Payday Loans

Keresés

A magyar népballada
Az emberi életminőség/boldogság
2015. július 29. szerda, 08:43

Magyar néprajz

Andrásfalvy Bertalan, Balassa Iván, Égető Melinda, Gráfik Imre, Gunda Béla, Kotics József, Paládi-Kovács Attila, Petercsák Tivadar

Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.


+

https://www.youtube.com/watch?v=KwbyYtf6VmI


A NÉPBALLADA-KUTATÁS TÖRTÉNETE

 

I. A magyar népballada iránti tudatos érdeklődés a székely népballadák felfedezésével kezdődött. Gyulai Pál felhívása és a Barcsai-ballada közzététele 1852-ben megsokszorozta a kutatókedvet, és egymás után kerültek napfényre a korábban ismeretlen alkotások, balladatípusok.

A rendszeres történeti vizsgálódások, kutatások napfényre hozták az ennél korábbi, a 18. századból, illetve a 19. század elejéről származó balladafeljegyzéseket, főleg kéziratos énekeskönyvekből. A sárospataki diák-melodiárium (1789) őrizte meg A gunaras lány balladát; 1813-as datálású a Szeretet próbája típusú ballada, amelyet Pálóczi Horváth Ádám gyűjteménye örökített ránk. Ugyanebben a kollekcióban található a Váradi basa vendégsége c. történeti eseményekre utaló ballada is. A történeti énekek iránti érdeklődés a balladakutatás szempontjából igen fontos volt. A Hasznos Mulatságok 1825-ben megjelent cikke az epikus énekek közül a történeti vonatkozásúakat emelte ki, és ezzel mintegy az első elméleti igényű balladakutatásra irányuló tanulmánynak tekinthetjük, amely a valóság és a folklór összefüggéséből indult ki.

A balladakutatás történetét figyelve számolni kell azzal a ténnyel, ami a műfaj szerepét közvetve mutatja. A felvilágosodás századában keletkezett nagyszámú kéziratos énekkönyvben található históriás énekek, névtelen vagy ismert költők elbeszélő énekei és szerelmi dalai között balladát kis számban találunk.

A 19. század elején a népköltészet fogalmi kérdései tisztázatlanok voltak. Az ebből az időszakból származó gyűjteményektől, leírásoktól nem kérhetjük számon a későbbi idők szakmai elvárásai szerint meghatározott balladát, illetve balladaelméletet. Ebben az időben a népszerű énekköltészet egységes kategóriát jelentett. Ehhez hozzá kell venni azt is, hogy az idegenből fordított szövegeket is magyar dalokként vették be a gyűjteményekbe. Az Auróra, Remény, Hasznos Mulatságok, később a Koszorú hasábjain előbb jelentek meg svéd, dán, orosz, szerb, német, skót balladák, mint magyarok. Ezek a fordítások azonban felhívták a figyelmet egy másfajta, addig még nem ismert műfajnak, a balladának a létére. Szerelmi, családi konfliktusú vagy történelmi nevekhez kapcsolt elbeszélő énekekről már 1825-ben a Hasznos Mulatságok névtelen cikke összegzést ad (1825. I. 50-55). De az is köztudott, hogy a 19. század első felében a költők tudatosan fordultak az idegen mintákhoz. Vitkovics a szerb balladafordításoknak köszönhetően megismertette a magyar olvasóközönséget a ballada műfaji jegyeivel. Műveltségének következménye az is, hogy egy ún. „népies” balladamodort alakított ki. Ugyancsak a 268történeti balladák iránti érdeklődést bizonyítja Gyulai Pálnak aSzilágyi és Hagymási balladára vonatkozó feljegyzése 1845-ben - írja Szabó T. Attila (Kallós 1970: 8).

A 19. század első felében a népköltészet felé fordulás egyre erősbödött. A harmincas évektől kezdődően sokasodó kiadványok jelzik a tudósi törekvéseket, de azt is, hogy akkor még az általánosan sokfelé ismert dal, vers, mese jelentette a „nép” költészetét. A Kisfaludy Társaság népköltészeti felhívása is ezt a szemléletet tükrözi. A ballada, illetve a románc műfaját akkor még nem különítették el. A kérdés tisztázatlanságát fokozta, hogy a 18-19. század fordulójától kezdődően mind nagyobb számban jelent meg ponyvaanyag, a vállalkozó kedvű, tömegkultúra iránt érdeklődő nyomdatulajdonosok kiadványaikban balladákat is közzétettek. Így pl. legkorábbi forrásaink közé tartozik az Angyal Bandi, Zöld Marci, Barna Péter betyárok tetteiről szóló adatok közzététele. Ugyancsak ponyván látott napvilágot a Házasuló királyfi,Pávás lány romantikus, oktató célzatú balladája, valamint a vallásos vonatkozású, karácsonyi szokáskörhöz kapcsolódó Szálláskereső Márialegendaballada (Schram 1959).

A 18-19. század fordulóján a ponyva egyaránt népszerűsítette a meséket, moralizáló történeteket, iskoladrámákat, idegen szerzők műveinek magyarra való kötetlen átültetését és sok más egyéb között a balladát is. Előfordulásuk - feltételezésünk szerint - nem tükrözi sem az iránta való népszerűséget, sem a gyakoriság valós arányát, de fényt vet arra, hogy a műveltségformáló nyomdatulajdonosok, ponyvaszerzők milyen költészeti anyagot, balladát népszerűsítettek ezúton (Pogány 1978: 106-107). A nyomtatványok ránk maradt s eddig feldolgozott anyaga alapján azt mondhatjuk, hogy egyik népköltészeti műfaj sem kapta meg azt a helyet, amit a mai szakemberek véleménye szerint a hagyományban akkor betöltött. Mégis feltűnő, hogy a dalok, mesék mellett a balladák száma elenyészően csekély. A kultúra közvetítői számára tehát vagy nem jelentett releváns értéket, vagy már előttük is rejtve, ismeretlenül lappangott a szájhagyományban. Mindezek utólagos ismerete érthetővé teszi, miért volt a ballada felfedezése az 1860-as években irodalmi, költészeti, folklorisztikai, esztétikai szenzáció.

Az első nagy jelentőségű balladagyűjtés Moldvából való. 1841-1843 között jegyezte fel egyetlen faluban, Klézsén, Petrás Ince ferences rendi szerzetes. A két füzetnyi anyag azonban 1956-ig, míg Domokos Pál Péter nyomtatásban meg nem jelentette (Domokos-Rajeczky 1956; 1961), lényegében a tudományos megismeréstől távol maradt, csak szórványos mutatványszövegek jelentek meg 1872-től folyamatosan a Nyelvőr c. folyóiratban „Rokonföldi” név alatt, illetve Domokos Pál Péter kötetében (1931).

A népköltészet kutatásának történetében általános fordulópontot jelentett Erdélyi János Népdalok és mondák c. háromkötetes munkája (1846-1848), amely reprezentálta az énekes és prózai néphagyomány tekintélyes részét, de a balladát igazában még nem fedezte fel. Hiteles gyűjtéseken alapuló, óriási anyagból válogatta - esetenként összeszerkesztette - Erdélyi ezt a mindmáig nagy jelentőségű munkát, melyben mindössze 17 balladaszöveget találunk. Úgy látjuk, hogy a műfaj iránti érdeklődésének semmi határozott jele nem mutatkozott meg. Jól tükrözi ezt a szövegek elrendezése, elhelyezése, illetve jegyzetanyaga és a tanulmány. Az említett gyűjteményen túl mindennél jobban bizonyítja Erdélyi balladához való viszonyát 1858-as cikke, melyet a balladakutatásban forradalmasítónak tekinthető Barcsai-balladához írt. Az északi népek (svéd, norvég, dán, skót) balladaköltészete iránt érdeklődést mutató tudós (Erdélyi I. 1982) csak a Barcsai-ballada megismerése után fordult esztétikai igénnyel, poétikai követelményekkel a magyar balladaköltészethez. 269Ezt a tendenciát erősítette fel Gyulai Pál Adalék népköltészetünkhöz c. tanulmánya, amelyben elsősorban a balladával foglalkozik (Gyulai 1908: 308-345).

Greguss Ágost 1865-ben készítette el A balladáról című tanulmányát, amellyel a Kisfaludy Társaság pályadíját nyerte el. Az esztétikai szempontú műfajelemzés a nép- és műballadák legfontosabb sajátosságait taglalta, és általános érvényű megállapításai olyannyira helytállóak voltak, hogy a későbbi kiadásokban csak bővített, de lényegileg nem változtatott elméletén.

Greguss egyrészt alapvető összefüggést tárt fel a népköltészet és műköltészet között, mondván: „A népköltészetnek okvetlenül műköltészetté kell fejlődni; de midőn ez utóbbi magát a népköltészet által megifjítja, nem vetkőzhetik ki a műköltészeti jelleméből…” (Greguss 1865: 87). Vagyis a nép- és műköltészet időről időre való összekapcsolódását és szétválását vallja. Másrészt a ballada műfaj egészét nézve, kimutatta benne a három műnem (líra, dráma, epika) sajátosságainak speciális együttes megjelenését éppúgy, mint a későbbi balladakutatás jó része. Könyvének alcíme, Tragédia dalban elbeszélve, jól tükrözi állásfoglalását. A magyar balladakutatást és folklóresztétikát alapvetően meghatározta Greguss munkássága, melynek azonban kellő tudományos mérlegelése csak kevéssé történt meg.

II. A magyar népballadakincs megismerésében Kriza János 1863-ban közzétett székely népköltési gyűjteménye, a Vadrózsák adta a legnagyszerűbb eredményt. Kriza - saját életírása szerint - 1842-ben tette közzé felhívását előfizetők toborzására a népköltési anyag publikálását illetően. Ezt a vallomását 1843-as források is megerősítették. Kriza gyűjteménye mégis csak két évtizeddel később jelent meg. Ebben valószínűleg személyes gondjain túl (betegség, papi hivatás, anyagi terhek) társadalmi okok is közrejátszottak, tekintettel a bukott szabadságharc utáni évtizedre. Kriza és gyűjtőtársai (papok, tanítók, barátok) megsokszorozták az addig (felhívása időpontjáig) ismert balladaanyagot, így feltártak egy addig ismeretlen kulturális kincset. A balladák tragédiaábrázolása az irodalom értői előtt különösen nagy megbecsülést váltott ki. A műfaj esztétikai értéke először a székely balladákon keresztül vált ismertté, ami még inkább elmélyítette az iránta való érdeklődést. A társadalmi, szerelmi konfliktusok ábrázolása, a valóság megrázó eseményeinek művészi megfogalmazása Kriza gyűjtésében különböző balladatípusokban, minden korábbi folklóralkotástól eltérő módon jelent meg. Munkájának jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy öt teljes kiadást ért meg, és antológiákban számbavehetetlenül jelentek meg e balladák újra meg újra, s napjainkban már műveltségünk nélkülözhetetlen részévé váltak.

Kriza különleges érzékkel fedezte fel a népballadákat, és biztatta gyűjtőtársait a műfaj minél teljesebb megismerésére. Minden egyes újonnan előkerült szöveg fölötti örömét megosztotta a kor irodalmi vezéralakjával, Gyulaival. A balladákat sötét, borongós hangulata miatt ő maga kedveskedően „Kápóna-virágok”-nak nevezte el, és eltekintve esetleges aktualitásuktól, több évszázados kultúra örökségét látta bennük. Kriza gyűjteménye tette ismertté a „falba épített asszony”, Kőműves Kelemenné balladáját; a kincsekért gyermekét elhagyó és őt többé fel nem lelő anya tragédiáját; a megégetett hűtlen asszonyról szóló, pompás művésziséggel énekelt alkotást; a török úrnővé lett, szívtelen asszony válságáról szóló balladát; Molnár Anna hűtlenségét és visszatérését; a jobbágylány Kádár Kata tragédiáját és sok más balladát. A balladák tömör, lényegre törő ábrázolása, világos konfliktusbemutatása, a mai napig ható katarzisélménye olyan új tartománya a népköltészetnek, amelyről korábban műveltségünk legjelesebb ismerőinek 270sem volt tudomásuk. Ezt bizonyítja Arany János népdalgyűjteménye, Toldy összefoglalása a magyar költészetről, Kölcsey írása nemzeti hagyományainkról (Horváth J. 1927: 113-115).

A balladakiadások, róluk szóló írások 1863 után ugrásszerűen megszaporodtak. Egyrészt a Vadrózsákhitelességét megkérdőjelező ún. „Vadrózsapör” okozta ezt. Iulian Grozescu a Kőműves Kelemenné és a Molnár Anna balladát románból való fordításnak tartotta, és plágiummal vádolta Krizát (Grozescu 1864). Szenvedélyes hangú vita mellett újabb és újabb szövegváltozatok gyűjtésével kívánták bizonyítani az eredetiségét, és emellett megindult egy elvi szintű, nemzetközi anyagot felhasználó, összehasonlító kutatás is. A vitában Arany János állásfoglalása volt a legobjektívebb, amelyet tulajdonképpen a téma lezárásának is lehetett tekinteni, mert a folklórmotívumok nemzetközi összefüggésére és az egyedi, nemzeti nyelven, sajátos fordulatokkal megszólaltatott variánsok összefüggésére hívta fel a figyelmet (Alexics 1897; Németh G. B. 1982).

A dualizmus évtizedeiben a Kisfaludy Társaság Évlapjai, a Koszorú, a Szépirodalmi Figyelő, a Fővárosi Lapok, a Vasárnapi újság, a Budapesti Szemle, a Kolozsvári Közlöny és más, irodalmi igénnyel szerkesztett újságok, folyóiratok rendszeresen közöltek balladákat, illetve róluk szóló fejtegetéseket. Valójában a napisajtó szintjén zajlott le a „Vadrózsapör” is, és közügy volt a népköltészettel való foglalkozás (Sőtér 1963: 29-31). Napilapokban tették közzé a gyűjtési felhívásokat, az elkészült gyűjtemények bírálatát és a kiadványok méltatását.

A magyar ballada felfedezésével egy időben jelentek meg román, szlovák, orosz, ukrán, lengyel, rutén stb. balladák. Legjelesebb írók, költők fordították pl. a dán, skót, német, szerb népköltéseket, amelyekről tájékoztatást ad az Ethnographia 1919-ben. A műfaj megismerése egyszerre és sokirányúan történt. Mindehhez szervesen kapcsolódott az irodalmi balladák iránti érdeklődés, mindenekelőtt Arany balladaköltészetének hatásaként. Divat lett balladát írni.

A megélénkült érdeklődés következménye, hogy a 19. század utolsó harmadában mind több önálló népköltési kiadvány jelenik meg, amelyekben a ballada (románc) önálló fejezetet, elkülönített egységet képez, s ezeket a kötetek elejére tették, a műfaj jelentőségét hangsúlyozandó. A helyi gyűjtemények közül Pap Gyuláé (1865) jelentős a sokat idézett Halálra táncoltatott lány és néhány más ballada miatt, no meg azért, mert a „palóc” ekkor már valóban földrajzilag is körülhatárolt tájegységet jelentett. Pap Gyula gyűjteménye példa arra, hogy a népköltészeti dialektusok megrajzolhatók. Ezt erősítette Kőváry Béla göcseji gyűjtése (Kőváry 1876), amely azonban társadalmi érdeklődést nem váltott ki.

1860-1870 között gyűjtötte Abafi Aigner Lajos kilenc kötetre tervezett nagy adattárát. A torzóban maradt kézirat elsősorban dalokat tartalmaz (a kézirat az MTA Kézirattárában töredékesen maradt meg). Az első kötet azonban a kor igényének megfelelően a balladákat fogta össze. A gyűjtés főleg Fejér megye falvaira vonatkozott, műfajilag főleg új stílusú és betyárballadákat tartalmaz. A székely balladákkal szemben egy másik stílusirányt képvisel.

A korszak sürgető igényére 1872-ben megindult a Magyar Népköltési Gyűjtemény, a Kisfaludy Társaság korábbi kezdeményezésének felújításaként. 14 kötete közül 8 tartalmaz balladát, külön fejezetben, jobbára a kötetek élére helyezve. Ellentétben Erdélyi gyűjteményével, a kistáji egységekben folytatott gyűjtések kiadásával, rendezésével ez a sorozat a maga idején jelentős előrehaladást mutatott a balladakincs megismerésében 271éppúgy, mint az egész népköltészet objektív felmérésében. A ballada műfaj szempontjából az I. és III. kötet kiemelkedő, amelyek az ún. „Kriza-hagyatékot”, Kriza gyűjtőtársainak az Akadémiához került gyűjtéseit tartalmazzák. Székely balladákat közöl Mailand Oszkár a VII. kötetben (1905), amelynek esztétikai szintje elmarad az előzőkétől, és így közvetve tükrözi, milyen nagy munka lehetett a Kriza által közölt klasszikus szépségű balladák feltárása. Vikár Béla Somogy megyei gyűjtése a VI. kötetben (1905) autentikus munkán alapul, és jól mutatja a ballada korabeli helyét az adott tér dalkultúrájának egészében. A Sebestyén Gyula munkája nyomán kiadott dunántúli anyag (1906) gazdag a régi, szép, teljes balladaszövegekben, jelentőségét növeli, hogy ez az első átfogó összegzés erre a tájra vonatkozóan.

Az Alföld balladakincsének feltárása az 1870-1880-as években kezdődött. Csongrád megyében Török Károly gyűjtött főleg új stílusú balladákat, balladás dalt (Török 1872). Szeged környékén, Temes, Arad megyékben viszont Kálmány Lajos a régi szájhagyomány felbecsülhetetlen értékeit találta meg. Hatalmas gyűjtéséből 9 kötet jelent meg. A balladakutatás számára fontos az 1877-1878-ban megjelent Koszorúk az Alföld vad virágaiból c. munka, melynek I. kötete egyetlen helység, az Arad megyei Pécska anyagát mutatja be a maga teljességében, a folklór sokféleségét reprezentálva. Kálmány munkája előremutató, sokáig követés nélkül maradt, míg századunk közepén a falumonográfia, az egyéniségkutatás újra felfedezte az ő módszerét. A fenti munka II. kötete szélesebb földrajzi térség (Békés, Arad, Csanád megye) folklórjából ad válogatást. A ballada műfaj különös nyomatékot kap, szám szerint sok, típusában, megformáltságában alapvető újat hozva az addigi ismeretekhez. Kálmány Lajos a következő években a Szeged népe c. három vaskos kötetben tette közzé Szeged, illetve a Szeged környéki falvak, tanyák folklórkincsét. Különösen a III. kötet tartalmaz sok, szépen megfogalmazott balladát. Kálmány gyűjtéseinek sajátossága a komplex szemlélet, a műfajok összefonódásának hangsúlyozása, a hiedelemháttér megrajzolása. Jegyzetanyagában az éles szemű gyűjtő megfigyeléseivel gazdagította, élethűvé varázsolta a környezetéből kiszakított szövegeket (Kálmány 1881-1882, 1891b).

Kéziratban maradt anyagából a balladákat egybegyűjtötte és sajtó alá rendezte Ortutay Gyula Alföldi népballadák címmel (Kálmány 1954). Ez az új, szám szerint igen jelentős balladaközlés kevés meglepetést hozott. Jelentőségét az objektív tényközlés adja, mert ezáltal világosan látható, hogy a múlt század végi folklór tekintélyesebb része új stílusú. Kálmány lelkiismeretes gyűjtése azt is tükrözi, hogy akkor már a betyárballadák, szerelmi és gyilkosságtörténetek, romantikus elemeket tartalmazó balladák voltak a gyakoribbak, és a régi, klasszikus típusok kis számban, esetlegesen fordultak elő. Feltételezzük, hogy a kiváló gyűjtőképességű Kálmány erőfeszítésének köszönhetjük a Dél-Alföld balladaköltészetének ősi rétegét. Munkásságának fontos érdeme, hogy szakított elődeinek esztétizáló törekvéseivel. Nem követte Arany és Gyulai javító, szépítő szándékait, hanem fontosnak tartotta a hiteles lejegyzést, a töredékek megmentését, a prózává alakult balladák leírását. A gyűjtött anyag közreadásánál a legnagyobb szöveghűségre törekedett, egy saját maga által kialakított fonetikát alkalmazva. Példaként lebegett előtte Kriza gyűjtése. Egy tájegységre koncentrált, de messzebbre jutott, mint példaképe, Kriza János, még akkor is, ha az általa sokat keresett „székely balladák” nyomát végül nem sikerült Szeged környékén, illetve Arad megyében fellelnie.

A múlt század végén és még inkább századunk elején megjelenő szakfolyóiratok rendre közöltek balladákat. A Nyelvőr 1872-től, az Ethnographia 1890-től forrásértékű hiteles 272gyűjtéseket, régi kéziratok publikálását vállalta. Folyamatosan törekedtek arra, hogy a balladáktól elválaszthatatlan dallamot is feljegyezzék, közzé tegyék. E tekintetben Seprődi János, Vikár Béla, Bartók Béla és Kodály Zoltán közlései a legkiemelkedőbbek. Ez az időszak minőségi változást hozott a balladakutatásban. A szövegek megismerése után a dallamvilág feltárására került sor. Bartalus István a korábbi évtizedekben már tudatosította a dallamok nélkülözhetetlenségét, és maga is törekedett a lejegyzésükre (Bartalus 1873-1896), mégis e tekintetben a technikai fejlődés, a kulturális előrehaladás és az egyéni tehetség egybekapcsolódásának következményeként jelentkezik a dallamok iránti érdeklődés. A tudatos gyűjtések révén elsősorban a távoli vidékek, rejtett falvak, nyelvjárási szigetek ismeretlen kincsei kerültek napfényre. A századfordulón Seprődi János korszerű igények szerint gyűjtötte az erdélyi balladákat. Szórványos közlései az Erdélyi Múzeumban, az Ethnographia hasábjain és más fórumokon jelentek meg, de csak fél évszázaddal a halála után kerültek összegzésre (Seprődi 1974: 292-392). Ismerve az elődök munkáit, erőfeszítéseit, elsőként kutatta a néphagyomány természetét, a hagyományozódás törvényszerűségeit. A ballada iránti tiszteletét mutatja, hogy a tervezett Székelyföldi gyűjtésc. kötete élére kívánta sorolni a balladákat, elkülönítve más elbeszélő énekektől. Gyűjtésének érdeme, hogy néhány páratlanul szép balladavariáns (pl. Halálra táncoltatott lány) segítségével egy szűkebb tájegység, Marosszék dalkultúrájának egészébe ágyazva ragadta meg a műfaj helyét.

III. Bartók Béla és Kodály Zoltán korszakalkotó jelentőségű gyűjtőtevékenysége a balladakutatásban is új eredményeket hozott. 1908-ban Bartók Csík, jobbára ismeretlen tájaira jutott el, és tárt fel addig ismeretlen balladatípusokat: A nagy hegyi tolvaj, Két rab testvér, Magyarosi Tamás stb. mellett lényegében újak voltak a siratóballadák. Ezek olyan tragikus szerencsétlenségről szóló balladák, amelyek tartalmi és formai sajátosságuk miatt a középkori költészet jegyeit is magukon hordozzák. A Bartók és Kodály együttes munkájaként megjelenő gyűjtemény hatása a tudományos és kulturális, valamint zenei életre egyaránt jelentős volt (Bartók-Kodály 1923). Kodály Zoltán Csallóközben, Nyitra környékén és a Vág völgyében végzett terepmunkája révén addig ismeretlen vidéket csatolt a tudományos megismerésbe. Gyűjtése során középkori dallamokra, népszerűvé vált egyházi eredetű dallamkincsre bukkant, mintegy igazolva, hogy a népi kultúra a korábbi századok magaskultúrájától nem függetlenül alakult ki. Eredményeivel ráirányította a figyelmet a történeti rétegek vizsgálatára, amit aztán később tanítványai, munkatársai is követtek, és ezek az eredmények napjaink folklórkutatásának talpkövei.

Az I. világháború kitörése évében Kodály bukovinai útja gazdag eredménnyel járt, felkeltette a figyelmet a még távolabbra szakadt moldvai csángóság folklórja iránt. Az anyag feltárására Domokos Pál Péter vállalkozott, aki egy évtizeden át dolgozott ott, és új balladavilágot fedezett fel (a Megégetett meny, Havasi pásztor, Kegyetlen anya balladatípusok megtalálása fűződik nevéhez). Eredményeit 1931-ben tette először közzé (Domokos 1931; teljes kiadás Domokos 1941).

A két világháború közti balladakutatásban új szakaszt jelentett, hogy mind több összefoglalás adott képet a korábbi eredményekről. Ezek közül kiemelendő Gragger Róbert német és magyar nyelvű tanulmánya a magyar népballadákról (Gragger-Lüdeke 1926; Gragger 1927), valamint Solymossy Sándor írása A magyarság néprajzában (Solymossy 1935). Gragger a korabeli német irodalom ismeretében a ballada műfaját - Goethére hivatkozva - olyan őstojás, őscsíra műfajnak tartotta, amelyben a költészeti 273műfajok jegyei mellett a tánc, a dal műfajformáló sajátosságai is megtalálhatók. Így kapcsolatot mutatott ki a középkori tánckultúrával, az énekesrendek költészetével is. Solymossy ez utóbbiról mindmáig ható összegzést írt, és a történeti rétegek felvázolására vállalkozott. Az összegző munkáknál inspirálóbbak voltak tanulmányai és monográfiái. Solymossy érdeme elsősorban a finn földrajz-történeti módszer hazai alkalmazásának megteremtésében és kidolgozásában rejlik. Az ő szemlélete irányította a típusfeltáró kutatómunkát.

A folklorisztika akkor már kidolgozott módszerét alkalmazva készült el több balladamonográfia, amelyekben a típusok és a motívumok összehasonlítására, földrajzi elterjedésére, illetve a kulturális-irodalmi előzmények feltárására került sor. A tanulmányok elsősorban az esztétikai értékekben gazdag balladákkal foglalkoztak:Kádár Katáról (Király Gy. 1924), Kőműves Kelemennéről (Solymossy 1923-24: 133-154), a Két királygyermekről (Benkő K. 1933), Fehér Lászlóról (Zolnay 1917) készültek tanulmányok.

Az addigi eredmények reprezentatív összegzésére vállalkozott Ortutay Gyula Székely népballadák c. kötetével (1936), melynek előszava számos alapvető elméleti kérdést vetett fel. Az erdélyi balladákhoz készített válogatást kiegészítették jegyzetek, amelyek az addigi gyűjtési eredményt, a változatok gyakoriságát, a nemzetközi összefüggést voltak hivatva bemutatni.

Gragger elméletének továbbvivője Dános Erzsébet volt A magyar népballada c. művével (1938). Ő volt az első, aki az ismert balladakincs egészének rendszerezésére vállalkozott. A tragédiát okozó eseményábrázolást véve alapul, 28 típust különített el katalógusában, és felhasználta, továbbépítette a tragikumtípusok felvázolására vonatkozó korábbi eredményeket (Nagy I. 1929). A katalógust bevezető tanulmány a műfaj általános kérdéseire és az egyes balladák földrajzi, kultúrtörténeti hátterére vetett fényt, részletes elemzés nélkül. Szakított a Solymossy-féle történeti szemlélettel, és a tényábrázolást, tragikumtípust vette elsősorban figyelembe. Katalogizálása, módszere nem talált egyértelmű helyeslésre, a későbbiekben inkább a történeti rétegek vizsgálata került a kutatás homlokterébe.

A két világháború közti időszakban is folytatódott az ismeretlen területek népköltészeti feltárása. Szabolcs megyében nyíri és rétközi balladákat gyűjtött Ortutay Gyula (1933), illetve Hortobágy vidékéről Ecsedi István (1927) ad közzé egy szerény válogatást, amely elsősorban az archaikus kultúrát továbbvivő pásztorok költészetéből merített, de a balladákat illetően főleg új stílusúakat jegyzett föl.

Megindult a táji gyűjtések mellett az egy-egy falu teljes zenei életét feltáró monográfiák készítése. Ezek közül kiemelkedő az Áj falura (Vargyas 1941) és Kide világi zenéjére (Járdányi 1943) vonatkozó kutatás. E munkák objektív képet adtak a ballada helyéről az egész falu zenei életébe ágyazva. A II. világháború után hosszú késéssel folytatódott ez a kutatási irány, elsősorban a határon túli lakosság körében (Ráduly 1975; Penavin 1980).

Baranya vegyes lakosságú vidékén a magyar néphagyományokat Berze Nagy János gyűjtötte össze és adta ki (1940). Az új gyűjtéssel olyan területet vont a kutatás vérkeringésébe, ahonnan korábban gyéren került elő feljegyzés. Kötetének kitűnő jegyzetanyagában olyan összehasonlító, művelődéstörténeti hátteret tárt fel egy-egy ballada kapcsán, amellyel alapvetően előbbre vitte a kutatást. A motívumoknak a mítoszi világképig vezethető összefüggéseit, a térben és időben óriási távolságot áthidaló alkotásoknak a szövegi hátterét tárta föl. Mindezzel új utat - bár kevéssé követett módszert - nyitott a 274magyar és nemzetközi folklorisztikában. Munkájához a keleti török népek, szibériai etnikai csoportok költészetére vonatkozó adatokat éppúgy felhasználta, mint az ekkor már ismert nyugat-európai kutatásokat.

A ballada iránti érdeklődés történetének áttekintésekor szólnunk kell a negyvenes évekről is. Ebben az időszakban a népszerűsítő kiadványok a balladák színpadi feldolgozását állították előtérbe. Egy-egy ballada országszerte való előadása azt bizonyítja, hogy a tömegkultúra részévé lett. Később a tankönyvek, propagandafüzetek, műsorajánlások a ballada iránti érdeklődést kiszélesítették (Molnár I. 1943; Dömötör S. 1954).

IV. A II. világháború utáni balladakutatásnak új lendületet adott Csanádi Imre és Vargyas Lajos válogatása (Csanádi-Vargyas 1954). A tudományos feldolgozó munka alapját jelentő, nagy sikerű válogatás után Vargyas rövidesen megjelentette elméleti eredményeit, melyek előbb folyóiratok hasábjain, később idegen nyelvű kötetben (Vargyas 1967), majd legteljesebben A magyar népballada és Európa c. kétkötetes művében (1976) láttak napvilágot; új összegzése jelen kötetünkben olvasható.

Az átmeneti megtorpanás után, amit a műfaj kipusztulásának vélt hite és a szakemberhiány egyaránt okozott, megindult az újabb és modernebb eszközökkel történő balladafeltáró munka. Elsősorban a határainkon túl élő magyarság körében született kiemelkedő eredmény. Faragó József és Jagamas János tette közzé a moldvai balladagyűjtést (Faragó-Jagamas 1954), amelynek zömét a Kolozsvári Folklór Intézet anyagából válogatták. A szép, változatos balladakiadvány nyelvi archaizmusaival, formarendszerével magára vonta a nyelvészek, irodalmárok figyelmét is. Erdély egyes tájegységeinek gondos folklorisztikai feltárása során mind több balladakiadvány látott napvilágot (Konsza 1957; Faragó 1965; Imets 1970; Kallós 1970; Albert-Faragó 1973; Ráduly 1975; Bura 1978). A hosszú sorból kiemelkedik Kallós Zoltán gyűjtése, amely hangzós anyaggal teljessé téve, 1973-ban jelent meg Budapesten (Kallós 1973a). A szakemberek korábbi publikációból (Kallós 1958b) már értesültek arról, hogy Moldvában olyan, mindaddig teljesen ismeretlen balladahagyomány, típusok egész sora maradt fenn, amely átalakítja a műfajról alkotott korábbi állásfoglalást. Olyan új balladatípusok kerültek napfényre, amelyekről az évszázada folyó tudományos kutatásnak nem voltak ismeretei. Világossá vált a népballada középkori irodalmi alkotásokkal való kapcsolata is (pl. Mátyás király, Dancia király, István király). A gazdag gyűjtés bebizonyította, hogy a szájhagyomány képes megőrizni olyan kulturális értékeket, amelyeknek írásos nyoma aligha található. A súlyos emberi tragédiát megéneklő alkotások előadásmódja is eltért az addig ismert formáktól, a szerkesztés eltolódott az epikai ábrázolás felé. A balladák szimbólumrendszer és formakincs tekintetében hasonlóképpen új egységet jelentettek.

Az erdélyi magyar balladakutatás lelke Faragó József volt, aki gyűjtéssel, gyűjtési felhívásokkal és összehasonlító tanulmányok írásával, valamint régi kéziratos vagy elfelejtett források feltárásával felelevenítette a műfaj iránti érdeklődést. Az ötvenes évek közepén - amikor Kriza elveszettnek hitt kéziratait Gergely Pál megtalálta (Kriza J. 1956) - elindult egy feltáró munka arra vonatkozóan, hogy a nagy hatású Vadrózsákanyagából egy évszázad múltán mit őrzött meg az emlékezet, mi az, ami kimaradt a székely népköltési gyűjteményből (Konsza 1957; Albert-Faragó 1973). A Háromszéki népballadák c. kötet jól körülhatárolt feladata az volt, hogy a műfajra vonatkozó Kriza-gyűjtés anyagának 100 évvel későbbi meglétére fényt derítsenek. Konsza Samu, Albert Ernő és tanítványaik folytatták a gyűjtést faluról falura járva, hogy megtalálják azt a hagyományréteget, amely az elmúlt időkben még megvolt. A kiadvány bizonysága 275szerint az új stílusú népköltészet országosan ismert változatai dominálnak ezen a területen. A kötet mindennél egyértelműbben bizonyítja, hogy Kriza és gyűjtőtársai a múlt században valóban az „utolsó órában” találták meg a magyar balladakincs legjavát.

Erdélyhez hasonlóan más vidéken is megindult a hasonló típusú, újragyűjtő, ellenőrző, felmérő munka. Így Kálmány Lajos korszakalkotó Szeged környéki gyűjtését kívánta korunkban megtalálni Tóth Ferenc (Tóth F. 1975). Pap Gyula palóc népkölteményeit Nagy Zoltán vette újból hangszalagra, Vikár somogyi munkálatait Együd Árpád élesztette fel (Együd 1975), és hozott napfényre mindaddig ismeretlen altípust. Bartók szatmári gyűjtőterületein járt Bura László (Bura 1978), a Kodály által kutatott Nyitra környéki és csallóközi falvakban Ág Tibor mérte fel az idő változását az énekes néphagyomány minden ágában (Ág 1974).

A századunkban még élő népballadák feltárására vállalkozott Ujváry Zoltán gömöri területeken, a szlavóniai vajdasági falvakból Penavin Olga, Burány Béla, Lábadi Károly adtak közrejelentős gyűjtéseket. A kiadványok számottevő értéke, hogy a legújabb stílus megismerését tették lehetővé. A gyilkosságballadák, sorsballadák, kórházballadák stb. csak az új gyűjtések révén kerültek a tudományos vérkeringésbe. Az új gyűjtés a rendszerezési koncepció revidiálását is felvetette. Így a történeti aspektus helyett a társadalmi szempont került előtérbe, és Dános Erzsébet eredményeit élesztette fel (Katona-Lábadi 1980).

Figyelem fordult az új balladák születésére, alakulására, társadalmi hátterére. Ezzel lehetőség nyílott arra is, hogy a hagyományos költészet szerepét a 20. század közepén jobban megismerjük. Elkezdődött a ponyvaballadák feltárása is (Gulyás É.-Szabó 1975). A kiadványokból Schram Ferenc és Pogány Péter tett közzé jelentős mennyiségű anyagot, amellyel alapvetően új információkat szolgáltattak a folklórjelenségek történeti változásához (Schram 1959, 1962; Pogány P. 1978).

A tudományos feldolgozás irányát Vargyas Lajos tanulmányai alapvetően meghatározták. Ez alól egyetlen kivétel van, N. Leader műve (1967), amelyben a szerző a reprezentatív klasszikus ballada elemzésével a magyar balladaköltészet 17. századi kialakulását igazolta nyelvi, formai, tartalmi sajátosságok alapján. Ezenkívül cáfolja a magyar-skót balladarokonság 19. század végi romantikus elgondolását. Az európai balladakutatásban gyakran idézett, nagy hatású munka itthon visszhangtalan maradt, hatása nem mutatható ki.

A magyar népballadák kutatását számos hosszabb-rövidebb tanulmány teszi teljessé, melyek egy része a kistáji variációk meglétére vonatkozik, más része esztétikai összetevőket vizsgál, illetve a műfaj életében oly számottevő dallamvilágot elemzi (Ráduly 1975; Szendrei-Dobszay-Vargyas 1973; Szatmári 1980).

A folklór iránt érdeklődő közvélemény és az általános műveltség alakításában az elmúlt évtizedekben fontos szerepet játszottak a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában rendre megjelenő reprezentatív válogatások. Itt elsősorban Ortutay Gyula szervező, irányító tevékenysége emelkedik ki. Magyar népballadák szövegei, hozzáfűzött jegyzetek és szakszerű bevezető tanulmányok láttak napvilágot az elmúlt évtizedekben (Ortutay 1955b; Ortutay-Kríza I. 1968). A Magyar népballadák 1976-os kiadása tartalmazza legteljesebben Ortutaynak a balladáról való elképzeléseit, és a típusokba osztott balladák rendszere a szövegkutatásban addig elért eredményeket tükrözi. A nemzetközi szakirodalom Ortutay idevonatkozó írásai közül a ballada műfaj „európai”-ságáról (Ortutay 1953; 1969), valamint a variálódás törvényszerűségeiről (Ortutay 1959) szólókat emelte 276ki és értékelte. Ortutay véleménye szerint a ballada műfaj csak Európában és az európai kultúra hatása alá került területeken (pl. Ausztrália, Észak-Amerika) található meg, ami a speciális történeti, társadalmi fejlődés következménye. A szájhagyományozás bonyolult, sok szálon jelentkező törvényszerűségei közül a balladánál a formulakincsből merítő variálódást tartotta fontosnak, új típusalkotó erőnek.

A műfaj mind teljesebb megismerését segítették elő az egyes balladatípust elemző monográfiák. Vargyas Lajos a Kőműves Kelemenné eredetét, motívumrendszerét tárta föl, beleágyazva a kelet-európai balladakör rendszerébe (Vargyas 1959). Kríza Ildikó a Halálra táncoltatott lány esztétikai szempontú elemzését végezte el, és mutatott rá a ballada társadalmi ellentétet ábrázoló sajátosságaira (Kríza I. 1967). Demény István Pál az egyik sokat vitatott, ritka szép hősballadáról, Kerekes Izsákról készített összefoglaló monográfiát (Demény 1980), és kereste meg a ballada hősénekbeli rokonságát úgy, hogy a szibériai népek költészetében meglévő analógiákat hozta segítségül a balladai képek megértéséhez. Megszületett az első, balladaénekes repertoárját bemutató, elemző tanulmány is (Ráduly 1979), amely a műfaj életét dokumentálja.

A religiózus népköltészet balladaszerű ágát Kríza Ildikó vonta a kutatás körébe és mutatta ki, hogy a legendaballada a paraliturgikus vallásosság költészeti formáinak és a ponyvakiadványoknak a hatását viseli magán (Kríza I. 1982a), s olyan poétikai egységet jelent, ahol az írásos és szóbeli költészet egymásra hatása természetes, és ahol a műfaj életét a világnézet befolyásolja.

A szomszédos népek balladaköltészete iránti érdeklődés a hivatásos szakemberek nélkülözhetetlen kutatási területéhez tartozik. A népszerűsítő fordítások közelebb hozták a román, bolgár, szerb-horvát, szlovák balladaköltészet legszebb darabjait. A gyűjtemények hatása elsősorban a költészet iránt érdeklődők körében érvényesül. A nemzetközi szakirodalom eredményei csak a hazai kutatók közvetítésében találhatók meg. A hatvanas években felerősödött nemzetközi kutatás eredményei fordítás híján nem váltak közismertté a népköltészet iránt érdeklődők előtt.

A balladakutatás történetében ma négy nagy egységet tudunk elkülöníteni. Az első korszak a felfedezés időszaka volt, a kezdeti feljegyzésektől a tudatos gyűjtési munka megindulásáig. A melodiáriumok, ponyvák, kéziratos gyűjtemények, kalendáriumi közlések után Erdélyi János népköltési gyűjteménye, illetve az abból kimaradt, de rövidesen közzétett publikációk fémjelzik ezt az időszakot. Ebben az időszakban a népi, népszerű összefonódása, a románc és a ballada, valamint az epikus énekek műfaji összekapcsolódása volt a jellemző.

A második korszakot a Vadrózsák nyitják, előzetes közleményekkel. Ez idő tájt a tudatos folklorisztikai gyűjtés, a táji sajátosságok mind teljesebb feltárása volt a cél. A fő tendenciát jól tükrözi az MNGy XIV. kötete, Kálmány Lajos táji adatfeltárása. A műfaji meghatározást illetően pedig Arany János és különösen Greguss Ágost esztétikai írásai az irányadók.

A harmadik időbeli egység a magasabb gyűjtési módszerek alkalmazásával indul. Bartók Béla és Kodály Zoltán publikációi, módszertani megjegyzései után a dallamjegyzés elemi igényként jelentkezik, úgyszintén a társadalmi háttér megrajzolása elengedhetetlen feladattá vált. Az elméleti kutatások a német folklorisztikához igazodtak, a motívum-összehasonlító dolgozatok pedig a finn iskola földrajz-történeti elvárásait követték. Elérkezett az összegzés, katalogizálás, rendszeralkotás ideje, amelyre többen 277(Dános Erzsébet, Gragger Róbert, Ortutay Gyula, Solymossy Sándor) vállalkoztak, az elméleti kérdések felvetésével együtt.

Új és mindmáig tartó kutatási korszakot a Röpülj páva c. gyűjteményes kötet nyitott, Vargyas Lajos módszeres kutatásának eredményeként (Csanádi-Vargyas 1954). Napvilágra került a balladakincs középkori rétege, nyugat-európai és kelet-európai párhuzamai. Vargyas Lajos feltárta azokat a kulturális, társadalmi, történeti összefüggéseket, amelyek egy korábbi történeti korszakban gyökerező hősének műfaji továbbélését és új műfaj kialakítását tették lehetővé. Az ötvenes évek tudománynépszerűsítő tevékenysége eredményezte, hogy az irodalmi közgondolkodás, az alapismeretek részévé lett a népballada.

Fentiekkel párhuzamosan jött létre a határon kívüli, nagy jelentőségű magyar balladakutatás, amely a balladának a kortársi kultúrában való szerepét új és hiteles adatokra építette, feltárta az új stílus térhódítását, a polgárosodás népköltészetre való hatását. Az eredmények egyúttal új feladatokat jelölnek ki a kutatás számára a népköltészet és ezen belül a ballada helyének megrajzolásához, a magyarság egész kultúráját illetően.