Payday Loans

Keresés

A halálos ágynál PDF Nyomtatás E-mail

Tapasztalatok a halálos ágynál - egy hospice segítő beszámolója

Sok embernek kell egyedül maradnia élete utolsó óráiban - például egy kórház szobájának névtelen elhagyatottságában. Csak keveseknek adatik meg az a szerencse, hogy ilyenkor is megtapasztalhassa családja lelki támogatását. Segítségre szorulnak azonban azok a hozzátartozók is, akik szeretetteljesen gondozzák halálos beteg családtagjukat, és testileg és lelkileg is nehezen viselik ezt a terhet. Ezért is olyan fontos a hospice-segítők munkája, akik felvállalták, hogy ott, ahol az eltávozás órája közeleg, gondját viselik a betegnek, lelki támaszt, szeretetet, vigaszt nyújtanak és tehermentesítik a hozzátartozókat.

Hospice-segítő, Erlangen
Linkajánló
Már jóval a hospice-segítői munkám előtt kapcsolatba kerültem súlyos betegekkel és haldoklókkal. Ezekről a tapasztalatokról írok elsőként.


A haldokló kívánságának komolyanvétele

Kis unokaöcsém hároméves korában veserákban betegedett meg, és négyévesen elköltözött ebből a világból. Az utolsó hetekben a klinikán feküdt. Amikor meglátogatták, mindig elmesélte, hogy újra a szép virágos mezőn volt és gyerekekkel játszott. Biztos voltam benne, hogy időnként már abban a világban tartózkodott, ahová lelkének a földi halál után kellett mennie. A szülei először álomnak, fantáziálásnak tartották élményeit. Megpróbáltam nekik segíteni, hogy ezeket valóságként tudják elfogadni.

Kis unokaöcsém pontosan tudta, hogy ki mikor látogatja meg őt a családból vagy a közvetlen környezetéből. Egyik nap kijelentette édesanyjának: "Holnap el kell jönnie a nagymamának Susannéval (így hívták a testvérét)." Úgy hangzott, akár egy parancs. A szülők szerencsére úgy szervezték a látogatást, ahogy azt gyermekük kívánta. Ha a szokásos látogatási rend maradt volna, nagymamája és Susanne (akik szülein kívül a legközelebb álltak hozzá) nem látták volna már többet.

Kis unokaöcsém nem sokkal a látogatásuk után nyugodtan és csendesen eltávozott.

Én azt a következtetést vontam le ebből az esetből, hogy a haldoklók kívánságait komolyan kell venni, és nem szabad halogatni teljesítésüket.

Akkoriban 170 km távolságra laktam az unokaöcsémtől, és telefonom még nem volt. Egyik éjjel róla álmodtam. Magam előtt láttam, egy szót sem szólt. Nem volt se beteg, se szomorú, sugárzó szemekkel nézett rám. A következő reggel eljött hozzám a nővérem. Szavak nélkül is értettük egymást. Tudtam, unokaöcsém végre elhagyhatta beteg testét, és most jól érzi magát. Nagyon boldog voltam, hogy elbúcsúzott tőlem. Úgy éltem meg ezt az álmot, mint valóságot.


Megértés szavak nélkül is

Agytumor-operációját követően még négy hónapig látogattam sógornőmet a klinikán. Az utolsó időszakban sokat volt "távol" és már beszélni sem tudott. Akkor is, amikor úgy tűnt, alszik, ügyeltem arra, hogy a betegszobában csak arról beszéljünk, amiről éber állapotában is hallhat. Ebben az időszakban tapasztaltam meg, hogy egymás megértése szavak nélkül is lehetséges; a sógornőmmel való hosszú együttlét révén megéreztem, ha valamilyen kívánsága volt: olvassak fel neki valamit, nézegessünk a családról fényképeket, nyissam ki az ablakot... de a legfontosabb az volt számára, hogy újra és újra hallja: "Melletted maradok!"

Már nem tudott nyelni. Az orvosokkal, akik nagyon megértőek voltak, megbeszéltük, hogy nem akarjuk mesterséges táplálással, szíverősítő szerekkel stb. mesterségesen meghosszabbítani sógornőm életét, mert szerintünk a földi halál után az élet folytatódik, ezért a földi életet nem kell mindenáron meghosszabbítani.

Sógornőm ereje így természetes módon egyre inkább megfogyatkozott.

Egyik reggel mégis kinyitotta szemét, rám nézett és jelezte, hogy inni szeretne. Meglepetésemre majdnem egy liter teát megivott, egy rövid ideig még teljesen éber volt, majd hamarosan érezni lehetett, hogy földi életének utolsó 24 órája következik.

Gyakran megfigyelték már, hogy a halálos ágyon fekvők röviddel eltávozásuk előtt felélénkülnek: ez lehetőséget teremt egy utolsó erőgyűjtésre, közlésre, kívánságok teljesítésére.

Annak ellenére, hogy első alkalommal követtem végig egy halálos beteg életének utolsó szakaszát, világossá vált számomra, hogy most valami egészen új következik. Továbbra is halkan beszélgettem sógornőmmel, de most már azt szem előtt tartva, hogy bátorítsam, lépjen át a másik világba. Élettel teli, vidám fiatalasszonynak láttam őt lelki szemeim előtt, mint amilyennek egykor megismertem. Bíztattam, hogy odaát vissza fog térni életereje és újra örömmel teli lesz az élete, amint ezt a beteg testet elhagyta. A helyiségben nem volt szomorú a hangulat. Az ápolók csak néha-néha néztek be, hogy megkérdezzék, szükségünk van-e valamire, egyébként magunkra hagytak, és így csodálatos nyugalom volt a szobában. Sógornőmnek elmondtam néhány rövid imát is, melyeket ő is ismert. Ahogy ránk köszöntött az éj, a tiszta csillagos égbolt, önkéntelenül is azt kellett neki mondanom, hogy "Repülj fel oda, a csillagokhoz, az égi fényhez!"

Ebben az utolsó fázisban alig érintettem meg, akkor is csak azért, hogy letöröljem homlokáról a verejtéket, és e szakasz kezdetén karoltam át utoljára. "Most hagyom, hogy egészen önmagaddal legyél"- mondtam neki - "ezután már nem foglak megérinteni, hogy ne zavarjalak, amikor útnak indulsz". Erre azért volt szükség, mert az egészséges ember testének kisugárzása, ha az érintés hosszabb ideig tart, erőt közvetíthet egy halálos betegnek, és ezáltal késleltetheti a beteg eltávozását.

Az utolsó lélegzetvételek mintha a megkönnyebbülés sóhajai lettek volna: "Most sikerült megtennem!" És nekem is pontosan így kellett közölnöm a történteket az ápolónővel és családjával. Mindenkinek azt kellett mondanom: Sikerült megtennie! Képtelen lettem volna azt mondani: meghalt. Ezt a megkönnyebbülést az utolsó lélegzetvételekkor - melyek mintha egy nagy erőfeszítés végét jeleznék - később más betegeknél is tapasztaltam.


Mit adott nekem az élet? - Megbékélés a sorssal

A sógornőm gondozása közben más betegekkel is találkoztam. Jól emlékszem közülük egy idős parasztasszonyra. Egész testében daganatáttétek voltak, sokat szenvedett, és napjai meg voltak számlálva. Egyik nap így szólt hozzám: "Mit adott nekem az élet? Dolgoztam, gyerekeket szültem, megint csak dolgoztam, és most beteg vagyok!" Nagy keserűség volt a szavaiban. Vele biztosan nem tudtam volna az élet értelméről beszélni. Kérdeztem, mit csinálnak a gyerekei, vannak-e unokái. És akkor magától kezdett el mesélni, úgy mintha abba sem akarná hagyni! Felfigyeltem rá, mennyire sokat jelentettek neki a gyerekei és az unokái, és hogy mennyire büszke volt arra, amit az egyik vagy másik tudott és csinált. Amikor befejezte, csodálkozva néztem rá: "És még azt mondja, hogy az élettől semmit sem kapott!" Egy kicsit meghökkent, majd azt mondta: "Igaza van, mégiscsak szép volt!"

Amikor a következő reggel a betegszobába léptem, ágya üres volt. Az éjjel békésen elaludt. Azt nem tudnám megmondani, hogy a beszélgetésünk nélkül is elaludt-e volna, vagy sem. Ha igen, akkor mindenképpen jó volt, hogy elégedetten távozott a Földről. De azt is könnyen el tudom képzelni, hogy az élettel való elégedetlenség, a Teremtőnek tett szemrehányások és ehhez hasonlók akadályozni tudják az embert a Földről való távozásban, ami pedig természetszerűleg meghosszabbítja szenvedését.

Ha segíteni tudunk abban, hogy egy halálos beteg kibéküljön a sorsával, a Teremtővel, a családjával, hogy meg tudjon bocsátani, akkor megkönnyítjük számára az eltávozást.


Elengedés

Egy házaspárnál, akik nagyon szerették egymást, a következőket éltem meg: Az volt mindkét fél kívánsága, hogy a férj súlyos betegsége ellenére még sokat lehessenek együtt. A férfi már hosszú ideje láthatóan egyre jobban közeledett földi útja végéhez. Néhány nappal azután, hogy a feleség azt mondta, hogy "Azt szeretném - bármilyen nehéz is lesz nekem -, hogy hamarosan meg tudjon halni", férje minden haláltusa nélkül eltávozott.

A családtagoknak néha nyilvánvalóan el kell engedniük a haldoklót, mielőtt az valóban képes lesz elmenni.

Ezen a téren hospice-segítőként támogatni tudjuk egyrészt a hozzátartozókat, másrészt pedig valamelyest könnyíthetünk a haldokló hozzátartozói miatt érzett aggodalmán is. Komoly tehermentesítést jelenthet, ha azt mondjuk neki: "Nem hagyjuk egyedül a feleségét, ha Ön már nem lesz közöttünk." Azután természetesen tartjuk is magunkat ígéretünkhöz. Ez kezdetben az itt maradt hozzátartozók gyakran nagyon intenzív támogatását jelenti, különösen akkor, ha fennáll az öngyilkosság veszélye.


A szeretet köteléke

Egy képi hasonlattal gyakran sikerült haldoklóknak és hozzátartozóiknak egyaránt vigaszt és reményt adnom: A kölcsönös szeretetet egy végtelen hosszúságúra nyújtható gumiszalaghoz hasonlítom. Mindenki járhatja az útját - itt vagy a túlvilágon - annak megfelelően, ahol éppen a helye van. Mindenki más feladatokat teljesíthet, tetszőleges távolságra a másiktól. A szeretet köteléke által azonban megmarad a kapcsolat, s mivel végtelenül nyújtható, jelenlegi útján senki sem lesz korlátozva vagy akadályozva a másik által. Ennek a köteléknek nagyon jó a "vezetőképessége", ezért a jó gondolatok és kívánságok, közbenjárások és a sok segítség szabadon áramolhat oda-vissza. Néha ezek a segítségek a Földön maradottakra világosan érezhető hatással vannak.

Ahol ezt a képet bizonyosságként fogadják, a búcsú könnyebbé válik.


Átmenet egy másik világba

A halálukhoz közel járó embereknél van egy olyan időszak, amikor alábbhagy az érdeklődésük az evilági dolgok iránt. A hozzátartozók számára ez sokszor megterhelő, mert ezzel a viselkedéssel nem tudnak mit kezdeni. A gyógyíthatatlan beteg nem néz többé a hozzátartozókra, hanem egy távoli pontra mered. Míg például egy beteg korábban örült annak, ha feleségét egy félórás távollét után (amíg vásárolni volt) viszontláthatta, addig ebben az időszakban még órák múlva is alig veszi észre, hogy az visszajött. Ha a feleség ezek után megkérdezi: "Egyáltalán nem is örülsz, hogy újra itt vagyok?", a férj nagy nehezen odafordítja tekintetét, úgy néz rá, mintha valahol távol járna, és szinte meggyötört hangon mondja: "Dehogynem".

Ha a hozzátartozóknak sejtelmük sincs arról, hogy a haldokló lelke időnként már egy másik világba nyer bepillantást, könnyen kimondatlanul is szemrehányásokat tesznek neki, ami a beteget szomorúvá teszi, mert minden ilyen dolgot megérez. Ha a hospice-segítőknek ilyenkor sikerül a dolgot tisztázniuk, akkor ezzel mindkét félnek segíteni tudnak.

A halálos betegeknél beállt más változások is okozhatnak nehézséget a hozzátartozóknak: "Össze-vissza beszél" - mondják néha, ha sem a szavakat, sem a mondanivalót nem értik. Ennek következtében egy ilyen utolsó stádiumban lévő embert már nem vesznek teljesen komolyan. Azonban éppen ez jelenti a halálos beteg emberi méltóságának elvesztését.

Ilyen esetben megpróbálom elmagyarázni a hozzátartozóknak, hogy "Bár az Önök rokona még itt él a Földön, és környezetében még érzékel néhány dolgot, ezzel egyidejűleg azonban részben már egy másik valóságban él, amely földi érzékszerveink számára nem hozzáférhető; ennek ellenére ez a valóság éppúgy létezik, mint a számunkra látható világ."

Hogy egy ilyen beteg mit él át, nem tudhatjuk. Lehet, hogy azt a síkot tapasztalja meg, ahová földi halála után kerül, de az is lehet, hogy azokat a gondolati- és érzésformákat, amelyeket ő hozott létre. A haldoklók nem ritkán látnak olyan kedves embereket, akik őket megelőzve távoztak el, és akik mintegy értük jönnek, vagy más jellegű segítséget küldenek nekik.

Újra és újra találkozom azzal a jelenséggel, hogy az életük utolsó stádiumában járó embereknél egyfajta finomabb "antenna" fejlődik ki, mint bennünk, akik még teljes valónkkal itt vagyunk. Erre egy példa: Az egyik halálos betegnek volt egy fiútestvére, aki szintén nagyon beteg volt, és a testvérétől néhány száz kilométernyire lakott. A két család telefonon tartotta egymással a kapcsolatot. Egyik nap az a hír érkezett, hogy a testvér meghalt. A család meg akarta kímélni a nyilvánvalóan halála felé közeledő betegét. Amikor az testvére hogyléte felől érdeklődött, nem merték neki megmondani, hogy meghalt, hanem azt mondták, hogy nincs vele semmi különös. Erre azt válaszolta a beteg: "Tudom, hogy meghalt."

A következő időszakban sok olyat mondott a beteg, amit a környezete nem értett, de néha úgy tűnt, hogy a testvérével beszélget, akivel mindig is jól megértették egymást, és ezeknél a beszélgetéseknél elégedettnek és boldognak látszott.

Rövid idő múlva ő is eltávozott.


Beszéljünk-e a haldoklóval a halálról?

Hospice-segítőként a betegség legkülönbözőbb stádiumaiban kerülünk kapcsolatba a betegekkel: Néhányuk még valamelyest jól van, így előfordul, hogy hónapokig, sőt évekig gondozzuk őket. Mások már szemmel láthatóan az utolsó stádiumban vannak, és vannak olyanok is, akikhez a szó szoros értelmében az utolsó órában hívnak bennünket.

Néha előfordul, hogy egy hozzátartozó azt mondja nekünk a halálos ágyon fekvőről: "Még csak szóba sem szabad hozni előtte bármit is, ami a halál témájával kapcsolatos!" Kell-... e hát a halálról beszélni? Ezzel kapcsolatban teljesen különböző hozzáállásokat tapasztaltam:

Az egyik beteg már a második látogatáskor magától szóba hozta a halál témáját. Egy másik esetben azonban még egy év gondozás után sem esett egyetlen szó sem róla. Teljes mértékben tiszteletben tartom, hogy a beteg hogyan kezeli ezt a témát, de közben figyelek a kis jelzésekre.

Az egyik szomszédom, aki tudta, hogy meg vagyok győződve a halál utáni élet létezéséről, míg egészséges volt, került minden olyan témát a beszélgetéseink során, amelynek ehhez köze lehetett. Aztán súlyos beteg lett, és hetekig az intenzív osztályon feküdt, ahol rendszeresen látogattam. Már nem volt rá esély, hogy meggyógyuljon. Nem volt tudatánál. Csendesen beszéltem vele, megpróbáltam feloldani halálfélelmét, beszéltem neki a segítőkről, akik "odaát" mellé állnak, ha tőlük segítséget kér.

Aztán amikor újra a kórházi osztályon feküdt és meglátogattam, így szólt hozzám: "Ha az ember hosszú ideig fekszik itt tehetetlenül, sok mindenen elgondolkozik." Önkéntelenül megkérdeztem: "Arra gondol, hogy mi van a halál után?" Azt válaszolta: "Igen!". Nagyon gyenge volt, és csak kevés időm volt, hogy a legfontosabbat elmondjam neki. Kérdeztem őt, hogy szeretne-e legközelebb többet hallani, amire igennel felelt. A következő alkalommal néhány újraélesztett ember beszámolóját olvastam fel neki Dr. Moody könyvéből. A gyengeség miatt ismét csak rövid ideig tudta a felolvasottakat követni, de aztán azt mondta: "Amit felolvasott és mesélt, mind nagyon vigasztaló volt." A következő látogatás alkalmával szemmel láthatóan jobban volt, és a halál újra tabu-téma lett. Nem sokkal ezután békésen eltávozott. Örülök, hogy ki tudtam használni azokat a rövid időszakokat, amikor nyitott volt arra, ami "azután" következik.

Egy beteg férfi, aki magától kezdett el az "azután"-ról beszélni, azt mondta: "Az életem nem mindig volt jó", a szavak mögött pedig ott bujkált a szorongó kérdés: Mi vár rám odaát? Azt válaszoltam neki: "Mindent jóvá lehet tenni, ha akarjuk, és kérjük, hogy jóvá tehessük, nem számít, hogy itt vagy odaát tartózkodunk. Minden ember felé szeretettel fordulni, segíteni nekik és tenni a jót - itt vagy >odaát<-, ez a leghatásosabb eszköz ehhez." Ő ezt el tudta fogadni, ami lelki nyugalommal töltötte el.


Nyugodt légkört biztosítani

Otthonaikban is gondozunk betegeket, hogy - amennyiben lehetséges - otthon halhassanak meg; de idősotthonokba, klinikákra, intenzívosztályokra is megyünk, s van nálunk egy olyan hospice-osztály is, ahová olyan betegeket veszünk fel, akik rövidesen meghalnak, de otthonukban nem tudják ellátni őket.

Amikor intenzívosztályokra hívnak bennünket, a beteggel legtöbbször már nem lehet beszélni. Itt néha több beteg fekszik egymás mellett, az ajtók nyitva vannak, és a szokásos klinikai légkör uralkodik. Ezeken az osztályokon különösen fontosnak tartom, hogy a betegnek nyugodt körülményeket teremtsünk, egyszerűen csupán azáltal is, hogy vele vagyunk. Akkor is, ha a beteg már kómában van, mindig bemutatkozom és elmondom neki, hogy addig maradok, amíg például vissza nem jön a lánya, s megpróbálok neki bátorságot adni és bizalmat kölcsönözni a túlvilágra vezető fontos lépés megtételéhez. Megígérem neki, hogy amíg a Földön van, nem marad egyedül. Ilyen esetekben ugyanis 24 órás gondozást szervezünk, melybe - ha van rá lehetőség - a családot is bevonjuk. Majd biztosítom róla, hogy a túlvilágon is sok segítő van, akik már nyújtják felé kezeiket - neki csupán meg kell fognia az ő kezüket. Amit még az útra adok: "Keresse a Fényt, közelítsen felé örömmel, s kérjen erőt, hogy ezen az úton soha ne fáradjon el."

Néha halkan énekelek is valamit a betegnek. Vagy csak csendben ülök és megpróbálok neki gondolatban segíteni. A légzésén olykor észre lehet venni, hogy valamelyest megnyugszik.

Így volt ez az egyik páciensnél is, akinek megnyugodott a légzése egy idő után, én pedig csendben ültem mellette. Forró nap volt, de estére már hűvösebb lett. Két lépéssel a nyitott ablakhoz léptem, hogy szippantsak egy kis friss levegőt, s a beteg máris nyugtalanabbul kezdte venni a levegőt. Szólnom kellett volna neki, hogy az ablakhoz megyek - jóllehet a légzésen kívül semmilyen más reakciót nem mutatott. Valószínűleg érzékelte, hogy nincs mellette senki, s egy pillanatra magára hagyva érezte magát. Valóban észreveszik a legapróbb történést is!


A személyes kötődések szerepe

Néhány ismerősünk a következőket mesélte nekünk, miközben nagyon szomorúak voltak: "Nem akartuk, hogy apánk (anyánk) egyedül haljon meg, ezért egyikünk mindig mellette volt. Öt percre mentem ki - ő pedig éppen akkor halt meg; bárcsak maradtam volna még arra az öt percre!"

Így próbáltuk vigasztalni őket: "Egyesek nem tudnak átlépni a túlvilágra, ha egy szeretett ember mellettük van - egyszerűen képtelenek nekik ezzel fájdalmat okozni, és megvárják, amikor éppen nincs ott. Bizonyos személyes kötődések a másik jelenlétében nyilvánvalóan nagyon megnehezítik a testről való leoldódást. Apjukkal jót tettek azzal, hogy rövid időre magára hagyták!"

Olykor, amikor van rá lehetőség, beszélgetek hozzátartozókkal mások ilyen jellegű élményeiről, s elmondom nekik, hogyan gondolkodom erről. Ez lehet egyfajta előzetes gondoskodás is arra az esetre, amennyiben a mindenkori családban valami hasonló történne. Az embernek könnyebb előzetesen az ilyen eshetőségekkel foglalkozni, mint később túllépni az önmagának tett szemrehányásokon. Ugyanakkor azonban beszámolok olyan haldoklókról is, akik egy általuk szeretett ember jelenlétében nyugodtan eltávoztak, sőt gyakran egy vagy több hozzátartozójuk megjelenésére "vártak". Ha így alakul, akkor minden érintett számára így van jól. Nem lehet kijelenteni, hogy így jobb meghalni, úgy pedig rosszabb!

Segítőként vagy hozzátartozóként úgysem tudjuk megítélni, hogy mi játszódik le az eltávozó lelkében.

Amikor egy hosszas szenvedés után a földi test látványa egyre idegenebb lesz a hozzátartozók számára, amikor a betegség gyakran ijesztő nyomokat hagy maga után, akkor a szenvedés nyomása a legtöbb esetben nagyon nagy azoknál, akik a beteg mellett vannak és semmit sem tudnak változtatni a dolgokon.

Elképzelhető, hogy a másik ember e fájdalma a gyógyíthatatlan beteget is elszomorítja.

Olykor mesélek a hozzátartozóknak valamit, ami megkönnyítheti számukra, hogy a voltaképpeni történést elválasszák a külsőleg érzékelhető tényektől: Egy jó ismerősömnek súlyos autóbalesete volt, és a baleset helyszínén elhunyt. Az újságban megjelent helyszíni fotó szörnyű volt. A család számára ez a szerencsétlenség elképzelhetetlen sokkot jelentett. Az egyik házi alkalmazott, aki az ismerősünket nagyon szerette, szintén vigasztalhatatlan volt. Egyre csak sírt, és nem tudta felfogni, hogyan tudott ilyen borzasztó módon meghalni az a nő, aki mindig mindenkihez olyan jó volt. Ekkor volt egy álma: Az elhunyt nő jelent meg előtte, rámosolygott és azt mondta: "Miért sír? Olyan szép halálom volt!" Ez az álom olyan intenzív volt, hogy az alkalmazott egyetlen másodpercig sem kételkedett abban, hogy valóban az elhunyttal találkozott, annak jelenlegi állapotában.

Ha még egy ilyen szörnyű autóbaleset is "szép halált" jelenthet, nem lehet, hogy a lélek is üdvözli a test legyengülését, amikor az egy betegség már valamennyi súlyos nyomát magán viseli, mert ezzel egyidejűleg a földi szenvedéstől való szabadulás is közelebb kerül, és valami új veheti kezdetét? (Ezáltal egyáltalán nem az aktív halálhoz segítést, az eutanáziát szeretném propagálni, de az élet mesterséges meghosszabbítását sem. Ami viszont mindenképpen szükséges, az a megfelelő fájdalomcsillapítás.)

Néhány hozzátartozónak csupán azért mesélek ismerősünk haláláról, hogy figyelmüket a külsőleg látható dolgokról egy másik valóságra irányítsam. Ez nekik - és ezáltal a haldoklónak is - gyakran megkönnyebbülést hoz.


Néha-néha az volt a benyomásom, hogy a halálos ágyon fekvő betegek (vagy a túlvilági segítők?) úgy választják meg a halál időpontját, hogy ezáltal is kíméljék hozzátartozóikat. Egy példa: Egyik délután egy haldokló asszonynál voltam az intenzívosztályon, majd a lánya váltott. Az éjszakát is szerettem volna vállalni, s a férjem - aki szintén hospice-segítő - bevitt a klinikára, mivel szüksége volt az autóra, hogy másnap reggel le tudjon váltani. Szerettem volna a férjemet az asszony lányának is bemutatni, így ő is feljött az osztályra. Csengetnünk kellett, hogy beengedjenek. Sokáig senki sem jött ajtót nyitni. Amikor egy idő után beengedtek bennünket, megtudtuk, hogy az illető hölgy pontosan akkor távozott el, amikor csengettünk. A lánynak így volt jó, hogy éppen akkor érkeztünk. Mindhárman leültünk az ágy mellé, s tényleg olyan volt, mintha az intenzívosztály klinikai légkörében egy védőfalat alkothattunk volna egy fontos történéshez. Az anyát valószínűleg megnyugtatta, hogy lánya nincs egyedül ebben az időpontban, s amikor beléptünk, ő eltávozott.


Mit kell most tennem?

Amikor egy beteg meghal, gyakran kérdezik a hozzátartozók: "Mit kell most tennem?" Legtöbbször a következőt válaszolom: "Semmit - azon kívül, hogy nyugalomban elbúcsúzik." Mindig megkérdezem a hozzátartozókat, hogy szeretnék-e a halott test szemét lecsukni. Néhányan képtelenek erre a megrázkódtatástól, egyeseknek azonban ez egy szép és fontos mozzanat.

Mivel a léleknek a földi halál után időre van szüksége, amíg el tud távolodni a testtől, jó, ha számolunk ezzel a körülménnyel. Aki tudatában van annak, hogy a lélek még a közelben van, az a halottasszobában mindent ennek megfelelően fog alakítani, és gondoskodni fog a történéshez méltó atmoszféra megteremtéséről.

Természetesen értesíteni kell az orvost és a halottszállítót, ezt azonban le lehet venni a hozzátartozók válláról, ezen felül pedig nem annyira sürgős. A halotti bizonyítványt egyébként is csupán a hullamerevség beállta után lehet kiállítani. Továbbá Németországban egy holttest 36 órán át maradhat a lakásban.* Kapkodásra tehát semmi szükség.

Ilyenkor az a legfontosabb, hogy a lélek számára megkönnyítsük az átlépést e világról a túlvilágra, s időt szánjunk arra, hogy mondjuk el neki, ami bennünk van (ami a kórházban is lehetséges). -

A halott test mosását és öltöztetését nem feltétlenül a temetkezési vállalkozásnak kell végeznie. Egyes hozzátartozók számára ez egy szeretetteljes szolgálat, amelyet maguk is szívesen vállalnak. -

Egy elhunyt asszony férje örült, hogy a család egy barátjával közösen én mostam, öltöztettem és díszítettem virágokkal a holttestet - fontos volt a férjnek, hogy ezt ne egy idegen végezze: felesége számára nem lett volna kellemes. (A holttest mosását és öltöztetését a hullamerevség beállta előtt a legegyszerűbb elvégezni.)


Egyes hozzátartozók oly sok nehézséget éltek át a halott szobájában, hogy szinte menekülnek onnét, és a halottat sem akarják látni. Ez érthető, és senkit sem lehet erre kényszeríteni. Legtöbbjük számára segítséget jelent, ha közvetlenül a haláleset után van ott velük valaki, aki segíti őket. Amikor támogatóként ilyen helyzetekben jelen vagyok, az első megrázkódtatás lecsengése után megkérdezem a hozzátartozókat, hogy nem szeretnének-e mégiscsak az ágyhoz lépni. S amikor megteszik, a holttestet látva egyesek a következőképpen reagálnak: "Ez már nem az én férjem (feleségem, ... ), de érzem, hogy itt van."

Hát nem ez a legjobb vigasz, amit valaki a saját tapasztalata által önmagának adhat? Megjelenik a felismerés: Ami itt az ágyban fekszik, az valami egészen más, mint az az ember, akit ismertem, akit szerettem. Ez csupán a teste, a földi burka, de ő maga tovább él!

Visszatekintve a legtöbb hozzátartozó számára a halott ágyánál vett végső búcsú értékes emlékké és tapasztalattá válik, melyet nem mulasztanának el. Különösen szép lehet akkor, ha ezt a búcsút tudatosan alakítják - úgy, ahogyan annak az elhunyt leginkább örülne. Ez jelentheti például azt is, hogy a család csendesen, meghitten egybegyűlik az ágy körül, vagy személyes jellegű mondatok, imák, zsoltárok elmondását, de akár egy dal eléneklését, virágokat, gyertyagyújtást, és még sok mást. Egy ilyen lezárásra a hozzátartozók szívesen gondolnak majd vissza, s meggyőződésem szerint ezáltal az elhunyt is ajándékot kap további útjára.

Nem szeretném azonban, ha az eddig elmondottakból az a benyomás alakulna ki, hogy mi hospice-segítők csak adunk, mivel mi magunk is oly sokat kapunk vissza, hogy azt szavakkal egyáltalán nem is lehet kifejezni! Szeretnék mindenkit bátorítani, aki támogatni szeretne egy súlyos beteget vagy haldoklót (akár családtagját, akár idegent). Az ember olyan sok segítségben részesül e fontos eseményeknél, hogy közben soha nem kell egyedül éreznünk magunkat. Újra és újra mélyen megérint, mennyi nem is sejtett vezetés nyilvánulhat meg egy földi élet utolsó fázisában.

Egy haldoklónak a valódi segítséget csupán a halál utáni életről való saját meggyőződésem által tudom megadni. A gyakran oly kínzó kérdésre, hogy mi a szenvedés vagy egy nagyon rövid élet értelme, kielégítő választ csupán a több földi élet tényével lehet adni. Ahol ezt sikerül közvetítenem (elsősorban a gyászoló hozzátartozók felé), ott ismét felismerik az isteni igazságosságot és szeretetet, s az emberek újra belső békére találnak. Éreznem kell, hogy hol lehet erről beszélni, és azt is, hol nem. Ahol erre nincs lehetőség, igyekszem más módon annyi támogatást nyújtani, amennyit csak lehet.


Rilke egyik költeményében ez áll: "Uram, add meg mindenkinek a maga halálát... "

Remélem, sikerült valamelyest hozzájárulnunk ahhoz, hogy emberek méltóságban és a lényüknek megfelelő módon tehessék meg az e világból a túlvilágba vezető lépést.