Payday Loans

Keresés

„Nem akarták kutyára hagyni a nevüket” - Az örökbefogadás
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2016. szeptember 13. kedd, 06:59

Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy az örökbefogadás intézménye egyidős a magántulajdonon, a monogám családon, illetve az írásban rögzített jogrendszeren alapuló európai civilizációval. Az ókori görög városállamokból és a római birodalomból éppúgy fennmaradtak az adoptáció emlékei, mint a közép- és újkori keresztény társadalmakból.

A modernizáció 19-20. századi folyamata azonban éles választóvonalat húzott a „régen” és a „ma” közé a fogalom tartalmában. Az örökbefogadás tekintetében a különbség a hagyományos és a modern társadalom között leginkább annak céljaiban és motivációjábanragadható meg.

Thomas B. Kennington: Árvák, 1885.

 

Isten elpazarolt ajándéka

A hagyományos társadalom viszonyát a gyerekhez a mai ember számára nehezen feloldható ellentmondás jellemezte.

A gyermeket Isten ajándékának tekintették, s ezt a viszonyulást a kereszténység normái is megerősítették, főképpen a születéskorlátozás tilalmán keresztül. A valláserkölcsi norma egybeesett a gyakorlati megfontolásokkal is: a magas csecsemő- és gyerekhalandóság mellett ugyanis csak a minél több születés biztosíthatta a család fennmaradását. A család hosszú távú, nemzedékeken átívelő fenntartását pedig a hagyományos társadalom az ember legfőbb életfeladatának tekintette: az egyes ember ősei és utódai sorát összekötő láncszemként gondolt magára.

A családközpontú világképpel szoros összefüggésben állt az ősök tisztelete, sőt kultusza. (Ennek egyes elemeit, a maga képére formálva a kereszténység is fenntartotta). Ahhoz pedig, hogy az ember maga is bevonulhasson a tisztelettel őrzött emlékű ősök közé, utódokra volt szüksége.

Jan Baegert német festő 1530 körüli oltárképe, amely Jézus "szent nemzetségét" ábrázolja, látványosan kifejezi a családi összetartozás és a gyerekáldás fontosságát a hagyományos társadalomban.

 

A család, a „név” fenntartásán túl a kétkezi munkát végző túlnyomó többség – parasztok, iparosok – szemében a gyermek a családi gazdaság munkaerejeként is értéknek számított. Sőt, ő volt a szülők „nyugdíjbiztosítása” is: a munkaképtelenné vált öregek ugyanis szinte kizárólag utódaik gondoskodására számíthattak.

A gyermekszülés, illetve -nemzés tehát az ember legfőbb élethivatása betöltésének számított. A gyermektelenségre – legyen az meddőség vagy gyermekhalálok következménye – istenveréseként tekintettek, s gyakran valamely bűn megérdemelt büntetésének értelmezték. A meddőségért jellemzően elsősorban az asszonyt hibáztatták, illetve rajta próbáltak segíteni vallási, mágikus vagy gyógyászati praktikákkal. Ha minden erőfeszítés ellenére sem sikerült a gyermekvállalás, örökbe fogadtak valakit, mert – magyar paraszti szólással – „nem akarták kutyára hagyni a nevüket”.  (Bővebben: "A szelíd, okos lélek" - Fény- és árnyképek az anyaság történetéből)

albrecht_durer_anna.jpgA gyermektelen katolikus házaspárok Jézus nagyanyjától reméltek segítséget. A meddő asszonyok több magyar vidéken Pünkösdöt követően kilenc kedden át böjtöltek és imádkoztak Szent Annához.
Albrecht Dürer festménye, 1519.

A gyerekáldás elfogadása mellett ugyanakkor a hagyományos társadalom ma már szinte felfoghatatlan pazarlással bánt az „Isten ajándékával”. Jó másfél évszázaddal ezelőtt Magyarországon az egyéves kort 1000 újszülöttből 288 nem érte meg, a tizedik születésnapját pedig egy-egy évjáratnak a fele sem ünnepelhette  meg.

A 20. század előtt gyakori volt a család felbomlása az egyik vagy mindkét szülő halála miatt, még mielőtt az összes gyermek elérte a felnőttkort. Ilyenkor a kicsinyeket az idősebb testvér, a nagyszülők vagy más rokonok nevelték. A megözvegyült szülők többnyire újraházasodtak, így sok családban találkozunk mostohatestvérekkel és mostohaszülővel. 

Szegény jó anyám 1799-ben, fiatal korában - huszonnyolc éves volt - mellbetegségben meghalt, hagyván maga után öt árvát.

Mind a két nagyanyám élt még ez időben. Az egyik - atyai részről - báró Jósika Imréné báró Bornemissza Anna Mária, másik nagyanyám gróf Lázár Antalné Torma Éva. Az első többnyire Ófenesen lakott, régi lőrésekkel ellátott, inkább zárdához, mint kastélyhoz hasonlító, regényes fekvésű várában, mintegy két órányira Kolozsvártól; - a másik Medgyesfalván, közel Marosvásárhelyhez.

E két nagyanya közt oszlott fel anyám halála után az öt árva: Rozália, én és Samu b. Jósika Imréné kezei közé jutottunk, Imre öcsém és Zsuzsanna húgom gr. Lázár Antalnéhoz. Panaszunk nem lehetett, különösen nekem, ki nagyanyámat valódi imállyal szerettem, s általa - mi tagadás benne - kissé el lettem kényeztetve.

Míg így testvérekül elválva éltünk, egyetlenegyszer sem láttuk egymást; csak mikor gr. Lázár Antalné meghalt, jött Imre és Zsuzsánna testvérem is másik nagyanyámhoz, s voltunk mindnyájan egy fészekben. Eközben atyám részint Bilakon, részint Kolozsvárt a Magyar utcában levő régi Jósika István-féle, igen egyszerű sötét házban lakott, részint utazásokat tett, vagy minket látogatott meg, mi aztán valódi örömünnep volt a háznál.

Jósika Miklós: Emlékirat

 

Mátraalmási nagycsalád a 20. század közepén

 

Örökössé fogadás

Ha a részletek változtak is az idők folyamán, az örökbefogadás lényege a modern kor előtt ugyanaz volt: az egyenes ági leszármazottal nem rendelkezők elsősorban törvényes örökösről kívántak gondoskodni, hogy biztosítsák a család nevének fennmaradását, és rendezzék vagyonuk sorsát a haláluk utáni időre. Az örökbefogadás tehát elsősorban öröklési jellegű szerződés (örökössé fogadás), azaz vagyonjogi, nem pedig családjogi aktus volt a régi jogfelfogás szerint.

Már Werbőczy István 16. század eleji joggyűjteménye, a Hármaskönyv is foglalkozott az örökbefogadás szabályozásával a nemesség magánjogi viszonyai kapcsán. (A gyermekké fogadás mellett egyébként testvérré fogadásról is rendelkezett.) Werbőczy főleg a nemessé válás egyik lehetséges módjaként tárgyalta: ha ugyanis egy nemes nem nemest fogadott örökbe, azt a majdan megörökölendő birtok nemessé tette. Igaz, ehhez királyi megerősítést is kellett szerezni, ugyanúgy, mint ha a család főnemesi (grófi, bárói) címét akarták megmenteni. (Például a 20. század elején a gyermektelen utolsó Benyovszky gróf, Sándor a család nemesi ágából fogadott örökbe két fiút, akik ekkor már 28, illetve 30 évesek voltak.)

Főúri gyermekek - majdan cím, rang és vagyon örökösei.

 

Az „örökössé fogadásnak" természetesen csak azoknál volt értelme, akik jelentős javakkal rendelkeztek. A nemesi földbirtok – az ősiség értelmében – valójában a családé, nemzetségé volt, nem az egyéné. Ha valaki gyermektelenül halt meg, akkor azt az atyafiság örökölte, a jog által meghatározott rendben – végrendelkezni az örökölt családi birtokról nem lehetett. Az örökbefogadás volt az egyetlen módja, hogy mégis a birtokos személyes akarata érvényesüljön a halál után. Természetesen ez a lépés sértette a rokonság – a potenciális örökösök – érdekeit. A vér szerinti gyerekkel rendelkezők nem is fogadhattak örökbe, hiszen ezzel a saját gyerekeit rövidítette volna meg a szülő.

Általában persze maga a birtokos is a családjában akarta tartani a birtokot, ezért leggyakrabban a rokonok közül választott örököst: például valamelyik testvére fiát fogadta örökbe. Mivel az örökössé fogadás célja nem a gyerek felnevelésének biztosítása, illetve valamely érzelmi hiányérzet kielégítése volt, így nem kellett, hogy a gyermek árva vagy elhagyott legyen. Sőt, a jogi aktus következtében nem is feltétlenül került át az örökbe fogadó családjába. A magyar jogrend egészen az 1952-es családjogi törvényig ismerte az „adoptio minus plenat” formulát, azaz a szülői felügyeleti jog átszállása nélküli örökbefogadást.

A fogalom mai tartalmától szintén idegen, hogy a majdani örökösként örökbefogadott akár felnőtt is lehetett. Fiú utód nélküli nagybirtokosok a csak fiágon öröklődő birtokokat vagy a lányuk „fiúsításával” őrizték meg leszármazottaik számára (királyi engedélyt szereztek lányuk öröklésére), vagy örökbe fogadták a vejüket. A birtokos nemesség esetében egyébként nemcsak a rokonság volt ellenérdekelt az örökbefogadással szemben, hanem a királyi kincstár is: törvényes örökös híján ugyanis a birtok arra háramlott volna. Sőt, nem örült az örökös-fogadásnak az egyház sem, mivel a gyermektelenek végrendeletükben gyakran igen bőkezűen hagyatkoztak kegyes célokra.

opening_of_will.jpgA végrendelet felolvasása egy 19. századi ismeretlen angol festő képén

Az örökbefogadott munkaerő

A parasztoknál és az iparosoknál a család a termelőmunka kereteként is szolgált. Náluk a gyermeknek munkaerőként is fontos szerepe volt, s ez a szempont természetesen érvényesült az örökbefogadással kapcsolatban is.

A parasztcsaládok örökbefogadási gyakorlatáról a 19. század végéről, a 20. század első feléből vannak néprajzi forrásaink. Gyermek hiányában ők is elsősorban a közeli rokonság körében kerestek örökbefogadásra alkalmas fiút. Leggyakrabban többgyermekes testvéreiktől választottak egyet, leginkább a legfiatalabbat. Alkalmas rokongyerek híján számításba jöhetett árva, a századfordulótól – az állami gyermekmenhelyek alapításától kezdve – lelencházi gyerek is. Általában egészen fiatal gyermeket hoztak el a menhelyről, s ha megszerették, örökbe is fogadták. Voltak jobb módú családok, ahol a munkáskéz biztosítása céljából 2-3 gyereket is örökbe fogadtak. Különösen gyakori volt az örökbefogadás a belterjes, munkaerő-igényes gazdálkodást folytató falvakban, például a dél-alföldi dohányosoknál és zöldségkertészeknél. A tanyai gazdálkodásban is előnyt jelentett a családbeli több olcsó munkaerő, amely az örökség vagy legalább a kiházasítás reményében szorgalmas munkával gyarapította a családi vagyont.

libapasztor.jpgLibapásztor Nógrádban, 1930 körül. Az egyik legkorábbi munka, amire a falusi gyerekeket használni lehetett, a kisebb állatok őrzése volt.

A nagyobb gazdák már az örökbefogadás alkalmával ráírattak a gyerekre valamilyen birtokrészt, a kevésbé tehetősek pedig egy öltözet ruhával vagy kisebb használati tárggyal ajándékozták meg. A nagyobbacska legények esetleg ki is kötötték az örökbefogadás feltételéül, hogy előzőleg földet írassanak rájuk, nehogy hiába essen a munkájuk.

A 20. század elejétől a paraszti világban a tehetős gazdáknál akkor is előfordult örökbefogadás, ha voltak gyermekeik. Ilyenkor az örökbefogadott „nem egész örökös” volt, azaz nem számíthatott egyenlő örökösödésre. Őt munkája fejében fölnevelték, kiházasították és az induláshoz adtak neki valamit a vagyonból is.

A parasztság körében csak a teljes jogú örökbefogadást ismerték, azaz a gyermek bekerült a családba, új apja, akinek a nevét, sőt még a ragadványnevét is viselte, a teljes atyai hatalmat gyakorolta felette. Helyzete a családon belül ugyanaz volt, mint a vér szerinti gyermeké. Neve sokfelé „örökös gyerek” volt, ami utalt az örökbefogadás régebbi tartalmára.

Módos gazda és családja Békés megyéből, 1907

 

Keresztényi irgalom helyett hatósági gyermekvédelem

A hagyományos társadalomban a magas halandóság mellett a maihoz képest sok gyermek jutott fél- vagy teljes árvaságra. Utóbbiakról, ha még nem voltak munkaképesek, többnyire a rokonság gondoskodott, de a falu vagy az egyházközség is jelentett bizonyos védőhálót.

A rokoni gondoskodásra nem számítható árvákról való gondoskodásnak nagy hagyománya volt a keresztény Európában. A gyermekek sorsa mindig jobban mozgósította a szolidaritási készséget, mint az öreg, vagy pláne a felnőtt szegényeké. Az adományokból, alapítványokból keletkezett árvaalapok és a korai árvaházak azonban viszonylag kevés számú gyermekről gondoskodtak. Tömeges problémává ez csak a 19. század második felében vált. Az iparosodással, városiasodással megélénkült mobilitás miatt ugyanis mind nagyobb számban fordult elő, hogy az árvaságra jutott gyermek semmilyen támaszra nem számíthatott. Hasonló kilátástalan helyzetben volt a törvénytelen kapcsolatból született gyermekek nagy része is.

Hubert Salentin: A talált gyerek, 1864

 

A szociális gondoskodás intézményesülése, közfeladatként való elismertetése a dualizmus idején ment végbe a gyermekvédelemben. A védelemre szoruló gyermekek különböző csoportjai számára ellátórendszerek kezdtek kiépülni. A legnagyobb kiterjedésű tevékenységet a halálozás, tartós betegség vagy börtön miatt ellátatlan, szülők nélkül maradt, vagy a szülő által elhagyott (jellemzően házasságon kívül született) gyermekekről való gondoskodás jelentette, de kisebb számban érintette ez a „morálisan veszélyeztetett”, esetleg már kisebb bűncselekményeket elkövetett gyermekeket is.

Jó ideig a társadalmi jótékonyság keretei között kezelték a problémát. 1870-ben alakult meg az Első Gyermekmenhely Egylet, amely a fővárosban árván vagy más okból egyedül maradt gyermekekről gondoskodott. Az arisztokrata nők által vezetett egylet évtizedekig a gyermekvédelem kulcsszereplője volt, a főváros is rajta keresztül oldotta meg gondoskodási kötelezettségét.

1901-ben törvény ismerte el állami feladatnak az ellátatlanul maradt gyermekekről való gondoskodást, és a következő években kiépült az állami gyermekmenhelyek országos hálózata. A területi illetékességgel rendelkező gyermekmenhelyek 1905-ben 26 ezer, 1910-ben már több mint ötvenezer állami gondozottat láttak el, akiknek több mint fele házasságon kívül született!

arvahazi_reggeli_vu1883.jpgVasárnapi Ujság, 1883

A gondoskodás a fizetett dajkák, illetve nevelőszülők igénybevételére épült elsősorban, a menhelyek központjában a gondozottak töredéke lakott egyidejűleg, ők is csak addig, míg ki nem kerültek a többnyire a menhely környékén levő „telepekre”, azaz olyan falvakba, amelyekben nagyobb számú parasztcsalád szakosodott a „lelencek” fogadására. A nevelőszülőket többnyire nem a keresztényi együttérzés motiválta, hanem a gyerekek után kapott, havi 8-14 koronás költségtérítés, illetve a gazdaságban hasznosítható gyermekmunkaerő. A személyiség különbségei persze itt is érvényesültek, és nem csak Árvácska és József Attila embertelen „megélhetési nevelőszülői” jelentkeztek a rendszerbe, de az olyan bensőséges kapcsolat, amelynek a vége a valódi családba fogadás lett, nem lehetett gyakori.

Száz évvel ezelőtt a nyugati világban is magától értetődően tekintették munkaerőként a gyerekekre.
Gyapotszedő hatéves Oklahomában 1910 körül

 

Örökbefogadás és jog

Az örökbefogadás jogi aktusának a dualizmus előtt nem volt egységes és általános szabályozása, ezen a téren is a „kinek-kinek a magáét” elv érvényesült. Azaz a rendi állás számított: a nemes a vármegyén, illetve a kormányszerveken keresztül a királytól szerzett megerősítést szándékára, a jobbágy a földesúrtól, a polgár pedig a városi magisztrátustól.

A polgári jogegyenlőség viszonyai között először az 1877. évi XXX. törvénycikk említette a kérdést, de csak mellékesen, az árván maradt gyerekekről gondoskodó gyámügy rendezése során. Az örökbefogadást 1884-ben egy igazságügy-miniszteri rendelet szabályozta. Ez előírta, hogy az aktust szerződésbe kell foglalni. A szerződést az örökbefogadó, illetve a gyermek törvényes képviselője (vér szerinti apja, anyja vagy az árvaszék által kinevezett gyámja) kötötte meg közjegyző vagy az árvaszék előtt. Nagyobb gyerek esetén őt magát is meghallgatták. A szerződést a gyámhatóság hagyta jóvá és az igazságügy-miniszter erősítette meg.

A rendeletben már érzékelhető az örökbefogadás tartalmi változása. Míg az örökbefogadást korábban inkább csak öröklési jellegű szerződésnek tekintették, ekkortól egyre inkább családjogi kapcsolat létesítéseként kezelték. Normális esetnek például már azt tekintette a jog, ha a gyermek az örökbefogadó atyai hatalma alá kerül. Lehetséges volt az örökbefogadás felbontása is, ha az örökbefogadott nem teljesítette a családi viszonyból következő kötelezettségeit (engedelmesség, vagy az idős szülő eltartása).

A döntő változás azonban csak 1945 után következett be. Az örökbefogadást tételesen először szabályozó 1952. évi IV. törvénnyel tűnt el az intézményből a vagyoni-öröklési jelleg. Ekkortól az örökbefogadást egyértelműen az elvesztett vagy hiányzó család pótlására szolgáló intézménynek tekintették, amelynek célja a családi környezetet kényszerűen nélkülöző gyermekről való gondoskodás, az örökbefogadó részéről pedig a gyermek utáni vágy – tehát egy érzelmi igény – kielégítése. Ez a törvény szüntette meg teljes körűen a szülői felügyeleti jog átszállása nélküli adoptálást, azaz a szülői felügyelet nem maradhatott a vér szerinti szülőnél.

Bejegyzés a székesfehérvári anyakönyvben 1905-ből: a belügyminiszter jóváhagyja egy öt éves kisfiú - cselédlány házasságon kívül született gyermeke - örökbefogadását. A hajmáskéri gyermektelen gazdapár saját nevére vette a a fiút.

 

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!