Payday Loans

Keresés

Ignácz Rózsa
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2016. augusztus 15. hétfő, 06:04

Ignácz Rózsa: A vádlott

2007. november

A Nemzeti Színház erdélyi származású színésznője 1937-ben jelentette meg első könyvét, azAnyanyelve magyart, amely tizenhat kiadást ért meg. További regényei – többek között a Keleti magyarok nyomában, Született Moldovában – is méltán lettek népszerűek, ám a nyilasok ellen is kiálló írónőt a kommunista hatalom a negyvenes évek második felétől hallgatásra ítélte. És miután a kiküldött „adminisztrátor” ötvenhat értelmezésében sem tudott nála engedményt elérni, az évtizedes szilencium után is csak mint ifjúsági író juthatott szóhoz.

Teljesítménye alapján Ignácz Rózsa (1909–1979) valószínűleg hasonló joggal szolgált volna rá az újrafelfedezésre, mint a háborúk közti időszak több sikeres szerzője. Bár az írónő az újrakiadások révén kilépett a Kádár-rendszerben rá osztott „ifjúsági író” státusából, az igazi elismerés mégis mindmáig várat magára. Talán mert a rá illő címkék – polgári, nemzeti, ezoterikus – már kiosztattak.

A vádlott a benne leírt eseményekkel egy időben, 1950 és 1952 között keletkezett. Az előszóban Makkai Ádám, a szerző Amerikában élő nyelvészprofesszor fia meséli el, hogyan rejtegették a kéziratot, amely végül csak 1999-ben látott napvilágot először (a mostani a második kiadás).

Ez talán az írónő legkülönösebb regénye, és nem csak a keletkezési körülményeit tekintve. A jelző kétértelműségét az indokolja, hogy eleinte még tényleg kérdéses, a mű nagysága ilyen sajátos-e, vagy a különössége ilyen nagy. Sikerült-e megvalósítani a korfestően ezoterikus magyar epikát (szellemi rokonával, Hamvas Bélával körülbelül egyidejűleg), vagy a különössége valamiféle modorosságban merül-e ki.

Ami először meglepi az olvasót, az a regény stílusa. Kicsit túl van csigázva, akár expresszionistának is skatulyázhatnánk. A szerző mintha kapkodna a fonál után, szinte sportot űz a benyomások egymásra zsúfolásából. „Emberünk szúrós-soványan emelte fel vállát párnájáról, fölpattanó szemében az ébredés friss iszonyával” – hangzik például a második mondat (ez az „emberünk” is milyen menthetetlen lenne, ha csak még egyszer is ismétlődne; így viszont talán csak az általánosíthatóság szintjét jelzi). Aztán némileg lehiggad a stílus, a későbbiekben nyugodtabb és fölfokozottabb részek váltakoznak. Állandósul a nyelvi vibrálás, de nem zavaró. Már csak az a kérdés, van-e szerepe.

A második meglepetés, hogy nem úgy bontakozik a cselekmény, mint várnánk. A főszereplő, Dániel Ferenc (aki felébred) kirí környezetéből. Az „ötvenes évek” atmoszférájában így nem sok jót remélhet. A könyv elején éppen egy munkahelyi fegyelmi tárgyalás – és kirúgatás – elé néz. Idősödő főnöknője, akinek el kell bocsátania, szerelmes belé, és bár párt iránti hűsége töretlen, érzi, hogy ez a férfi valahogy fölötte áll az egész környező világnak. Kisugárzása van, nem érződik rajta félelem. Dániel (a regény mitologizáló felhangjainak egyike a névben rejlő utalás az oroszlánok barlangjába vetett prófétára) hol rettenthetetlen mesehősként („olyan nevetés kell, ami az anyagimádat mákonyától elkábult Csipkerózsika-emberiséget felrezzenti. De ki? Kik az ébresztő királyfiak? […] Én kell hogy legyek”), hol küzdő titánként, hol a mások eszén túljáró, az adott kötöttségekből mindig könnyedén továbblépő pikareszk figuraként értelmeződik. Aztán mindez igen hamar epizodikussá válik. A hős lemerül a fizikai munka világába, először szállítómunkásként ismeri meg a beszerzési ügyeskedések és a kitelepítések világát, majd a szocialista építkezés névtelenségében talál menedéket. Az építkezésen áll öszsze az a hétfős csoport, baráti véd- és dacszövetség, amely mindegyik résztvevő számára sorsmeghatározó lesz. A rendszer megvetése és a tisztességes élet keresése köti össze a minden egyéb szempontból rendkívül vegyes társaságot. (Vagy fölfoghatóak egy személyiség különböző oldalaiként is?) Hanna grófnő fiatal özvegy, aki gyermekét annak idején olaszországi rokonaikhoz szöktette. A púpos Gulyás Gyula szociáldemokrata munkás volt, Kaszás Pista szegényparaszt, a könnyű természetű Boriska is alulról jött, Tornyos Berci kulák, Kalotay Ákos pedig író. Kalotay némileg kívülálló, kicsit luciferi figura közöttük. Kívülállását jelzi, hogy bár valaha szerelmes volt Hannába, csak neki nincs igazi köze egyik nőhöz sem (Hanna Dániel társa, a többi férfit pedig Boriska szánja meg alkalomadtán, míg várandós és Kaszás menyasszonya nem lesz). Néha úgy tűnik, Kalotay teremti ötleteivel azokat a helyzeteket, melyekben modelljei viselkedését tanulmányozni akarja. Egy idő után külön is válnak. A többiek egy Jugoszláviához közeli építkezésről megpróbálnak átszökni a határon. Van, akinek sikerül, van, aki fogságba esik, van, akit fölrobbant az akna. Hogy kinek melyik osztályrész jut, azt nem tudjuk, a kiszivárgó hírekben a nevek nincsenek megemlítve. Kalotay sem ismeri a részleteket, emberismerete alapján azonban igyekszik rekonstruálni az eseményeket – ennél a rekonstrukciónál többet az olvasó sem tud meg. Így aztán van is a történetnek vége, amenynyiben elfogadjuk Kalotay verzióját, meg nincs is, amennyiben nem fogadjuk el ezt a fajta látomásosságot. A regénybeli író ugyanis Dániel sorsában a feltámadást ígérő alászállást kívánja látni. A mű utolsó lapjai szólnak a tiltott határátlépés miatt kényszermunkára, bányába hurcolt főhősről, és arról a felismerésről, amit hitelesen csak az mondhatna el, aki átélte, feltételezésként azonban nem válik hiteltelenné: „A leszállásra induló gép berregése elnyeli a szavát. Húsz egyforma sorsú, azonos életütemű emberpár, negyven férfi, mint láthatatlan, de már megszületett lény tagjai, teste-vére, a jövő sorsát hordozó Föld mélyébe, a bányába száll alá. Mert amíg nem szálltok alá mind a poklok mélyére együttesen, testvéreim, addig az emberiség felfelé vezető útján egyetlen lépést sem tehettek közösen…”

Ezek a sorok – a regény utolsó sorai – a végső beavatottságról szólnak. Előtte be kellett járni az alsóbb szinteket. Így, ha a beavatás különböző szintjeit feltételezzük, már érthető, miért kell Dánielnek, aki már a könyv elején úgy állítódik elénk, mint aki legyőzte a félelmet („Ez az írás is itt! Ez legalább kétéves. A félelem a címe. […] Mióta befejeztem, és a fiókba süllyesztettem, többé nem féltem.”), újra legyőzni azt (immár a szerelem segítségével): „Azt hiszem, én mindig is a félelem szolgája voltam. És a szolgák lázadók, Hanna, de az a hang bennem, ami szüntelenül lázított, most azt mondja: ne félj!”

Most már a stílus vibrálását is árnyaltabban közelíthetjük meg. Mindenekelőtt az szavatolja érvényességét, hogy megteremti a váratlanság atmoszféráját. Az élet felfokozottságának és kiszámíthatatlanságának érzékeltetése egyben a kommunista nyelv és berendezkedés tagadása. Azé a berendezkedésé, amely látszólag legalább két formában föl tudja kelteni a nagyság érzését. De mind a szétsugárzó félelem, mind a gigantikus beruházások kisszerűen sivárnak bizonyulnak. „A félelem, a borzalom, a nyugtalanság kezd unalmassá válni”, a nehézipar erőltetése pedig „a mezőgazdaságra, kertkultúrára való Magyarországon” eleve kudarcra kárhoztatott vállalkozás. A stílusnak ez a tüntető kiforratlansága ugyanakkor nem végcél. A végcél a rend. Az, amiről Dániel Ferenc elmélkedik Platón nyomdokain haladva: „…a rend van. Csak földi torzulása, karikatúrája borzaszt el, és kergeti anarchiába a féltudású embert. Minden ott van az igazi valóságban, az örök és szent példában.” A regény még nem „látja szemmel” az eljövendő(nek remélt) rendet, csak keresi, nyelvezetét az átmenetiség tudatosítása formálja, „egy szétmálló, olvadva fortyogó és rothadva újjászülető kor”. Kalotay Ákos kátészerű határozottsággal összegez: „Lehet ma őszinte, átfogó világképe becsületes írónak? Nem.”

Az új rend keresése sok szálon fut, de kétségkívül az egyik legkecsegtetőbb az, amely a nőiség – természetesen nem feminizmusi, hanem talán transzcendensnek nevezhető – elvét emeli a régiben uralkodó férfielv mellé (vagy fölé). Már Dániel emlékezésében felmerül a téma, bár még csak életrajzi esetlegességként: „Anyám mesélt olykor hajdani, apajogú családjáról, a nagyapáról, akit rettegve kellett szeretni és félve tisztelni. Teljesen meseszerű volt számomra az apaközpontú család […] Anyám élete belém rögzítette, hogy a férfi a családban időleges.” Ugyanő Hanna nőiségében már a férfi személyiség szükségszerű kiegészítőjét ismeri föl: „az egyik felem… te hiányoztál”. Végül az egyetemességig szárnyalva fogalmazódik meg, hogy „ősi hagyományok egybehangzó értelmezése szerint a Szentháromság harmadik megnyilvánulása, a Szentlélek, helyesebben a Szent Szellem nőnemű”. Mi következik mindebből? Átmeneti korban csak újabb kérdések következhetnek. Makkai Ádám az előszóban be is mutatja azokat, amelyek leginkább átjárják a regény eszmeiségét: „Mi a »feminin princípium« a szellemi világban? Mi legyen férfi és nő egymáshoz való viszonya ennek ismeretében? Mi az igazi egyenlőség és testvériség? Mi a Szent József-féle apaság? […] Mi az információmegtagadás szerepe a materialista misztifikáció világában? Hogy viszonyuljanak egymáshoz a régi osztálytársadalom élő tagjai 1950–52-ben? Mi legyen az igazat szólni kívánó író szerepe mindebben? […] Az értelmiségi, aki látja és érti, hogy mi történik a valóságban, megkísérelje-e a disszidálás rendkívül veszélyes […] kalandját? […] Érvényes-e még a regény hagyományos műfaja ebben a félig purgatórium, félig pokol világban?” Az „örök kérdések” mellett manapság a látszólag az ötvenes évekhez kötődő kérdések is újra elevenek.

(Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2006)

 

további írásai

Korunk 2004 December

Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban


Makkai Ádám

Avagy a „népszerűség” mint a politikai diszkrimináció ragacsos jelzője



A jelen írás nem lehet kimerítő és „tudományos igényű”, ám egy részletesebb és idézetekkel alátámasztott, hosszabb, nagyobb igényű, készülőben levő munka tervrajzának remélhetőleg beillik Ignácz Rózsa halálának 25. évfordulója alkalmából.


Tudni kell, hogy Ignácz Rózsa (mostantól I.R.) színésznőként kezdte magyarországi pályafutását. Történeteit elmesélte elbűvölt hallgatóinak, helyesebben inkább eljátszotta. erdélyi rokonai biztatására kezdett el írni – ebben jelentős szerepe volt Makkay Domokosné Bitay Lilinek, de később Tamási Áronnak is. I.R jó néhányszor közölte egy-egy darab szerzőjével, lett légyen az maga Tamási avagy későbbi igaz jó barátja, a Homoróddarócon született Török Sándor, hogy ezt vagy azt a részt nem úgy mondaná, ha ő írta volna a darabot. „Akkor írd meg te!” – felelte Tamási Áron egy cinikus, felindult pillanatában, és I.R. neki is veselkedett a színdarabírásnak. Ezer hold pipacs lett a címe a darabnak. A két főszereplő Ajtay Andor és Bajor Gizi volt, bemutatták Budapesten 1933 őszén. Anyám saját elbeszélése szerint az első felvonás kitűnőre sikerült, a második gyengébbre, a harmadik felvonás vontatottan haladt, és a negyedik végén már igen gyéren hullott a taps. A baloldali lapok, mint a Kis Újság, kikezdték szüleimet, mondván: „Ha a jobboldali Makkai János fele olyan tehetséges volna, mint a baloldali felesége, az volna a szép.” Az Ezer hold pipacs ugyanis a bevetetlenül maradt földekről szólt egy gazdag földbirtokos család életében, s mint ilyent, a „haladó szellemű” baloldali városi értelmiség a feudalizmus ostorozását látta benne.


Az Ezer hold pipacs bukását letargikus szünet követte, majd I.R. rájött, hogy éppen színészi múltja miatt nem a színdarab maga lesz az ő műfaja, hanem a regény. (A színészi látásmód ugyanakkor végig meg fog maradni regényeiben, főleg a realisztikus, sokszor tájbeszédet jelző dialógusokban. Ezt ő maga is megírta Ikerpályáimon című művészi önéletírásában.)


Első regénye, az 1937-ben megjelent Anyanyelve magyar (Dante Kiadó, Budapest) tizenhat kiadást ért meg, s megjelent ifjúsági regény formájában is. Mi volt ezen első regény sikerének oka?


Az, hogy valami váratlanul újat hozott az Erdély elvesztésének trianoni fájdalom-irodalmába. Nem sírt, nem jajgatott, nem kiabálta, hogy „mindent vissza!”, ellenben reálisan ábrázolta a magyarok életét Kolozsvárott a román uralom alatt. „Ha kell, elmegyek munkásnőnek... de itt maradok” – mondja a regény hősnője a kötet végén. – „Emberek élnek itt is, ott is...” Hovatovább egy kis zsidó lányt azért vernek meg a vasgárdisták, mert magyarul beszél. Vagyis I.R., aki Magyarországot „második hazájának” tekintette, és mindvégig erdélyi maradt, nem óhajtott beállni az irredentisták sorába, mert ezt túl olcsó megoldásnak tartotta. A regényt lefordították olasz nyelvre Una della minoranza címmel, s mire négy újabb erdélyi tárgyú kötete, a Született Moldovában, a Rézpénz,Keleti magyarok nyomában és a Levelek Erdélybőlmegjelent, I.R. helye biztosítva volt a magyar irodalomban.


Akkori „népszerűsége” egyszerűen nagy olvasottságot jelentett.


Ugyanilyen „népszerű” volt Balzac vagy éppen Dosztojevszkij a maga korában, minthogy egyiknek sem az volt a célja, hogy untassa az olvasókat. Példának a ma roppant „népszerű” (azaz sokak által olvasott) két magyar írónőt, Jókai Annát és Szabó Magdát említhetném meg. A különbség e három író között az, hogy I.R. regényei „mesélő-sebbek” és „látványosabbak”. Sokan ezt a Jókai Mór–Mikszáth Kálmán-i hangvételt vetették I.R. szemére, amikor regényeit a „lektűr” szintjére rangsorolták, későbbi, ma is alig ismert nagy fiókregényei ismeretének híján. De ne vágjunk a dolgok elébe.


Még 1943–44-ben írta meg az Urak, úrfiak című regényt, mely a magyar könyvkiadás államosítása előtt éppen hogy megjelenhetett 1947-ben. (Ne felejtsük el, hogy ez csupán tíz esztendő az Anyanyelve magyar megjelenése óta.) A Fővárosi Kiadó jelentette meg a Mámoros malom című kisregénnyel együtt, mely a somogyvámosi cigányság életéről szól a második világháború utáni években. A név című novella, mely I.R. új, lélektani-realista hangját mutatja be, a Mámoros malommal egybekötve jelent meg, és így majdnem teljesen elsikkadt.


Az államosítás után I.R. is indexre került Jékely Zoltánnal és másokkal együtt, akik majdnem tíz évig műfordításból tengődtek. A Forradalom előtt két évvel jelent meg I.R. fordításában azÖrvény felett, Mihail Sa-doveanu elbeszéléseinek remekbe sikerült magyar fordítása.


Igazi író nem tudja abbahagyni az írást és a társadalombírálatot. I.R. is ezt tette Ünnepi férfiúés A vádlott című hallgató „fiókregé-nyeiben”. (Az előző végre megjelent 1990-ben a Püski Kiadónál, az utóbbit a Tertia Kiadó jelentette meg 1999-ben.) Mindkettő halált megvető hadüzenet Sztálinnak – egy nő részéről.


Egy abszolút ellenállást tanúsító fiókregény, mely a megjelenés leghaloványabb reménye nélkül készül titokban, éjnek éjszakáján, nem számíthat semmiféle közönségsikerre. Az Ünnepi férfiú, Szent László regénye, annyira fellelkesítette Kodolányit, hogy hosszú levélben üdvözölte I.R.-t, és közölte vele, hogy most, 1951–52-ben lett nagy íróvá. Sajnos a kritika ma sem ismeri, nemigen foglalkoznak vele. Akkor lett volna szenzáció, ha akkor jelenik meg, amikor ezért tíz év Recsk, Márianosztra vagy éppenséggel halálbüntetés járt volna.


A könyvet nem a szórakozni vágyó nagyközönségnek írta. Megértéséhez alapos felkészültség kell. Szent László alakját keresi a múltban, a jelenben s a jövőben, interjúk formájában. Leírja, hogy egy nőt hogyan erőszakolnak meg az oroszok, amiről az jut eszébe, hogy Szent László lovagi törvényt hozott a 13. században úton járó nők védelmére. Különféle műfajok keverednek a kötetben a posztmodernen is túltevő merészséggel.

 

 


1990-ben Szabó Magda kommentálta a chicagói Szivárványban mint „könyvkiadásunk ünnepi eseményét”.


Még veszedelmesebb kötet következik: az 1952–53-ban írott A vádlott. A regény lényege, hogy a szocializmus nem toldozgatható-foltozgatható, hiszen szép az eszme, és csak a megvalósítással van baj, hanem az egész rendszer úgy borzalmas és elvetendő, ahogy van.


Egy deklasszálódott elemekből álló társaság szökési kísérletet tesz Jugoszlávia felé, de a hét szereplőből csak négyen jutnak át,  egyikük, az író, marad, egy meghal, és egyet elfognak. A hátramaradt író elkezd nyomozni barátai sorsa felől, de a szocialista materializmus világában nincs igazi hír, és nem lehet megtudni az igazságot. A Szent Lajos király hídjára emlékeztető, de azzal korántsem azonos módon az író (Kalotay Ákos) elhatározza, hogy a jellemek ismeretében megírja, kivel mi történhetett. A kötetet Jókai Anna ajánlása vezette be 1999-ben, s első kiadása hamarosan elfogyott, a második előkészítés alatt áll.


Az 1956-os Magyar Forradalom hatalmas vízválasztó volt minden magyar író életében. AzIrodalmi Újság forradalmi számában jelent meg Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című emlékezetes verse, valamint Németh László Emelkedő nemzet című írása, mely még a szovjet csapatok november 4-i támadása előtt arra szólította fel a magyarokat, hogy „ne legyen ebből ellenforradalom”. (Értsd: gyárat, földet vissza nem adunk stb.) Németh Lászlónak ez a provokatív és sokféleképpen értelmezhető kijelentése serkenthette a Kádár-rendszer irodalompolitikusait, hogy a Forradalom leverése után kiküldjenek egy nyakkendős úriembert, aki végiglátogatta az összes magyar írót. Csak épp egy nyilatkozatot kellett aláírni, mely arról szólt, hogy az 1956-os magyar felkelés kapitalisták szította ellenforradalom volt, mely meg akarta dönteni a törvényes szocialista államrendet.


Majdnem mindenki alá is írta, kezdve magával Németh Lászlóval, aki az „ellenforradalom” szót elültette a köztudatban, de ugyanúgy aláírta Kodolányi János és Tamási Áron is. A tisztelt látogatót felhatalmazták, hogy életműszerződést, az állami TV-ben való szereplést ígérjen minden valamirevaló magyar írónak, aki hajlandó volt „ellenforradalomnak” minősíteni az 1956-os Nemzeti Felkelést. Több órán át kapacitálta I.R.-t is az aláírásra, de I.R. – a tőle megszokott rebellis módon – a nyilasokat is elküldte a sóhivatalba, amikor 1944-ben felszólították, hogy írna egy regényt Horst Wessel német náci hősről – „nem”-et mondott, mert ő „másképp látta” az események lezajlását. A hivatalos látogató mélységes sajnálatát fejezte ki, és közölte, hogy nem lesz sem életműszerződés, sem tévéjátékok bemutatása, „magát akkor legfeljebb ifjúsági szinten engedik majd működni”.


I.R. saját története szerint még egy magyar költő utasította el a megalázó aláírás elfogadását – s ez Sinka István volt.


Na már most I.R.-nek meg is kellett élnie valamiből. Egyetlen fia, aki én vagyok, még 1956 novemberében elhagyta az országot, férje, Kotsis Lajos építészmérnök igen szerényen fizetett állami állásban tengődött. Emlékezetében ott dübörgött az Ünnepi férfiú és A vádlott a maga legérettebb, legkiforrottabb politikai lehetetlenségével. I.R. tehát elkezdett mesélni, ifjúságinak álcázott, ám valójában igen ravasz szinten.


Első 56 utáni kötete Az utolsó daru átsiklott a cenzúrán. A könyv arról szól, hogy a „schwartz-gelb” osztrák pandúrok hogyan körözik a 48-as szabadságharc bujdosóit, s hogy egy azelőtt fogságban tartott darumadár hogyan menti meg gazdája életét, mikor eldugja annak egykori honvédsapkáját. Ez az 1956 allegóriájának számító kötet rendkívül „népszerű” volt, és teljes joggal, ugyanis arról beszélt, amiről hatóságilag tilos volt egyetlen szót is kiejteni.


Ugyanez játszódott le a Torockói gyász esetében is, mely – annak ellenére, hogy „tizennégy éven felülieknek” ajánlódott a Móra Kiadó által szerkesztett hátsó címlapon – négyszer is elkelt, méghozzá mindegyik esetben harmincezres példányszámban. A felnőttek, akik ebben a műben még inkább 1956 allegóriáját látták, cinikus mosollyal, vállat rándítva mondogatták: „Elmúltam tizennégy, olvashatom...”


A regény a torockói bányászok híres felkeléséről szól az 1700-as évek legelején, amikor is a Thoroczkay grófok el akarják venni a bányászoktól a város királyi szabadságlevelét, majd a felkelés leverésére behívják Rabutin francia zsoldos generálist, aki nagy seregével rögvest leveri a felkelőket. A regény „Kriza Katalin naplójába” van ágyazva mint keretbe. (2004. október 2-án Torockószentgyörgyön színpadra alkalmazva bemutatják a helyi fiatalok a kultúrotthonban, Rákóczi Ferenc szabadságharcának 300. évfordulóját ünneplendő. A regény könyv formájában újra kapható a budapesti Püski Kiadónál, mint I.R. más művei is.)


Ugyanezt az allegorikus ellenállási vonalat követi az Orsika című, a török hódoltság korában játszódó regény, melyben egy janicsár megtudja, hogy ő magyar, és visszatér népéhez. Ahogy a Kádár-rendszer egyre „puhult”, I.R.-nek is egyre tágabb teret adtak a publikálásra. Már halott volt az 1979-es autóbusz-szerencsétlenség következtében, amikor megjelent a Hazájából kirekesztve című, Mikes Kelemenről szóló igen érdekes írás, melyben az az ifjúságinak éppen nem nevezhető „irodalom”, hogy a képzeletbeli nagynéni válaszol Mikes Kelemennek, mint ahogy a Torockói gyászban is az a csöppet sem ifjúsági szinten írott befejező rész, melyben Rabutin generális beszámol nagynénjének, az „irodalmi szalont” feltalált Madame de Sévignének a „helybeli vademberek furcsa szokásairól”. (Ez a rész annyira tele van francia szöveggel, hogy külön szószedetet kellett adni hozzá.)


Bajban is volt a marxista irodalmi „establishment”: milyen író is ez az Ignácz Rózsa? Futtatni nem lehetett, hiszen elutasította az „ellenforradalomról” szóló aláírást, elhallgattatni teljesen értelmetlen lett volna, hiszen könyvei tízezrével fogytak, s bár a dotált állami kiadás korában minden kötet eleve veszteséges volt, I.R.-t nem lehetett egyáltalán nem kiadni. Hát kitalálták, hogy ő a „népszerű” írónő. Ez afféle kegyeskedő lesajnálás volt a rendszer részéről, ugyanakkor nem egyenesbe menően sértő, csak hát éppen nem is méltányos. A kérdést mind a mai napig nem döntötte el senki: kihez képest „népszerű író” I.R.? Miért kevésbé népszerűek az államilag futtatott írók? Illés Béla, Oravecz Paula, Fehér Klára, Sarkadi Imre – hosszú nagyon a listája a hivatalosan elismert „jeles íróknak”, akiket alig-alig olvas ma bárki.


Volt I.R.-nek egy alapvető mondása – a Bibliából vette –, és a sírjára is ezt írtuk: „Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű.” Ő úgy érezte, hogy a magyar néphez tartozik, bárhol is lakjanak, s bármily állami fennhatóság alatt.


Aki pedig tudatosan a népéé, az nem is szégyellheti, hogy ő „népszerű”.