A foci Európa-bajnokságot sem hagyhatták ki az ultraliberális körök, hogy immáron a nemzeti válogatottjaiknak szurkolókat is nacionalistáknak nevezzék. Ám mi, magyarok, még ebből a kozmopolita, „politikailag korrekt” táborból is a legszélsőségesebbet kaptuk.
A német Zöld Párt (Grünen) ifjúsági csoportja közleményében arra hívta fel a figyelmet, hogy a túlzott elköteleződés a válogatottjuk mellett, s főként a német zászlók utcákon, tereken, autókon való lobogtatása nem más, mint nacionalizmus. Németek, le a zászlókkal! – adták ki a végtelenül PC-felhívásukat, s ideológiai meggyőződésüket sem rejtetté véka alá: a hazafiság egyenlő a nacionalizmussal. De még ezek a fiatalok sem jutottak odáig közleményükben, ameddig a hazai ultraliberálisaink.
Az internetes cikkek, blogok, kommentek világában többen szánalmasnak, nevetségesnek és mucsainak írták le azokat a szurkoló, ünneplő tömegeket, akik a magyar válogatott győzelmei után örömmámorban masíroztak és tomboltak a Nagykörúton.
Elképedtek és sajnálkoztak azon, hogy hogyan vezeti félre és vezeti meg a magyarok sokaságát a nemzeti válogatott győzelme és az afölötti öröm, s máris levonták a következtetést, ha ilyenek a magyarok – tombol bennük a nacionalizmus –, akkor érthető, hogy egy olyan diktátor, mint Orbán Viktor, miért uralkodhat felettük oly könnyedén. Hiszen ő mint populista és demagóg saját hatalmi céljai érdekében felhasználja és kihasználja a tömegek sekélyes és primitív örömök – lásd futballsiker – iránti olthatatlan vágyát, él és visszaél azokkal. S itt jutunk el a legfontosabb különbséghez: amíg a német ultraliberálisok minden kozmopolitizmusuk ellenére a német válogatottnak való szurkolást ab ovo nem kérdőjelezik meg, addig a magyar liberális szélsőségesek kívánatosnak, de legalábbis érthetőnek és elfogadhatónak tartják, hogy mi, magyarok, ne szurkoljunk Dzsudzsákéknak. Hogy miért is? Természetesen azért, mert ha győz a válogatott, az Orbán Viktor malmára hajtja a vizet; megerősíti az öntömjénezést, a sikerpropagandát és a populizmust, s ami számukra a legriasztóbb, szinte pokoli végveszély: a focisiker Orbán 2018-as választási győzelmét is megalapozhatja…
Nos, láthatjuk, nekünk a liberálisokból is a legszélsőségesebb irányzat jutott. Ez a szabad demokraták szellemi emlőin nevelkedett gondolkodásmód elveti azt a nemzeti minimumot, ami még a német ultraliberális fiataloknál is megvan. Ennek lényege, hogy egy nemzet, egy ország sportbeli sikerei felette állnak a politikai csatáknak és megosztottságoknak, ugyanúgy, ahogyan felette állnak e megosztottságoknak egy ország nemzetközileg elismert tudományos eredményei, találmányai és felfedezései, kulturális vagy művészeti csúcsprodukciói stb. is.
Ebből fakadóan az a mentalitás, amely szerint nem szabad szurkolni akkor a magyar válogatottnak, ha Orbán Viktor van hatalmon, a nemzeti összetartás legalapvetőbb normáinak mond nemet. Erre még a legliberálisabb nyugat-európai országokban sincs példa, lett légyen szó Hollandiáról, Svédországról vagy a fent említett, önostorozásban és kozmopolitizmusban élen járó Németországról. Elég csak megnézni a most zajló Eb-mérkőzések hangulatát, az adott országok sajtóit, elég a szemekbe nézni akkor, amikor a nemzeti himnuszokat hallgatják a mérkőzések előtt: a csillogó szemek nem bal- vagy jobboldaliak, nem liberálisok, konzervatívok, zöldek vagy szociáldemokraták, hanem nemzetiek.
Emlékeztessek arra, hogy bár a magyar emberek utálták a Rákosi-féle kommunista diktatúrát, mely annyi szenvedést okozott nekik, mégis önfeledten szurkoltak az Aranycsapatnak, Puskáséknak, s képesek voltak egyik dolgot a másiktól különválasztani? Vagy fordítva: bár rettenetes csalódást okozott mindenkinek az 1954-es vb-döntőbeli kudarcunk, természetesen nem emiatt tört ki az 1956-os forradalom.
A Kádár-korszakban is örültünk Alberték, Benéék, Törőcsikék és Nyilasiék lassan fogyatkozó sikereinek, holott nem kevesen voltunk, akik nem szerettük a Kádár-féle puha, rejtőzködő diktatúrát. Nyilvánvaló, hogy az emberek nem ostobák, képesek elválasztani egymástól a sportsikereket és a politikai meggyőződéseket még a diktatúrákban is, hát még a demokráciákban, a politikai váltógazdálkodás idején! Elárulom, nem az ultrák megnyugtatására, csak a tények tisztelete miatt: ha Orbán Viktor 2018-ban ismét győz a választásokon, annak semmi köze nem lesz még ahhoz sem, hogy – adná Isten! – a magyar válogatott mondjuk bejutna az elődöntőbe. Az emberek ugyanis képesek a dolgok között súlyozni, s tudják, mit jelent a sport, és azt is tudják, mit jelent, ha az ország sorsáról kell dönteni a szavazófülkében.
Ezért is, de általában is ki kell mondanom: az, aki a magyar válogatott ellen képes szurkolni Orbán Viktor és a Fidesz hatalma miatt, az valóban nem szolidáris ezzel a nemzetközösséggel. Akit a politikai gyűlölete valóban odáig viszi, hogy nem drukkol azért, hogy a magyar népet olyan öröm érje, ami láthatóan és látványosan szabadítja, oldja fel, teszi boldoggá napokra-hetekre, az – hogy finoman fogalmazzak – nem vádolható hazafiassággal (bár talán nem is akarja, hogy vádolják ezzel).
S az, aki nem fogja fel, hogy a nemzeti érdek mindig a pártpolitikai, kormányzat-ellenzék küzdelem felett áll, s nem érti, hogy nem csak akkor szeretjük a hazánkat, ha éppen az általunk kedvelt-szeretett-imádott politikai párt, politikus van hatalmon, s ha nem, akkor „szakítunk” a hazánkkal – nos, aki mindezt nem fogja fel, abból nemcsak a nemzettudat hiányzik, de a demokrácia lényegét sem értette meg.
A mi ultraliberálisaink láthatóan ilyenek. Más országban vagy inkább más világban élnek. A gondolkodásunk kiindulópontjai is mások. Sajnos valóban igaz az, hogy ebből a szempontból két Magyarország van. Egy nemzeti alapú – szerencsére ez van elsöprő többségben – és egy kozmopolita. Átjárás nincs és nem is lehetséges. Ezen körülmények között kell élnünk még sokáig – vessünk ezzel számot, s ne reménykedjünk könnyű megoldásokban.
Egyébként pedig a sport az idők kezdete óta az emberiség szent játéka, nemes küzdelem, megszelídített harc, a természetes versengés békés formája az emberek között. Emberek között, akik tartoznak valahová, legyen az egy család, egy kisközösség, egy falu vagy város, vagy egy ország. Éppen ezért a versenyzők, csapatok mögött mindig ott vannak a szurkolók, akik nem pusztán a szép játékért jönnek ki a lelátóra, hanem azért, hogy szenvedélyesen szurkoljanak a hozzájuk tartozó, őket képviselő versenyzőnek/csapatoknak.
A sport szenvedély, elfogultság, nemes érzelem, s a nemzettudat szerves része a sportnak.
Döbbenetes, hogy mindezeket az evidenciákat, a világ, benne a sport természetes állapotát ismét meg kell magyarázni, sőt védeni kell. Ám épp itt van a kutya elásva: az ultraliberális kozmopolita alapvető célja, hogy dekonstruálja a világ természetes rendjét, hogy minden évezredek-évszázadok óta működő intézményt, szokást és normát megkérdőjelezzen és felrúgjon (a nemzeti elkötelezettségű szurkolást is), s újrakonstruálja azt a saját világmegváltó, világátalakító víziója szerint – beleértve ebbe családot, nemi identitást, vallást, hazát és természetes hierarchiákat.
Céljuk egy olyan, kozmopolita csúcskultúra létrehozása, amelyben valóban egyformák leszünk mindannyian. Keveredettek és semmilyenek, értékek, ítéletek, elfogultságok és szenvedélyek nélküliek.
Ezért kiáltsuk egyre hangosabban azt, ami szép, szenvedélyes és emberi: Ria, ria, Hungária!
magyar idők, hunhir.info
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)