtötte össze a levéltárak nem sejtett gazdaságú boszorkányper-anyagát. Az anyag rendező feltárásában kiemelkedett Szendrey Zsigmond, majd Szendrey Ákos, akik minden addig közzétett hiedelemadatot összegyűjtöttek és tematikusan rendeztek. A népi hitvilág sok résztémájából tettek közzé anyagbemutató összefoglalásokat, ill. egy kéziratban maradt babonalexikont is összeállítottak. A 30-as évektől Bálint Sándor a vallási életet, egyházi szokásokat, Dömötör Tekla, majd Ujváry Zoltán a népszokásokat, népi színjátszást kutatván jelentős eredményeket értek el e témák és a népi hitvilág határterületeinek vizsgálatában. Dömötör Tekla és tanítványai egy hiedelemmonda-katalógus alapjait is lerakták, Erdélyi Zsuzsanna pedig apokrif egyházi szövegek felől közelíti meg a népi hitvilág bizonyos problémáit. – A → népi gyógyászat kutatásának fellendülése elsősorban a téma iránt érdeklődő orvosoknak köszönhető (Temesváry Rezső, Vajkai Aurél, Berde Károly stb.). Diószegi Vilmos ilyen irányú célkitűzései ugyanúgy, mint a magyar népi hitvilág egészével kapcsolatos anyaggyűjtő-rendező és feldolgozó tervei korai halála miatt csak részben valósulhattak meg. A legújabb kutatást elsősorban új, ill. a magyar népi hitvilág kutatásában eddig nem alkalmazott rendező és elemző módszerek kipróbálása jellemzi (pl. Hoppál Mihály strukturalista, ill. szemiotikai indíttatású kísérletei). – Irod. Munkácsi Bernát: Adalékok a magyar halotti szokások pogány hagyományaihoz (Ethn., 1896); Sebestyén Gyula: A magyar varázsdob (Ethn., 1900); Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára (Bp., 1910); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914);Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Luby Margit: Bábalelte babona (Bp., 1936); Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937); Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Ethn., 1940); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (I–III., Pécs, 1940); Solymossy Sándor: Hitvilág (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága (Bp., 1967); Hoppál Mihály: A magyar lidérc-hiedelemkör szemantikai modellje (Ethn., 1969); Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és európai folklórban (Műveltség és Hagyomány, 1969); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 (I–II., Bp., 1970); Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1974).

Képtalálat a következőre: „magyar tündérek”


tündér

A magyar → népi hitvilág tündérét kevés, főleg mondai adat képviseli. Az adatok többsége régi, nehezen értelmezhető. Bizonyos, hogy határozottan körvonalazott tündér-képzete a magyar néphitnek a múltban sem volt, a jelenben pedig ismeretlennek mondható; viszont a →boszorkánynak, → szépasszonynak és bizonyos → vízilényeknek vannak a Ny-európai tündéralakok tulajdonságaival rokon vonásai. Adataink jó része helyi monda: így pl. bizonyos felvidéki, erdélyi várromokat tartottak tündérek által lakottaknak, ill. építetteknek; továbbá bizonyos kőalakzatokat kővé vált tündéreknek. Ezenkívül főleg a Balaton partján és a Csallóközben voltak ismertek fürdőző, fésülködő, táncoló, a Duna szigetein mulató, aranyport hullató, aranypatkót elhagyó stb. tündérekről szóló helyi hagyományok. (→ még: tündérmese, →Rapsonné vára) – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Pais Dezső: Tündér (A magyar ősvallás emlékeiből, Bp., 1975).

Képtalálat a következőre: „magyar tündérek”

tündérmese (fr. conte de fées, ang. fairy tale)

a valódi → népmeséknek az a csoportja, amelyben → tündérek, tündérkirálynő, Tündérország szerepel. Tágabb értelemben így nevezik mindazokat a meséket, amelyek természetfeletti vagy emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező hősök természetfeletti, mitikus jellegű cselekedeteiről szólnak (AaTh 300–749). A csodás szépségű, természetfeletti lények, a tündérek → helyi mondáinkban is szerepelnek (→Firtos és Tartód, Csallóköz eredetmondája), s szépasszonyok néven ismeri őket a népi hitvilág is. A mesék és a mondák tündéreihez kapcsolódó képzetek részben azonosak (→ púpos meg a dúcos, a) elsősorban ott, ahol a néphitben is jelentékeny volt a szerepük (Csallóköz, Székelyföld). A legnépszerűbbek azok a tündérmesék, melyeknek cselekményében a hattyúlányok motívuma (AaTh 400) is szerepel (→Árgirus). Ezek feltehetően görög eredetűek, részben szóbeli úton a Balkánon keresztül, részben írásbeli úton, olasz közvetítéssel kerültek hozzánk. Újabbak azok a tündérmesék, melyek a 17–18. sz.-i francia meseirodalommal kapcsolatosak és részben írói alkotások (Mme D’Aulnoy, Perrault). Ez utóbbiak jórészt többszörösen átköltött formában, gyenge fordításban ponyván terjedtek el nálunk. Mély nyomokat a magyar mesekincsen nem hagytak.

Képtalálat a következőre: „magyar tündérek”