Payday Loans

Keresés

A legújabb

Két választás Magyarországon
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2016. január 22. péntek, 10:35


KÉT VÁLASZTÁS MAGYARORSZÁGON

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Négy vélemény a forradalom örökségéről


1956. november 5-én, a becsapódó aknák miatt meg-megállva, hátizsákban sokszorosítógépet vittem hazafelé, egy velem egyidős, huszonnégy éves lánnyal. A lány zokogott, és azt hajtogatta: „Mi lesz velünk, mi lesz velünk ezután?” Nem lehetett vigasztalni, áttörhetetlen kétségbeesés-burok vette körül. Ez a lány aztán nagy karriert futott be a Kádár-rendszerben. Kultúrfunkcionárius lett, és sok piszkos feladatot kellett elvégeznie. Jó körülmények között él, de boldogtalan. Régi barátai elkerülik, fiai lekommunista-kurvázzák. Sokan tudni vélik, hogy beépített, ávós informátor volt már a forradalom előtt. Zokogásra nem annyira az ország állapota, mint az indította, hogy tudta, vissza kell állnia a csatasorba.

Ugyanazon a napon, 1956. november 5-én, egy Szilágyi Erzsébet névre hallgató, de általában csak Szöszinek hívott tizennyolc éves utcalány a Nyugati pályaudvarnál, a volt Ilkovics[SZJ] előtt, összecsavart kézigránátokkal egy orosz tank elé vetette magát. Felrobbant a tankkal együtt. Kamikaze ugrása előtt azt mondta társainak: „Nem akarok megint kurva lenni!”

Ha jól emlékszem, Szenes Lászlónak hívták azt a rabtársamat, aki 1959-ben a Váci börtön föld alatti fegyelmi zárkájában – az erre alkalmas eszközök minden látszólagos hiánya ellenére – felakasztotta magát, és meghalt. Besúgó volt, és valamiért már megbízói bizalmát is elveszítette. Kutyául bántak vele, és nem sajnálta senki.

Egy évvel korábban egy másik rabtársam, Pécs Géza, aki senkire nem tett terhelő vallomást a nyomozás során, a halálos ítélete végrehajtása előtti éjszakán, egy ki tudja, hogyan szerzett üvegdarabbal, felvágta ereit, és meghalt, mielőtt még a pribékek érte jöhettek volna.

Volt egy ismerősöm, Lakatos Imrének hívták. Az 1950-es években a recski haláltábor foglya volt, a forradalom után neves filozófus lett Angliában, és ott boldogan élt, míg meg nem halt. Amikor az internálótáborból szabadult Lakatost Mérei Ferenc pedagógus-pszichiáter fogadta a lakásába, pénzt, ruhát és ennivalót adott neki. Lakatos 1956 decemberében, a disszidálása előtti éjjelen felkereste Méreit, és elmondotta neki, hogy amikor nála lakott, naponta küldött jelentést ÁVH-s megbízóinak, mindennap jelentette, hogy miről beszélt neki házigazdája. 1958-ban Mérei Ferencet tíz év börtönre ítélték.

Ábrahám József huszonnégy éves fiatalembert 1958-ban semmiért – szarért, húgyért, ahogyan azt a börtönben mondták – halálra ítélték. Felakasztása után cellatársa, az ugyancsak halálra ítélt Szirmai Ottó elé tették Ábrahám jelentéseit arról, hogy Szirmai miket mondott neki a halálos zárkában. Néhány hónappal később Szirmai Ottót is felakasztották, aki soha senkiről nem írt besúgó jelentéseket.

Egy év sem telt el 1963-as szabadulásom után, amikor újra letartóztattak. Ötvös Alajosnak, Borbély Örsnek, Kaunitz Istvánnak, volt rabtársaimnak (mindegyikük családos) azt mondták a nyomozók, visszaviszik őket a börtönbe, ha nem tesznek vallomást ellenem. Csukás Endrét azzal fenyegették, hogy a bátyját kitétetik az egyetemről, ha nem mondja, amit kell. Haberland Károlynénak azt ígérték, hogy lenyelik folyamatban lévő lakásüzérkedési büntető ügyét, ha aláírja a terhelő vallomást.

Két választás Magyarországon. Ki így, ki úgy választott. Harmadik út nem adatott.

Cselik Ferenc már október 23-án a Rádiónál harcolt, aztán a Vörösmarty moziban, a Kálvin tér sarkán, aztán a Forradalmi Ifjúsági Párt[SZJ] balszárnyát szervezte, aztán a Ferenc körúton harcolt, aztán a földalatti ellenállást próbálta szervezni. Valahogy megúszta életfogytiggal, 1963-ban kiszabadult. Munkásként dolgozott, majd kistisztviselő lett. 1984-ben azt tervezte, külföldre megy dolgozni, engedéllyel, összekapar egy kis pénzt a családjának. Jól van, mondták neki, mehet. De csak ha aláírja, hogy jelentéseket ad ismerőseiről. 1984. június 11-én délelőtt eltávozott munkahelyéről, vidékre utazott. Egy üres szobában hatalmas mennyiségű altatót vett be. „Még ezt a piszkos munkát is nekem kellett elvégezni” – írta búcsúlevelében. Özvegye, rendőrségi tanácsra, eltitkolta az öngyilkosságot és az okát, hadd tanulhasson tovább a gyerek.

1982. január. Bali Sándort temették, a XI. kerületi Munkástanács volt elnökét, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács egyik vezetőjét. Munkásember volt, szerszámkészítő, a legkülönbek egyike, akit ismertem életemben. A gyászbeszéd szövege négyünk zsebében lapult. Ha egyikünket elviszik, a másik folytatja. Ott álltam Bali Sándorné mellett a sírnál a szertartás alatt. Zokogott. „A többiekkel már beszéltem... Gyuri, nagyon kérem, maga se mondjon semmit.” – „De hát miért ne?” – „A fiam halálos beteg, csontrákja van – suttogta. – Egy bizonyos párizsi kórházban talán meg tudják gyógyítani. Azt üzenték a Belügyből, hogy nem kap útlevelet, ha itt beszéd lesz. Értse meg, a fiam életéről van szó.” Nem volt temetési beszéd. A fiú nem jutott ki Párizsba, meghalt nem sokkal édesapja után, Budapesten.

Milyen társadalom, milyen világ az, amely ilyen választási lehetőséget kínál polgárai számára? Ahol már kisgyerekkorban meg kell tanulni a kétszínűséget, a hazudozást, ahol mindenkit arra oktatnak, hogy „Aki igazat mond, annak beverik a fejét”, hogy „Ne szólj szám, nem fáj fejem!”, és hogy „Aki okos, az nem megy fejjel a falnak”? Milyen ország az, amelynek szeretett és nagyra becsült vezetője becsapta, elárulta és segített meggyilkolni legjobb barátait és elvtársait, Rajk Lászlót, Nagy Imrét, további ezrek mellett, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy szerették hazájukat, és harcoltak érte.

Igen, el lehet menni. De van, akinek nem megy, hogy elmegy. Zádor István barátom és volt osztálytársam, Szigethy Attila munkatársa ’56-ban, csak két évig bírta. Londonban lett öngyilkos, 1958-ban.

Ne mondja senki, hogy mindez azért van, mert ilyen a magyar nép. Ne mondja senki, hogy itt már ’44-ben is többször annyi volt a Gestapóhoz küldött feljelentés, mint más megszállt országokban. Ne mondja senki – különösen ne Kádár, mint a Time Magazine-nak adott nyilatkozatában –, hogy Magyarországnak nincsenek demokratikus hagyományai, és ezért a kommunistáknak kell „demokratizmusra nevelniük a népet”. Inkább arról beszéljen, hogy mit tettek velünk – ő és bűntársai – a forradalom vérbefojtása óta. Hogyan rúgtak vissza a szennybe, megaláztatásba, önmagunk és egymás lenézésébe, elárulásába, a nemzeti gyűlölködésbe, a „kaparj kurta, neked is lesz”-világba, a „szél ellen nem lehet”-bölcsesség tehetetlen passzivitásába? Beszéljen a meggyilkoltakról, a megnyomorítottakról, a máig is megfélemlítettekről, az emigrációba kényszerítettekről, és azt mondja meg, mit szándékoznak tenni a mai fiatalokkal, akik másfajta életre vágynak, akárcsak elődeik harminc éve.

Vérrel jár a forradalom, és kevesen vagyunk? Igen, vérrel jár. Igen, kevesen vagyunk. De mivel jár ez a mai, békének csúfolt állapot? Ki számolta meg az öngyilkosokat, az alkoholistákat, az elmebeteggé gyűrötteket, a lepusztult munkahelyek baleseteinek áldozatait, a rosszul felszerelt, túlzsúfolt kórházak hullaházait megtöltő magzat- és emberi roncsmaradványokat? Mindazokat, akik köztünk élhetnének, de céltalanul, nyomorultul pusztulnak el? És akik élnek, akik küszködnek még, fáradtan, reménytelenül egyre mélyebbre süllyedve a mocsárba? Harminc évvel ezelőtt úgy érezték, elég volt. Úgy érezték, hogy van, ami fontosabb a puszta életnél. A forradalomban harcolók azért vállalták a halált is, hogy megváltozzék a világ, és a régi – a mai – ne jöhessen többé vissza.

A fiatalok pedig gondoljanak arra, hogy eljön az idejük. Egész biztosan eljön. Ha nem a harmincadik, akkor a harmincötödik vagy a negyvenedik, ötvenedik évben. És tanuljanak abból, ami harmincöt éve történt. Ha azt tanulják belőle, amit a mi nemzedékünk, hogy minden hiába, hogy a nép semmit sem tehet, csak a hatalom – a kis hatalmak és a nagyhatalmak –, akkor nem is fog megváltozni a sorsuk. De azt is megtanulhatják, hogy a kommunista hatalmat csak a külföldi tankok tartják fenn, nem okosak ők és nem erősek, hanem gyávák, ostobák és kegyetlenek, és hogy legyőzhetők okossággal, ügyességgel, elszántsággal, egységgel, ha itt lesz az ideje. Hiszen ’56-ban is győzött – ha a százszoros túlerő el is tiporta utána –, de csak azért tudott győzni, mert az ifjúság nem hallgatott a realistákra. Nem hallgatott rájuk, mert sokkal realistább volt amazoknál: tudta, érezte, hogy itt az alkalom, hogy van esély a győzelemre. Eljön még a pillanat, amikor maga az orosz nép lázad fel elnyomói ellen, és nem lesz, aki „testvéri segítséget” nyújtson hóhérainak. Vagy az a pillanat, amikor a Nagy Testvér[SZJ] nem lesz olyan helyzetben, hogy újabb háborút indíthasson Közép-Európában, különösen nem több országban egyszerre. És ezt a pillanatot majd nem szabad elszalasztani.

Ma még sokan sorba állnak nálunk a prostituált bárcáért. De már szégyellik, és ez az idők jele. Az új októberi ifjúságnak már itt vannak az első képviselői. Biztosan tudják és érzik ezen a napon, hogy a szavak tetté fognak válni, és amikor a magyar október előtt tisztelegnek, akkor nem a múltat, hanem a jövőt ünnepelik.


NAGY LAJOS MEGHALT

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Január 10-én Derecskén, Budapesttől 230 km-re, a román határ mellett egy 61 éves férfit temettek. Nagy Lajosnak hívták.

1958-ban, a nyár végén kerültem Vácra, az ún. MZ 1. – magánzárka 1. – osztályra.

A munkától eltiltottak laktak, nem éppen magánzárkában, hanem négyesével a szűk cellákban. Alig néhány nap után, egy Fernandeléhez hasonló hosszúkás, barázdált madárarc préselte be magát a vasajtó etetőnyílásán, egy viszonylag csöndes délutánon. 

– Van itt valaki, akit Krassó Györgynek hívnak? 

– Én vagyok. – Az arc visszahúzódott. Az etető becsapódott, kulcscsikorgás, és kinyílt a zárkaajtó. A madárarchoz impozáns, kétméteres férfialak társult, mellette egy őr. 

– Mindenki jön! Futólépés! Trepnimosás, egy-kettő!

Mostuk a folyosót, az őr nem figyelt. A madárarcú odalépett hozzám.

– Gyere utánam!

Az őrök WC-jébe vezetett, megölelt.

– Nagy Lajos vagyok – mondta. 

Kenyeret, szalonnát tömött a zsebembe.

Így ismerkedtem meg vele, akit társai csak Papagájfejűnek hívtak, és aki ez idő tájt a házimunkások főnöke volt az MZ 1-ben. Hamarosan többet is megtudtam róla. Módját ejtette, hogy beszélgethessünk. 1950 óta ült. Egy különleges, „Munkásbíróságnak” nevezett testület ítélte el 25 éves korában élelmiszerjegy-üzérkedésért. Rákosiék bizonyítani akarták, hogy az áruhiányért a feketézők felelősek.

Papagájfejű, aki a háború alatt katonaszökevény, utána meg szövőmunkás volt, a nyomozás idején egyszer úgy dühbe jött, hogy fölkapta az írógépet, és a kihallgató tiszt fejéhez vágta. A tárgyaláson kijelentette, hogy a rendszer felelős érte, ha csak ügyeskedésből lehet megélni. A fő vádlottat, a Közért Vállalat egy Szita nevű vezetőjét felakasztották. Nagy Lajos 12 évet kapott. Börtönben volt már, amikor meghalt édesapja. Őröket vesztegetett meg, azok bort hoztak be, és elítélt papok misét celebráltak az apa lelki üdvéért. Kiderült a dolog. Nagy Lajos büntetését megtoldottak néhány újabb évvel. ’56 nyarán egy felülvizsgáló bizottság egyik napról a másikra szabadlábra helyezte őt. Novemberben egy fiatal nőnek udvarolt, aki történetesen a szomszédunk volt. Így ismerkedett meg családommal és barátaimmal, akkor, amikor engem már letartóztattak. ’57 tavaszán Lajost is visszavitték a börtönbe. Tovább töltötte büntetését. Mindent tudott, és mindenkit ismert. Lenyűgöző hatása volt az emberekre. Mindenkinek segített. Nagy összefüggő rendszerré komponálta a rendelkezésre álló véletlen elemeket. Másutt milliomos lett volna belőle. Káderei között egyaránt voltak smasszerok és rabok. Zseniálisan szervezett. Vácon 1958 és ’60 között kiterjedt hálózatot épített ki. Az elítéltek a munkahelyükről lopták, amit lehetett: cipőtalpat, válogatásra szánt bélyeget, szerszámot, festéket, bakancsot. Ezt megkapták az őrök, ők pedig fekete levelet, ennivalót hoztak érte. Ami engem illet, rendszeres újságolvasóvá váltam. Futárpostával jöttek a levelek és élelmiszercsomagok. A sétákat ő vezette. Egy alkalommal elrikoltotta magát: 

– Ki az a szerencsétlen 49 688-as?

– Én vagyok.

– Maga mindent elveszít? – csóválta szigorúan a fejét. – Na itt van, vigye!

Mellette álltak az őrök, amikor kezembe nyomott egy papírt. „Kis séta engedélyt” kaptam, „lumbago repcitiva” indoklással. A „kis sétán” betegek vettek részt. Nem voltak alaki gyakorlatok, könnyebben lehetett beszélgetni.

1960 áprilisában – ekkor én már Budapesten a Gyűjtőben voltam megint –, a váci börtönéhségsztrájk miatti nyomozáskor lebukott Nagy Lajos szolgáltató hálózata. Újabb két és fél évet nyomtak rá. Elítéltek három börtönőrt is, és egy neves színésznőnk is kapott hat hónap felfüggesztettet megvesztegetésért. Ő Nagy Lajos révén a börtönbüntetését töltő férjével levelezett.

1967-ben barátom végre kiszabadult. Megnősült, kislánya született. De másfél év múltán újra letartóztatták kormányellenes röpcédulák készítéséért és terjesztéséért. Őt 15 évre, feleségét két és fél évre ítélték. Kislánya állami gondozásba került. Itt, a csecsemőotthonban készítettem róla egy fényképsorozatot, mert én már ’63-ban szabadultam. A kislányt később örökbe adták valahova, a börtönben lévő apát a törvényes rendelkezések ellenére meg se kérdezték. Soha nem sikerült megtudnia, mi történt gyermekével. Felesége elvált tőle.

Vitalitása, szervezőkészsége nem csökkent. A börtönből rendszeresen kaptam tőle illegálisan kiküldött levelet, üzenetet és sok-sok megbízást. Valahova valamit vinni kellett, valamit át kellett venni, valakinek oda kellett adni. A leveleknek mellékletei is voltak, további levelek. Ezeket megadott címekre kellett vinni. 1975-ben újabb ítéletet szerzett a Gyűjtőben, ellenforradalmi szervezkedésért. Azzal vádolták, hogy rabtársaival a szocialista rendszer megdöntésére tör, be akarják hívni az amerikaiakat. A gyermeteg vád alapján öt és fél évet kapott. Igen, 1975-ben!

Nagy Lajos végül összesen 31 évet ült. 58 évesen, 1983 februárjában szabadult ki. Az utolsó hat hónapra Szegedre vitték – ki tudja, miért –, nagyidős közbűntényesek közé. Itt is segített. Ügyvéd kellett egy tárgyalás előtt álló fiatal rabtársának? Lajos intézkedett. A szabadulása előtti napon idézést kapott. Másnapra szólt, délután két órára, a Budapest, XIX. kerületi rendőrkapitányságra. Ebben a kerületben lakott utoljára, de a házat közben lebontották. Másnap, szabadulása után, csak annyi ideje maradt, hogy gyorsvonattal Pestre utazzon, már ott is kellett lennie a rendőrségen. Azt hitte, személyi igazolványát kapja meg. Nem így történt. Egy határozatot nyomtak a kezébe. Rendőrhatósági felügyelet alá helyezik, kitiltják Budapestről, kényszerlakóhelye Komádi község Kutas nevű tanyája lesz. A határozat egy évre szól, háromszor hosszabbítható újabb egy-egy évre. Indoklás: a társadalomra veszélyes, budapesti állandó lakása és munkahelye nincsen, semmi sem köti a fővároshoz. Nagy Lajos nem vette át a határozatot. Volt hol laknia, de nem rendelkezett személyi igazolvánnyal, amibe bejegyezhették volna a lakóhelyét. Munkát is szerzett volna azonnal, de ehhez is személyi kellett volna. Budapesthez kötötte minden. Itt élt, amikor szabadlábon volt, és itt élt nővére is, unokahúga is. Jól van, mondták, jöjjön vissza másnap. Visszament. Újra, most már másodfokú határozatot, a Budapesti Rendőr-főkapitányság határozatát nyomták a kezébe. Fellebbezését – ahogyan előző napi tiltakozását nevezték – elutasítják. A határozat jogerős. Ekkor kapta meg a személyi igazolványt, belejegyezve a lakást, Komádi, Kutas-tanya.

Miért csinálták ezt Nagy Lajossal? Miért hozták ezt az embertelen és törvénytelen indoklású intézkedést? Szerintem hideg fejjel kiszámított döntés volt ez. 31 év alatt Nagy Lajos sokat látott és sokat hallott. Együtt ült katonákkal, papokkal, régi politikusokkal, kuláknak minősített parasztokkal, koncepciós perek vádlottaival, ’56-os forradalmárokkal, két évtizedes késéssel, utólag begyűjtött, öreg csendőrökkel, a ’60-as, ’70-es évek lázongó fiataljaival. Mi lesz, ha Pesten mindenfélét elmond az ellenzéknek vagy akár külföldi újságíróknak? Nem ismert név. Közbűntényesnek mondható, majdcsak eltűnik a süllyesztőben. Ki állna ki egy ilyen zűrzavaros figuráért? Senki nem emlékszik majd rá. A rendszer liberalizmusa őrá nem terjed ki.

És Nagy Lajos valóban nem tett lakatot a szájára. Mindenkinek elmondta történetét. Leveleket írt Budapestre, többek között olyan volt rabtársainak, mint Fekete Sándor, aki időközben az Új Tükör befolyásos főszerkesztő-helyettese lett, és olyan íróknak, mint Moldova György, akit nagyra becsült, és akinek minden könyvét olvasta. A rendőrség számítása bevált. Nagy Lajos száműzetéséből nem lett világbotrány. Néhány barátja elment meglátogatni. Fekete Sándor küldött neki egy-két válaszlevelet, Moldova leutazott, két napig magnózott, majd az interjúból megírt két kis színes történetet az Új Tükörnek, s felvette őket később A Puskás-ügy című kötetébe. Azok az ötvenes évek, ez volt a cím, és M. L. történeteiből az alcím. Nem N. L., hanem M. L. Senki nem mondhatja, hogy propagandát csinál Nagy Lajosnak. Pedig az igazi élettörténet, az lett volna a blickfangos téma. És a Kossuth-díjas íróra odafigyeltek volna lent is, fent is. Nagy Lajos többet nem látta Moldovát. Én is voltam Papagájfejűnél, többször. Megható volt, hogy milyen figyelmességgel fogadott. Étellel, itallal, szállással. Percenként futottak át a tanyasiak, úgy tűnt, mindenki szereti, tiszteli őt. Fontos ember lett a tanyán. Nagy Lajos félt valamitől. Félt, hogy valami történhet vele. A helybeliek mesélték, hogy néhány évvel korábban ugyanide telepítettek ki egy férfit, az is börtönből szabadult, és amikor épp letelt volna az ideje, öngyilkos lett, fölakasztotta magát. A tanya lakói nem hitték el az öngyilkossági verziót. Nagy Lajos sem. Ismerte azt az embert, még a börtönből. És nem olyannak ismerte, aki öngyilkos lesz, méghozzá éppen a végleges szabadulása napján. Akkor hitetlenkedtem. De eszembe jutott ez az eset, és megborzongtam, amikor 1984 végén megláttam egy illegálisan készült jelvényt. Mindnyájan Popieluszkók vagyunk. És eszembe jutott ekkor egy másik barátom, a titokzatos halálú Elbert János is. De mit tudtam én, mit tudott a demokratikus ellenzék tenni Nagy Lajosért? Még börtönben volt, amikor a Szeta – a Szegényeket Támogató Alap – egyik alapító tagja, egy bátor kislány látogatta. Nem tehette sokáig, a hatóság éber volt, megtiltották a további kapcsolattartást. Amikor kiszabadult, anyagi segítséget kapott a Szetától. Intéztük ügyes-bajos dolgait Pesten. Megkerestem nővérét és unokahúgát. Meghívólevelet küldtem neki, lakhat nálam Budapesten, csináltassa meg fogait. A rendőrség nem adott neki kiutazási engedélyt a tanyáról. Felhívtam telefonon Fekete Sándort, nekem is rabtársam volt. A segítségét kértem. Kitérő választ kaptam. 1983-ban a Madridban ülésező Nemzetközi Emberjogi Konferencia számára feljegyzést készítettem magyarországi jogsértésekről. Részletesen kitértem Nagy Lajos ügyére. Az írás megjelent aztán a Hírmondó című szamizdat-folyóiratban is. Elmentünk meglátogatni Demszky Gáborral. Aztán én is ref – rendőri felügyelet – alá kerültem. Nagy Lajoshoz már nem tudtam elutazni, de írtam róla ismét, 1985-ben a Hírmondóba és a Beszélőbe is.

Nagy Lajos kényszerlakhelyre telepítése nem szűnt meg egy év elteltével. Még az első nyáron engedély nélkül elhagyta a tanyát pár órára. 40 nap elzárásra ítélték Debrecenben. ’84-ben meghosszabbították egy évvel a száműzetését. Akárhogyan vigyázott azonban Lajos arra, hogy most már ne sértsen meg semmilyen szabályt, ’85-ben újra megkapta az egy év hosszabbítást. A budapesti Nemzetközi Kulturális Fórum előtt az én rendőri felügyeletemet feloldották. Lajossal is történt valami. 60 éves elmúlt, és váratlanul 2050 Ft havi szociális segélyt állapítottak meg számára. Nyugdíjra persze nem volt jogosult. A több évtizedes börtönmunka persze nem számít szolgálati időnek. Történt másvalami is. A Kulturális Fórum idejére beutalták szanatóriumba, nem is akárhová, hanem Sopronba. Ha egy külföldi újságírónak kedve szottyanna megkeresni őt, hadd lássa, milyen festői tájon üdülnek az állítólagos mártírok. Így állt Nagy Lajos ügye, amikor november végén útlevelet kaptam, kijöhettem ide Londonba, és testvéremet még láthattam utoljára a kórházban. Itt került kezembe, december végén az Új Tükör legújabb száma, benne hosszú cikk Fekete Sándortól. Szokásos témáját vette elő. Az ’56-os pártellenzék neves alakja, a Hungaricus álnéven 1957-ben írt bátor tanulmány szerzője, megint a magyar demokratikus ellenzéket dobálja meg sárral, miközben írásának – nem kis cinizmussal – a Párbeszéd címet adja. De ebben a cikkben volt egy különös bekezdés. Egy ismerőséről szólt, akinek több évtizedes börtön után kényszerlakóhelyen kell élnie. Igaz, Fekete nevet nem említ, és az is igaz, hogy a történetet a demokratikus ellenzéket rágalmazó támadásba ágyazza. Mégis, úgy éreztem, Fekete Sándor a maga módján segíteni próbál Nagy Lajoson. Lefedezi magát, jópontokat szerez, és mintegy véletlenül, kikotyogja a titkot. Optimista lettem. Megértettem, hogy Lajost a fórum után visszavitték a tanyára, de úgy gondoltam, most már sokan fognak tudni róla, ráirányul a figyelem, és talán rendeződik a sorsa.

Rendeződött. Hat nappal a cikk megjelenése után Nagy Lajos élete véget ért. Engedély nélkül Kutas-tanyáról Komádi községbe ment, onnan autóbuszon Debrecenbe utazott néhány holmit vásárolni. Visszajövet az autóbuszon együtt utazott egy ismerősével. Az látta utoljára élve. Nagy Lajos Komádiból hazaindult Kutas-tanyára. Soha nem ért oda. A rendőrségi és kórházi tájékoztatás szerint útközben halálos szívinfarktus érte. Először azt mondták, bicikliről esett le, később erről már nem volt szó. Boncolási jegyzőkönyvet barátai nem láthattak. A temetés idejére behívták a rendőrségre azt a férfit, aki utoljára látta őt az autóbuszon. Így vele nem beszélhettek a temetésre érkezettek. Nagy Lajos ravatalát a tanya lakói, régi barátai, rabtársai és a magyar demokratikus ellenzék tagjai vették körül. Ketten mondottak beszédet sírjánál. Egy volt elítélttársa, dr. Kertész Dezső orvos, a demokratikus ellenzék képviseletében pedig Gadó György. Nagy Lajos fején, arcán súlyos sebek, zúzódások voltak láthatók. Nem szervez többé semmit, soha nem írja meg 34 évnyi fogsága történetét, és nem ad több intéznivalót.

 

LAST_UPDATED2