Payday Loans

Keresés

Gömör, sors, irodalom
Az emberi életminőség/boldogság
2016. július 05. kedd, 07:53

Duba Gyula / Gömör, sors, irodalom

E-mailNyomtatás

 

Mács József köszöntése nyolcvanadik születésnapján

Sajátos élményem az utóbbi időben: bárhol érintem életünket, a történelem szellemét „szabadítom ki a palackból”. Mintha különös jelentőséggel bírna a felelevenített múlt, s maga az emlékezés. Vagy talán bennünk, nemzedékemben lenne a titok nyitja? Jólesően idézzük indulásunk körülményeit, fiatalságunkat, hogy ily módon megértsük a megtett út természetét, életünk ívét, önmagunkat.

Bárhogy van is, egyre inkább meg-ismerési mód lett számunkra az emlékezés. S az indulás távolsága, helye és ideje, az egykori téridő egyre messzibbnek tűnik fel. Talán az teszi, hogy felívelt egy történelmi korszak, amely meghatározta életünk minőségét és esélyeit, és cselekvő részesei voltunk, majd hanyatlani kezdett, és letűnt, mára szinte nyomtalanul eltűnt. S ami utána következett, abban keressük helyünket és sorsunk tanulságait. Azonos ez irodalmunk újrakezdésével, talpra állásával és mai állapotával, az újrakezdések nemzedéke vagyunk, mi, harmincasok.

A fiatal írógyakornok-csapatnak, amely a múlt század ötvenes éveinek legelején verődött össze Pozsonyban, egyik eredményes kezdője Mács József. Versekkel indult, a magyar írásbeliség ősi hagyománya a versírás, majd elbeszélésekbe fogott, és a szépprózának kötelezte el magát. Az Új hajtások című antológia (1953), amelynek fülszövege minősíti a résztvevőket – Bábi az „eredeti”, Dénes az „érett”, Gály Olga a „céltudatos”, Ozsvald a „lírai”, Veres János a „pasztellszíneket használó”, Török a „lendületes” stb. –, Mácsot „ízesnek” értékeli. Nem is helytelenül, későbbi munkáit, egész életművét jellemzi valamiféle sajátos gömöri „íz”. Kezdő humoros írásai tartalmát – Vég nélküli gyűlés (1955) – a kor diktálta, de szövetükben, nyelvezetükben felvillannak a népi gondolkodás és a gömöri humor ösztönös szikrái, valamiféle sajátos „góbéság” elemei, amelyek a későbbiek során stílussá szerveződnek. Melyekhez a Téli világ című elbeszélésben – és az 1957-ben megjelenő, azonos című kötetben – olyan valóságszemlélet és lírai látás társul, hogy később ez a prózastílus Mács műveinek alapvonása lesz. Eszmei alapként pedig, az író szociologikus gondolkodása jegyeként korai munkáit a faluban élő szegény–gazdag ellentét dinamikus drámája jellemzi, mint a kor tragikumelméletének kifejeződése.

A kamasz című kisregénye, 1961-ben adja ki, már minőségi teljesítmény, s új szakaszt nyit munkásságában, összefüggései szélesebb körűek, mint korábban. Nem csak Mács szemléletében kezdődik ekkor változás, valamiféle korszakos erjedés indul a társadalomban is. Olvadás, ahogy Ilja Ehrenburg regénycíme jelzi, lassan mozduló, gondolkodásbeli metamorfózis, mélyebb és hitelesebb igazságkeresés. A kamasz értékes és sikeres könyv. A kor (egyik) hősének, a falusi – gömöri – fiatalembernek a története, aki helyét keresi, tájékozódik és egyre tisztábban lát. A témát ismét az idő (is) sugallta, de az írói szemlélet, a tömör stílus és a szövegek nyelvereje sajátosan eredeti, a Mács Józsefé. Érvényesülnek benne az „ízek”, a gondolatfűzés és a tárgyi környezet, amely már korábbi írásaiban is jelezte minőségét, és ebben a kisregényben mintegy műfajjá rendeződött. Mindenekelőtt a gömöri miliő. S érdekes módon nem is annyira a természetleírások szintjén, valamiféle folklorisztikus vonásokban él, hanem az emberi kölcsönviszonyok és karakterek terén, a lélektani és a szociológiai összefüggések és minőségek értelmében érezzük meg sajátos „gömöriségét”. Az emberi mentalitás jellemzi és a nyelvezet érzékelteti, a mű stílusa kerüli az elvontságot, a felesleges stilizációt, képisége is valósághű, mondhatnám, művészi egyszerűség jellemzi. Mintha az írót egyetlen cél ösztönözné: története a lényegről beszéljen, a sorsról szóljon.

Akkor ez irodalmunk közös törekvése, mintegy legfőbb célja volt. Ami a háború utáni újrakezdésből, a nehéz tápászkodásból és a megújulásból eredt. Abból az elemi erejű, ösztönös késztetésből, szinte biológiai eredetű s már-már zsigeri kényszerből, hogy az irodalom vallomásos szövegekben vessen számot közelmúltjával, háborús élményeivel és az utánuk következő kivetettségével, kisebbségi sorsa tragikumával. Így lesz realista és közösségi jellegű, szemlélete történelmi természetű. Abban az időben A Hét című képeslapunk Fórum mellékletében féltucatnyi író-költő tanulja a „leckét”, s egyikük Mács József. A kisebbségi gondolkodás „iskolája” – vagy akár „egyeteme”? – érleli itt a szlovákiai magyar életről való tudást, igazságokat. Mács rovatvezetőként, majd a Fórum szerkesztőjeként vesz részt az „öntudatosodás” munkájában, amely valamiféle sorsszerű „elkötelezettségben” folyik, s azt eredményezi, hogy az író egyben a társadalom és a kultúra szervezésének és a nemzetiségi identitás megfogalmazásának tevékeny részese. Nemcsak Mácsnak, hanem nemzedékének jellemzője az. Közös tulajdonság, amely egész életre szól. Irodalmunk ebben az időben néz szembe létének kihívásaival, és megtapasztalja küldetését. Ahogy olvasói is, a szlovákiai magyar kisebbség ezekben az években, az 1968 előtti „reform”-időben tudatosítja nyelvi, történelmi és kulturális sajátosságát, nemzeti kötődéseit és köztes helyzetét, határmentiségét. A Fórum íróközösségében az írás olyan Ügy lehetett, közös gond és egységesítő erő, amely az eredményes alkotóműhelyek tulajdona.
Ebből a szellemi emelkedettségből és természetes nyelvi törekvésből nőtt ki Mács Adósságtörlesztés (1968) című regénye. Komponáló módszerének jellemző vo-nása ebben is érvényesül: egyetlen sors megjelenítésével érzékeltet és ragad meg történelmi méretű összefüggéseket. Mintha azt akarná kifejezni, hogy a népek sorsa azáltal teljesül be, hogy egyénenként megélik és elviselik azt. De ahogy eltűrik és vélekednek róla, abban valamiféle nagyvonalú és egyetemes igazságérzet nyilvánul meg, aminek a kibontása méltó írói feladat. Az Adósságtörlesztésben ez valósul meg; Mács hitelesen jeleníti meg a történelmi időt és azt a fogalmat, amit „szlovákiai magyar sorsnak” nevezhetnénk.  A mű nyelvezetében, népi közegének szövetében olyan gazdag közvetlenséget találunk, oly sajátos és nagyfokú tárgyiasságot, nevek, történések és összefüggések kaleidoszkópját, ami végtelenül gazdagítja a történetet. Néhány, háború utáni év történetét és tanulságát, helyszíneit és hőseit vagy kárvallottjait, ami egészen egyedi írói világot sejtet. A könyv fülszövegében az író ezeket mondja: „Történelmi körülményekből következően hol ide, hol oda taszítottak bennünket, és ez egyfajta magatartást alakított ki a határ mentén élő emberekben. …ezt a magatartást igyekszem körvonalazni. Olyan sorsokat és embereket írok meg, akik sehol másutt a világon nem élhetnék életüket, csak a határ mentén. Más szóval: regényem arra a kérdésre keres választ, vajon az emberek változnak-e a határ mentén, vagy csupán az égbolt a fejük fölött?”

Konszolidációs időkben érzékeny kérdés s nem veszélytelen. Vizsgálata csapdahelyzeteket rejteget. A politikai hatalom nem kedveli ezt. Az 1968-as kicsúcsosodást követő évek számonkérésében másokkal együtt Mács is szembesül a „rendteremtés” önkényével, érzéketlenségével. Közlései tilalommal sújtják. Következő regényéig – Kétszer harangoztak (1978) – majd tíz év telik el, utána a Szélfúvásban (1980) következik. A három mű hasonló törekvésű „sorsirodalom”, mintegy laza összefüggésű trilógia. Azonos írói látással és komponálókészséggel jelenít meg életutakat, plasztikusan érzékeltetve a sorsnak-kitettség állapotát, a hontalanság és a magányos lét drámai hely-zeteit, a mintegy „történelmen-kívüliség” sajátos dél-szlovákiai tragikumát. Ugyanez letisztult formában, mintegy nemes balladás egyszerűségben A vesztes (1982) című kisregényben összegeződik. Az író alkotói világa, annak sajátos „gömörisége” kiteljesedni látszik, s a régió magyar létformái és nyelvereje oly módon foglalkoztatja tovább, hogy mintegy maga is részévé válik annak a valóságnak, amely témája is egyben. Ezt fejleszti tovább lélektani értelemben Mács a Temetőkapu (1987) című regényében, amely munkái valóságképét egy sérült női tudat és anyai sorsszerűség fantasztikumának az ábrázolásával gazdagítja.

 

A rendszerváltás után fog hozzá Mács monumentális regényfolyamának megírásához, az Öröködbe, Uram... című tetralógia megalkotásához. Erről a nagy műről részletesebben kellene írni, ahogy a nemrégen megjelent Bolondok hajója című művéről is. Köszöntőben erre nincs mód. Maradva a tetralógiánál, amely valójában az apja és a családja története, hűen a sorsirodalom drámai szemléletéhez és történeti meghatározottságához ismét megállapíthatjuk, hogy a családtörténet is bőven tartalmazza a szűkebb régió téridejét, Gömörország múltját, jelenét, s a jövőjét is sugallja, s mint-egy az önmagunkhoz való hűség könyve is lehetne. Magamat idézem a mű első kötetét bemutató recenziómból: „Később ismerjük fel, hogy az író személyesen is jelen van a szövegben. Mert hogyan is lehetne másképp? Miközben tényeket közöl, igazából csak mesél. S a mesélőnek stílusa van. Ebből következik eredetisége és vonzereje. A szöveg tehát nem ösztönösen ömlik valahonnan valamerre, útját határozott írói szemlélet és eredeti nyelvérzék egyengeti. S akkor látjuk, a tényeket az írói látás őszintesége és okos derűje emeli meg. Jól érvényesülnek benne a gömöri nyelvezet logikája és a gondolkodás népi ízei. Mintegy nemessé teszik a történetet. Emberi létjelekből és gömöri sorsokból, egy sajátos népi világ mindennapi történelméből áll össze olyan virtuális valóság, melynek bárhol is lépünk a sodrába, a felvidéki magyar sors huszadik századi lenyomatával találkozunk.” Így lett nemzedékem írója alanya s egyben tárgya írásművészetének, közéleti szerepe és alkotómunkája mintegy egyesültek és… műfajjá nemesedtek. Részben a történelem tette ezt velünk, másrészt a saját egyéniségünk és a sorsunk. Ilyen értelemben sajátos „műfaj” az ő életműve is.

Jubileumodhoz erőt, egészséget, Mács Jóska, s további termékeny éveket!