A munkavégzés során az emberi szervezet és idegrendszer terhelésnek van kitéve. Ez a terhelés hosszabb távon hat, általában egy életen keresztül tart, ami kb. 40 év munkavégzést jelent az iskolai tanulmányokat befejezve a nyugdíjas kor eléréséig. Persze, országonként igen sokféle változat van a tényleges munkavégzés időtartamát illetően, de az emberiség fejlődése során így alakult a helyzet: az első 20 év a tanulás, az életre való felkészülés, majd 40 év aktív kor, a munkavégzés ideje, és 20 év a nyugdíjas kor. Ha 80 évet veszünk átlagos életkornak.
Igen nagyok a különbségek a gyakorlatban, például a cigány népesség jó részénél az élet úgy telik el, hogy tényleges munkavégzés nem is történik, tanulás sem, csak vannak az élet peremén. A fekete lakosság pedig még mindig aránytalanul sokat robotol, de így van a szegény országoknál is, mindegy, hogy milyen a bőr színe.
Európában kialakult gyakorlat ez a 20-40-20 éves periódus, de Európán belül sem általános, inkább tendenciaszerű. A tudományos munkák, a szakszervezeti mozgalmak, a munkásmozgalmi hagyományok tették általánosságban elfogadott irányelvvé ezt a gyakorlatot, a 3-szor nyolcas napi ritmusban: 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra egyéb emberi tevékenység. Miért van ez így, miért alakult így az emberi élet?
Egyszerűen azért, mert az emberi teljesítőképességnek is határai vannak, nem lehet tovább terhelni az ember szervezetét. E tekintetben mindegy, hogy szellemi munkáról, vagy fizikai munkáról van szó. Ez jelenti az optimumot, a munkáltató és a munkavállaló részéről is. Nem beszélve az állam érdekeiről: ahhoz, hogy az államot fenn lehessen tartani, meg kell őrizni a munkaképességet, mert ha a népesség körében nagy a halandóság, az állam fennmaradása is veszélybe kerül. Idő előtt elpusztul a lakosság, legalább is veszélyesen leromlik az állóképessége, és ennek beláthatatlan következményei lehetnek az államvédelem, államszervezet, a népesség fennmaradása tekintetében.
Igen nagy különbségek vannak a munkavégzés jellegét tekintve. Fizikai vagy szellemi munkáról van-e szó, milyenek a munkakörülmények, milyen terhelő tényezők hatnak az emberre. A szélsőségek igen nagyok, de a fizikai munkák inkább izom fáradsággal, a szellemi munkák idegi leterheléssel járnak. A kívülállók vélekedése sokáig az volt, hogy pl. az irodai munkások csak ülnek egész nap az irodában, semmit sem dolgoznak, csak tereferélnek, vagyis nekik könnyebb dolguk van, mint a bányászoknak, mert az a kemény munka. Az arató munkások előtt szintén illett megemelni a kalapot, míg a vezetők munkáját általában a lebzselésnek tekintették.
Az ilyen nézetek teljesen megalapozatlanok, tévesek és vulgáris felfogását jelentették a munkának, mint az ember egyik legfontosabb tevékenységének megítélésénél. A munkatudományok feltárták az adekvát jellemzőket, és a XX. század második felére nagyjából már világos képünk alakult ki a munkavégzés legfőbb jellemzőiről. Könyvtárnyi anyag áll ma már rendelkezésre, hogy helyesen gondolkodjunk: mennyit tud az ember dolgozni, saját jószántából, mennyit lehet kipréselni belőle, mikor károsodik már az egészsége, vagyis hol az emberi teljesítőképesség határa, és hol van az optimum?
Ez utóbbi fogalom nagyon lényeges szempont, hiszen a nagyobb közösség, az állam, az emberiség érdekében nem az áll, hogy belerokkanjon az ember a munkába, hanem, hogy örömét is lelje e tevékenység végzése során, kreatív és lelkes legyen, mert így tud igazán nagyszerű eredményt elérni.
Nemcsak a marxista nézet szerint igaz, hanem a józanész logikája szerint is, a munka tette az embert emberré, az állatvilágból kiemelkedve. Ez már filozófiai vetülete a munkának, de való igaz, a becsület, a szorgalom, a lelkesedés olyan emberi tulajdonságok, amelyek nem egyszer kapcsolatba hozhatók a munkavégzés minőségével, általában az elért eredményekkel.
A könyvtárnyi anyagot, amely a munkavégzéssel kapcsolatos, nem kívánjuk kivonatolni sem, csak egy nagyon halvány megjegyzést akarunk fűzni az egyik főhivatal újabb gyakorlatához, Magyarországon: tíz órát dolgoznak a munkatársai.
Ezt nem rejtik véka alá, sőt, dicsekvéssel tálalják.
Mi ez?
Merő szélhámosság az egész.
Aki kitalálta, így akarja demonstrálni, hogy milyen értékes ember ő, és azok a munkatársak, akik követik példáját.
Már rá is tromfoltak mások: megjelentek híradások másik helyről, ahol tizenkét órát dolgoznak ezután. Mi lesz a következő?
Tizenhat, vagy a huszonnégy óra? Mikor alszanak és hol? A főnökök nyilván az irodai kanapén, a beosztottak az íróasztalon hajtják le a fejüket lopva.
Mert el lehet tölteni tíz-húsz órát a munkahelyen, ha közben kártyáznak, tv-t néznek, tereferélnek, a szépet teszik az arra alkalmas másik nembeli dolgozóknak, és még ki tudná felsorolni, hogy mit is lehet csinálni a munkahelyen. Az időt tölteni azért, hogy azt a benyomást keltsük a kívülállókban, mi aztán értékes emberek vagyunk, a társadalom krémjét alkotjuk, joggal vesszük fel az átlagnál magasabb fizetésünket.
A kisgyermekes szülők már felmondtak, ezt a “munkát” nem tudják vállalni tovább. De, amíg van pályakezdő, addig nincs gond az utánpótlással.
Hol van a szakszervezet? Még a kommunista rendszerben kollaboránsokká lettek a vezetőik, a pénzt megkapják, a többi nem érdekli már régen őket, mert ki ellen védenék a dolgozókat? Nyomban kirúgnák őket, miért kockáztatnának bármit is? Látszat itt minden már, a hatalom árnyékában szépen meg vannak a hozzá nem értő, régi káderek.
Különösen jó lehetőség adódik az ilyen simlisségekre az olyan munkakörökben, ahol nem azonnal mérhető az adott dolgozó teljesítménye, esetleg mások munkája jelenik meg úgy, hogy az könnyen saját tevékenységünk eredményeként tüntethető fel.
Ez is korrupció, még pedig a javából: szemfényvesztés, ha nem néznek a körmünkre. Ha nagy a ránk bízott terület, ha azt csinálunk, amit akarunk, kiskirályok vagyunk: a társadalom megbecsülését használjuk ki a munka elkerülésével, tényleges teljesítmény nélkül, jelentős anyagi javakat hasítunk ki a közösből saját hasznunkra.
Mert azt állítani, hogy hosszabb távon tíz órát tudunk dolgozni és dolgoztatni káros következmények nélkül: ez ellentmond a tudományonak, a munkatudományi elveknek.
Be lehet csapni a világot, rövid időre, lehet szélhámoskodni.
De, hogy adott esetben milyen morális következményei vannak az ilyen “teljesítménynek”, arról jobb nem beszélni.
Ha esetleg az ilyen főhivatal az adott ország kormányzásához is közel áll, akkor ez már a hatalommal való élés-visszaélés témaköréhez kapcsolódik, és nem kell túl nagy képzelőerővel bírni ahhoz, hogy elgondoljuk: valami hiba lehet az ország működtetése, vezetése körül.
Vagy csak egyszerűen a végtelen és korlátlan kizsákmányolásról van szó?
Erdélyi János
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)