És akkor az ember lánya elmegy a 16-os busz végállomásához, felszáll, mondjuk, négy kedves idős hölgy és néhány turista társaságában az aprócska buszra, mely felrobog velük a Budai Várba, míg végül megérkezik utazása célpontjához: a Magyar Nemzeti Galéria – reggel tíz előtt pár perccel még zárt – kapuihoz. A múzeumhoz, amelynek bejáratánál nincs ott a nyüzsgő város a mentőautó-szirénák és a közlekedési dugó zajával, ahová valahogy mindig békével érkezünk, ha úgy tetszik, „felzarándokolunk”. Odabent ugyanezzel a békével fogad a pénztáros, a ruhatáros, a biztonsági őr és a teremőr a négy kedves, idős hölggyel és a néhány turistával együtt. A Thorma János nevével fémjelzett kiállításnak pedig épp ilyen nyugodt a ritmusa: látványos, informatív, de nem rengeti meg az épület falait.
Annak ellenére például, hogy a jelen kultúrpolitika szeretne Thormában egy újabb nemzeti érzelmű művészalakot tisztelni, aki kiemelkedő fontosságú történelmi eseményeket festett meg hatalmas vásznaira (Talpra magyar! és Aradi vértanúk), a mostani kiállítás már címadásában is más fókuszt sejtet: A magyar Barbizon festője. Nem mintha innentől ne lehetne szkeptikusan, „…kicsit savanyú, kicsit sárga… de a mienk” mentalitással látni hozzá a kiállításhoz, hiszen pont a Galériában itt voltak a „magyar vadak” is, vagy a „München magyarul”, most pedig egy olyan, 19. századi francia realista iskolát idéz meg a cím, aminek relevanciáját csak a magyar művészetben is jártas látogató érti, vagyis aki tudja, hogy Thorma János a nagybányai művésztelep alapítói közé tartozik. Nem mellesleg ez utóbbi információ az, ami miatt a múzeum régi tartozásának lerovásaként kommunikálja a tárlatot.
Ideje volt Thorma Jánosnak nagyszabású – néhány fő mű híján – oeuvre-kiállítást rendezni, de elsősorban nem a nagybányai kötődés, nem is az ízig-vérig magyarság miatt, hanem mert a művész nyughatatlan természetének és fáradhatatlan alkotókedvének hála óriási és igen sokszínű életművet hozott létre.
A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása hét nagyobb egységre osztva mutatja be a 19–20. század fordulójának mára kicsit elfeledett alkotóját, aki korának magyar művészeihez hasonlóan Münchenben kezdte tanulmányait Hollósy Simon festőiskolájában. Élt Párizsban, és hosszabb-rövidebb tanulmányutakon járt Európa számos egyéb nagyvárosában is. A hosszú évtizedek során jó néhány stílust végigjárt, Kállai Ernő – a kiállítás falszövegén idézett – szavaival élve: „az anyaghoz tapadó naturalizmustól a szabad, napfényes színességen át végül is a posztimpresszionizmus lelki érzékenységű stílusához jutott”.
Ezt a (fejlődési?) ívet hibátlanul sorolja végig a Galéria mostani kiállítása, kezdve a Szenvedők(1891–92) című képpel fémjelzett korai, moralizáló képciklussal, melyek finom naturalista megfogalmazásai egyértelműen a müncheni évek hatását tükrözik. Ezt követi a századvégi párizsi évekhez és az „édes, kedves város” hangulatvilágához kötődő portré-szekció, ahol az 1891 és 1895 közötti – részben megrendelésre – festett munkák sorakoznak, kiemelt helyen a kiállítás emblémájául is választott, arany hátteres, szecessziós női képmással, melyen (Iványi) Grünwald Béla későbbi felesége, Bilcz Irén látható igencsak fiatalon.
A tanulóévek finomságát Velázquez és Munkácsy markáns realizmusához hasonlatos stílus követi az 1896-os Aradi vértanúkkal, valamint az 1898-ban elkezdett és a Thorma élete végéig alakítgatottTalpra magyar! című monumentális történeti munkával. Sokan a kiállítás rovására írják, hogy a két híres mű egyike sem szerepel eredetiben a tárlaton: előbbi nyomtatott reprodukció, utóbbi pedig több vázlat formájában van csupán jelen. Ezen hiányosság viszont még inkább erősíti a tárlat címbeli hangvételét, melynek hála a hangsúlyok inkább a nagybányai évekre, a természet- és nőábrázolásra tevődnek át Thorma művészetének bemutatásakor. A nagybányai évekkel hozható párhuzamba a népi életképeket és a cigány közösségeket megjelenítő sorozat is, ahol a korábbiakhoz képest jelentősen világosabb és könnyedebb színhasználat és ecsetkezelés jellemző. Ilyen az Október elsején (1903) című, sorozás utáni búcsúzkodást ábrázoló jelenet, vagy például a Húsvéti kenyérszentelés (1912 körül) a maga meglepően tiszta kék színeivel.
Ha nagybányai éveket emleget az ember, akkor elsősorban természetábrázolásra számít; nos, ezeket is megkapjuk Thorma Jánostól (is). Világos, tiszta színfoltokból felépülő, tipikus nagybányai jeleneteket, ahol jellegzetesen „thormás” megoldással az esetek nagy többségében egy vagy több emberalak (általában nő) is fellelhető. Ezekhez modellje gyakran tanítványa és későbbi felesége, Kiss Margit volt. Domboldal (1930 körül) című képén megidéződnek Van Gogh olajfái, de a Gauguin-féle dekorativitás és síkszerűség is. Szintén a ’30-as évekhez köthetőek azok a kései, lírai hangvételű képek, melyek mitológiai témákat, általában alabástrom bőrű, fürdőző nőket vonultatnak fel. Thorma sokat foglalkozik például Dioné és Zeusz történetével, munkáival viszont soha sem elégedve meg maximálisan, ekkortájt gyakran feldarabolja vásznait, és csak bizonyos részleteket őriz meg egy-egy alkotásból. 1927-ben, több mint egy évtizednyi igazgatás után mond le a nagybányai iskola vezetéséről, amikor új lendületet vesz festészete, ahogy ő írja, „tele van képekkel”. Oldott, könnyed festésmód jellemzi ezt a termékeny utolsó tíz évet, témáit tekintve pedig a nő és a természet marad az uralkodó.
A kiállítást élmény végigjárni, ámulva szembesülni egyetlen ember keze munkájának számtalan variánsával, feloldódni a festészet szeretetében még akkor is, ha nem voltunk elkötelezett rajongói a nagybányai iskolának. „A magyar Barbizon” tényleg létezik…
A Thorma János, a magyar Barbizon festője
Magyar Nemzeti Galéria,
2013. február 8. – május 12.
A festményekről a fotókat a szerző készítette.
Dudás Barbara további írásai