Volt valaha egy vita az Előhívásban. A beszélgetők Balassa Péter és Csengey

Dénes levélváltását vették elő, mely Csengey Dénes A kétségbeesés

méltósága című, 1988-as kötetében jelent meg, és amely legfőképp a

nemzetfogalom, a „gyökeresség” és individuum, valamint a frontok kérdéseit

tárgyalta. Balassa Péter írja egyik levelében: „Amit két frontnak nevezel, az

a népi-urbánus ellentét… Számomra ezek a frontok nem léteznek… Én a

kölcsönös alábecsülésben sohasem vettem részt… Amikor azt írom,

számomra nem léteznek, akkor azt gondolom: nem ismerem el igaz

voltukat, akkor sem, ha valóban léteznek. Olyan valóság ez, amely nem

végzetszerű és nem 'objektív', hanem olyan, amelynek utána kell járni,

hihetetlen nagy erőfeszítéssel, kíméletlen önismerettel és irgalmatlan

okossággal…” (Se pajzzsal, se dárdával)

A levelek a rendszerváltás előtt születtek, csaknem 30 évesek. A frontok

viszont, úgy tűnik, visszavonhatatlanul megerősödtek, felszámolásukra

"hihetetlen nagy erőfeszítéssel, kíméletlen önismerettel és irgalmatlan

okossággal" csak kevesek fordítottak gondot. Ezért választottam az ünnep

előnapjára Csengey Dénes versét, mely mostani olvasatában, 2016

Magyarországáról nézve, noha eredetileg más (de nagyon is ismerős)

kontextusban, szándékai szerint egész másról szól, kétségbeejtően

aktuális. A vén cigány és a Szózatmegidézése egy versben, a XXI. századi

nemzethalálvízió, a felénk vágtató parádés trojka, a gyermekké rémített

magyar nép, a tehetetlen düh...

Ajánlom hozzá a Cseh Tamással közösen készített Mélyrepülés című lemezről

a Sötét ló vallomást tesz című dalt, a levizelt tanácsházával és a vágtázó

lovascsapattal. Szöveg: Csengey Dénes.

Nagy Gabriella

Csengey Dénes: Vörösmarty költő lázbeteg éneke

Ez a föld, melyen annyiszor,
ez a föld, melyen századszor is futunk,
ez a föld minket nem tűr el.
Menekül alólunk, lásd, édes Jézusunk!
Ez a föld minket csak dobál,
és leráz és összeráz, nagyon terhére vagyunk.
Legjobbjaink rég elhulltanak.
Holnaputánra magunktól elfogyunk.
Megállj csak, mit motyogsz, öreg bolond?
A sírban, hol nemzet süllyed el,
Új kedvvel új ifjúság tolong,
És bölcsőnek díszíti fel.

Micsoda rémek a bölcsőben,
Úristen, micsoda rémséges babák!
Felének halott arca van,
felének véres mézeskalács.
Gyermekké rémített magyar népem,
ebben a bölcsőben temetnek, úgy lehet,
mely nem ápol, nem ringat el,
csak hányásig forgat tégedet.
Magas ég, mire jut bomlott agyam?
szememre minő rémálom ül?
Hogy őrzöm meg én már magam
hazámnak rendületlenül?

Megrendülésünk súlytalan,
Panaszunk sincsen, nincs már, csak vinnyogás.
Túlélő alázat csendesít,
de túlélhetetlen itt a hallgatás.
Vaspatkós tervek, nagy fogat,
parádés trojka vágtat szívünk felé.
Midőn ezt írom, dől a hó.
Dől minden itten – vasalt paták elé.
Legázolt cigány, mit hozhat még,
Mire virradhat babonás holnapod?
Falhoz a poharat, és aztán húzd!
Ameddig kihúzhatod.