Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kossuth kultusza – post mortem (I.)
Az emberi életminőség/boldogság
2016. szeptember 21. szerda, 08:28

Korunk 2003 December

Képtalálat a következőre: „kossuth kultusz”

Kossuth kultusza – post mortem (I.)


Gyarmati György


Én nem értem a mai Magyarországot,


s a magyarok sem értenek már engem.



Kossuth Lajos



Minden nemzetnek vannak szimbolikus alakjai. Olyanok, akik a szakmunkák valóságközeli portréihoz képest számottevő szimbolikus értéktöbblettel bírnak a történetpolitikai köztudatban és a közérzületben. Kossuth Lajos életútjának állomásait részletesen felidézni aligha szükséges, mivel történelmi személyiségeink közül – a magyar közoktatási rend keretében – róla kap a legtöbb információt minden érettnek nyilvánított magyar állampolgár. Pályaképe a tankönyvekben első királyunk, Szent István biográfiájánál is részletesebb. Párhuzamba állításra az nyújt módot, hogy történelmi személyiségeink közül – a historikusi feltártság mellett – őket övezi a legkiterjedtebb és leggazdagabb kultusz. Noha ennek fogantatása nagyon különböző. Szent István korának ideológiai és politikai megfontolásai révén utólag lett pius, pacificus, christianissimus. Kanonizálásának állam és egyház évezredes szimbiózisa volt a letéteményese. Szekularizálódása e téren leginkább Trianon után tapasztalható, midőn a revízióval feldúsuló histori-zálás „Mária országa” rovására a Szent István-i Birodalom fogalmát helyezte előtérbe. Kis országgá válásunk nyomán lett a nagynemzeti tudat továbbörökítésének egyik alkotóeleme. Kossuth Lajost viszont a kortársi közvélekedés Szent Istvánt is „felülíró” jelzős szerkezetekkel avatta karizmatikus személyiséggé – már életében. Legendáriuma szintén politikai közegtermék, de – Istvánétól eltérően – egyértelműen társadalmi fogantatású, s csak a kultusz virágkora, a dualizmus időszaka után érdemesült „állami” elismerésre.


Kossuth személyiségének sokoldalúsága, politikusi pályájának fordulatokban gazdag kincsesháza, szervezőkészsége, retorikai képességei – melyek a korábbi és későbbi koroknál nagyobb súllyal esnek a latba a közéleti érvényesülésben –, ellenlábasai által is fenntartás nélkül respektált munkabírása kellően közismertek. Szerencsés esetben ezen karakterjegyek egyike avagy másika is elégséges lehetne ahhoz, hogy históriánk – másokkal egyetemben – őt is számon tartsa, emlékét, cselekedeteit tankönyvekben idézve hagyományozzák a későbbi generációkra. De a kiválóság felsorolt elemei együttesen is kevéssé magyarázzák azt a felülreprezentáltságot, glorifikálást, amit Kossuth kivívott magának a történeti köztudatban akár sok más érdemdús kortársához képest, akár a korábbi vagy későbbi idők nagy formátumú alakjaival való összevetésben. Kossuth és kora – a modern nemzet és nemzetállamiság 19. századi fejleményei – együttesen kellettek ahhoz, hogy a hitbéli tradíciókkal viaskodó, egyszerre romantikus és világiasodó közgondolkodás szekularizált szent(ek)et keressen és találjon magának. A hosszú 19. század második felében majdhogynem egyidejűleg – vagy közvetlenül egymást váltva – születnek etnogenezist magyarázó hőseposzok, a polgárosodás-modernizálódás legendái, valamint az irodalmi realizmus első nagy alkotásai. Az utóbbi műfaj produktumai az akadémiai literátorok körében jelentettek paradigmaváltást. Az ekkor útjára induló „tömegkultúra” terjesztésének iskolán kívüli eszközei – a sajtó mellett főként a maga idején nagyon fontos funkciót betöltő ponyvairodalom – elsősorban a romantikus hőskultusz terjesztésével szereztek gyarapodó számú olvasót. A gyorsan népszerűvé váló kalendáriumok mellett ezen olcsó könyvtári opuszok kerültek egyre számosabban a házi tékákba, a Biblia mellé.


Kossuth személyisége és életútpéldája – a sokkomponensű szabadságért való hajlíthatatlan kiállás – bőségesen nyújtott alkalmat arra, hogy a szájhagyományt a fejüket rendszeresebb olvasásra adó „könyves emberek” a köznapi disputákban színezzék tovább. Hírpiac volt ekkoriban az aratás közbeni pihenő, a kukoricafosztás, az arató- és szüreti bálok, a vásárokon köttetett üzlet utáni áldomás, a kovácsműhely (míg új patkó kerül a fakóra), a bognár udvara, a malomalja, de még inkább a vasárnaponkénti „kötelező” kocsmalátogatás. A délelőtti istentisztelet/mise és az ebéd között a magukra adó gazdák körében ez szinte rendeltetésszerű időtöltés volt, már azt megelőzően is, hogy a helyi közélet az ipartestületek, a gazdakörök fórumaival gyarapodott volna.


Ezen túlmenően vált Kossuth a politikai közgondolkodás időről időre reaktivált vonatkoztatási pontjává. Breviáriumát szívesen forgatták, akik úgy vélték, hogy érvelésük súlyát, hitelét gyarapítaná Kossuth megidézése vagy a rá való hivatkozás. A mindenkori kontextustól függött, hogy mikor volt jól hasznosítható „közéleti célszerszám”, s mikor degradálódott a közpolitika ringjében méltatlan kontáreszközzé. A szellemiségét követő gondolatmenetek esetében is előfordult – alább hozunk rá példát –, hogy „történelmi apokrif” keletkezett munkásságának későbbi meghivatkozása során. Kossuth neve, alakja, működése egy szekularizált mitologizálás részeként vált a honszabadság szinonimájává még azon politikai irányzatok önmeghatározásában, illetve programadásaiban is, melyektől távol állt bármifajta posztromantikus vagy éppen biblikus attitűd. A Kossuth-kultusz gazdagságából adódik, hogy legtöbb összetevőjét csupán felsorolásszerűen említjük. A mitologikus allúziókat bőven hordozó kultusz fogantatása, „helyzet szülte” eredete némi empátiával érthető és értelmezhető. Vannak ugyanakkor olyan alkotóelemei is, melyek esetében a legendának tárgyi információk mondanak ellent, vitalitásuk, továbbörökítésük – a hagyomány tisztelete okán? – mégis majdhogynem töretlen. A Kossuth-kultusz másik jellemzője – összekapcsolódva március 15. utóéletével –, hogy éppúgy tetten érhető a mindenkori regnálók által szponzorált-sugallt felfogás, mint a különböző társadalmi-politikai szerveződések ugyancsak változó módon interpretált Kossuth-képe. Mindezek sajátosan vegyülnek egy folklorizálódott hagyományréteggel, illetve már-már önállósult mondakinccsel.


Kossuth megidézésének fentebb említett rétegei, szintjei, „műfajai” már régóta elkülönülnek. A forráskritika elvárásainak eleget tevő historikusi szakma régebben is, manapság is azt sugallja, hogy inkább „első az egyenlők közt” csoportkép lenne kívánatos mind a reformkor, mind az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc történeti rekonstrukciója során. A pártpolitikai utóhasznosítások során, illetve a közgondolkodás populárisabb színterein mégis Kossuth volt és maradt az egyeduralkodó. A jelentőségükben egykor vele (közel) egyenrangúak – ha egyáltalán említésre érdemesülnek – a színpadon áttűnő epizódszereplők maradnak. Kossuth az, kihez egy-egy tárgyiasult kultuszelem (festmény, szobor) révén további „önálló” történetek – időnként legendák is – kapcsolódnak, miáltal öngerjesztő módon dagad a kultusz holdudvara. Az egyes korszakokban ezen egyidejű vonulatok szemben álltak, versengtek egymással, vagy legalábbis változó mértékben tért el egymástól a hivatalosítani próbált, valamint a társadalmi recepció. Érintkezés, keveredés persze mindenkor észrevehető. Esetenként kultuszelemek patinásodtak a meghivatkozásban relikviává, olyan zavarodottságot teremtve, mint Az arkangyal szárnyatollaBoccaccio novellájában.


Miután a kultusz keletkezésének, vitalitásának jellemzőit kíséreljük meg értelmezni, nem elsődleges vonatkoztatási pontunk az életútját feltáró szaktudományos biográfiák, terjedelmes tanulmányok tényállításaival való szembesítés. Részben azért nem, mert a – zömmel még Kossuth Lajos életében keletkezett – legendárium alkotóelemei más műfajt jelentenek, részben azért tekintünk el tőlük, mert a történettudományi búvárkodások eredményei jórészt utólagos – visszamenőleges – tudástermékek. Aligha lenne ildomos a kultuszt Kossuthon számon kérni, s nem kevésbé szülne visszatetszést, ha a történetkutatás ettől eltérő megállapításait ekvivalenciába kívánnánk hozni a kultusz misztifikációs mozzanataival. A helyzetet bonyolítja persze, hogy Kossuth emigrációs évtizedeiben egyszerre volt tárgya és formálója a reformkor, illetve a forradalom és szabadságharc visszatekintő – akkor jelenkorörténetinek számító – bemutatásának. Ezáltal párhuzamosan, egymástól korántsem elkülönülve folyt egy aktuális megfontolásokkal átszőtt közelmúlt-értelmezés (meta-politikai diskurzus), s terebélyesedett maga a kultusz. Kossuth egyre inkább polemikus viszonyba került egykori eszme- és harcostársaival – sőt esetenként ellenlábas nézeteik és gyakorlati lépéseik szakításba torkolltak –, miközben kultusza töretlen vitalitással követhető nyomon a társasági életnek a közpolitikával érintkező szféráiban is. (Függetlenül attól, hogy Kossuth – és családja – egyre inkább mellőzöttnek, elfeledettnek hitte-tudta magát az emigráció váltakozó színhelyein.) Kossuth „neve” mintegy megkettőződött. Miközben a Habsburg-ellenes nemzetközi politikai kombinációkban töretlen aktivitással ügyködő emigráns exkormányzó mind kevesebb befolyással bírt a bécsi relációjú magyar politikacsinálás mindennapjaira, lankadatlan maradt az „élő legenda” iránti szolidaritás, a belevetített szabadságvágyakozás. A közérzület egy hőseposz halhatatlan főszereplőjévé formálta. Ez teszi Kossuthot egyszerre esendővé és szellemképpé – Helsingör helyett – a Hofburg vagy éppen a budai vár fokán. Nem csupán az kérdés ugyanis, hogy mitől lett Kossuthnak mindenki másnál kiterjedtebb kultusza. Az is ebbe a kérdéskörbe sorolható, hogy mi magyarázza a mitizált Kossuth-kép létrejöttét és fennmaradását az egykorú és későbbi kritikai mozzanatok, divatosan szólva a deheroizáló ellenpontozások ellenére. Ilyenekkel ugyanis pályája majd minden szakaszát illetően találkozhatunk.


Itt van elsőként politikusi pályakezdésének egyik mellékes, de rendre észrevételezett mozzanata. Eszerint a fiatal ügyvéd – miután azzal próbálták lejáratni, hogy kártyaasztal mellett hágott a nyakára árvák gondnokaként kezelt javaknak – úgymond előremenekülésként lépett politikusi pályára. Maga a „sikkasztás” kérdése háromhónapnyi vármegyei vizsgálódás – s eközben valóban nehezen követhető adósság-kiegyenlítések – nyomán érdemi (fegyelmi vagy büntetőjogi) elmarasztalást szükségtelennek találva jutott nyugvópontra. Évszázad múltán, elöregedett, megviselt iratok böngészése közepette kezdett csak derengeni, hogy a tisztakezűségét megkérdőjelező vegzatúrának nem a hűtlen kezelés volt az elsődleges mozgatója. „A kártyázó ügyész tönkreteszi az uradalom jó hírét”, ágált ellene gróf Andrássy Károly, a szóban forgó uradalom gazdája, egyben Zemplén legrangosabb arisztokratája. De úgy tűnik, hogy ez egy másik, nem kevésbé becsületbeli ügynek számító skandalum fedésére szolgált. Hegedüs Lóránt tapintatos előadásban regényesíti meg azt, hogy a nagy jövőnek elébe néző „zempléni dalia” és nevezett gróf hitvese között – elfogott levelezésükből kiderülően – kölcsönösen gyengéd érzelmek voltak szövődőben. Mindezek után gróf Majláth Antal sátoraljaújhelyi főispáni kancelláriáján fundálták ki – a Kossuth pártját fogó Kölcsey Ferenc és a felszarvazástól tartó gróf férj indulattól fűtött éles szópárbaja nyomán – a széptevőt felfelé buktató kompromisszumot. A „távol levő főrendek követeként” küldik a szoknyák környékén is ambiciózus fiatal ügyvédet a pozsonyi diétára. Kérdés azonban, hogy a gáláns kalandnak gátat szabó pillanat döntése kielégítően magyarázza-e Kossuth „országos pályára állását”. Szabad György ennél nyomósabb mozzanatokra helyezi a hangsúlyt: a fiatal Kossuthnak fölösen elég tálentuma volt ahhoz, hogy a reformkor kortársi közegében előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül a politikacsinálók sorába lépjen. Pályájának e szakaszáról fennmaradt iratok, elaborátumok, helyzetjelentések alapján mondható: a korabeli magyar viszonyoknak nem csupán regisztráló nótáriusa volt, hanem kezdettől ambicionálta az abban való tevőleges részvételt. Aligha azért lett belőle az, aki, mert ennek révén próbált eloldalogni valamifajta elszámoltatás elől. Bizonyára frusztrálta az ifjú és ambiciózus Kossuthot, hogy nem csupán a „korosztályában kötelező” léhaságot, hanem az ennél sokkal fontosabb társasági respektust és rangemelkedést is segítő vagyont nélkülöznie kellett. De a tehetősség hiánya szülőföldjéről elkerülve sem szűnt meg. A kortársai zömét felülmúló képességeinek is szerepe lehetett abban, hogy meglehetős gyorsasággal emelkedett a reformkori politikacsinálók első vonalába. Neve, presztízse közéleti valutává, kapcsolati-politikai tőkévé transzformálódott. Támogatottból szövetségessé, jegyzett társvállalkozóvá emelkedett azon, formailag rangosabbak körében is, kik a korabeli magyar közállapotok javítására esküdtek fel.


Az ország polgárosodásáért folyó reformkori küzdelemben jó évtizeden át úgy tartották számon, mint a megújuláspártiak vezérének, Deák Ferencnek a „fegyverhordozóját”. 1847 1848-ba fordulásának hónapjaiban – még a bécsi–pesti forradalmi parázs lángra lobbanása előtt – konfirmáltatott „az eljövendő radikális változások” vezéralakjává. Nem kisebb személyiségek egyengették útját, mint Deák Ferenc, Eötvös József és az a Széchenyi István, kiben a Kossuthtal szembeni (időnként vehemens) ellenérzések váltakoztak kvalitásainak elismerésével. A szembenállást éppúgy táplálták elvi differenciák – mondjuk az agrárius alapú, kontra iparpártolásra koncentráló modernizációt vagy a Bécshez való viszonyt illetően –, mint ahogy taktikai, eszköz- és/vagy módszerbeli eltérések is. De ezen reformkori különbözések nem a liberalizmus híveinek és ellenlábasainak valóban markáns ideológiai törésvonala mentén ragadhatóak meg, mint inkább az azonos oldalon állók „belviszályaként”. Még akkor is, ha Szekfű Gyula a Három nemzedékben hatásosan sminkeli át Széchenyit – eszméit tekintve is – konzervatívnak, s e nézetet napjainkban is igyekeznek különböző műfajokban (publicisztika, lektűr, filmnek készült szappanopera) forgalomban tartani. A közismert kaszinó-affér során sem annyira a mágnásgőg horgadt fel a kisnemesi származékkal szemben. Inkább szólt az akkor még jórészt „közös” reformellenzéki tábor radikális demokrata reprezentánsának, azok szalonképességét őrzendő, kik a kormánnyal is igyekeztek bennfentes kapcsolatot ápolni.1 A politika követendő módozataiban lelhető fel közöttük inkább – s valóban növekvő feszültséget mutató – különbség, de útjaik véglegesen csak a forradalom szabadságharcba kényszerülése nyomán váltak el. Akkor, amikor Széchenyi Döblingbe vonult (1848. szeptember), Kossuth pedig Debrecenbe (1849. január). Történeti visszatekintésben kisebbnek tűnik az ellentét Széchenyi és Kossuth között annál, mint ahogy azt a kortársak megélték, vagy amennyire azt – leginkább – Széchenyi „megszenvedte”. Hosszabb távon nézve a békepárti nyugodt erőt éppúgy szétzilálta az elhúzódó rendszerváltás (1848–1867–1875), mint ahogy Kossuth itthon feltámadt dualizmus kori zászlóvivői, a függetlenségi liberálisok sem koptattak sok bársonyszéket. Deáktól, Andrássytól és a Tiszáktól sok mindent számon kértek idővel, de azt nem, hogy de genere kutyabőrös múltjukkal mit keresnek ők a polgárosodó Magyarország politikai kormányosai között.


1849 januárjában – midőn a kormány Debrecenbe költözött – a cívisváros lajstromkönyvébe Kossuth neve mellé azt jegyezték az útilevél kiállítóját (kiküldőjét) firtató rovatba: „a magyarok Mózese”. A biblikus titulusnál akkor is, később is többet nyomott a latban, hogy néhány hónap múltán itt választották a szabadságért harcoló és függetlenségét deklaráló ország kormányzó-elnökévé. De a „kálvinista Róma” kapuőre – ki aligha a magas iskolákat látogatók közül került ki – fölösen elég respektust növelő hírt hallhatott már ahhoz, hogy a Honvédelmi Bizottmány „első az egyenlők között” elnökéről az Ószövetség rabságból kivezető Mózesére asszociáljon. Sokkal kevésbé transzcendens, de annál figyelmet érdemlőbb egy másik mozzanat. A kormányzó-elnökséggel a  polgárosult kisnemest engedték maguk elé azok a grófok és bárók (is), kik magukat addig örökletes jogon vélték kizárólag kompetensnek az ország kormányzására. Az egyidejű társadalmi támogatásról pedig a kortárs Vargyas Endre imigyen tudósít: „Kossuth neve imádatszerű tisztelet tárgya volt a hazában.”


Kossuth belevitt minket a forradalomba,


azután itt hagyott minket, mikor bajban voltunk.2



Kevesen vitathatták el tőle, hogy a polgári átalakulás egyik kulcsfontosságú előfeltételének, az érdekegyesítésnek ő volt a konstruktőre. Ebben vele egyenrangú érdeme volt Deáknak, s működésüket mintha valamifajta munkamegosztás jellemezné. Nem maradt ő el Kossuth mögött veretes retorikában, de míg Kossuth a politikai tematikák ötletgazdag kifundálásában jeleskedett, Deák a polgári átalakulás rendjét-formáját megszabó korkívánalmak paragrafusokba szerkesztésében remekelt. Leginkább egy különbség volt közöttük: Kossuth vágyta a vezéri szerepet, Deák – ha úgy hozta a sors – elfogadta, elviselte azt, s a napi aprómunkák robotosaként maradt meg respektussal övezett, nagy formátumú „ügyvivőnek”. Kossuth vezetésre elhivatottnak gondolta magát, de őt – némely kortársától és újabb időkben is elő-előbukkanó önjelölt epigonjaitól eltérően – az államférfiúvá válás ennél fontosabb tálentumaival is felruházta a teremtő. Növekvő elismertséggel, ellenlábasai által is respektáltan jut el pályája csúcsára úgy, hogy közben – legalábbis személyes sorsát tekintve – annak egyes szakaszai aligha tekinthetők sikertörténetnek. Az Országgyűlési Tudósítások nyomtatását meggátolják, aTörvényhatósági Tudósítások szerkesztője fogságra vettetik, a Pesti Hírlaptól kimanőverezik, a Védegylet pénzalapjával bizalmasa kereket old. A Hofburg önkényes rendszabályait elvető ellenzéki „egységfront” tető alá hozását célzó fáradozásai még 1848 elején is fiaskóval zárultak. Közben viszont – a kudarcok, vereségek, félreállítások idején – a polgári birtokbírhatás, a jogegyenlőség, az emancipáció, az ipartámogatás, a kötelező örökváltság, a jobbágyfelszabadítás vagy éppen az egyházi szeparáció tárgyában képviselt ideák magvai kicsíráztak és szárba szökkentek. A személyes gáncsoltatások és intézményes meghurcoltatások közepette, mi több, annak ellenére forrták ki magukat az általa (is) képviselt törekvések, s vált Kossuth azzá, akinél – Deák szavait idézve – „alkalmatosabb vezetőt párt nem kívánhat”. Kossuth radikalizmusával együtt is egyre szélesebb körben bírta kortársai bizalmát. Nem megosztásra játszott, hanem a legkülönbözőbb társadalmi rétegeken belül és az egyes rétegekközötti érdekszolidaritás felismertetésén, összhangzásba hozásán és politikai akaratérvényesítésre alkalmas erővé formálásán munkálkodott.


Kossuth küzdelmes „hosszú menetelése” a csúcsra éppúgy rátelepszik a – minden mozgalmassága ellenére is rövid – kormányzó-elnöki ténykedésére, mint az életút második felét kitöltő számkivetettség. Még tovább menve, jórészt az emigráció időszakában született visszaváró legendák szabták újra szinte a teljes Kossuth-képet, mely így mítosz és valóság sajátos ötvözetévé bronzosodott. Kossuth a sorsot rendre kicselezve emelkedett a fiaskók közepette egyre magasabbra, de ezekhez képest is a nagy bukás után mutatta meg magát legmarkánsabban „a történelem csele”. Emigrációba kényszerüléséig is bőven tett annyit Magyarhon modernizációjáért, hogy a nemzet nagyjainak panteonjában mindenkoron előkelő helyet mondhasson magáénak. Mégis nehéz rálelni annak okára, hogy mi motiválta a kiérdemelt respektuson túli nimbuszt. Valóban annyival több érdeme sorolható elő más és ugyancsak eminens státusférfiainkhoz képest, mint amennyivel gazdagabb kultuszának akárcsak műfaji sokszínűsége – a nevéhez kötődően számon tartott kultuszelemekről már nem is beszélve? Elősorolni aligha lehet, inkább csak formaváltozatainak típusait kíséreljük meg sorra venni.

 

Képtalálat a következőre: „kossuth kultusz”

 

 


Az államiságot szimbolizálni hivatott – rendszerfüggő rapszodikussággal használt – Kossuth-címer, Kossuth-bankó, majd később is többfajta pénz, kötvény őrzi nevét és arcvonásait, színdarabot, szimfóniát írtak róla-hozzá, híd, nyomda, kiadó, különböző szintű iskolák garmadája viseli nevét. A későbbiekben a mindmáig legtöbbek által hallgatott rádióadó, az ország legrangosabb értelmiségi klubja és a legpatinásabb, állam által adományozott hazai díj kötődik hozzá. Itthon és az óceánon túl is település névadója lett (Kossuthfalva). Az emlékőrzés hierarchikus skálájának hivatalosított csúcspontja, hogy érdemei előtt külön törvényben tisztelegtek, ugyanennek ellenpontja a róla elnevezett cigaretta köznapibb és elitebb (Ezüst Kossuth) változata. A tevőleges és a szimbolikus politika sajátos egyvelegét példázza, hogy a dualizmus időszakában több város hívta meg: vállalja el területük országgyűlési képviselőségét. Kossuth ezeket rendre visszautasította. A legközismertebbet – a váci választóinak írt megokolását – idézve: „én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével és önállóságával incompatibilisnek hiszem.” Ismételt honatyává válásával az általa intranzigens módon kárhoztatott deáki művet, az 1867. évi kiegyezést fogadta volna el. Nem is szólva arról, hogy a republikánus meggyőződésű exkormányzó alattvalóként kényszerült volna az immár legitim király, Ferenc József elé járulni. Midőn az ún. „honossági törvény” miatt elvesztette állampolgárságát – saját fogalmazásában „kitagadott pária” lészen –, a székesfővároson kívül további harminc civitás fogadta díszpolgárává. Így állt elő az a több mint frivol helyzet, hogy az in effigie (távollétében, 1851. szeptember) felakasztatott egykori kormányzó-elnök és az akasztató Haynau táborszernagy egyaránt (Buda)Pest díszpolgára volt…


Már a szélesebb társadalmi kultusz irányába mutat az alakját itthon és külföldön őrző szobrok száma, melyek közül az egész alakosak is száznál többre rúgnak, s zömük – különösen a kezdeti időkben – részben vagy egészben közadakozásból állíttatott. Alig volt város az országban, ahol halálhírét véve (1894. március) ne tartottak volna rendkívüli képviselőtestületi ülést emlékére, s többnyire ekkor indult el a gyűjtés is szoborállítás céljából. Viseletben ismert a Kossuth-kalap, a Kossuth-szakáll, egy időben futottak útjainkon Kossuth-hintók, s a kulináris élvezetek közé sorolódott a Kossuth-rostélyos, valamint a Kossuth-kifli. De feltűnnek arcvonásai pásztorbotok boldogabbik végén éppúgy, mint ahogy hagyományos (faszenes) vasalók zárgombján vagy éppen mívesebb bicskák oldallapján is. (Vele átellenben legtöbbször Petőfi portréja látható.) A századelőn létezett külön Kossuth-múzeum, melynek gyűjteménye fokozatosan hagyományozódott a parlamentre, a Nemzeti Múzeumra, illetve került levéltárakba.


Mindezek zömmel különböző korszakok különböző – egymással időnként köszönőviszonyban sem lévő – rezsimjeinek a hagyatékai. A tisztelgés populáris formaváltozataihoz sorolhatók azok a fél évszázadon át dívó sokszorosított olajnyomatok, litográfiák, melyeknek számát felbecsülni is alig lehet. Generációm vagy a nálunk is több telet számlálók közül még sokaknak lehet saját emléke, hogy a nagy- vagy dédszülők tisztaszobájában ott függött a Kossuth-portré: hol aKrisztus az olajfák hegyén társaságában – közöttük a házi oltár keresztje –, hol meg egy fedél alatt őcsászári és királyi felsége, Ferenc József képmásával. De az eddig sorolt populáris kultuszelemeknél is van egy szignifikánsabb – bár kevésbé számon tartott – változat. A magyar néprajztudomány egyik legkiválóbbjának, Györffy Istvánnak a gyűjtőmunkája révén vált tudhatóvá, hogy az Alföld egyes tájain a huszadik század harmincas éveiben még a „kosutozni” kifejezést használta a pórnép a politizálás megnevezésére. Az egymást követő korok hivatalból is végzett szakralizálásánál sokkal inkább hitelesítik a számontartottságot a folklorizálódás említett példái. Az ugyanebbe a sorba illeszkedő Kossuth-nótáknak több gyűjteménye ismert. (Függetlenül attól, hogy a nótagyártás esetében aligha különbözött a motiváció hősünk, valamint a korabeli betyárlegendák – Rózsa Sándor, Sobri vagy Savanyú Jóska – megéneklésében.)


Az önfelértékelés mozzanatai is kísérőjelenségei az életútnak, különösen annak második felében. Kossuth esetében épp az államférfiúi nagyság kikezdhetetlensége engedi meg, hogy emberi gyengéiről is szót ejtsünk. Március idusának első évfordulóján – melyről kellő ünneplés keretében kívántak megemlékezni – dehonesztáló értetlenséggel morfondírozott feleségének küldött levelében: „egy kis pesti lármánál több nem történt”. Az odavetett mellékmondat3kontextusához tudni kell persze, hogy ennek papírra vetése idején Kossuth épp a trónfosztás kimondásáról győzködte a Debrecenbe is vele tartó honatyákat. Ez – jelentőségénél fogva és az ellenzők lebírása miatt – óhatatlanul rekesztett háttérbe minden mást. Más kérdés persze, hogy ebben benne rejlett az úgymond ifjú és izgága jurátusok meg holmi népfi poéta pesti gyülekezetének némi alábecsülése is. Ahhoz képest persze, hogy a szóban forgó napokban a pozsonyi diéta nemesi reformer kamerádjai – köztük ő maga – a sikerrel végződött bécsi követjárást tekintették előbbre valónak. Hiszen annak törvénnyel szentesített polgárjogok sora, felelős magyar kormány és országgyűlés lett a hozadéka, miközben a császárváros közönségének ünneplésében Kossuth is kedvvel mártózott meg. Mindezeket együtt mérlegre téve csak célirányos elfogultsággal róható fel neki, hogy – miként mások is – nagyobb jelentőséget tulajdonított azon dolgoknak, melyeket közvetlenül is megélt, azokhoz képest, amelyekről csupán hírből volt tudomása.4



Fivérem a keresztségben Kossuth nevet


kapott a magyar szabadsághős tiszteletére.5



Presztízsén túlmenően kormányzói címét nemcsak hogy szívesen használta az emigrációban, de azt a szó legszorosabb értelmében konvertálható valutának is vélte. Múltját elégséges hitelfedezetnek gondolta ahhoz, hogy azt aktuálisan dollárt termő módon „értékesítse”. Ezt tanúsítják az amerikai előadókörútján kibocsátott „magyar kötvények”, melyeket öt-, tíz-, illetve ötvendolláros névértéken forgalmaztak. Az ügylet mibenléte a kötvények szövegéből inkább tisztázható, de előtte annak ikonográfiai megformálásáról szólunk. A képi megjelenítés éppúgy tekinthető hagyománykövetőnek – a kibocsátó szuverén arcmása évezred óta jelen volt a fizetőeszközökön –, mint ahogy az önkultusz egyik dokumentumának. A kötvény jobb és bal felső sarkában a Kossuth-címer, közöttük egy rajzolat, amint a sisakkal, dárdával, karddal felfegyverzett hérosz éppen leszúrja a tirannust, s fejére lépve arról tovagördül a korona.6 A kötvény szöveges részének bal oldalán Kossuth egész alakos portréja, míg jobb oldalán az ugyancsak vértbe öltözött Hungária nőalak egyik kezében dárda, másikat a – félprofilban ábrázolt – pajzs formájú magyar címeren nyugtatja.


„Magyarország volt kormányzójának” – ahogy a keze alól külhonban kikerült fontosabb irományokat jegyezte – aligha tartozott a kompetenciájába államkötvényt kibocsátani. Igaz, mindezt Webster amerikai külügyi államtitkár támogatásával tette, kit bizalmasan abba is beavattatott, hogy a befolyt támogatásokat fegyvervásárlásra fordítják. Kossuth – főként az 1850-es években – úgy ítélte meg, hogy a magyar szabadságharc Világossal csak „csatát vesztett”. Ennek okán Magyarhon függetlensége egy kiterjedt – töretlenül vizionált – európai szabadságküzdelem részeként visszaszerezhető. Bécs amerikai diplomáciai képviselőjének Kossuth ténykedése miatt történt visszatérő protestálását a washingtoni kormányzat meglehetősen flegma elutasítással kezelte ugyan, de ez a viszonylagos védettség nem orvosolta Kossuth két legfőbb gondját. Egyfelől azt, hogy az észak-amerikai Unió minden megértése ellenére elhatárolódott a magyar ügy hivatalos támogatásától.7 Másfelől pedig, hogy „a magyar Státuskölcsön” forradalmi adóssággá transzformálódott. Szó sincs arról, hogy Kossuth a maga hasznára nyúlt volna a befolyó adományokhoz. Ezt Webster államtitkár is hajlandó volt tanúsítani, a neki bemutatott elszámolás alapján. A vállalkozástól Kossuth pénzügyi hátteret remélt teremteni a magyar emigráció működésének fedezésére. S a Hungarian Fundra befolyt összeg erre jó kiindulást jelentett, ha az államokat átszövő előadókörútja karitatív alapon intéződik. Összességében mégis kevesebb volt a bevétel annál, hogy „a magyarbarát komiték” körútja szervezése során elkorteskedett-elbankettezett összegen túl a rendelt fegyverek (13 500 puska) árára is fussa. Amerikai látogatása egyenlegének megvonásakor a dicsőség pozitív szaldója mellé – „professzor a demokrácia egyetemén” – számottevő dollárpasszívumot jegyezhetett.


Egy évtized múltán Angliában egy hasonló ügylet kapcsán már pert is indítanak ellene. Kossuth, a megindítani remélt újabb szabadságharc kiadásainak kezdeti fedezetéül, „a nemzet nevében” nyomatott egy-, két- és ötforintos bankjegyeket. Ennek bukkantak nyomára Bécs körülötte szaglászó ügynökei. Ferenc József császár nevében indítottak ellene polgári peres eljárást, mivel „egy külhatalom alapvető jogai sértettek meg, mely egyedül adhat felhatalmazást Magyarországon forgalomba hozható bankjegyek nyomatására”. A Palmerston vezette brit kormány inkább szimpatizált ugyan Kossuthtal, mint a bécsi udvarral, de – a diplomáciai bonyodalmakon túl – a sérelmezett tevékenység a szigetországban is törvénybe ütköző volt. Annak bírósága a bankóperben el is marasztalta. Egyik kései utóda a pénzügyi tárca élén, Hegedüs Lóránt Kossuth ezen akcióját – az ugyancsak angliai ágyúgyári kalanddal együtt – felelevenítve előbb egy csipetnyi rokonszenvező szemhunyorítással adózik a vagabund virtusnak. Majd visszazökken az ilyen ügyekben nincs pardon álláspontra: „a pénzkibocsátás oly elemi államjog, melyet egyetlen ország ma sem engedhet át másoknak azért, hogy avval ellene forradalmakat készítsenek elő.” Ez is közrejátszott abban, hogy Kossuth évtizedes angliai tartózkodása után családostól áttelepült Itáliá-ba. Hivatalosan nem lett persona non grata, de marasztalása fel sem merült. Korábbi amerikai körútjáról a pénzügyi komplikációk nem, csupán „a diadalmenet” hírmorzsái jutottak át a szigorú cenzúrán. A császár megnyerte perről – melyben brit bíróság mondta ki, hogy „Kossuth úr Magyarországon semmiféle hatósággal nem bír” – beszámolt a hazai sajtó is. Az egyértelmű lejáratást célzó tudósítások azonban nemhogy megtépázták volna, inkább növelték az exkormányzó itthoni presztízsét. „Élesztették a közrokonszenvet” – jegyezte fel Kossuth, s kultusza valóban töretlenül virágzott.


Nem kevésbé jellemző a politikai elsőség megőrzése érdekében vívott harca az emigráció – sokkal inkább virtuális, mint valós – vezérkarában. Szekfű Gyula, a historikusi veretességét sokféle kitérő után, halála előtt három évvel utoljára megcsillantó tanulmányában nem mulasztja el feleleveníteni azt a jelenetet, midőn Kossuth kertelés nélkül adta Klapka tudtára, hogy nincs „hatalommegosztás”: ha a sors úgy hozná, a politikai kormányos elvitathatatlan tiszte mellett magának kívánja fenntartani a hadvezetés irányadó felügyeletét is. Ezt azonban nem – nemcsak – az államfői jogkör részeként vindikálja magának, hanem „szakértőként”. „Én tíz év óta minden üres percemet a hadtudományoknak szentelem. Ismerem a hadtörténet által gyakorlati alapelvekre redukált magas taktikát és stratégiát; tanulmányoztam a legnevezetesebb hadjáratokat; otthonos vagyok a katonai szervezet s adminisztráció minden ágazataiban; számot vetve lelkiismeretemmel nemcsak hiszem, de tudom, hogy képes vagyok a hadvezéri feladatoknak megfelelni. Tehát a hadsereget kezemből ki nem adni változatlan elhatározásom.” Kétség sem férhet hozzá, hogy Kossuth mondatai teljes belső meggyőződésből fakadtak, mégis átsüt rajtuk a kompenzációs törekvés. Ismeretes, hogy a szabadságharc vezérkarában visszatérően s jórészt okkal tették szóvá Kossuthnak a hadvezetést illető, ráadásul ellenmondást nem tűrő – ahogy a kortársak mondták: „diktálni akaró” – balfogásait. A szövegben egyszerre rejtőzik a neki felrótt rossz parancsok utólagos! és közvetett! beismerése, valamint a vezéri tiszttel együtt megadatott mindenhezértés önhite. A hatáskör – politikai alku nyomán – rögzíthető, körülírható. Esetünkben az adott területre vonatkozó szakértelem elvitathatatlansága tűnik kényszeres bizonykodásnak.


A túlkompenzáló önigazolás ennél is közismertebb példája a Duna-konföderációs idea kossuthi „kezelése” pályájának különböző időszakában. A magyar politikai közgondolkodás az autoritást feltüntetve köti hozzá ezt a politikai víziót: a kossuthi Duna-konföderáció terv. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha annak 1862-es nyilvánosságra kerülésekor a „turini remete” nem sietett volna hozzáfűzni: „a Dunai konföderáció eszméje nem új, de talán én voltam az első, ki ezen eszmét mint Európa fejlődésének logikai posztulátumát még 1851-ben szóba hoztam.” Nem térünk ki most a kérdéskör historiográfiájának bemutatására, annál is kevésbé, mert minuciózus gondossággal tette azt meg a közelmúltban Pajkossy Gábor. Problematikus azonban a szerzőséget nyomatékosító fentebbi idézet mindkét mozzanata. Az európai horizontú „elsőszülöttség” éppannyira, mint az 1851-es „megvilágosodás” eredetisége. Ezek is a kossuthi önigazolási kényszer mozzanatai közé tartoznak. Aligha feltételezhető ugyanis, hogy a lengyel események mindenkoron (!) megkülönböztetett figyelemmel kísérése közepette Kossuth emigráns sorstársát, azt az Adam Czartoryski herceget kívánta volna megbántani az elsőség – tárgyunkat illető – elvitatásával, kinek e tárgyú plánuma sokkal régebbről volt közismert. Hősünk újfent önmagával kényszerült szembesülni s egykori felfogását revideálni, miközben ismét csak emigráns társaival „hadakozott”. Ezúttal a régi önmagán túl főként Teleki Lászlóval, aki – Czartoryski által impresszionáltan – már 1849-es párizsi kiküldetése idején visszatérően ezen gondolatokat közvetítette Kossuthnak, de akkor a kormányzó-elnököt még hidegen hagyta a fölvetés. Klapka György maga is készített e tárgyban elaborátumot, illetve aládolgozott Kossuthnak a Dunai Szövetség turini verziójának készülésekor. A nyilvánosságra került fogalmazás copyrightja kétségkívül Kossuthot illeti. De miért akkor a bizonykodó magyarázkodás, hogy az nem más, mint az 1851-es kütahyai Alkotmányterv – e tárgykörben bővített – „javított kiadása”? Mert indoklásra szorult, hogy a tervezet – sebet ejtve a kollegialitáson – miért nem a Kossuth&Co. „cégjelzést” viseli.


A konföderációs terv utóéletének egyik sajátossága, hogy nem csupán a Kossuth-életrajzokban lesz mindig kihangsúlyozott, önálló fejezet, illetve politikai indíttatású kultuszelem. A későbbi korok visszamenőlegesen és antedatálva építik azt be az 1848-as forradalom, március 15. hagyatékába is. De van ugyanezen utóéletnek egy másik – kevésbé exponált – vonulata is. Kossuth projektjének a nyilvánosságra kerülése idején Bécs enyhíteni kényszerült a neoabszolutizmus rigidségén (a Bach-korszakot váltó provizórium), s fogcsikorgatva bár, de gesztusokat tett a magyarokkal való valamifajta „újszövetség” keresése irányában. Amit azonban a konföderációs terv a Hofburg irányába való tájékozódás helyett kínált, nem kevésbé riasztotta a korabeli magyar öntudatot, mint amennyire a Bécsnek való alávetettség irritálta. A félremagyarázástól sem mentes kortársi olvasat szerint Kossuth feladná Szent István birodalmában a magyar szupremáciát a nemzetiségekkel szemben. Ez az emancipálás-vízió sokkolta oly mértékben a nemzeti identitást, hogy szinte egyöntetű volt elutasítása. Podmaniczky Frigyes báró visszatérően emlegetett bonmotja szerint – ha már, akkor – „inkább megyek Bécsbe a némethez, mint Belgrádba a ráchoz”.


Képtalálat a következőre: „kossuth kultusz”


Pedig Kossuth ajánlata nem nélkülözte a tisztán elvi racionalitást. Aligha folytathatnak sikeres függetlenségi harcot a magyarok a Habsbugok ellen úgy, hogy eközben több fronton kell viaskodniuk a nemzetiségi szeparációval. Csakhogy az elvi racionalitás nem találkozott a politikai realitással. Tetszik avagy sem, az akkor közszereplést vállalók (politikacsinálók) állásfoglalását e tekintetben a reáliák közé kell sorolnunk annyiban, hogy ellenükre, illetve megnyerésük nélkül még velleitást is alig lehetett csiholni, nemhogy akaratérvényesítéshez tábort teremteni. Ezért is volt kénytelen Kossuth sürgősen – és kényszeredetten – magyarázkodni a Dunai Confoe-deratio Projectumához fűzött „fölvilágosító kiegészítésben”, mondván: szó nincs arról, hogy ő az ország territoriális integritását, politikai egységét érintette volna. Kossuth tisztán magyar függetlenségben gondolkodott, s ez éppúgy, mint a szomszédokkal való föderáció a Habsburg Birodalom bomlasztását célozta. Kérdés, hogy számolt-e azzal, ami már megfogant az idő méhében. Ezt is számba véve nyomatékosítja Kosáry Domokos: a felbomlás veszélye nemcsak a soknemzetiségű Ausztriát fenyegette, hanem a soknemzetiségű Magyarországot is. A finomabb politikai szeizmográffal bírók már ezt sem hagyták ki a hogyan tovább kalkulálása során. Kossuth konföderációs terve akarva-akaratlanul a bécsi irányú tájékozódás felé terelte a nemzeti ellenállásba lassan belefáradó kiútkeresőket, mert ennél is jobban viszolyogtak az „egy politikai nemzet” tételének újragondolásától. Kérdés azonban, hogy a liberalizmuson túli demokrata álláspontot – minden elvi igazsága ellenére – releváns-e számon kérni utólag és visszamenőlegesen. A „saját államot minden nemzetnek” nemcsak akkoriban volt feltartóztathatatlanul hódító „korszellem”. Manapság is a „tiszta nemzetállam” ideája az, ami ideológiai-politikai törésvonalakat és a racionalitáson alapuló belátást is felülírva képes szembeállítani régiónkban együtt élő és/vagy szomszédos etnikumokat, nemzeteket, államokat.


A föderációs terv ekkor eszmetörténeti zárvány maradt ugyan, de bebábozódását követően többször kelt ki belőle később szivárványszárnyú pillangó. (Jászi Oszkár ez irányú fölvetését azért csak zárójelben érintem, mert az inkább volt retrospektíve ismerhető kordokumentum, semmint aktuálisan is hatni képes idea. 1918 őszi megjelenésekor már post festa került kiadásra. A nagyhatalmak által támogatott és erőviszonyok szerint megszabott sorsdöntések „nemzetállami” preferenciája akkor is bukásra ítéli, ha emellett sorakozott volna fel a magyarajkú népesség döntő többsége, amiről pedig szó sem volt. Mindemellett egyként hiányzott a politikai muníció, hogy erről a föderálni kívántakat meggyőzzük, és a materiális muníció, hogy az ún. Szent István-i integritást megvédelmezzük.) A trianoni békében rögzített státusrendezés sokkja után ismételten egy szuverenitásunkat fenyegető külső veszély kellett ahhoz, hogy a kollektív politikai amnézia résein átszüremkedjék, illetve – a változott viszonyokhoz igazodni  próbálva – újrafogalmazódjék Kossuth több mint háromnegyed évszázaddal korábbi gondolata. A közép-európai régió kisállamainak szuverenitását valamifajta föderációban s ezzel együtt mintegy „kollektív biztonsági szerződésben” megvédeni remélő plánumok azonban sem Horthy Magyarországán, sem a Hitlertől hasonlóképpen fenyegetett környező kisállamokban nem bírtak olyan támogatást maguk mögé sorakoztatni, hogy politikai akarattá transzformálódjanak. Maradt egymás elleni kijátszásunk és egymásutáni bekebelezésünk, megszállásunk. A harmincas évek magyarországi föderációs terveinek ugyanakkor volt egy sajátossága: nevezetesen, hogy azok mintegy a külpolitikai doktrínaként érvényesített revíziós politika szelídített, szalonképesebb változatát jelentette. A tervezetgyártók – a Márciusi Front véleményformálóitól Németh Lászlón, Gratz Gusztávon és Bajcsy-Zsilinszky Endrén át Bethlen Istvánig – a közös külső fenyegetettséget gondolták olyan ultima rációnak, ami rábírhatja a konfliktusos egymásmellettiségben élőket a kooperációra. Ezen föderált államalakulatban úgy kerülhettek volna közelebb az anyaországhoz a trianoni határszabással külhonivá lett magyarok, hogy közben a szomszédság sem pőre revízióként, hanem részengedmény fejében nyert közös (!) erőgyarapodásként élte volna meg az államközösség létesítését. Ezek is a Kossuth-recepció sorába illeszkednek. A kisnemzeti regionális integráció sorsa – nem csupán ekkor, hanem a második világháborút követően is – ugyanaz lett, mint annak, melyet mentoruk vizionált.


Kossuth – vérbeli politikushoz illően – képes volt „rugalmas elszakadásra” korábbi felfogásától, ha azt távlati törekvéseivel (és tisztével) összhangba hozhatónak vélte. Minden korabeli európai politikai sakkjátszmának részesévé lett, melynek keretében Bécsen revansot venni és ezáltal visszatérni reménylett. De miután sorra követték egymást azon események, melyek saját célját tekintve fiaskóval végződtek, egyre inkább tartott attól is, hogy Magyarhon esetleg őt mellőző kombinációiban lel magának új státust. Az 1860-as években ez irányú fejleményekről mind gyakrabban értesülhetett. Sőt mi több, bumerángként hullhatott vissza önnön magára elhíresült reformkori próféciája, midőn honmaradt elvbarátai a neoabszolutizmusból kerestek kilábalást: vele, ha lehet, nélküle és ellenére, ha kell. Az utóbbi következett be. Az aktív Kossuth „nekrológja” is volt Deák Ferenc veretes beszédeinek egyike, az, melyet a kiegyezési javaslat törvénnyé emeléséről folytatott parlamenti vitában mondott el. „Magyarország közjogának történelmében legfontosabb korszakot képez azon átalakulás, mely 1847–48-ban tétetett. […] Ezen átalakulást össze fogja kötni a történelem azon férfiúnak nevével, ki azt 48-ban megindította és ernyedetlen eréllyel keresztülvitte. (Éljenzés.) Dacára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ezen része fönnmaradt és fönn fog maradni, míg nemzetünk él és országunk áll, s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva. (Éljenzés.)” Deákot, korának egzigenciáit és annak furfangos használatát egyaránt jellemzi a fentebbi méltatás. Fennköltebben fogalmazva az elhatárolódó közösségvállalás, köznapibb leírásban az „egyértelmű kétértelműség” retorikai remeke. Kossuthot nem dicsőíthette nyíltan – ha már egyszer őcsászári (s hamarosan királyi) felségével óhajtották tető alá hozni a közjogi megbékélést –, de enélkül is tudva tudta mindenki a Tisztelt Ház padsoraiban, hogy kire vonatkozott „azon férfiút” idéző utalása.


Sok mindent gondolhatott a kortárs hallgatóság, illetve gondolhat az utókor olvasója arról is, hogy vajon mi értendő „a bekövetkezett szerencsétlen eseményeken”: visszatérően csak 1848 került szóba. Evidens ugyan, hogy a Deák formulái elsősorban a szabadságharc leverése utáni megtorlást és az abszolutista kormányzás évtizedét idézték az emlékezetbe,8 de magában rejti „ a haza bölcsének” – annak idején visszavonulással kifejezett – tartózkodását az 1849-es debreceni trónfosztástól is. Ő maradéktalanul azonosul az anno törvényekben is szentesített forradalmi vívmányokkal, azaz „nem enged a 48-ból”, miközben többirányú interpretálást megengedő kétértelműségekkel határolódik el a császári Bécs voluntarizmusától éppúgy, mint (érdemeit elismerő főhajtás mellett) Kossuthtól, ki magát az emigrációban is effektív – státusügyekben megkerülhetetlen – politikai tényezőnek gondolta. 1848-nak történeti-politikai összefüggésében több volt a kapcsolódási pontokat biztosító „szabad vegyértéke”. Ezáltal egyként volt hasznosítható a közgondolkodás szabadságlegendáriumában és további legitim politikai törekvésekben. 1849-cel párosítva – vagy épp az utóbbira összpontosítva – vízválasztónak bizonyult a függetlenségi eszme hajlíthatatlan, megalkuvás nélküli képviselői, illetve azok között, akik 48 bázisán reméltek az abszolutizmusnál jobb és törvényileg garantáltan rendezettebb viszonyokat a tárgyalásos politika eszközeivel teremteni.



* Az írás a Kaposvári Egyetem Csokonai Vitéz Mihály Tanárképző Főiskolai Karának 2002. október 22-én rendezett emlékülésén elhangzott előadás szerkesztett változata. A tanulmány második részét a 2004. januári lapszámunkban közöljük. (A szerk.)


Képtalálat a következőre: „kossuth kultusz”


Felhasznált irodalom


1848–1948. Centenáriumi Kiállítás. Bp., 1948.


1848 almanachja. Bp., 1898.


1956 kézikönyve. I. Kronológia. (Főszerk. Hegedűs B. András). Bp., 1996.


Ádámfy József: A világ Kossuth-szobrai. Bp., 1980.


Berényi Zsuzsanna Ágnes: Kossuth Lajos és a szabadkőművesek. Argumentum, Bp., 2002.


Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. Magvető, Bp., 1986. 569–619.


Boros Zsuzsanna–Szabó Dániel: Parlamentarizmus Magyarországon, 1867–1944. Korona, Bp., 1999.


Csorba László: Széchenyi István. Bp., 1991.


Deák Ferenc válogatott munkái. (Kiadta Ferenczi Zoltán) Bp., 1905.


Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. I–II. (Szerk. I. Tóth Zoltán) Bp., 1952.


Faragó László: Kossuth-zarándokok útja Amerikába. Békés, 1928.


Francsics Károly: Kis kamorámban gyertyát gyújték. Bp., 1973.


Frank Tibor: Kossuth és Shakespeare: nyelv és politika. Századok, 2002. 4. sz. 863–880.


Gerő András: Az államosított forradalom. 1848 centenáriuma. Új Mandátum, Bp., 1998.


Gerő András: Magyar polgárosodás. Bp., 1993.


Gyarmati György: A nemzettudat-hasadás ünnepi koreográfiája. Augusztus 20. fél évszázada. Mozgó Világ, 1995. 3. sz. 87–99.


Gyarmati György: A revízió alternatívája. A regionális integráció formaváltozatai a magyar politikai gondolkodásban, 1920–1944. Limes, 1997. 2. sz. 43–58.


Gyarmati György: Március hatalma – a hatalom márciusa. Fejezetek március 15. ünneplésének történetéből. Paginarum, Bp., 1998.


Hegedüs Lóránt: Kossuth Lajos, legendák hőse. Athenaeum, Bp., 1941.


Hermann Róbert: Kossuth Lajos életútja. In: „…Leborulok a nemzet nagysága előtt”. A Kossuth-hagyaték. (Szerk. Körmöczi Katalin) OTKA, Bp., 1994. 7–154.


Hermann Róbert: Kossuth Lajos fővezérsége. Századok, 2002. 4. sz. 823–862.


Horváth Zoltán: Magyar századforduló. Gondolat, Bp., 1964.


Irinyi Károly: A politikai közgondolkodás és mentalitás változatai Debrecenben, 1867–1918. DETI, Debrecen, 2002.


Kacziány Géza: A magyar mémoire-irodalom 1848-tól 1914-ig. Bp., 1917.


Klapka György: Emlékeimből. Bp., 1986.


Kornis Gyula: Az államférfi. I–II. Bp., 1943.


Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás, 1711–1867. (Magyarok Európában III. Háttér, Bp. 1990.


Kossuth-breviárium. (Összeáll. Koroda Miklós) Bp., 1989.


Kossuth Lajos-emlékszám. Rubicon, 2002. 8. sz.


Laszlovszky József: A magyar címer története. Bp., 1990.


Leányfalusy Károly–Nagy Ádám: Pénzek 1848–1849-ben. MÉE–BKkMSz. Kecskemét, 2000.


Lengyel Dénes: Kossuth Lajos öröksége. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1993.


Lukácsy Lajos: Magyar politikai emigráció, 1849–1867. Kossuth, Bp., 1984.


Magyarországi pártprogramok, 1919–1944. (Szerk. Gergely Jenő, Glatz Ferenc, Pölöskei Ferenc) Bp., 1991.


Mikszáth Kálmán művei. 15. Tárcák, karcolatok (1869–1910). Bp., 1970.


Mikszáth Kálmán: A demokrácia legendája és más elbeszélések. Unikornis, Bp., é.n.


Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Bp., 1982.


Miskolczy Ambrus: Kossuth Lajos egy ismeretlen napló tükrében. Hiúság megszállottja vagy emberarcú Robespierre? Századok, 2002. 4. sz. 881–908.


Nagy képes millenniumi arcképcsarnok. 100 portré a magyar történelemből. (Szerk. Rácz Árpád) Rubicon Kiadó–Aquila Kiadó, Bp., 2000.


Nemzeti olvasókönyv. (Közreadja Lukács Sándor) Bp., 1988.


Pajkossy Gábor: Az 1862. évi Duna-konföderációs tervezet dokumentumai. Századok, 2002. 4. sz. 937–957.


Politikai Magyarország I–IV. (Főszerk. Szász József) Bp., 1912–1914.


Révai József: Élni tudtunk a szabadsággal. Bp., 1949.


Révai József: Kossuth Lajos. Józsa Béla Athenaeum Kiadása, Kolozsvár, 1945.


Ráth Ferenc–Zimándy Ignác: Antiszemita-káté a magyar nép számára. Bp., 1884.


Somogyi Éva: Abszolutizmus és kiegyezés, 1849–1867. Gondolat Kiadó, Bp., 1981.


Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján, 1860–1861. Bp., 1967.


Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Kossuth Könyvkiadó–Magyar Helikon, Bp., 1977.


Szabó Ervin (szerk.): Marx és Engels válogatott művei. I. kötet. Népszava, Bp., 1905.


Szász Zoltán: A konzervatív liberalizmus kora. A dualista rendszer konszolidált időszaka. In: Magyarország története. VI kötet (1848–1890.) (Főszerk. Kovács Endre) Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 1165–1303.


Szász Zoltán: Donaukonföderation oder Donaumonarchie. Eine Alternative zur ungarischen Politik im 19. Jahrhundert. In: Anzeiger der philosophischen-historischen Klasse der Österreichischen Akademie der Wissenschaften. Wien, 1979. S. 222–235.


Szász Zoltán: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában, 1867–1918. In: Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. (Szerk. Szász Zoltán) Akadémiai Kiadó, Bp., 1986.


Szekfű Gyula: Az öreg Kossuth. 1867–1894. In: Uő.: Nép, nemzet, állam. Osiris, Bp., 2002.


Szekfű Gyula: Három nemzedék – és ami utána következik. Bp., 1935.


Takács Péter: Deák Ferenc politikai pályája, 1849–1865. Bp., 1991.


Várady Géza: Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag. Bp., 1976.


Vargyas Endre: A szabadságharc története 1848–1849-ben. Bp., 1879.


Zimándy Ignác: Kossuth Lajos a világtörténelem ítélőszéke előtt. Bp., 1896.


Zimándy Ignác: Kossuth Lajos a józan magyar közvélemény ítélőszéke előtt. Bp., 1899.


Zimándy Ignác: A magyar napisajtó parazitái. Gondolattöredékek Kossuth Lajos bálványozóinak, megszívlelésül. Bp., 1901.


JEGYZETEK


1. Hasonló – ki hol lehet jelen, avagy sem – affért százötven év múltán egy nevezetessé lett sátor alatt koreografáltak újra, kis-Kossuthok és kis-Széchenyik.


2. Közkeletű családi vélekedés Hegedüs Lóránt családjában. Nevezett (1872–1943) gazdasági és pénzügyi szakember, különböző posztokon a GYOSZ egyik vezetője, 1920–21-ben pénzügyminiszter, egyetemi tanár, az MTA tagja és több műfajban sokat publikáló „közíró”.


3. Hangsúlyozandó, hogy a „családi használatra” szánt lekicsinylés csak március 15. pesti történéseinek szólt. Magáról a forradalom nyitányáról illően megemlékeztek Debrecenben. A korabeli Közlöny ez alkalomból Kossuth által jegyzett imát is közreadott. Nehéz eldönteni, hogy ez ügyben nincs-e ugyanolyan „idegenkezűség”, mint a kápolnai csatáról fennmaradt ima esetében, mely – inkognitóban – Roboz István pápai református lelkipásztor tollát dicséri.


4. Mindemellett forradalmas időkben is el szokott volt különülni – alkalmasint aktuális célok, követelések fogalmazásában – az ún. bázisszint az intézményes akaratérvényesítéssel bírók szférájától. Ilyen volt 1848-ban a pozsonyi diéta és a pesti paraplés, Nemzeti dalos tömegdemonstráció, illetve 1956-ban a Parlament és „a pesti utca” közötti differencia.


5. A washingtoni képviselőház alelnöke, 1927.


6. A rajzolat „talapzataként” meanderező sávban szöveg: Sic Semper Tyrannis. Az ötdolláros címleten központi helyen a Kossuth-címer hadilobogókkal és ágyúkkal körítve látható, a tízdollároson a Kossuth-címer allegorikus nőalakokkal körülvéve, míg az ötvendollároson Kossuth kalapos portréja állíttatott a középpontba.


7. Mint ahogy Kossuth is kerülni igyekezett a – hamarosan polgárháborút gerjesztő – rabszolgatartás kérdésében való állásfoglalást, miáltal az abolicionisták éppoly vegyes érzelmekkel fogadták, mint a déliek.


8. „A bekövetkezett szerencsétlen eseményeket” illetően a legkézenfekvőbb asszociáció a szabadságharc leverése, a megtorlás, majd a rákövetkező császári abszolutizmus évtizede lehetne, annál is inkább, mivel Deák e formulát máskor egyértelműen az elősorolt fejlemények „kódolt” megnevezéseként használta. Lásd beszédét az 1861. február 25-i országbírói értekezleten, az első felirati javaslatot vagy éppen nevezetes „húsvéti cikkét”. Itt viszont a szövegösszefüggés egyértelműen „a kossuthi mű” azon részét kívánja – a Hofburggal szemben – legitimálni, melyet fogyatkozhatatlan érvényességűnek tartott.

 

Képtalálat a következőre: „kossuth kultusz”