A finn oktatási rendszer kulcsszava a bizalom. A szülő bízik a tanárban, az intézményvezető és a fenntartó is bízik a tanárban, hogy mindenféle ellenőrzés nélkül is megfelelően végzi munkáját, a pedagógustársadalom pedig bízik a kormányban, hogy a változások az ő és a diákok érdekeit szolgálják

– meséli Presér Ágnes Judit, a budapesti Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakközépiskola angoltanára, aki nemrég finnországi tanulmányúton vett részt a BME szervezésében.

A magyar pedagógustársadalomban él egy nagyon erős kép a finn oktatási rendszerről: mintaszerűnek és irányadónak tekintik, de csak keveseknek van lehetőségük, hogy testközelből figyelhessék meg, hogyan is működik az itthon annyira  irigyelt „finn csoda”. Presér Ágnesnek viszont megadatott, hogy eljusson a tamperei Sammon Keskuslukio nevű gimnáziumba és a helyi egyetem gyakorlóiskolájába (Tampereen yliopisto normaalikoulu), tapasztalatairól beszámolt a hvg.hu-nak is.

Az ott készült rövid képriportunkat itt nézheti meg!

Projektor, okostába mindenütt

A legmellbevágóbb különbségekkel az osztálytermekbe belépve szembesül a hazai állapotokhoz szokott tanár. Szinte sci-fibe illő, de a digitális tábla, a projektor és laptop minden korosztályban és tanteremben alapvető kellék. A középiskolás diákoknál okostelefon van, a tanár által az internetre feltett feladatokat a diákok saját mobiltelefonjuk használatával oldják meg közösen.

A minden igényt kielégítő felszereltség azonban nemcsak egy-egy elitiskolára jellemző. Még a legkisebb, legeldugottabb település tanintézményében is ugyanolyan felszereltséggel találkozhatunk, mint az egyetemek gyakorlóiskoláiban, így például mindenhol van ingyenes wifi. (Finnországban elsőként került bele az alapdokumentumokba, hogy az internethez való hozzáférés alapvető emberi jog).

Hogy ez mennyire nem csak hangzatos lózung, azt jól mutatja, hogy a szabad iskolaválasztás ellenére a szülők nem próbálják meg elitintézményekbe íratni gyermeküket: az országos statisztikák szerint mindig a lakóhelyhez legközelebb eső iskolát választják.

„Kevesebb teszt, több tanulás”

A világszínvonalú technikai feltételeken túl a finnek szemléletmódja, vagyis a „taníts kevesebbet, tanulj többet” és a „kevesebb teszt, több tanulás” elve volt az, ami a legjobban lenyűgözte a kilátogató tanárokat. Finnországban például szinte egyáltalán nincs szóbeli számonkérés, már kisgyerekkortól kezdve az írásbeliségre, a szövegértésre koncentrálnak.

Továbbá az érettségi előtt nincs semmilyen országos szintű mérés, ami azért hasznos, mert így a tanárok nem célirányosan az egy adott vizsgálatra vagy kompetenciamérésre készítik fel diákjaikat. A meglehetősen tradicionális és ismeretközpontú magyar oktatási rendszerben szocializálódott tanároknak első hallásra ez furcsa lehet, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a kevesebb számonkérés nagyobb motivációt és részvételt produkál. Igaz, ez a szemlélet szükségszerűen kevesebb átadott tananyagot és lexikális tudást jelent, csakhogy „a finnek azt tanítják meg a gyerekeknek, hogy a forrásokat megbízható oldalakról, könyvekből szerezzék meg és kritikával kezeljék, valamint tudjanak szelektálni értékes és érdektelen, irreleváns információ között”.

Az a különleges, ha valakinek nincs szüksége segítségre

Az irigylésre méltó PISA-eredményeket azzal magyarázzák a finnek, hogy kora gyermekkortól kezdve nagy hangsúlyt fektetnek a lemaradók felzárkóztatására; a legapróbb nehézség vagy lemaradás láttán azonnal próbálnak segíteni a gyerekeknek. Finn kollégáik ezt úgy fogalmazták meg, hogy:

valójában az a diák különleges, akinek soha semmilyen segítségre, támogatásra nem volt szüksége tanulmányai során.

A támogatásban, a special need (Magyarországon: SNI, vagyis speciális nevelési igény) kezelésében hatalmas szerepük van az úgynevezett pedagógiai asszisztenseknek, akik ugyanúgy bent vannak az órákon, mint a „rendes tanárok”, és gyakorlatilag második tanárként foglalkoznak a lemaradókkal. Ha az egyik diák elakadt az anyagban vagy csak elkalandozott a figyelme, akkor a pedagógus-asszisztens feladata, hogy odamenjen hozzá és segítse őt. Az asszisztens folyamatosan mozog az osztályteremben, mindig ott van, ahol szükség van rá, így a tanár zavartalanul foglalkozhat a normál tempóban haladókkal.

Ha ez a pluszfigyelem mégsem lenne elég, akkor a tanár külön megbeszélést tart (félévente egyébként is tartanak „családi fogadóórát”) a szülőkkel, ahol közösen kidolgoznak egy személyre szabott tanulási tervet, hogy a gyerek a maga tempójában tudja ledolgozni lemaradását.

A gyerekek hozzáállására sem lehet panasz; óralátogatásokon azt látszott, hogy a finn gyerekek maximális fegyelmezettséggel, a tanárokkal és osztálytársaikkal együttműködve oldották meg a kapott feladatokat.

Megbíznak a kormányban

Magyarországról nézve szinte felfoghatatlannak tűnik, de a finn pedagógusoknak az égvilágon semmi problémájuk sincs azzal, hogy ősztől változik a nemzeti alaptantervük, egész egyszerűen azért, mert „annak minden szavát el tudják fogadni”.

Amikor a magyarok hangot adtak megdöbbenésüknek, kiderült, hogy ez azért van így, mert a változtatás elemeit négy év alatt maguk a tanárok dolgozták ki. Először regionális szinten, kisebb csoportokban, majd egy-egy képviselő került be a nagyobb, országos bizottságba.

Vagyis a finneknél minden változtatás tisztán pedagógiai megfontolásból, gyakorló tanárok elképzelése alapján kerül bevezetésre, míg nálunk a hatalom szájízének megfelelően, mindenféle szakmai és társadalmi egyeztetés nélkül szabták át az oktatási rendszert.

Van presztízse a tanári hivatásnak

Az sem elhanyagolható tényező, hogy a finneknél valóban van presztízse a tanári hivatásnak. A tanárképző egyetemekre minden évben tízszeres a túljelentkezés, vagyis csak a legkiválóbbak juthatnak be. A megbecsültség a piszkos anyagiakban is tetten érthető. A tanári átlagfizetés 2600 euró körül mozog, ami a munkában eltöltött idő függvényében változik. Mindemellett nincsenek agyonhajszolva; egy átlag középiskolai tanár kb. 12-15 75 perces órát tart hetente, ami átszámítva 20-25 magyar tanórának felel meg, de nem kell napestig a Kliknek gyártott papírmunkával foglalkozniuk, vagyis gyakorlatilag nincsenek adminisztrációs terheik.

Amikor finn tanároknak meséltek a magyar rendszerről, nagyon meglepte őket a minősítő eljárás gondolata, első hallásra nem is értették azt. Finnországban ugyanis a tanár óráját csak akkor ellenőrzi az iskolaigazgató, ha a tanárra szülői panasz érkezik, ami viszont rettentően ritka: a tanár-szülő kapcsolatot ugyanis kölcsönös tisztelet jellemzi, a felmerülő problémákat megbeszélik, nincs szükség külső beavatkozásra. Az óralátogatás azért is felesleges, mert mindenki tisztában van vele, hogy bárki bármikor meg tud tartani 1-1 órát mintaszerűen, még akkor is, ha nem ez a bevett gyakorlata.

Mélyreható, rendszerszintű változtatások és technikai fejlesztések híján maximum saját hozzáállásukban tudja kamatoztatni a Finnországban látottakat. Például azzal, hogy  nagyobb felelősséget tesznek a gyerekek vállára, hogy gyakrabban kelljen saját munkájuk befektetésével tanulniuk, így sajátítva el az információszerzés technikáját.