Payday Loans

Keresés

Antiszemita, öngyűlölő zsidó...
Antiszemita és "antiszemita": vád, védelem, ítélet

"A halál megfelelő izgatószer" - Philip Roth író

szerző
Köves Gábor
publikálva
2011/3. (01. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Alexander Portnoy, Nathan Zuckerman, David Kepesh, Mickey Sabbath és Philip Roth - Philip Roth jól ismert regényhősei mindannyian. A 31 könyves, 77 éves írótól interjúnk készítésekor a Kiégés jelent meg legutóbb magyarul, az angol nyelven olvasók viszont már a következő regényét, a Nemesist is forgathatták. A szerzővel manhattani lakásában beszélgettünk.

Magyar Narancs: Negyedik könyve, A Portnoy-kór tette híressé. Számokban kifejezve mit jelentett a siker?

Philip Roth: A korábbi könyveimből jó, ha tízezer példány kelt el, A Portnoy-kórból csak az első hónapban 400 ezer fogyott. Így lett belőlem Philip Roth, a híres, piszkos fantáziájú író. Azóta sem írtam olyat, ami akár csak megközelítette volna ezt a nagyságrendet.

MN: Élvezte a hirtelen jött hírnevet?

PR: Talán nem annyira, amennyire kellett volna. Elvesztettem az utcai anonimitásomat, lépten-nyomon utánam kiabáltak, hogy hé, Portnoy így, hé, Portnoy úgy! Egy-két napig még csak elviseltem, aztán a pokolba kívántam.

MN: A Portnoy bírálói nemcsak erkölcsi fertőt kiáltottak, de megkapta, hogy antiszemita is. Arra az interjúkérdésre, hogy lesznek-e zsidók, akik esetleg sértve érzik majd magukat, a könyv megjelenésekor azt felelte, hogy még talán nem zsidók is lesznek, akik sértve érzik majd magukat. Végül is jól számított.

PR: Számítottam rá, ami nem azt jelenti, hogy jól is viseltem. Az antiszemitizmust meg hogy öngyűlölő zsidó vagyok, már az Isten veled, Columbusért is megkaptam, de hol volt mindez aPortnoyért kapott pofonoktól! Vezető zsidó személyiségek kiáltottak ki cikkekben és interjúkban antiszemitának. Meg is hívtak különböző zsidó rendezvényekre, vitafórumokra, és ha voltam olyan bolond, hogy elfogadtam a meghívást, kaptam rendesen. Gyakran előfordult, hogy dühtől remegő emberekkel találtam magam szemben, főleg persze a nálam idősebb, a tíz-húsz-harminc évvel idősebb generáció tagjaival. Addig sem éltem elefántcsonttoronyban, de tény, hogy az egyetemi közeg, amihez szokva voltam, nem készített fel erre. Ez volt a belépőm a dühödtek világába.

MN: Profitált ebből a belépőből?

PR: Íróként annyi hasznom mindenképpen származott belőle, hogy sok mindent felhasználtam ezekből a tapasztalatokból, főleg a Zuckerman-könyvekben.

MN: Mikorra szűnt meg a megkülönböztetett figyelem?

PR: Úgy istenigazából teljes mértékben sohasem. Az ilyen korai skatulyák megragadnak. De idővel megtanultam kezelni a helyzetet. A Portnoy 69-ben jelent meg, 75-ben pedig már Angliában éltem, ezzel aztán magam mögött is hagytam az egészet.

MN: Angliába a Portnoy körüli felhajtás elől menekült?

PR: Nem, egy nő miatt mentem, aki angol volt. De már itt, Amerikában helyet változtattam. Kiköltöztem a városból egy New Yorktól 100 mérföldnyire lévő, alig ezer főt számláló településre. A mai napig is itt töltöm az év nagy részét. Senki sem zavar, kéretlen látogatóim legfeljebb medvék és szarvasok, de ők kevés jelét adják, hogy ismernének, amúgy meg különösebben nem keressük egymás társaságát. Még mindig jobban járok velük, mint az emberekkel.

MN: Az utóbbi években, egészen a 2010-ben megjelent Nemesisig rövidebb lélegzetű regényekkel jelentkezett.

PR: Az első ilyen kísérlet volt, aztán rákaptam a ritmusára. Úgy körülbelül egy évbe telik egy ilyen rövidebb regény megírása. Most majd elválik, vissza tudok-e állni a nagyobb regényterjedelemre. A jelek mindenesetre biztatóak. Még szeretnék egy nagy, kiadós, hosszú regényt írni. A halálos ágyamon szeretném befejezni. Letenném a tollat, meghalnék, és több könyvet már nem is írnék ezután.

MN: Az öregség, a halál közelsége egyre nagyobb szerepet kapott az elmúlt évek regénytermésében.

PR: Nehéz lenne nem tudomást venni a halálról. 77 éves vagyok, s azt veszem észre, hogy egyre többet foglalkoztat a halál, annál mindenképpen többet, mint korábban. Egyre-másra halnak meg a barátaim, úgyhogy a halál itt ólálkodik a közvetlen közelemben. A halál persze nem az író ügye, csak akkor válik azzá, ha mint téma felhevíti a verbális energiáimat. Számomra megfelelő izgatószernek bizonyult. Beindítja a fantáziámat.

MN: Félelem is van e kreatív izgalomban?

PR: Persze, természetesen. Mi lehet ijesztőbb a halálnál!

MN: És segít az írás oldani a félelmet?

PR: Mindig érdekes formát adni a félelmeknek. Fikcióba fordítani az aggodalmakat. Ez az, ami erőt ad.

MN: Egy időben több interjút is készített, olyan írókollégákkal például, mint Milan Kundera, Isaac Bashevis Singer vagy Primo Levi. Melyik a legmaradandóbb élménye?

PR: Talán a Primo Levivel Torinóban készített interjú. Élénken él bennem a beszélgetés, talán azért is ennyire élénken, mert hat hónap múlva - számomra teljesen felfoghatatlanul - Levi öngyilkos lett. Megdöbbentett a hír, és rettenetesen ostobának is éreztem magam, hogy semmit sem vettem észre abból a szenvedésből, amin nyilvánvalóan keresztülment. Láthatóan élvezte a beszélgetést, ahogy én is. Talán segített egy rövid időre fellélegeznie a depresszióból.

MN: Ön nem csinált titkot belőle, hogy hosszú ideig járt pszichoanalízisre. A korai munkái kapcsán azt írta, hogy azok valószínűleg egész máshogy alakulnak, ha nincs a pszichoanalízis.

PR: Nem az írás miatt jártam analízisre, amivel egyébként kisebb-nagyobb megszakításokkal évekig éltem, hanem hogy segítséget kapjak. A húszas éveimben jártam, romokban hevert az életem, és nem akartam ugyanazokba a hibákba újra beleesni. Ezért fordultam szakemberhez. És csak beszéltem és beszéltem. Volt, hogy nagyon untam, volt, hogy időpocsékolásnak és nevetségesnek éreztem az egészet, s olyan is volt, hogy sokat segített. Alig volt pénzem, de kaptam engedményt; 4 dollár 50 centbe volt egy ülés, ami már akkor is aprópénznek számított.

MN: Visszatérve az interjúihoz: Singer hogy került az alanyai közé?

PR: A hetvenes években egy könyvsorozatot szerkesztettem a Penguin kiadó számára Writers from the Other Europe címmel, melyben kortárs kelet-európai írókat adtunk ki. Főleg élőket, például Konrádot is, de Bruno Schulzcal kivételt tettem. Akkoriban senki sem ismerte Amerikában, én sem, más sem, egy barátom hívta fel rá a figyelmemet. Akkora hatással volt rám, hogy azt mondtam, ám legyen, legyen egy halott író is a sorozatban.

MN: E tekintetben Csáth Gézával is kivételt tett.

PR: Igen, ugyanebben a sorozatban Csáth Gézát is kiadtuk; micsoda csodálatosan elborult történetei voltak! Faltam őket, de csak én; jó, ha két példány fogyott a kötetből, de az is lehet, hogy csak egy volt.

MN: Szóval Singer...

Philip Roth manhattani lakásában dedikál

PR: Szóval Singer; kiderült, hogy Schulz egyetlen Amerikában kiadott könyvéről, a The Street of Crocodilesról ő írt méltatást sok évvel korábban. Singert és Schulzot mindössze 10 év választotta el egymástól, s mindketten ugyanabba a Lengyelországba születtek: Singer Varsó közelébe, Schulz a galíciai Drohobicsba. Ezért esett Singerre mint interjúalanyra a választás. Schulzról beszélgettünk. Korábban legfeljebb egyszer vagy kétszer találkoztunk. Bujkált Singerben valami örök pajkosság, szerette a vicceket, nagyszerű elme volt. Hébe-hóba a későbbiekben is találkoztunk, például amikor meglátogattam apámat Floridában, felkerestem Singert is, aki szintén ott élt, és együtt ebédeltünk. Jóízű találkozás volt ismét, még ha tudom is, hogy nem sokra tartott íróként.

MN: Ez miből derült ki?

PR: Olyanoktól tudom, akiknek Singer elmondta a véleményét rólam. De annyi baj legyen, ma már csak mosolygok a dolgon. Én sokra tartottam őt, ő nem tartott sokra engem. Tökéletes párosítás.

MN: Schulzról, aki kiterjedt levelezést folytatott, az interjúban megjegyzi, hogy szerelmi élete java részét a levelein keresztül folytatta. Végül is lehet ez egyfajta szakmai ártalom, így beletemetkezni az írásba?

PR: Végtelenül félénk ember volt, ez is egyik oka a sok levélnek. De ami a szerelmi életet illeti, az mindig jobb élőben, mint írásban.

MN: Bernard Malamud és Saul Bellow is fontos írói voltak, személyes barátságot is ápolt mindkettőjükkel. Egyik esszéjével mégis sikerült megsértenie Malamudot.

PR: Az esszé címe Imagining Jews (Zsidókat képzelni) volt. Arról írtam benne, hogy egyes írók, mint például Malamud, Bellow, Mailer vagy jómagam, hogyan látjuk, láttatjuk a zsidókat. Mindannyian másképp. A zsidó származású Mailer például nem is képzelt el zsidókat, az ő hősei egytől egyig nem zsidók. Ezen elmélkedtem ebben az esszében, s írtam valamit A mesteremberről is, amit Malamud nem vett jó néven, provokációnak érezte. És talán igaza is volt, talán valóban provokálni szerettem volna egy kicsit.

MN: Bánta, hogy megsínylette a barátságuk?

PR: A kapcsolatunkban mindig is volt egy kis feszültség, ami a generációs ellentétekből is adódott. Malamud szegény bevándorlók gyermeke volt, keserves, megpróbáltatásokkal teli gyermekkorral a háta mögött. Az anyja öngyilkos lett, tisztítószert ivott, az öccse súlyos mentális betegségben szenvedett, az apja - aki az anyjához hasonlóan nem beszélt angolul - éjt nappallá téve robotolt egy fűszerüzletben. Malamudot mindez súlyosan megviselte. Szóval nagyon különböző világokból jöttünk, ami nem jelenti azt, hogy nem értettünk volna szót, nagyon is értettünk, de volt valami távolságtartás a kapcsolatunkban. Amikor kibékültünk, minden visszatért a régibe; a távolságtartás éppúgy, mint a kölcsönös megbecsülés és szeretet. De sosem volt olyan összhang köztünk, mint amilyen például Bellow-val.

MN: Bellow-nál nem állt fenn a generációs ellentét?

PR: Ő is bevándorlók gyermeke volt. Én már nem. Bellow és Malamud is jiddisül beszélő családban nőtt fel. Én nem. Egyáltalán nem beszélem a jiddist. De Bellow sokkal nagylelkűbb személyiség volt, s végtelenül szellemes. Malamud is értette a viccet, ha úgy adódott, de nem sokszor adódott úgy. Bellow, mint a művei is mutatják, sokkal szélesebb látókörrel bírt. Saul és én nagyon megkedveltük egymást, az élete utolsó 15 évében jó barátok voltunk.

MN: Többször eltemette már a könyveket, Paul Auster szerint azonban ön túlzottan borúlátó, és a könyvek köszönik, jól vannak.

PR: A komoly olvasók száma Amerikában egyre fogy - ma mondjuk tíz komoly olvasó halt meg New Yorkban, és csak egy született. Persze ott az e-book vagy a Kindle, de akkor mi van?! Ezek is csak arra valók, hogy elvonják az ember figyelmét az olvasástól. Egyébként beszéltem én erről Paullal, és nincs nézeteltérés közöttünk.

MN: Barátok?

MN: Baráti a viszonyunk. Tegnap este is találkoztunk. Említette az új könyvét, amit egy éve kezdett írni, s most nem tudja, mitévő legyen vele, hagyja-e annyiban, vagy sem.

MN: Ön is megvitatja másokkal az épp folyamatban lévő könyveit?

PR: Paul sem avatott be a részletekbe, én sem szoktam részletekbe menően kitárgyalni, amin épp dolgozom.

MN: Az írók féltik a titkaikat?

PR: Írója válogatja. Paul például nagyon közeli kapcsolatban áll Don DeLillóval, talán őt részletesebben be szokta avatni az épp aktuális munkáiba.

MN: És ön kiket avat be?

PR: A végső kéziratot, mielőtt elküldöm a kiadónak, négy-öt embernek mindig megmutatom. Olyanoknak, akiknek a véleményére sokat adok. Teljes őszinteséget várok tőlük, a saját, jól felfogott érdekem, hogy figyelmeztessenek, ha valami nem tetszik nekik. Elolvassák, amit írtam, aztán mindegyikükkel leülök, és diktafonra veszem, mit gondolnak a könyvről. Addig beszélhetnek, ameddig a kedvük tartja, nekem annál jobb. Aztán az elmondottak alapján vagy változtatok a könyvön, vagy nem.

MN: Ki ez a négy-öt ember?

PR: Többnyire irodalmi emberek. Van köztük író, és van köztük olvasó is, de a többségüknek azért köze van az irodalmi élethez. Ha a téma megkívánja, szakembereknek is meg szoktam mutatni a kéziratot, hogy kiküszöböljem az esetleges tárgyi tévedéseket. A Dühben például szerepelt egy hentes, ezért megmutattam a kéziratot az egyik legjobb barátomnak, akivel együtt gyerekeskedtem, s akinek az apja hentes volt.

MN: Politikai kérdésekben is hallatja a hangját: Bushról például azt nyilatkozta, hogy egy vegyeskereskedés irányítását se bízná rá. Obama jól irányítja a boltot?

PR: Obama minden tekintetben első osztályú ember. Teszi, amit ebben a helyzetben tehet, ami nem könnyű. Az afganisztáni háborút nem ő kezdte, de ő örökölte meg. Én személy szerint jobban érzem magam, amióta ő az elnökünk, de sok a csalódott baloldali kritikusa is. Idegesítő alakok. Nem ismerek olyan baloldali kritikát, amit érdemes lenne komolyan venni.

MN: A Kiégés című regénye nemrég jelent meg magyarul. Egyik hazai kritikusa azzal zárta az írását, hogy Philip Roth rég megérdemelné a Nobel-díjat, de művei nagyon amerikaiak és férfiszemszögűek ahhoz, hogy megkapja. Mit gondol erről?

PR: Semmit. Nem az én dolgom, hogy az ilyesmit megítéljem.

MN: Akkor vegyük ki a Nobel-díjat; nagyon amerikai, nagyon férfiszemszögű.

PR: Ezt viszont örömmel hallom. Máshogy nem is lenne az ínyemre.

Philip Roth, B-oldal – ami az interjúból kimaradt

MN: A New Jersey-i Newarkban nőtt fel. Unalmas hely lehetett, hiszen azt írta róla, hogy az autólopáson és az iskolai órák ellógásán kívül nem sok izgalmat kínált.

PR: A fizika és az autólopás nem volt a műfajom. De míg a fizika elől, hiszen tanulnom kellett, nem térhettem ki, autót nem loptam. Különben is, mi a fenének kellett volna nekem egy autó?! Az osztálytársaim közül viszont ketten is foglalkoztak autólopással. Azt azért nem mondanám, hogy felnéztem rájuk, de a személyiségükben és abban, amit csináltak, volt valami, ami megfogott, érdekelt. Egy jól nevelt diák számára, mint amilyen én voltam, ez teljesen új világ volt. Volt benne valami szorongást keltő, fenyegető. Aztán elvesztettem a kapcsolatot velük. Börtönben végezték, nem hallottam róluk azóta sem.

MN: És a többiekből mi lett?

PR: A többiekből mind orvos lett. Nagy tiszteletnek örvendő, hasznos tagjai a társadalomnak.

MN: Tiszteletreméltó orvosok, börtönbe került autótolvajok; ezek szerint ön volt a kakukktojás.

PR: Akkor azért még nem írónak készültem. Hanem ügyvédnek. Az egyetemre is ezért jelentkeztem. Persze a legcsekélyebb fogalmam sem volt arról, mit csinál egy ügyvéd. Annyit azért levettem, hogy jó a beszélőkéjük és vág az eszük; gondoltam, ez nekem is megy. Két évig ki is tartottam amellett, hogy ügyvéd leszek. Aztán az egyetemen felfedeztem az irodalmat és szenvedélyes szerelembe estem vele. Jó, gondoltam, akkor irányt váltunk; így határoztam el, hogy nem ügyvéd leszek, hanem tanár. Irodalomprofesszor. Gondoltam, az jó lesz. De aztán jött a hadsereg, és elkezdtem írogatni. És miután ez hozott is valami pénzt a konyhára, otthagytam a tanári állásomat, és feljöttem New Yorkba. 800 dollárt kaptam az egyik írásomért, azt betettem a bankba, és irány New York. Akkoriban még a kispénzűek is megengedhették maguknak New Yorkot. Havi 100 dollárból meg lehetett élni. A Lower East Side-on egy alagsori lakást béreltem. 60 dollár volt a bérlet, heti 10 dollárom maradt minden másra. És ez rendben volt így.

MN: Melyik laptól kapta a 800 dollárt?

PR: Az Esquire magazin hozta le. Abban az időben kezdtek minőségi irodalmat is közölni. Az enyém nem volt az; szörnyű írás volt, de megjelent.

MN: Melyik írása volt ez?

PR: Alig hiszem, hogy ismeri, egyszer sem jelent meg azóta. Higgye el, ha mondom; csapnivaló írás volt.

MN: Vegyem ezt úgy, hogy nem akarja megmondani a címet?

PR: Vegye úgy. Majd bolond leszek megmondani. Ha megmondanám, oda lenne a hírnevem. Mit szólnának hozzá Magyarországon?!

MN: Akkor azt mondja meg, mennyi időbe telt, mire rájött, borzalmas az az írás! Gondolom, amikor beküldte, meg volt győződve róla, hogy valami nagyszerűt írt.

PR: Persze hogy meg voltam győződve róla. Nagyszerűnek gondoltam. Csak valamikor ezután kezdtem el a saját történeteimet, a saját élettapasztalataimat alapanyagként használni az íráshoz. Az első történeteim még minden személyes élményt nélkülöző írások, merő kitalációk voltak. Attól a ponttól, hogy a saját élményanyagomra kezdtem építeni, sokkal jobb íróvá váltam. Még nem voltam jó író, de a kezdetekhez képest mindenképpen jobb. Jöttek is a történetek, egyik a másik után, mígnem egy kiadótól szerződést kaptam az első könyvemre; ez lett az Isten veled, Columbus. És egyszer csak azt vettem észre, hogy író lett belőlem. Nem sokkal később pedig megkaptam a Guggenheim-ösztöndíjat; ez 5000 dollárt fizetett; ami óriási pénz volt akkoriban. Rögtön el is utaztam Olaszországba. Látnom kellett Rómát. Egy évet töltöttem ott, míg minden pénzem el nem fogyott. Vissza kellett jönnöm az Államokba, állást kellett vállalnom; írói workshopot vezettem az Iowa-i Egyetemen. Ez volt az első ilyen, írást oktató workshop Amerikában. Itt írtam meg, miközben tanítással kerestem a kenyeremet, első regényemet, a Letting Gót. Nem sok pénzt kerestem vele. Aztán megírtam a Pedig milyen jó kislány voltot. Nem sok pénzt kerestem vele. Aztán jött A Portnoy-kór, és nagyon sok pénzt kerestem vele.

Köves Gábor

New York, 2010, december