Payday Loans

Keresés

Úton az óra diktatúrája felé
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2016. szeptember 11. vasárnap, 20:07

Hogy életünk ritmusát az óra szabályozza, történelmi távlatból nézve viszonylag új jelenség. Magyarországon körülbelül másfél évszázaddal ezelőtt kezdődött az óra „hatalomátvételének folyamata”, és fokozatosan, több nemzedéken át terjesztette ki fennhatóságát a társadalom egyre szélesebb rétegeire.

Elkésett utas a Dunaparton.jpgGőzhajóról elkésett utas a pesti Duna-parton. Karikatúra az 1830-as évekből.

 

Elszakadás a természet ritmusától

Az emberek túlnyomó részének életében százötven-kétszáz évvel ezelőttig az óra szinte semmilyen szerepet nem játszott. A tömegek számára korábban az istentisztelet volt az egyetlen, határozott időponthoz kötött esemény, amelynek kezdetére harangozás figyelmeztetett.

Salisbury_02.jpg

A világ egyik legrégebbi, máig fennmaradt mechanikus időmérő szerkezetének, az angliai Salisbury székesegyházának 1386-ban készült órájának nem volt számlapja,csak az óránként megszólaltatott harang jelezte az idő múlását.
A középkorban csak a kolostorok lakóinak életritmusa igazodott az órához, így az időmérő szerkezetek fejődésének történetében sokáig főleg szerzetesek neveivel találkozunk. A 14-15. században jelentek meg a gazdagabb városok  templomtornyain az első mechanikus órák. Ezek elsősorban hangjelzésekkel - harangütésekkel - tudatták az  órához kötött néhány esemény idejét: az istentiszteletek vagy a bíráskodás kezdetét, a városkapuk, valamint a piacok nyitását-zárását.

 

 

A városiasodás, illetve az iparosodás a nyugati civilizációban alapjaiban változtatta meg az emberek viszonyát az időhöz. A folyamat nagyon hosszú és nagyon lassú volt. Az élen járó régiók egyes társadalmi csoportjaiban már a 14. század végétől megfigyelhető az időérzék, illetve az időhöz való viszony változása.

Az átalakulás elsősorban a városi-ipari és a falusi-mezőgazdasági társadalom szembeállításával ragadható meg. Míg az agrárnépesség továbbra is a természetiidőciklusokhoz alkalmazkodott, addig a városlakók életét egyre inkább a mesterséges, óra szerinti időbeosztás határozta meg.

A városlakók életritmusa egyre szabályosabbá vált, kezdett elszakadni a természeti tényezőktől. A napszakok, az évszakok vagy az időjárás szabályozó szerepét fokozatosan átvette az óra.

A gyáriparban például minimálisra zsugorodott a szezonális hullámzás, hiszen a nyár és tél egyformán alkalmas a termelésre. Ugyanez érvényes a mind szélesebb társadalmi réteggé váló hivatalnokok és értelmiségiek munkájára is. A modern városok lakóinak életéből eltűnt az agrárvilágra jellemző „váltakozó idősűrűség", az intenzív nyár és a tétlen tél váltakozása, helyét egyfajta "időmonotónia" vette át.

A természeti tényezőktől való teljes elszakadást a 19. század második felében a gáz-, majd az elektromos világítás elterjedése hozta magával. A nagyobb mesterséges fény munkára alkalmassá tette a nap minden óráját, ezzel lehetővé vált az "éjszaka gyarmatosítása".

villanyvilágítás.jpgVillanyvilágítás egy budai lakásban, 1903
A természet ritmusától való függetlenedés nem maradt következmények nélkül a modern emberre nézve. Egy fiatal tudományág, a
kronobiológia kimutatta, hogy az emberben - mint minden más élőlényben is - működik egy belső óra, amely a szervezet működését az évszakok és a napszakok váltakozásához igazítja.  Eddig főleg az utóbbinak, az ún. cirkadián (egy nap leforgása alatti) ritmusnak a működését, illetve megzavarásának következményeit vizsgálták. Kiderült, hogy testünk működésének szinte minden részlete - hormonszint, testhőmérséklet, vérnyomás, étvágy, fájdalomérzékenység - követi a világosság-sötétség váltakozásának ritmusát.A belső órától való elszakadásunk számos testi és lelki betegség kialakulásának a kockázatát megnöveli. Különösen veszélyeztettek a három műszakban dolgozók: több nagy ipari katasztrófa összefüggésbe hozható az éjszakai műszakosok (Amerikában: "temetői műszak") fáradtságával. Hasonlóképpen rontja a szellemi teljesítőképességet, és megnöveli a különféle egészségi problémák kockázatát agyakori jetlag, a több időzónát átlépő repülőutakkal járó szindróma.


Óra szerint élni

Európában a 18-19. században kezdett szélesebb körben terjedni, majd vált általánossá az órához igazítani az élet rendjét. A folyamat Nyugat-Európa iparilag fejlett területein kezdődött, másutt 50-100 éves késéssel zajlott le. A jelenség a polgárság szerepének növekedésével párhuzamosan hódított teret és elsősorban a városi társadalmakat hatotta át. A polgárság után a nemesség és az ipari munkásság sajátította el, majd legvégül és leglazábban a parasztság.

Az 1814-ben született Pulszky Ferenc emlékiratában jól érzékelhető az átmenet, a hagyományos és a modern időfelfogás egymásmellettisége. Apja életrendje monoton rendszerességével még a a "boldog időtlenséget"mozdulatlanságot sugallta, ám az eperjesi városlakó, tanult nemesről fia már azt is feljegyzésre méltónak találta, hogy "órára kelt fel". A vacsora mindig este 8 órakor kezdődött, az ezen való pontos megjelenését apja felnőtt fiatalember korában is elvárta: "midőn már felnőttem, sőt megyei hivatalban voltam, még ha társaságban voltam is, nyolckor hazajöttem, de kilenckor, midőn atyám lefeküdt, ismét visszamentem társaimhoz". A gazdálkodással összefüggő teendői persze változatlanul a természethez igazodtak: a tavaszi homlításkor (szőlőbujtáskor) és ősszel, szüretkor látogatta meg hegyaljai szőlőjét.

Peter Heinlein Uhr.jpgAz idő részletes felosztása sokáig nem játszott szerepet: a 16. századig többnyire megelégedtek egyetlen mutatóval, amely az órákat jelezte.
Az első hordozható méretű órákat egy 16. század eleji német lakatosnak, Peter Heinleinnek tulajdonítják

A gyermek Pulszky napirendje ugyanakkor már egyértelműen az órához igazodott: a felkeléstől lefekvésig órára beosztva étkezett, tanult, sétált, játszott stb. "Hatkor költöttek fel, reggeliztem s tanultam leckémet, nyolctól tízig iskolába jártam, tizenegyig tartott a priváta [különóra], tizenkettőig hallgattam Lange szép előadásait, ebéd után tanultam a leckét, négyig ismét iskolában voltam, ötig nevelőmmel készültem a jövő nap feladataira, hat után kisétáltunk, de pontban nyolckor múlhatatlanul otthon kellett lennem a vacsoránál, mert atyám megkívánta a pontosságot".

Jókai Mór szintén gyermekkorában szokta meg, hogy télen-nyáron hajnali öt órakor ott kellett lennie magántanítója szobájában. Ezt a rendszerességet azután befutott íróként is megtartotta.

A városi-polgári életformából sokat átvett, túlnyomórészt Pesten élő Podmaniczky bárói család napjai is szigorúan az órához igazodtak már az 1820-as években. Az órához kötött teendőkre csengetés figyelmeztette a háznépet, elsősorban a gyerekeket. "Reggel 8 órára az egész családnak össze kelle jönnie, a reggelit társaságban költendő el; ha bárki közülünk elkésett vagy hiányzott, azt anyánk mindannyiszor nagyon zokon vette. A tanórák idejének múltával, fél kettőkor volt az első csengetés, amikor mindenkinek ebédhez kelle átöltöznie; egy negyedóra múlva a második, s pont kettőkor a harmadik a tálalást jelezte. Ismét pontosan kelle megjelennünk s megvárni anyánkat." Pontban hatkor volt az uzsonna, este kilenckor a vacsora, "s 10 órára jó éjt kívánva s anyánknak kezet csókolva, nyugalomra hajtotta fejét az egész család".

Órás szekreter_1.jpgÓrás szekreter a 19. század elejéről a Budapest Történeti Múzeumban

Időfegyelem és gyorsuló idő

Az órához igazodó időfelfogás elterjesztésének, a modern társadalmakra jellemzőidőfegyelem kialakításának első, széles rétegeket elérő eszköze az iskolarendszer volt a maga katonás fegyelmével. Az iskola természetesen csak akkor tölthette be széles körben ezt a szocializációs szerepet, amikor a tankötelezettség már nemcsak rendeletekben létezett, hanem gyakorlattá is vált. Ez országosan inkább csak a kiegyezés utáni évtizedekben valósult meg, tehát szélesebb körben ekkor ismerkedtek meg az emberek gyerekként az órához való alkalmazkodás kényszerével. (A száz-százötven évvel ezelőtti iskolák időfegyelme persze, különösen falun, nem hasonlítható a mai, szeptembertől júniusig tartó „csengőfrászhoz”.)

Hasonló "nevelő" szerepet töltöttek be a menetrendhez kötött közlekedési eszközök, mindenekelőtt a vasutak. 

Vasúti menetrend 1846.jpgAz első magyarországi vasút menetrendje, 1846. augusztus


A harmadik terep, ahol az óra hatalmának elfogadtatása zajlott, a munka modern világa volt. A gyáripar széles tömegeket  szoktatott hozzá, hogy minden nap, ugyanabban az időpontban meg kell jelenni a munkahelyen. Az újfajta időfegyelem tárgyi jelképe itt a blokkolóóra lett.


stempeluhr 1900.JPGBlokkolóóra a századfordulón

A modern gazdasági funkciókat betöltő polgár, az árutermelésbe bekapcsolódott birtokos nemes és paraszt életében növekvő szerepet játszott az idő. Őket már nagyobb mozgékonyság jellemezte, határozott céllal és időbeosztással utaztak pl. vásárra, utazás közben nem engedhették meg maguknak, hogy napokig időzzenek a vendégeskedés kedvéért.

„Az idő pénz" felfogás terjedésével megnőtt a gyorsabb közlekedési eszközök iránti igény is, szaporodtak például a gyorskocsi-vállalkozások. Kialakulóban volt tehát egy réteg, amely már komolyabb anyagi áldozatot is vállalt az egy-két napos időnyereségért.

A minél nagyobb sebesség, a távolság és az idő legyőzése már öncélként is megjelent az arisztokrata fogatok versengésében. Az „aranyifjak” egészen huszadik századi módon hajszolták a rekordokat. Sándor Móric gróf például Pozsonyból Bécsbe 2 óra 40 perc alatt, Bécsből Budára 31 óra alatt hajtott azonos lovakkal. Széchenyit és Wesselényit is magával ragadta időnként az idő ilyetén legyőzésének vágya, amelynek többnyire nem volt más értelme, mint egy fogadás tétje.

SEB_0052[1].jpgSándor Móric gróf gyorsasági hajtása végén célhoz ér a bécsi külső városfal egyik kapujánál
Johann Prestel festménye

A 19. század emberének egyik alapélménye az idő felgyorsulása volt, amely elsősorban a modern közlekedési és a hírközlési eszközök, a gőzhajó, a vasút, a távíró és a telefon megjelenésével függött össze. Jellemző annak a fiatal szegedi polgárnak a lelkesedése, aki az 1860-as években a műszaki-gazdasági haladást dicsőítve, elsősorban az idő meghódítását emlegette fő vívmányként. 

Enyedi mint kereskedő, nagy hévvel magasztalta az újabb kori feltalálásokat. Leginkább hivatkozott a közlekedési eszközökre. Azt mondja: minő nyomorúságos állapot volt még csak ennek a századnak az elején is. Ha valaki Szegedről Bécsbe akart menni, 10 nap kellett hozzá; mennyi költség és nyomorúságos fáradságba került! Így voltunk a levelezéssel is. A legsürgősebb levélhez is kellett 16 nap idő, míg Szegedről Bécsbe és visszaért a levél. ... Gondold meg a különbséget a mostani és az ötven év előtti állapotok között, minő különbség! 30 óra alatt ide-oda mehetek Bécsbe  meg vissza. Minő nagy előnye ez leginkább afféle üzletembereknek, de még hadászati szempontból is. Két-három nap alatt háború esetén 50 ezer katonát vagyunk képesek szállítani ott, ahol már van vasút. Míg vasút nem volt, ehhez kellett egy hónapnyi idő. Míg gőzhajó nem volt, addig lovakkal vontatták a magánhajókat a folyamon. Például Újvidékről Pestre vontatni kellett a legkevesebb húsz napig fölfelé, ami belekerült öt-hat ló életébe. Míg ma három nap alatt a terhes hajót is fölvontatják gőzhajóval. ... Menjünk tovább: mi nagy előny van a sürgönyben? Egy óra alatt száz mérföldnyi távolságban lévő barátommal érintkezhetek csekély díjfizetésért. 

Kováts István: Egy szegény pórfiú önéletrajza. Budapest, 1981.


Tévedés lenne azonban az egész társadalomra általánosítani a fiatalabb generációk lelkes azonosulását az új renddel. A hagyományos társadalom értékrendje ebben a nagy átalakulási folyamatban makacsul védelmezte pozíciót. Az óra kibontakozó diktatúrájával szembeni ösztönös ellenállásként értékelhetjük a Kisfaludy Sándorhoz kapcsolódó anekdotát is. Az öreg költő, fiatal rokonai rábeszélésének engedve az 1840-es évek elején kipróbálta a magyar határhoz közel megnyílt osztrák vasutat (Bécs-Wiener Neustadt-Gloggnitz). Elismeréssel szólt ugyan annak kényelméről, gyorsaságáról, de nagy jövőt nem jósolt neki: hiszen azt csak nem lehet elvárni egy úriembertől, hogy indulását a vasúttársasághoz igazítsa!

A 18. században született Kisfaludy elutasításából egyszerre hallhatjuk ki a nemesi önérzet háborgását, amely semmilyen hatalmat nem tűr el maga fölött - az óráét sem -, de a hagyományos társadalom felfoghatóbb, ezért emberibb, feladatorientált felfogásához való ragaszkodást is. A nepáli uralkodó 1850-ben ugyanígy csodálkozott rá az angolok óra által uralt életrendjére"A felöltözés, az evés, a találkozók, az alvás és a felkelés - mindent az óra határoz meg nekik"- írta idegenkedve.

Gloggnitz Bahn 1842.jpgA. Schiffer: Az első vonat ünnepélyes fogadása Gloggnitzban 1842-ben

Az óra mindennapi tárggyá válik

Az "óra szerint élés" lassú térhódítása elég pontosan lemérhető az időmérő eszközök tökéletesedésének és elterjedésének folyamatán keresztül.

Az óra Magyarországon - Nyugat-Európához képest 50-100 éves késéssel - a 19. században vált mindennapi tárggyá. A nemesség és a városlakó ipari népesség körében valószínűleg már a század első felében általános volt az órabirtoklás. Kováts István, a fentebb idézet emlékirat szerzője már 1845-ben, amikor kőműveslegényként a kötelező vándorlását végezte, ezüstóráját tette zálogba, hogy átmeneti pénzzavarán enyhítsen. Az óra tehát még azt a kincstartalék-funkciót is betöltötte, amit a magasabb társadalmi rétegeknél az ékszerek. (Angliában már a 18-19. század fordulóján az óravásárlás volt egyes munkásrétegek életszínvonal-emelkedésének egyik első jele, és az óra ott is a "szegény ember bankjaként" funkcionált.)

Tessedik Sámuel tudósítása szerint Szarvason 1740-ben vették az első két faliórát. „Vajon ma mennyi ilyen lehet?” - kérdezi 1805-ben. A megfogalmazás azt sejteti, hogy sok, de igazán tömeges mégsem lehetett az órabirtoklás, hiszen az egész Békés megye csak egyetlen gyulai órásnak biztosított megélhetést. (Pedig a korabeli szerkezetek a mainál sokkal gyakrabban szorultak javításra.)

A 19. század közepe táján oldódott meg az órák sorozatgyártása, amitől olcsóvá, így a szegényebb rétegek számára is elérhetővé váltak. Egy borsodi parasztember feljegyezte, hogy „1840 körül vett órát Böcsön öreg Kovács István, azelőtt nem volt senkinek se. 1850 körül én vettem. 1860-ban, mivel igen bő termés volt, tőtt mindenre, vettek mások is, mivel az ára nem sok volt: 5, 6, 7 pengőn lehetett venni, milyen szegény gazdának kellett. Így kezdődött az óra Böcsön.”

parasztóra1_1.jpgParasztóra a 19. századból

Időzónák: az uniformizált idő

A 19. század végéig minden településen akkor volt dél, amikor a nap a legmagasabban járt az égen: ehhez az egyszerű eszközökkel (napórával) is könnyen meghatározható időponthoz igazították az órákat. Az egyes települések közti időeltolódásnak a vasút előtti időkben, a közlekedés akkori lassúsága mellett, ráadásul egy amúgy is helyhez kötött társadalomban nem volt jelentősége.

A vasút összehangolt működését azonban a helyi idők anarchiája mellett nem lehetett biztosítani. Ezért az egyes társaságok vonalaikon egységesen egy nagyobb város idejét alkalmazták: ez volt az ún. vasúti idő. Ahogy szaporodtak a vonalak, szükségessé vált ezek összehangolása is. A vasúttársaságok megegyezése alapján 1871-től Magyarországon általános érvénnyel a budapesti időt alkalmazták a menetrendekben. Az egész Európát átszövő hálózat kiépülése azután még nagyobb léptékű egységesítést igényelt, így 1890-ben az európai vasúttársaságok többsége elfogadta a zónaidőt. A magyarországi vasutakon 1891. október 1-én igazították hozzá az órákat a közép-európai zónaidőhöz.

Greenwich1852.jpgAz időzónák "nullpontja", a greenwich-i csillagvizsgáló 24 órás Shepherd-órája 1852-es felállításakor az elsők között alkalmazta az elektromosságot az idő mérésére

A vasúti közlekedés az idő korábban elképzelhetetlenül pontos ismeretét követelte meg vasutastól és utastól egyaránt. A távíróhálózat kiépülése és az óraszerkezetek megbízhatóvá válása megteremtette az új időfegyelem technikai alapjait. A pontos idő jelzése délben az Országos Meteorológiai és Földmágnesességi Intézetből futott végig a távíróhálózaton minden vasútállomásig.

A századforduló nagyvárosi embere már lépten-nyomon beleütközött a pontos idő igényébe. A közterek fontos kellékévé vált az óra: Konkoly-Thege Miklós, a neves csillagász 1897-ben belvárosi ellenőrző körútján 54 köztéri órát vizitált végig. (Közülük egyébként csak hat járt tökéletesen pontosan.)

A csillagászati pontosságú időmérés igénye még a privát szférába is betört. Egy berlini vállalkozás, a Gesellschaft Normalzeit előfizetői otthonában elektromosan távvezérelt órákat állított fel, amelyeket naponta igazított a legpontosabb időhöz.

Pontos idő ágyú.jpg1849-ig a Gellérthegy tetején lévő csillagvizsgálóból harangozással, 1867-től a budai főreáliskola (ma Toldy Gimnázium) teraszáról az ún. déllövő puska, majd  kis mozsárágyú lövésével jelezték a pontos időt déli 12 órakor.


Az uniformizált időt azonban nem fogadta el könnyen a társadalom. „Minden helynek megvan a maga árnyéka, megvan a maga ideje” - mondták a saját idő védelmezői. A 19. század utolsó évtizedeiben még a legtöbb város toronyórája a helyi időt mutatta, a vasútállomásé viszont előbb a budapestit, majd a közép-európait. Nyíregyházán például csak 1904-ben igazították a toronyórát a zónaidőhöz.

A törekvés azonban, hogy az emberek megőrizzék a saját idejüket, kudarcra volt ítélve. Hogy milyen mélységes és széleskörű lehetett az idegenkedés a rájuk erőltetetett idővel szemben, mutatja Kruspér István műegyetemi tanár állásfoglalása. A technokrata szakértő is a zónaidő polgári alkalmazása ellen foglalt állást 1891-ben. A társadalom hagyományos időrendjét „ilyen változékony alapra, népek évezredes szokásait feldöntő rendelkezésekre fektetni indokoltnak nem tartom”- zárta véleményét.

A 19. századi modernizáció jelképe, a vasút azonban ellenállhatatlannak bizonyult: nemcsak a távolságok felett diadalmaskodott, hanem a hagyományos társadalom anarchikus, mégis otthonos saját ideje felett is.

Pozsony 1914.jpgPozsonyi utcarészlet 1914-ből, a bécsi villamossal és köztéri órával

Kövess a Facebookon, hogy értesülj az új bejegyzésekről!